FERTŐZÉS

 

 

Olyan volt, mint az őszi erdő a Földön, de nem volt ősz. A fák lombja zöld és rézszínű, bíbor és lángvörös volt, és a szél a lombok árnyékában a ragyogó, zöldes napfény foltjait táncoltatta.

Az Explorer vadászainak csoportja a keskeny ösvényen sorjázott, lövésre kész fegyverrel, óvatosan lépkedve, idegen madarak távoli, félig ismerős kiáltásaira figyelve. Fülhallgatójukban gyenge sercegés jelezte, hogy elsütöttek egy fegyvert.

– Eltaláltál valamit? – kérdezte June Walton. A sisaktelefon a többiek fülébe juttatta a lány hangját anélkül, hogy az erdő csendjét megzavarta volna.

– Megcéloztam valamit – magyarázta George Barton vidám hangja June sisaktelefonjában. Levágta az ösvény kanyarját, és felzárkózott Bartonhoz, aki tekintetével a fák között fürkészve állt ott, lövésre emelt fegyverrel. – Olyan volt, mint egy kacsa.

– Ez nem a Central Park – mondta Hal Barton, a fivére, aki most tűnt fel a közelükben. Zöld űrruhája nem illett a bronz és vörös erdőbe. – Nem lesz kacsa mindegyik – jegyezte meg józanul.

– Előfordulhatnak itt sárkányok is. Nehogy megegyen egy sárkány, June – hallatszott Max nyugodt hangja a lány sisaktelefonjában. – Addig ne, amíg még szeretlek. – Előbújt a fák közül, a vérvételi felszerelést cipelve, kesztyűjével a lányéhoz ért, a félárnyékban alig látszott rút, szeretett arcán a vigyor. Egy napsugár zölden csillant kerek akváriumot formázó sisakján.

Továbbmentek. Negyedmérföldnyire mögöttük az Explorer űrhajó tornyosult az erdő fölé, akár egy csúcsos felhőkarcoló. A hajó utasai a kilátótáblákon át a friss szelektől űzött felhőket, a napfényt nézték, és a szabadba vágyakoztak.

Ám a hasonlóság veszélyt jelent, és a hűvös szél halált hozhat, mert ha az állatok olyanok, mint a földi állatok, a betegségeik is olyanok lehetnek, mint a földi betegségek, eléggé hasonlóak ahhoz, hogy fertőzőek legyenek, eléggé különbözőek ahhoz, hogy ne lehessen kezelni őket. A múlt számos intő példával szolgál. Kolóniák tűntek el, és a nagy forgalmú űrfolyosókban sok olyan kísértethajó sodródott, amelyik leszállt valamelyik fertőző bolygón.

A hajó utasai arra vártak, hogy légmentes űrruhába öltözött orvosaik megvizsgálják a befogott állatokat, nem terjesztenek-e valamilyen fertőzést.

A négy orvos – mert June Walton is orvos volt – libasorban vonult az idegenszerűen meghitt erdőben, puha léptekkel, figyelve, hogy nem látnak-e mozgást a rézszínű és bíborvörös árnyékok között.

Hirtelen vették észre a világosabb, rézszínű foltot, amint a sötétebb barna foltok között mozog. June reflexmozdulattal tette súlyba fegyverét, és mögötte gyönge sercegéssel sült el valaki fegyvere, és lyukat vágott a különös valami mellett a lombokon. Ezután egy ideig senki nem moccant.

Ez a lény embernek látszott, pompás izomzatú, szikáran kecses, emberszerű állatnak. Fejjel magasabb volt mindegyiküknél, pedig kérges lábai pucérok voltak. Vörös hajú, sólyomarcú, sötét bőrű volt, nehezen lélegezve és kifejezéstelen tekintettel bámulva őket. Az oldalán hüvelybe dugott kés lógott, és egyik vállán íjpuska volt keresztülvetve.

Leengedték fegyvereiket.

– Ráférne a borotválkozás – mondta Max józanul a fülhallgatóikba, és felnyúlva sisakjához, felkattintotta a kapcsolót, hogy kinn is hallhatóvá tegye a hangját. – Tehetünk magáért valamit, fiatalember?

Ez a barátságos dörmögés volt az első emberi hang, amely megtörte az erdő zúgását. June hirtelen elmosolyodott. Maxnek igaza van. Az evolúció szigorú logikája nem követeli meg a szakállt; következésképp egy nem emberi lény nem viselne háromnapos vörös szakállt.

A magas alak még mindig lihegve megnyalta száraz ajkait, és így szólt:

– Legyenek üdvözölve Minoson! A polgármester üdvözleteit küldi Alexandriából.

– Angol? – kérdezte June levegő után kapkodva.

– Már aggódtunk, hogy újra elindulnak, mielőtt hírt hozhatok önöknek... Háromszáz mérföld... Járőrgépüket kétszer láttuk elszállni fölöttünk, de nem tudtuk felhívni magunkra a figyelmüket.

June elképedve, némán nézte a fához támaszkodó idegent. Harminchat fényév – harminchatszor hattrillió mérföld egyhangú űrutazás –, és akkor közlik az emberrel, hogy a bolygó már lakott.

– Nem tudtuk, hogy itt telepesek élnek – szólalt meg a lány. – A térképen nem szerepel.

– Ez az, amitől tartottunk – felelte józanul a magas, bronzszínű ember. – Három nemzedék óta vagyunk itt, és egyszer sem jöttek kereskedők.

Max arrébb tolta a vállán az orvosi felszerelés szíját, és kezet nyújtott.

– Max Stark a nevem, orvos vagyok. Ez June Walton, Hal Barton és fivére, George Barton. Ők is orvosok.

– Patrick Mead a nevem. – A férfi mosolygott, miközben fesztelenül kezet rázott velük. – Magam csak vadász vagyok és hídács. Még soha nem találkoztam orvosokkal.

Kézfogása lagymatag volt, de June még légmentes kesztyűjén keresztül is érezte, hogy ujjai, amelyek az övéihez értek, olyan kemények, mintha a csontok helyén acél volna.

– Mekkora Minos népessége? – kérdezte a lány.

A férfi, mielőtt válaszolt volna, kíváncsi pillantást vetett June-ra.

– Mindössze százötven – mosolygott. – Ne aggódjanak, ez már nem városbolygó. Van még hely néhány ember számára. – Gyorsan kezet fogott a Barton fivérekkel. – Maguk, ugye, emberek? – érdeklődött, de hangja meglepetést árult el.

– Miért ne lennénk azok? – kérdezte Max olyan nyugalommal, hogy June csodálta ezért.

– Nos, maguk mind olyan... olyan... – Patrick Mead tekintete az egyik arcról a másikra vándorolt – olyan sokfélék.

Nem értették, mire gondol, és zavartan álltak.

– Úgy értem – törte meg Patrick Mead a csendet –, mindezek az érdekes, különböző hajszínek és arcformák és így tovább. – Bizonytalan mozdulatot tett az egyik kezével, mintha kifogyott volna a szóból, vagy attól félne, hogy megsérti őket.

– Tréfál? – kérdezte Max megrökönyödve. June a karjára tette a kezét.

– Nem akart megbántani – mondta a sisaktelefonba. – Mi éppen olyan meghökkentőek vagyunk neki, mint amilyen ő nekünk.

Külső hangon kérdést tett fel a nyúlánk telepesnek:

– Milyennek kellene lenni az embernek, Mr. Mead? Mosolyogva a lányra mutatott.

– Olyannak, mint maga.

June közelebb lépett, és megállt előtte, felnézett rá, és közben a saját külsejére gondolt.

Magas volt és napbarnított, mint a telepes, volt néhány szeplője, mint neki, és a haja hullámos, vörös volt, mint az övé. Nem vett tudomást a ragyogó kék szemről.

– Más szóval – szólt a lány –, a bolygón mindenki olyan, mint maga meg én? Patrick Mead újra végighordozta tekintetét a négy arcon, és elvigyorodott.

– Mint én, azt hiszem. De eddig még nem gondoltam rá, hogy lehetnek emberek más színű hajjal, vagy hogy az orr olyan sokféleképpen illeszkedhetik az archoz. Saját külsőmből ítélve azt hiszem, minden hülye tud a kezén járni, és közben azt mondhatja, hogy fejtetőre állt a világ! – Nevetett, aztán elcsendesedett. – De miért viselnek űrruhát? A levegő belélegezhető.

– Nem vállalhatjuk a halálos megbetegedés kockázatát. – világosította fel June.

Pat Mead a fegyverein kívül semmit nem viselt, és a szél összeborzolta a haját. Úgy látszott, hogy kényelmesen érzi magát, és a többiek arra vágytak, hogy levethessék fülledt űrruháikat, és a bőrükön érezzék a szelet. A Minos olyan volt, mint az otthon, a Földön... De idegenek voltak.

– Halálos megbetegedés – mondta Pat Mead elgondolkozva Egyszer volt részünk benne. A ragály két évvel azután jött, hogy a telepesek megérkeztek, és a Mead családokon kívül mindenkit megölt. Ők immúnisak voltak. Azt hiszem, azért hasonlítunk mind egymásra, mert egytől egyig rokonok vagyunk, és én is ezért nőttem fel abban a hitben, hogy az ember csak ilyen lehet, amilyenek mi vagyunk.

– Ragály! Milyen betegség volt? – érdeklődött Hal Barfon.

– Apám szerint meglehetősen borzalmas. Úgy hívták, hogy olvadó betegség. Az orvosok meghaltak, még mielőtt kideríthették volna, hogy mi is volt, vagy mit lehet tenni.

– Több orvost kellett volna képezniük, vagy elküldeni néhányat a civilizált világba. George Barton hangjában árnyalatnyi türelmetlenség érződött.

