KETTŐ

A száraz évszak végére járt. A folyó sekély volt és keskeny, és sok hal úszott a felszín közelében. Spet sebesen dolgozott, kiszedte a halakat a varsákból, az üres varsákat visszahelyezte a vízbe, majd besózta a halat.

Alig bírta szusszal, de kellemes emlékként élt benne az előző esti lakoma, és éhes várakozással gondolt az aznap estire. Az ünnepi lakomák évada ez, mikor füveket, gyökereket, csemegéket főztek a halhoz. A mai lesz élete utolsó lakomája, mert a látóhatár fölött sűrűsödik a köd, és holnap talán már elered az eső.

Az egyik idegen odajött, és nézte őt. Spet udvariasan nem vett róla tudomást, úgy sózta a halat, hogy közben nem pillantott az idegenre. Veszélyes dolog tudomást nem venni egy idegenről, a szokásos békejelek viszont arra utalhatnának, hogy az idegen ellenséges törzsből való, pedig lehet, hogy már jó barát. Spet szeretett udvariasan viselkedni, ezért inkább úgy tett, mintha nem zavarná, hogy figyelik.

A köd egyre sűrűsödött az égbolton, a napfény gyengült. Spet erős, rövid karjának ügyes mozdulatával visszanyomta az üres varsát a folyóba. Ha sikerül túlélnie a következő hetet, a karja már nem lesz rövid és erős, hanem hosszú és gyönge. Újabb varsasor fölszedéséhez látott, és közben a szeme sarkából figyelte az idegent.

Az idegen meglehetősen csúf volt. A vonásai elnagyoltak. Tetőtől talpig vörösesbarna, mint egy halott falevél, és semmi szőre a térdénél meg a könyökénél, ráadásul úgy csillogott, mintha nedves lenne: valami áttetsző fényesség borította, mint a víz, de ez a víz nem csöpögött. Zömök volt, izmos és gyors mozgású, mint a fiatalok, de nem dolgozott. Nagyon különös, szinte hihetetlen módon csak állt és figyelt, és nem támadta meg Spetet, pedig megtehette volna, hiszen nem kapott békejeleket. Így hát feltehetőleg nem ellenséges törzsből való.

Az is lehetséges, hogy a nem csöpögő víz csupán illúzió, és azt akarja jelenteni, hogy az idegen valójában olyasvalakinek a kísértete, aki vízbe fulladt.

Az idegen tovább figyelt. Spet a lábát a partnak vetette, és a következő varsasorhoz látott; meg akarta mutatni az erejét. Csakhogy túl erősen húzta: a háló kötele elszakadt. Az idegen belegázolt a vízbe, és összefogta a kötelet, hogy a halak el ne úszhassanak.

Ez baráti cselekedet volt. Mégis, amikor a háló már biztonságban volt a parton, a barna idegen egyetlen szó vagy gesztus nélkül hátralépett, és ugyanúgy figyelte Spetet, mint addig – mintha a segítsége olyan rutinszerű cselekedet lett volna, amelyet bárki megtesz a vele egy törzshöz tartozónak.

Ez azt jelentette, hogy a barna alak az ő törzséből származik, az ő családjának tagja. Igen ám, csakhogy Spet látta már törzsének valamennyi élő tagját, és egyik sem látszott ilyen különösnek. Ebből hát logikusan következett, hogy a barna alak kísértet, egy vízbe fúlt rokon kísértete.

Spet biccentett a kísértetnek, átrakta a halat a varsából a fonott kosárba, és besózta. Aztán leguggolt, hogy kijavítsa a háló szakadt kötelét.

A barna kísértet mellé guggolt. Rámutatott a hálóra, és kérdő hangot hallatott.

– Javítom a varsát, nagyapó – magyarázta Spet, a legmegtisztelőbb néven szólítva a barna kísértetet.

A kísértet a kezét a szájához emelte, aztán a földre mutatott, és elvette a szájától a kezét, hogy újabb kérdő hangot hallathasson.

– A föld még száraz, nagyapó – mondta szívélyesen Spet, mert nem tudta, vajon mire lehet kíváncsi a kísértet.

Fölállt, és a varsát visszahajította a helyére a folyóba, abban a reményben, hogy a barna kísértet csodálni fogja az erejét. Álmában gyakran látogatták alakok, akik nem tudtak ugyan beszélni, a tekintetük és gesztusaik mégis üzenetet hordoztak a számára. A barna kísértet alakja olyan volt, mint egy fiatalé, mint Speté; mintha még a felnőtté avatási akasztás előtt fulladt volna a vízbe. Talán azért jött fényes nappal, és nem álmában, mert Spet hamarosan meg fog halni, és csatlakozik a kísértetekhez, mielőtt még felnőtté válna.

Ez a gondolat ijesztő volt.

A látóhatár fölött sűrűsödő köd egyre fenyegetőbbnek látszott.

A barna kísértet megismételte, amit Spet mondott, szinte Spet hangján, csak kevéssé mosta egybe a szavakat: „A föld még száraz, nagyapó.” A földre mutatott, és kérdezett.

– Föld – mondta Spet, és a halálra gondolt, meg a róla szóló dalokra. Aztán a kísértet megismételte a szót. Az elégedett arcot látva megértette: a kísértet elfelejtett beszélni, és azt akarja, hogy újra megtanítsák a beszédre, mint egy újszülöttet.

Ettől az udvariasság egyszeriben kellemes és egyszerű játékká változott. Munka közben Spet rámutatott mindenre, kimondta a szót, elmagyarázta, mit csinál, és olykor eldalolta a gyermekkori munkadalokat is, amelyek leírták a munkát.

A kísértet követte, segédkezett a hálók körül, mindent megfigyelt, és rá-rámutatott azokra a dolgokra, melyeknek meg akarta tanulni a nevét. A derekát egy vak ezüstkígyó övezte, amelyet Spet korábban nem vett észre, és amikor Spet énekelt, a kísértet odafordította a kígyó fejét, néha meg maga beszélt a kígyónak, magyarázó taglejtések kíséretében.

Spetet megdöbbentette, hogy valaki egy kígyónak magyarázzon, hiszen a kígyók bölcsek, a vak kígyó pedig a bölcsek bölcse – aki mindent tud. A vak kígyónak semmit sem kell magyarázni.

Spet elfordította a tekintetét, nem nézett rá.

Együtt dolgoztak a kísértettel, mentek fölfelé a folyóparton, szedték a varsákat, sózták a halat, aztán visszadobták a varsákat, közben Spet elmondta, hogy mit csinál, a kísértet pedig továbbadta mindezt a derekát övező kígyónak.

Egyszer aztán a barna kísértet Spet felé nyújtotta a vak ezüstkígyót, és mutatta, hogy beszéljen hozzá. Spet félelemmel vegyes tisztelettel vetette magát térdre.

– Mondd meg nekem, ó, Legbölcsebb, ha meg akarod mondani: meghalok-e az akasztásnál?

Várt, de a kígyó közönyösen feküdt a kísértet kezében, meg sem mozdult válaszul.

Spet fölállt, és hátralépett.

– Köszönöm, ó, Legbölcsebb.

A kísértet nagyon halkan, bocsánatkérő mozdulatokkal és sok magyarázkodással beszélt a kígyóhoz, aztán újra a derekára tekerte, és segített Spetnek cipelni a sózott halat, anélkül, hogy újra megszólalt vagy bármire rámutatott volna.

Már majdnem lenyugodott a nap.