HAT

Spet számára is sokat jelentett, hogy nem esik az eső.

Másnap éppen úgy halászott, mint máskor.

A folyó felduzzadt, áradón és sebesen folyt a partjai között, és eleinte nehéz volt a halászat, de a barna kísértet visszatért, vele jött egy másik is, és mindketten segítettek Spetnek fölszedni a varsákat. Az újonnan jött kísértet is meg akart tanulni beszélni, mint egy kicsiny gyermek, és jól szórakoztak valamennyien azon, ahogy a két kísértet eljátszotta a hétköznapi élet apró eseményeit, Spet pedig megmondta az olyankor használatos szavakat, elénekelte a cselekvést magyarázó dalokat.

Az egyikük megtanította egy szóra a kísértetek nyelvén, és Spet tudta, hogy meg kell tanulnia a szót, hiszen nemsokára ő is kísértet lesz.

Este, a családi kunyhó felé igyekezve, Spet ismét elment a Beszélő Láda mellett. A Láda ismét szólt hozzá, megint kérdéseket tett föl.

De a tetején most nem ült ott a fekete kísértet, aki ágálni szokott. Semmi sem volt a Láda tetején, de a barna kísértet, aki segített a halászatban, ott állt a láda mellett, és halkan beszélt a Ládához, valahányszor csak az föltett egy-egy kérdést Spetnek. És Spet minden egyes válasza után a Láda beszélt a kísértethez, megvitatták a válaszokat, mintha közös gondjuk lenne a fiúval kapcsolatban.

Spet udvariasan válaszolgatott a kérdésekre, bár némelyik igazán nehéz kérdés volt, mert olyan dolgoknak tudakolta az okát, amelyeken ő sohasem gondolkodott, más kérdéseket pedig egyszerűen nem lett volna illendő föltenni. Spet nem tudta, miért beszélgetnek róla, de végül is ez az ő dolguk volt, és tudta, hogy ha kedvük tartja, majd úgyis megmagyarázzák.

Búcsúzáskor a barna kísértet a tisztelet és a közös munka jelével üdvözölte, és hazatérőben Spetet örömmel töltötte el a kísértet rokon megbecsülése.

Nem is érzett félelmet, egészen hazáig.

De akkor eleredt az eső.