Pat Mead türelmesen magyarázott:

– Hajónk az erőművel meg mindazokkal a könyvekkel, amelyekre szükségünk volt, felszállt az űrbe, hogy elkerüljék a fertőzést, és soha nem tért vissza. A legénység biztosan meghalt. – Az elmondottakból a kemény megpróbáltatások hosszú éveire lehetett következtetni: település, ahol megszűnt az áramszolgáltatás, leálltak a gépek, és a kulcs fontosságú műszakiak utánpótlás nélkül elpusztultak. June most értette csak meg igazán, hogy mit jelent a kezdetleges kés meg az íj.

– Azóta nem jelentkezett újra az olvadó betegség? – érdeklődött Hal Barton.

– Nem.

– És más betegség?

– Egy sem.

Max már-már félelemmel vegyes tisztelettel nézegette a vörös hajú bronzalakot.

– Gondolod, hogy valamennyi Mead olyan, mint ez? – szólt June-hoz a telefonon át.

– Nem bánnám, ha magam is Mead lennék!

 

Pat érkezése megkönnyítette a munkájukat. Nevetgélve, anekdotákat mesélve mentek vissza a hajóhoz. Most már biztos, hogy Minos az otthonukká válhat. Az olvadó betegség ellen, miután figyelmeztették őket, megtehetik a szükséges óvintézkedéseket.

Ahogy közeledtek, úgy tűnt, az Explorer fényezett ezüst és fekete oszlopa mind magasabbra emelkedik a fák fölé. S amikor kiléptek a fák közül, és felnézve meglátta a tisztás szélén, már csak az arányosságot érzékelték, a méreteket nem.

– Szép! – mondta Pat. – Gyönyörű! – A hangjában rejlő bámulat szívet melengető volt.

– Valamikor jacht volt – szólalt meg Max, még mindig felfelé nézve –, másodkézből vettük, régimódi szépség, kitűnő állapotban. Szintetikus gyémánttal kirakott vezérlőpult és a falakon freskók. Nincsenek új, nagy sebességű hajtóművei de így is harminchat fényévnyire hozott el bennünket másfél szubjektív év alatt. Elég jó teljesítmény.

A magas, bronz testű férfi szomorkás vágyódással nézte a hajót, és June rádöbbent, hogy Patnek soha nem volt alkalma elmenni egy filmkönyvtárba, soha nem látott mozgóképet, soha nem volt része fényűzésben. Az elektromosság nélküli Minoson született és nevelkedett.

– Fölmehetek a hajóra? – kérdezte Pat reménykedve.

Max leemelte válláról a mintagyűjtő felszerelést, letette a talajt borító növénykárpitra, és kezdte kinyitni.

– Előbb a vérpróbák – mondta Hal Barton. – Meg kell tudnunk, hogy nem hordozzák-e még mindig magukban ezt az úgynevezett olvadó betegséget. Csírátlanítanunk kell magát, és mintákat kell vennünk, mielőtt megengednénk, hogy felszálljon a hajóra. Ha már egyszer ott járt, nem lesz többé megfelelő annak ellenőrzésére, hogy van-e a többi Meadnek valamilyen baja.

Max elővett egy állványt és egy tartót konzerváló üvegcsékkel meg injekciós fecskendőket.

– Ezeket belém fogja döfni? – kérdezte Pat rémülten.

– Pajtikám, maga csak egy különös állatpéldány a számomra! – vigyorgott Pat Meadre Max, és Pat visszavigyorgott. June látta, hogy ezek ketten, a magas, párducszerű telepes és a fanyar humorú, fekete hajú doktor már barátok. Bűntudatot érzett, mert szerette Maxet, és mégis sajnálta, hogy alacsonyabb és gyengébb alkatú, mint Pat Mead.

– Feküdjék le – mondta neki Max –, és maradjon nyugton. – Két gerincnedvmintára van szükségem a hátából, egy testüregnedv-mintára elölről és egy másikra a karjából.

Pat szófogadóan lefeküdt. Max mellétérdelt, és miközben beszélt, szakértő módon megtörölgette a mintavételi helyeket, és sima gyorsasággal szúrta be a tűket. A Földön kiváló idegsebész volt.

Magasan fölöttük kijött a hajó egy nyílásából a felderítő helioplán, és ferde síkban elrepült nyugat felé. Halk berregése elenyészett. Aztán hirtelen irányt változtatott és visszafordult. Fülhallgatóikban fémesen szólalt meg Reno Ulrich hangja:

– Mi az, amit találtatok? Hé, doktorkáim, mit műveltek odalent? – Ismét fordult a géppel, majd ötvenlábnyira tőlük a levegőben lebegve megállt. June látta meghökkent arcát, amint az üvegen át Patre nézett.

Hal Barton bekapcsolt egy keskeny rádiósugarat, gyorsan magyarázott valamit, és Alexandria irányába mutatott. Reno gépe felemelkedett, és elrepült a különös színű erdő felett.

– A gépről le fognak dobni egy üzenetet a maguk városába, amelyben közlik, hogy sikerült eljutnia hozzánk – mondta Hal Barton Patnek, aki felült, úgy figyelte, amint Max ügyesen a megfelelő üvegcsékbe helyezi a vért meg a gerincnedvet, anélkül hogy levegőnek tenné ki a mintákat.

– Addig nem vehetjük fel magukkal a kapcsolatot – tette hozzá Max-, amíg nem tudjuk, hogy nem hordják-e még mindig magukban az olvadó betegséget. Előfordulhat, hogy maguk védettek vele szemben, és így nincs semmi jele, mégis annyi baktériumot hordoznak – ha ez az, ami a betegséget okozta –, amennyivel egy egész bolygót elpusztíthatnak.

– Ha az olvadó betegség bacilusgazdái – mondta Hal Barton –, nem érintkezhetünk, amíg meg nem szabadítottuk magukat ettől a betegségtől.

– S ezt velem kezdik? – kérdezte Pat.

– Magával kezdjük – mondta neki Max bánatosan –, mihelyt felszáll a hajóra.

– Még több tű?

– Igen, és néhány más trükköt is bedobunk.

– Kellemetlen?

– Nem könnyű.

Néhány perc múlva, amikor az űrruha-fertőtlenítő fülkében álltak, és a fertőtlenítő szer forrón kilövellő sugarainak pörölycsapásait érezték magukon, a sterilizáló ibolyántúli sugarak fényözönében fürödtek, June-nak eszébe jutottak ezek a szavak, és összehasonlította Mead megpróbáltatásait az övékével.

A végső és sok célt szolgáló, egyetemes csodaszert légmentesen lezárt tartályokban és konténerekben tárolták az Exploreren. Enzimek oldatából állt, és annyira hasonlított az emberi sejtmag legfontosabb katalizátoraihoz, hogy minden nem emberi sejtben vegyi zűrzavart és bomlást idézett elő. Az emberi sejteken kívül semmi más nem tudott életben maradni, ha ezzel az anyaggal érintkezett; minden testidegen betolakodót elpusztított. Nucleocat csodaszer, ez volt a neve a kereskedelmi forgalomban.

Ám az egyetemes gyógyszer magában nem volt elég a tökéletes biztonsághoz. Voltak járványok, melyek oly gyorsan és kegyetlenül pusztítottak, hogy emberi erővel nem lehetett megfékezni őket. Az orvosok nem megbízhatóak: meghalnak. Ezért az űrhajózási és a bolygóközi egészségügyi törvények megkövetelték, hogy az űrhajók egészségvédelmi berendezései teljesen automatikusan, gyorsan és hatékonyan működjenek.

Valahol a közelükben volt egy fülkesor, melynek alaprajza úgy nézett ki, akár egy nyulak számára készült útvesztő, ellentmondást nem tűrő gépi hangok terelték Patet egyik fülkétől a másikig, meghagyták, hogy szappanozzon és zuhanyozzon, utasították, hogy tegye be a karját egy nyílásba, és a gép vérmintát vett tőle, oldatokat kellett meginnia, megfürdették csíraölő ibolyántúli sugarakban, hangrobbanások rázkódtatták meg, csíraölő permettel dúsított levegőt lélegeztettek vele, utasították, hogy helyezze a karját egy másik nyílásba, ahol érzéstelenítették, és különböző védőoldatokat fecskendeztek beléje.

Végül egy magas hőmérsékletű, szinte tökéletesen páramentes helyiségbe terelték, és félóráig ott kellett ülnie, miközben hosszú, vékony csöveken át további folyadékokat csepegtettek az ereibe.

Minden törvényes űrhajó a biztonság szem előtt tartásával épült. Nem vállalták annak kockázatát, hogy egy bacilusgazda elfertőzze a hajót.

June az utolsó zuhanyozófülkéből belépett az öltözőbe, megkönnyebbült sóhajjal vetette le húzózáras űrruháját, és megnézte magát egy falitükörben. Vörös haj, sötétkék szem, magas termet...

– Jó az alakom – szólt elgondolkozva. Max megfordult az ajtónál.

– Mi ez a hirtelen érdeklődés a külsőd iránt? – kérdezte gyanakvóan – Álljunk itt, és csodáljunk téged, vagy menjünk végre enni?

– Várj egy percig. – A fali távbeszélőhöz ment, és óvatosan tárcsázott egy számot a hajó telefonkönyvéből. – Hogy van, Pat?

A kagylóban vízsugár vagy permetszóró sziszegését lehetett hallani, aztán meglepett kuncogást.

– Hangok is! Hello, June! Hogy kell egy gépnek mondani, hogy magát spriccelje, ne engem?

– Éhes?

– Tegnap óta nem ettem.

– Díszebédet rendezünk a maga tiszteletére, mire előjön – mondta Patnek, és mosolyogva helyére akasztotta a kagylót. Pat Mead hangjában annyi volt az életkedv és az öröm, hogy ahhoz képest a fedélzeti beszélgetések szomorúan mesterkélt vidámságnak hatottak.

Benéztek a közeli kis laboratóriumba, ahol tizenkét visítozó hörcsögbe fecskendeztek be tiltakozásuk ellenére egy-egy kis adagot Pat véréből. Az injekciót többségüknél antihisztaminos és alkalmazkodást elősegítő gyógyszerek követték. Másképp a hörcsög védekező rendszere ellenségként kezelne minden nem hörcsög sejtet, még az ártalmatlan emberi vértestecskéket is, és kegyetlenül harcolna ellenük.

Egy hörcsög, a tizenkettedik, különlegesen nagy adag alkalmazkodást elősegítő szert kapott, hogy ha betegség esete forogna fenn, ne harcoljon ellene vagy az emberi sejtek ellen, és így gyorsabban adja meg magát.

– Mi van, George? – kérdezte Max.

– Rutin – morrant George Barton szórakozottan.

A hosszú, csigavonalú rámpán felfelé menet még az ebédlő előtt egy kilátólap előtt haladtak el. A láthatár távolában hosszú hegyláncok húzódtak, közöttük pedig távoli részén jobban felmagasodó dombvidék hullámzott. A bronz és rőt tájat a mezők ragyogó zöld foltjai törték meg.

Valaki nagyon-nagyon nyugodtan állt ott, és nézett kifelé, mintha már hosszú ideje ott volna – egy kanadai nő, Bess St. Clair.

– Akárcsak Winnipegben lennék – szólalt meg, amikor megálltak. – Maguk orvosok, mikor engednek már ki bennünket ebből a borbélycégérből? Nézzenek oda – mutatott előre –, látják azt a darab földet a déli domboldalon, azzal a kanyargó patakkal? Azt a domboldalt néztem ki magamnak a házunk számára. Mikor szállunk ki?

Reno Ulrich csöpp felderítő gépe lassan feléjük döngicsélt, és lustán körözni kezdett.

– Hamarább, mint gondolná – mondta neki Max. – Felfedeztünk a bolygón egy elfeledett kolóniát. Pusztán azzal, hogy itt élnek, elvégezték helyettünk a tesztjeinket. Ha van itt valami, amit meg lehet kapni, akkor ők megkapták.

– Emberek a Minoson? – gyúlt ki az izgalomtól Bess csinos, pirospozsgás arca.

– Egyikük lent van az egészségügyi részlegben – mondta June. – Húsz perc múlva kijön.

– Lemehetek, hogy megnézzem?

– Persze – mondta Max. – Mutassa meg neki az utat az ebédlőbe, ha majd kijön. Mondja meg neki, hogy mi küldtük.

– Rendben! – Bess megfordult, és leszaladt a rámpán, mint a kisgyerek, aki tűzhöz fut. Max és June egymásra mosolyogtak. Másfél esztendei űrbeli elszigeteltség után mindenki új arcok látására, ismeretlen hangok hallására éhezett.

Felkapaszkodtak az utolsó két fordulón az étkezdéig, és ahogy beléptek, elborította őket a lágy zene és csöndes beszélgetés halk keveréke. Az étkezde a régi ebédlő egy része volt, amelyet meghagytak, amikor a hajó többi részét átalakították lakó– és munkaszobákká, és még mindig megvolt a mennyezet meg a falak finoman erezett eredeti falborítása, a hangszigetelés, a lágy zenét szolgáltató szalagok és a bensőségesen hangulatos kis lámpák az asztalokon. Mind kényelmesen falatoztak és beszélgettek.

Sorba álltak a meleg ételek pultjánál, és June hallotta, hogy mögötte a társalgás mormoló zaját túlharsogja egy izgatottan beszélgető lány:

– ...egy új férfi, becsszóra! Láttam a kilátóablakon át, amikor bejöttek. Lent van az egészségügyi részlegben. Igazi vadnyugati.

A sor elhaladt a pult előtt, és June meg Max három tetézett tálcát választott, előételnek vegyszeres vízben termesztett gombából készült szeleteket, erősen fűszerezett salátát rózsaparadicsommal és illatos paprikával, tartályban nőtt halat különleges mártással, négy különböző édességet és válogatott italokat.

A három roskadásig rakott tálcával sikeresen odaevickéltek az egyik asztalhoz. Brant St. Clair jött oda.

– Bocsánat, Max, de azt mondják, hogy Reno az egészségügyi részleg megbízásából valamiféle üzenetet vitt egy vadakból álló kolóniának. Nem tudod, hamarosan visszatér?

Max felmosolygott rá, szegletes arca szeretetet sugárzott. Mindenki kedvelte a félénk kanadait.

– Már visszajött. Az imént láttuk bejönni.

– Ó, nagyszerű! – sugárzott St. Clair. – Megbeszéltük, hogy kimegyünk, és megnézzük arra északkeletre, hogy amit látunk, az valóban vastelér-e. Nem láttad Besst? Ó, itt jön. – Megfordult és elsietett.

Nagyon magas, tűzvörös hajú férfi lépett be, egy csomó egymás szavába vágó hajós vette körül. Pat Mead volt. Megállt az ajtóban, és tekintete fürgén végigpásztázta az ebédlőt. A duzzadó életerőtől még nagyobbnak látszott, mint amilyen volt. Amikor megpillantotta June-t, elmosolyodott, és elindult az asztaluk felé.

– Oda nézz! – mondta valaki. – Ott van a telepes!

Egy csinos, felékszerezett nő, Sheila, utánament, és megfogta a karját.

– Tényleg átúszta a folyót, hogy idejöhessen?

Túláradó jóindulattal és kíváncsisággal mindenfelől közeledtek.

– Valóban háromszáz mérföldet gyalogolt? Jöjjön, egyék velünk. Hadd segítsek ételt választani.

Mindenki azt akarta, hogy az ő asztalánál egyen, mindenki szakember volt, és adatokat akart kapni a Minosról. Mind azt akarták, meséljen arról, hogy vadászik íjjal és nyílvesszővel.

– Meg kell mentenünk – szólt Max. – Így nem jut ételhez.

June és Max határozott mozdulattal felállt, keresztültört a tömegen, megragadta Patet, és visszavezette az asztalukhoz. June-nak jólesett, hogy magának igényelhette a nap hősét.

Pat leült a gondosan tervezett, egyszerű székre, és csaknem kéjesen dűlt hátra, kipróbálva, hogy a szék miképpen enged és alkalmazkodik hozzá. Szemét a ragyogó étkészleten és a tetézett tálakon legeltette. Végignézve a jó anyagból készült, szemcsés falakon és a lágy fényű lámpával díszített asztalokon, egy szót sem szólt, csak nézett, tapintott és tapasztalt.

– Majd ha felépítjük a saját városunkat, és elhagyjuk a hajót – magyarázta June –, valamennyi utasfülkét visszaalakítjuk társalgóvá és bálteremmé és koktélbárrá, mint azelőtt volt. Akkor majd gyönyörű lesz itt bent.

Pat mosolygott, a zenére fülelt, és próbálta kideríteni a forrását.

– Most is elég jó. Mi csak hetente egyszer játszunk le zenés kazettákat. Ettek, Pat több mint huszonnégy órája először.

A többiek már befejezték, mikor ők hárman még javában ettek, és kezdtek odagyűlni, eleinte bátortalanul, aztán a mosolygó arcok, a kézrázások és a bemutatkozások második hulláma elnyelte őket. Patet kifaggatták a termésről, a mezőgazdasági módszerről, az esőzésekről és áradásokról, az állattenyésztésről és a növénytermesztésről, az importált földi magvak és az itteni talaj összeférhetőségéről, a bányákról és kőzetrétegekről.

Nem kellett megvédeni őt. Hátradűlt a székében, vontatottan, egy párduc hanyag könnyedségével válaszolgatott: ahol nem álltak rendelkezésére statisztikai adatok, anekdotákkal töltötte ki a hézagot. Úgy látszott, hogy szívesen cseveg, és élvezi, hogy ő áll az érdeklődés középpontjában.

A kérdésrohamok között evett, és zenét hallgatott.

June észrevette, hogy a női szakemberek a szükségesnél hosszabbra nyújtották kérdéseiket, az asztal köré gyűltek, nevettek a tréfáin, míg egyszer csak Pat körül volt véve csinos arcoktól, mohó kérdésektől és csengő kacagásoktól. Mind közül a gyönyörű Sheila nevetett a legcsilingelőbben.

June könyökével meglökte Maxet, az meg közömbösen vállat vont. Talán nem olyasmi volt az egész, amire egy férfi figyel. De June egy percig még tovább figyelte Patet, aztán nyugtalanul fordította vissza tekintetét Maxre. A férfi evett, és Pat válaszaira figyelt, nem érezte meg June tekintetét. Valamilyen okból szinte összezsugorodottnak látta. Alacsonyabb volt, mint ahogy emlékezett, elfelejtette, hogy Max nem magasabb nála. Észrevette, hogy Pat asztalrészénél egyre fokozódik a női hangok élénk csevegése.

– Kész veszedelem a fickó – mondta Max, magában nevetett, és levágott még egy szeletet a hidroponikus gombasültből. – Mi lelt? – tette hozzá, oldalvást a lányra pillantva, miután észrevette hirtelen elhallgatását.

– Semmi – sietett June a válasszal, de nem fordult vissza, hogy tovább figyelje Pat Meadet. Úgy érezte, hogy hűtlen volt. Pat csak egy pompás állat. Max a férfi, akit szeret. De... vajon szereti-e? Persze hogy szereti, szólt rá magára mérgesen. Azért indultak együtt új világokat meghódítani, mert együtt akarták leélni az életüket; soha eszébe sem jutott, hogy máshoz menjen férjhez. Az elégedetlenség érzése azonban megmaradt, és a bűntudat is.

A hidroponikus proteinek technológusa, Len Marlow, aki a gombaszeleteket is előállította, befurakodott a csoportba, és egy kérdést tett fel Patnek. Most így szólt:

– Nem értem magát, Pat. Úgy hangzik az egész, mintha a zöldség helyett az embereket rakná a tartályokba! – Zavart tekintettel rájuk pillantott. – Lássuk, hogy maguk ketten mire mennek ezzel. Úgy hangzik, mint valami orvosi dolog.

Pat hátradűlt és mosolygott, miközben egy pohár hidroponikus burgundiból kortyolgatott.

– Csodálatos ital. Mutassa meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Len visszafordult felé.

– Maguk abból élnek, amit a természet ad, nemde? Vadásznak, húst visznek haza, és megeszik. Így van? Nos, mondjuk, hogy itt a kezem ügyében van néhány szelet ilyen hús, és megeszem. Mi történik?

– Rajta, egye meg! Csak éppen nem fogja megemészteni. Éhes marad.

– Miért? – Len meg volt bántva.

– Minoson más a protoplazmaalap vegyi összetétele. Mások az aminoláncok, a szénhidrátokban a molekulák nem jobbról, hanem balról kapcsolódnak, és más hasonló dolgok. Itt semmi nem lesz emészthető, amíg vegyileg megfelelően át nem hangolják a szervezetüket egy kis górcső-evolúció által. Addig tele gyomorral is éhen halna.

Az asztal Pat felé eső része tele volt rakva a két tálcáról lekerült tálakkal, amelyek immár csaknem üresek voltak, és ott sorakoztak szépen egymásra téve az egyik oldalon. Pat hozzáfogott három édességhez, gondosan ízlelgetve egyiket a másik után.

– Górcső-evolúció? – ismételte meg Max. – Hát ez meg mi? Azt hittem, hogy maguknak nincsenek orvosaik.

– Ennek története van. – Pat ismét hátradőlt. – A Mead nemzetség feje, Alexander P. Mead növénygenetikus volt, nagyon határozott ember, akivel nem lehetett vitatkozni. Nem akarta, hogy a Minos növényvilágának elpusztításával küszködjünk, és helyébe a mienket ültessük, tönkretéve ezzel a bolygó arculatát, és felborítva az ökológiai egyensúlyt. Elhatározta, hogy e bolygóhoz igazítja hozzá a génjeinket, vagy megöl bennünket a próbálkozással. Sikerült is neki.

– Mi? – kérdezte June, és hirtelen valamiféle bizsergető félelemérzés vett rajta erőt.

– Adaptálni minket a Minoshoz. Emberi sejteket vett...

June nagyon figyelt, próbált rájönni, mi az ijesztő a magyarázatban. Szabályos evolúcióval számos emberi nemzedéket vett volna igénybe a Minoshoz való alkalmazkodás, és ez is súlyos árat követelt volna halottakban és éhezésben, ami nélkül nincs evolúció. Volt egy rövidebb út is: az emberi sejteknek megvan az a képességük, hogy visszatérjenek az ősi feltételekhez, a függetlenséghez, evéshez és önálló szaporodáshoz.

Alexander P. Mead emberi sejteket fagocitákká alakított át. Végigvezette őket az evolúció kegyetlenül kemény iskoláján – ezer nemzedéknyi szaporodás, megpróbáltatások és éhezés, amikor mindig jelen van a megemészthetetlen, idegen táplálék, a jóllakottság jutalmát kínálva a sejteknek, amelyek vonakodva megtanulták felszívni az ennivalót.

– Leukociták hat hónap alatt több ezer nemzedéknyi fejlődésen tudnak keresztülmenni – fejezte be Pat Mead. – Amikor elérték azt a pontot, ahol már képesek voltak befogadni a minosi táplálékot, visszaültette őket azokba az emberekbe, akikből kivette.

– Mit gondoltak, mi fog történni? – kérdezte Max, és előredűlt.

– Nem tudom pontosan, hogy mi történt. Soha senkinek nem beszélt róla részletesebben, és amikor én kisfiú voltam, bedilizett, és egy górcsövet lengetve, kacarászva mászkált ide-oda. Nyolcvanesztendős volt, amikor lezuhant egy szakadékba, és a nyakát törte.

– Eredeti egyéniség – szólt Max.

„Vajon mitől félek?” – gondolta June. Megkérdezte:

– Szóval bevált?

– Igen. Az első évben kipróbálta valamennyi Meaden. A többi telepes nem akarta, hogy rajtuk kísérletezzen, amíg saját maguk nem látták, hogy beválik-e. Bevált. A Meadek vadászhattak, és növényeket termeszthettek, míg a többiek még mindig hidroponikusan termesztett élelmet ettek.

– Bevált – mondta Max Lennek. – Maga növénygenetikus és a hidroponikus növénytermesztés szakembere. Ezzel meg is van, mi a munkája.

– Hohó! – hőkölt vissza Len. – Szerintem ez orvosi probléma. Az emberi sejt szabályozása – ez pontosan a maguk asztala.

– Vigyázat, ez egyirányú utca! – figyelmeztette őket Pat. – Ha megtörtént, nem fogják tudni hasznosítani a hajótáplálékot. Nekem ebből a fehérjéből semmi hasznom nem lesz. Csak az íze miatt ettem meg.

Hal Barton jött csöndben az asztalhoz.

– A kísérleti hörcsögök közül három megdöglött – jelentette, és Pathez fordult. – Maguk bacilusgazdák, magukban hordozzák annak a betegségnek a kórokozóit, amelyet olvadó betegségnek nevezett. A döglött hörcsögöket azzal a vérrel fecskendeztük be, amelyet fertőtlenítés előtt vettünk magából. Csak abban az esetben telepedhetünk meg itt, ha mindenkit dezinficiálunk a Minosn. Hajlandók lesznek erre?

– Mi nem akarnánk magukat kórokozókkal megajándékozni – mosolygott Pat. – Mindent a biztonságért De először szavazni kell róla.

Az orvosok átmentek Reno Ulrich asztalához, és elmagyarázva neki a dolgot, elkísérték a hangárhoz. Neki kell a javaslatot Alexandriába vinnie, ott kell elkeverednie a nép közé, meg kell győznie őket, és várni, amíg meg nem történik a szavazás. Csak azután térhet vissza. Kétóránként injekciót kell adnia magának a csodaszerből, különben megbetegedhet.

Reno örült a megbízásnak. Belekóstolt a szociológiába, mielőtt átképeztette magát gépésznek az expedíció számára.

– Ez lehetővé teszi számomra, hogy az erkölcseiket tanulmányozzam. – Pajkosan intett – Meglehet, hogy ott kell töltenem néhány éjszakát. – Az ablakon át nézték, ahogy elrepül, aztán átmentek a laboratóriumba, hogy megnézzék a hörcsögöket.

Három hörcsög ép és egészséges volt, és salátát majszolt. Az egyik az ellenőrző állat volt; a másik kettőt beoltották Pat véréből, amit még beszállás előtt vettek tőle, de további kezelést nem kaptak. Nyilvánvaló volt, hogy a hörcsög, ha békén hagyják, könnyen le tudja győzni az olvadó betegséget. Három még mindig lázas és csapzott volt, vörös vérsejtjeik száma kicsi, de gyógyulófélben. A három döglött példánynak jókora adag alkalmazkodást elősegítő anyagot meg antihisztamint adtak, így szervezetük nem vette fel a harcot a kórokozóval.

June gyors pillantást vetett a döglött állatokra, azután elfordította a fejét. Kicsavart testtel feküdtek, valamilyen különös, félfolyékony petyhüdtséggel, mintha mindjárt elolvadnának. Jól látszott, hogy az utolsó hörcsög, amely a legnagyobb adagot kapta az alkalmazkodásra késztető szerből, kimúlása előtt elhullatta a szőrét. Csupasz volt és rózsaszínű, mint egy halva született csecsemő.

– Nem találunk mikroorganizmusokat – mondta George Barton. – Egyetlenegyet sem. Semmi nincs a testükben, aminek nem kellene ott lennie. Fehérvérűség és vérszegénység. Láz csupán azoknál, amelyek legyőzték a betegséget. – Átadott Maxnek néhány lázgörbét és vérsejtszámlálási grafikont.

June kibaktatott az előcsarnokba. Az ő szakterülete a gyermekgyógyászat meg a szülészet; a sejtkutatást Maxre hagyta, épp hogy csak segített neki a laboratóriumi rutinmunkákban. Különös hangulata elkísérte az előcsarnokba, azután hirtelen megkönnyebbült.

Magas, vörös hajú, ragyogóan jóképű fiatalember jött vele szemben, buzgón mesélt valami kalandos történetet a káprázatos Sheila Davenportnak. Patre azért öröm ránézni meg beszélni vele. mert olyan jóképű, mondta magában bűntudatosan, és az a hatalmas életerő... Olyan volt, mintha egy eleven mozicsillaggal vagy valamilyen könyv hősével találkozott volna – Vadölővel, John Claytonnal, Lord Greystoke-kal.

June a laboratórium ajtajában állt, és nem csatlakozott hozzájuk, csupán egy biccentéssel és egy mosollyal meg keze ösztönös felemelésével üdvözölte a másik kettőt. Visszabólintottak és rámosolyogtak.

Hello. June! – mondta Pat, és folytatta a történetet, de elhaladtában könnyedén hozzáért June karjához.

– Nem Tarzan maga? – szólt gunyorosan és lágyan a férfi tovahaladó arcéléhez, és tudta, hogy Pat meghallotta.

 

June-nak lidérces álma volt aznap éjjel. Egy hosszú folyosón futott, Maxet kereste, de ahány férfival találkozott, az mind nagy, bronzos férfi volt, és hozzáért a karjához.

A rózsaszínű hörcsög! Hirtelen felébredt, az volt az érzése, hogy szóltak a riasztócsengők; gondosan fülelt, de egyetlen hang sem hallatszott. Lidércálom volt, mondta magának, de a tudattalanjában továbbra is szóltak a riasztócsengők. Valami baj volt.

Mozdulatlanul feküdt, és próbálta megőrizni a képeket, a jelentésüket kereste, de az értelem hideg érintésére elenyészett a hangulat. Átkozott intuitív gondolkodás! Egy rózsaszínű hörcsög! Miért kell olyan határozatlannak lennie a tudattalannak? