HA ELJÖN AZ ESŐS ÉVSZAK…

 

 

EGY

 

 

– A fenébe is! Már kezdi. Hallod?

A nyitott kupolából egy nyalábnyi napfény meg egy távoli hang szűrődött be a fenti ellenőrzőfülkébe. A távoli hang beszélt, szünetet tartott, majd ismét beszélt, és újra szünetet tartott. A szavak egybeolvadtak, de a hanghordozás így is felismerhető volt.

– Kint prédikál a bennszülötteknek.

A két mérnök a hajtóművet generálozta, de abbahagyták a munkát, hogy a hang irányába pillantsanak.

– Talán mégsem – mondta Charlie, a beosztott mérnök. – Hiszen nem is ismeri a nyelvüket.

– Ez akkor is prédikál – mondta Henderson, az első mérnök és navigátor. A csavarkulccsal megrántott egy feszesen álló csavart, a kulcs lecsúszott, és Henderson olyan szavakra ragadtatta magát, hogy Charlie beleborzongott.

Az út során, tele rossz előérzettel, Charlie gyakran álmodta, hogy Henderson megfojtotta az utast. Egyszer pedig egyenesen azt álmodta, hogy ő maga fojtotta meg az utast és Hendersont is.

Éber állapotban a mérnökök gondosan kerülték a bosszantó szavakat és gesztusokat, udvariasan bántak egymással és az utassal, bármekkora volt is a kísértés az acsarkodásra, és megpróbálták fenntartani elnéző jókedvüket.

Nem volt könnyű.

Charlie azt mondta:

– Mi a véleményed a missziós társaságról, akik saját hajót adtak neki? Egy ilyen fickónak, aki holtbiztosan kihoz a sodrodból, mihelyt tanácsot akar adni, egy ilyen fickónak, akinek született tehetsége van ahhoz, hogy összeugrassza az embereket?

– Egyszerű a magyarázat – morogta Henderson a csavarral bajlódva. Zömök, szögletes, nyers modorú férfi volt; begyakorolt fegyelemmel tűrte el mások különcségeit. – A missziós társaság meg akart szabadulni tőle. Messzebbre aligha küldhették volna, mint ahol vagyunk!

A távoli hang a hajót övező napsütötte tájról szűrődött be a vezérlőfülkébe; öblösen, magabiztosan.

– Szegény ördög meg azt hiszi, hogy ez valami megtiszteltetés – tette hozzá Henderson. Kihúzta a csavart, és tompa koppanással a párnázott padlóra ejtette.

– Egy azonban biztos – mondta Charlie, miközben a kézikönyv utasításait követve sorban meglazította a csavarokat -, a fordítógépet nem tudja használni. Még nincs kész és nem is lesz, míg teljesen birtokába nem jutunk a nyelvüknek. Nem fog beszélni nekik, ha egyszer nem értik.

– Nem-e? – Henderson újabb csavarhoz illesztette a kulcsot, és dühösen meghúzta. – Akkor most mit csinál? – Aztán meg sem várva a választ, maga felelt a kérdésére. – Prédikál, ha hiszed, ha nem.

A vezérlőfülke forró és szűk volt, és odakintről hívogatott a napfény.

Charlie megállt, és karjával letörölte a homlokát.

– Semmire nem megy a prédikálással. Ha nem értik, nem is fognak odafigyelni rá.

– Mi sem figyeltünk oda, de ez nem akadályozta őt abban, hogy prédikáljon nekünk! – vágott vissza Henderson. – Szerencséje van, hogy ilyen hamar találtunk leszállásra alkalmas bolygót, szerencséje van, hogy eddig még nem őrjített meg minket. Az ilyen ember veszélyes a hajón.

Henderson, ahogy Charlie is, ismerte a történeteket a hajókról, amelyek kis létszámú legénységgel indultak útra, és még kisebb személyzettel tértek vissza: egy-két vérben forgó szemű őrülttel – és néhány holttesttel. Henderson konzervatív volt. Jobban szerette a menetrendszerű járatokat, az olyan hajókat, amelyeken teljes létszámú a legénység és sok az utas. Csak a háromszoros fizetés és háromszoros biztosítási jóvátétel ajánlata csábította el a nagy hajókról, hogy vezető mérnök legyen ebben a különös, háromszemélyes expedícióban.

– Ó, engem nem zavar, ha prédikálnak nekem. – Charlie nyugodtan beszélt, de volt valami feszültség a tartásában, ahogyan a távolból zengő hang irányába bámult.

– Hagyd ezt, hülye. Csak akkor muszáj aranyoskodnunk egymással az úton, ha nem hagyhatjuk el a kabint. Ne nézd madárnak az öreg Harryt, neked sem tetszett a dolog.

– Nem – mondta álmosan Charlie, és változatlan feszültséggel nézett a hang irányába. – Nem mondhatnám, hogy tetszett. Nem valami jó prédikátor. Éjszakai lokálokban találkoztam már jobbakkal. – A kintről jövő hang egyre hangosabb lett. – Beindította a tolmácsgépet, Harry. Azt hiszem, meg kellene fékeznünk az ürgét!

Charlie szelíd modorú, vörös hajú, szikár fiatalember volt, körülbelül egyidős a prédikátorral; a tapasztalt Henderson a vállára tette a kezét, hogy visszatartsa.

– Majd én – mondta Henderson, és fölkapaszkodott a létrán a vezérlőfülkébe.

A fülke kellemes szürke árnyalatait ragyogó fénybe borította a nyitott kupolán át beáradó napfény. A szabadba vezető nyílást csak egy hullámzó, áttetsző műanyag fólia borította. Az ionizált fólián szabadon áthatolt a levegő, de tökéletes szűrőként szolgált a baktériumok és az apró rovarok ellen.

A zömök mérnök új légzőkészüléket akasztott a vállára, a szájához emelte a csövet, és átlépett a műanyag fólián. A fólia ráborult, körülfogta ismerős, tapadós ölelésével, és a hátán összetapadt, úgy véve körül a férfit, mint valami laza bőr. A kupola után a férfi áthaladt egy fémkereten – olyan volt, mint egy ember nagyságú krikettkapu -, és egy pillanatra megállt, míg a masina hurkot kötött az utána húzódó műanyag fóliára, elvágta az őt a bejárati függönnyel összekötő csíkot, és összehegesztette a nyílást.

Meg sem várva, hogy a műanyag megszilárduljon és elrendeződjön körülötte, a mérnök lement a rámpán; a vékony műanyag fátyol úgy követte, mint valami kísérteties harci lobogó.

Ezt az egyszerű, vékony műanyag csomagolást használták légzsilipnek és védőruhának, mert az új világ levegője azonos összetételű volt a földivel; a csomagolásra tulajdonképpen csak az idegen baktériumok és fertőzések ellen volt szükség. Azt sem tudták biztosan, hogy vannak-e itt ilyen baktériumok, de a műanyag rutinszerű óvintézkedés volt a vesztegzár alatti kikötőkben, és a két mérnök megszokta a viselését. A fólia szabadon átengedte a levegőt, így Henderson, ha kicsit megszűrve is, de a bőrén érezhette a kellemes, hűvös szelet.

Az űrhajót füves rét és ritkás erdők vették körül, ezeken túl az egyik irányban a tenger kék csíkja húzódott, a másikban távoli, alacsony hegyek ködös kékeszöldje. Mindez annyira emlékeztetett Charlie gyermekkorának Amerikájára, hogy a fiatalabb mérnök izgalmában sírva fakadt, amikor először kinézett a hajóból. Harry Henderson nem sírt, de megszakította határozott lépteit, és körülnézett, ismét megállapítva, hogy milyen hihetetlenül szerencsések voltak, amikor rátaláltak erre a tökéletes, Föld-típusú bolygóra. Henderson rendíthetetlenül hitt a sorsszerűségben, és most azon töprengett, vajon milyen terveket sző a sors e zöld bolygó számára, és miért öt választotta ügynökéül.

Odalent, a zöld réten, a lejtő aljának közelében; kerekes targoncán állt a tolmácsgép; ki sem vették ládájából, de a láda egyik oldala nyitva volt, hogy szabadon hagyja a kapcsolókat. Az egyik legdrágább, újfajta induktív nyelvelemző masina volt; az utas abban a reményben és várakozásban hozta magával, hogy lakott bolygót találnak.

Az utas, Winton tiszteletes, a sikertől megrészegülve, törökülésben ült a láda tetején, mint valami apró termetű király a hatalmas trónon. A gyakorlott szónok lágy, lekerekített hanghordozásával szónokolt; az arcát borító átlátszó műanyag alig tompította a hangját.

És a bennszülöttek figyelték. Nagy, szabálytalan körben ültek a tolmácsgép körül, és bámulták. Szőrtelen testükön csupán a térdnél és a könyöknél volt egy-egy szőrpamacs. Néha egyik-másik felállt, suttogott valamit a többieknek, és elsietett; néha meg jött egy-egy, és leült a hallgatók közé.

– Ne csüggedjetek – zengte Winton tiszteletes, mint a harang. Most, hogy megmutattam nektek a fényt, ti már tudjátok, hogy egész életetekben sötétségben és bűnben éltetek, de ne csüggedjetek…

A gépet úgy tervezték, hogy képes legyen befogadni számtalan szót és mondatot bármely nyelvből, köztük vagy ötven szó közvetlen fordítását, hogy ebből megszerkessze vagy kiderítse a nyelvtani rendszert, és kézikönyvet készítsen a bennszülöttek nyelvéről. Henderson egy nappal korábban megismerkedett néhány szó jelentésével, betáplálta őket, a gép pedig szorgalmasan fordította ezt a néhány szót, valahányszor csak előfordultak, és mint egy zengő harang, visszhangozta a prédikátor szavait. A gép mennydörgő basszus hangon beszélt, amely nem volt más, mint Henderson mély hangjainak felvétele, szűrve és hússzoros hangerővel.

„Én… Fényt… Ti… Élet… Sötétség… Éltetek…”

A bennszülöttek ültek a zöld fűben, és türelmes csodálkozással figyeltek.

– Winton tiszteletes! – próbálta Harry magára vonni a figyelmét.

Winton a figyelmes bennszülöttek felé hajolt, és arckifejezését meglágyította a megbocsátás.

– Nem, csupán annyit mondjatok magatoknak: eddig tévedésben éltem. De majd most rálépek az igaz élet helyes útjára.

Az alatta levő ládában a gép pedig elfojtott mennydörgésre fordította a szavait.

„Mondja… Magatok… Éltem… Út…”

A bennszülöttek megmozdultak. Néhányan közelebb jöttek; a dobozt bámulták, mások meg egymáshoz húzódtak, sugdolóztak, és kis csoportokban, beszélgetve elmentek.

Henderson úgy döntött, hogy nem árulja el a tiszteletesnek, mit mondott a gép. Elég, ha véget vet az ügyködésének.

– Winton tiszteletes!

A prédikátor előrehajolt, és jóindulatúan nézett le rá.

– Mit akarsz, fiam? – Fiatalabb volt a mérnöknél, sötét bőrű, komoly, és teljesen biztos a dolgában.

"Fiam" – mennydörögte a tolmácsgép. A hang tovagördült, és gyöngén visszaverődött a közeli erdőről, a bennszülöttek pedig Hendersonra bámultak.

Henderson káromkodott. A bennszülöttek most majd azt hiszik, hogy ő Winton fia! Winton, persze, nem tudta, mit mondott a gép.

– Ne káromkodj – mondta türelmesen Winton. – Mi az, Harry?

– Bocsánat – mondta Henderson a ládára támaszkodva. – Kapcsolja ki a gépet, legyen szíves.

„Legyen szíves”… – mennydörögte a tolmácsgép. A prédikátor kikapcsolta.

– Tessék! – mondta előrehajolva.

Régimódi, sötétszürke öltönyt és fekete inget viselt. Henderson rosszul öltözöttnek érezte magát mellette sortjában, meztelen, szőrös mellével.

– Tiszteletes, biztos benne, hogy helyénvaló dolog prédikálnia ezeknek az embereknek? A tolmácsgép még nincs készen, róluk meg jóformán semmit sem tudunk. A néprajzkutatók még célozgatva sem mernek érdeklődni a bennszülöttek szokásairól anélkül, hogy néhány nemzedéken át tanulmányozták volna az egész törzset. Úgy értem, kissé elhamarkodja a dolgot. Szerintem korai még tanácsokat adni nekik.

– Azért jöttem, hogy tanácsot adjak nekik – mondta Winton szelíden. – Szükségük van a lelki segítségemre. A néprajzkutató azért jön, hogy megfigyeljen. És nem avatkozik bele abba, amit megfigyel, mert az változást okozna. De én nem azért vagyok itt, hogy figyeljek, hanem azért, hogy segítsek. Mire várnék hát?

Winton igen ügyes volt a szillogisztikában. Mindig sikerült elérnie, hogy érvelése logikusnak hangozzék, bár Hendersonnak meggyőződése volt, hogy szinte soha sincs igaza. De gyakran, mint most is, úgy érezte, hogy képtelen vitatkozni vele.

– Honnan tudja, hogy szükségük van segítségre? – kérdezte bizonytalanul. – Lehet, hogy helyesen élnek.

– Ugyan már! – A prédikátor derűsen tárta szét a karját a zöld látóhatár felé. – Ezek csak primitívek, nem angyalok. Le merném fogadni, hogy megeszik a saját fajtájukat, vagy megkínozzák, vagy emberáldozatot mutatnak be.

– Emberszabású áldozatot – morogta Henderson.

Winton hallása éles volt.

– Ne lovagolj a szavakon. – Te is tudod: szinte biztos, hogy van valami mocskos, primitív szokásuk. A földi törzseknél is szokásban voltak a tavaszi orgiák és áldozatok. Itt most tavasz van; bizonyára a Nagy Tervező szándéka volt, hogy idejében érkezzünk, és megakadályozzuk őket ebben.

– Jaj! – Henderson elfordult, és az öklével verte a fejét. Az utasa bele akart avatkozni a tavaszi termékenységi szertartásba! Ha ezeknek a bennszülötteknek van ilyen szertartásuk – és miért ne lenne? -, akkor az a meggyőződésük, hogy a szertartás biztosítja a föld termékenységét, vagy a napsütést, vagy a termés növekedését, vagy a halak visszatérését. Azt hiszik, hogy a szertartás nélkül sohasem tér vissza a nyár, és valamennyien éhezni fognak. Ha Winton beavatkozik, kétségkívül megpróbálják majd megölni.

Winton elkomorodva nézte melodramatikus gesztusát.

Henderson visszafordult, hogy megpróbáljon magyarázatot adni.

– Tiszteletes, higgye el, veszélyes dolog beavatkozni. Menjünk vissza, és tegyünk jelentést erről a bolygóról, hadd küldjön a kormány egy megfigyelő hajót. Ha megjönnek a tudósok, és fölfedezik, hogy beavatkoztunk a bennszülöttek szokásaiba, anélkül, hogy tanácsot kértünk volna, bűnnek fogják tekinteni. Rossz hírünket keltik a tudományos folyóiratokban. Mi leszünk a felelősek minden károsodásért, amit a bennszülöttek elszenvednek.

A prédikátor ellenségesen nézett rá.

– Azt hiszed, hogy gyáva vagyok, hogy félek az istentagadók haragjától? Azt hiszed, véletlenül bukkantunk rá erre a helyre? A Nagy Tervező céltudatosan küldött engem ide. Én Neki tartozom felelősséggel, nem neked, sem a tudós barátaidnak. És teljesíteni fogom az Ő célját. – Sötét, fanatikus tekintettel meredt Hendersonra. – Eredj, és siránkozz a jó híredért másutt.

Henderson hátralépett, hogy jobban lássa utasát: úgy érezte, mintha az hirtelen agyarakat és mancsot növesztett volna. Pedig ugyanúgy nézett ki, mint az előbb: komoly, barna fiatalember, sötét öltönyben és ingben, törökülésben egy hatalmas láda tetején, de most valahogy primitívnek látszott, mint valami meztelen őskori sámán az oltár tetején.

– A néprajztudomány nem helyesli ezt – mondta Henderson.

Winton ellenségesen nézett le rá a magasból.

– De te nem vagy néprajzos, igaz, Harry? Te mérnök vagy.

– Ez igaz – ismerte be Henderson, és gyűlöletet érzett az utas szillogisztikus gondolkodása miatt.

Winton pedig barátságosan így szólt:

– Akkor miért nem mész vissza a hajóra, és miért nem dolgozol a hajtóművön?

– Baj lesz ebből – mondta halkan Henderson.

– Felkészülten várom – mondta ugyanolyan halkan Winton. Jókora, régimódi revolvert vett elő a táskájából, és a térdére fektette.

A cső torkolata valahová a mérnök és a bennszülöttek közé mutatott. Henderson vállat vont, és elindult felfelé a lejtőn.

– Mit csinált? – Charlie éppen végzett a gyújtásszabályozó ellenőrzésével, és szabad kezében kávéscsészét tartott.

Harry dühösen hallgatott, miközben kimeneti nyílást vágott az őt körülfogó műanyag borításon. Letépte magáról a vékony fóliát, összetekerte, és a hulladékemésztőbe dobta.

– Azt mondta, törődjek a magam dolgával. És ezt is fogom tenni.

Kint a távolból ismét fölhangzott a prédikátor mély hangja, és a tolmácsgép is elharangozott egy-egy szót a bennszülöttek nyelvén.

– A tolmácsgép még mindig be van kapcsolva – jegyezte meg Charlie.

– Hadd legyen. Winton nem tudja, mit mond a gép.

Henderson mogorván a könyvespolchoz lépett, és levett egy kötetet: Az FK Bolygó, a megfigyelés és viselkedés kézikönyve idegen bolygókon, példákkal.

– És mit mond?

– Jóformán semmit. Annak a nyomorultnak az egész hosszú beszédéből annyit fordított le, hogy „én élet út”.

A fiatalabb mérnök arcáról lehervadt a mosoly.

– Ennek is van annyi értelme, mint a többinek. Winton nem tudja, hogy mit beszél a gép?

– Azt hiszi, hogy azt ismétli, amit ő mond. És nyomja a szokásos idióta dumáját.

– Le kell állítanunk!

Charlie mászni kezdett a létrán. Henderson vállat vont.

– Akkor menj oda, és mondd meg neki, hogy a tolmácsgép nem működik rendesen. Nekem kellett volna megmondanom. De ha most a közelébe kerülnék, megfojtanám.

Charlie később vigyorogva jött vissza.

– Minden oké. A bennszülöttek tartanak Wintontól, és kedvelik a masinát; bizonyára azt hiszik, hogy a gép magától beszél értelmes dolgokat, Winton pedig holmi idegen nyelven halandzsázik.

– Azt is teszi – mondta Henderson. – De, sajnos, a gép is halandzsázik – tette hozzá savanyúan.

– Nincs valami jó véleményed a barátunkról. – Charlie keresni kezdte a polcokon a megfigyelőcsoportok kézikönyvének egy másik példányát. – De azért megértelek. A lényeg az, hogy közöltem Wintonnal: rossz benyomást tett a bennszülöttekre. Ez aztán leállította. De teljesen. Azt mondta, hogy egy hétre abbahagyja a prédikálást, és kissé tanulmányozni fogja a bennszülötteket. Ám kijelentette: meg kell csinálnunk a gépet, hogy azt fordítsa, amit ő mond. – Charlie, kezében egy könyvvel, mosolyogva megfordult. – így legalább időt nyerünk.

– Időt, de mire? – morogta Henderson anélkül, hogy fölpillantott volna a könyvéből. – Azt hiszed, meg tudjuk változtatni Winton gondolkodásmódját? Ez a fafejű azt hiszi, hogy szent kötelessége beleavatkozni mások életébe. Próbálj csak meg egy fafejűt lebeszélni a szent kötelességéről! Egy kannibál-bankettre is odatolná a képét. Remélem, meg is teszi. És remélem, meg is eszik!

– Disznó – töprengett el Charlie az egyik képen. – Az emberek szeretik a húsát, de ezek a bennszülöttek bizonyára nem kedvelnék, más fajhoz tartoznak.

– Azt mondja, meg fogja akadályozni a tavaszünnepüket. Ha áldozatot mutatnak be, vagy más olyan dolgot tesznek, ami neki nincs ínyére, azt mondja, meg fogja akadályozni.

Charlie az asztalra tette a két öklét, Hendersonhoz hajolt, és halkan azt mondta:

– Nézd, még azt sem tudjuk, tartanak-e a bennszülöttek tavaszünnepet. Ha utánanézünk, talán kiderül, hogy nem is tartanak, vagy hogy Winton nem bánthatja őket. Talán nincs is okunk az aggodalomra. Csak ki kell mennünk, és utána kell néznünk. Jelentéseket írhatunk a felfedezéseinkről a szokásos formában, és ha visszamegyünk, majd megjelennek a folyóiratokban. Lesz dicsőség, meg minden. – Aztán Henderson arcát látva még hozzátette: – Ha minden kötél szakad, a tolmácsgépet is összetörhetjük.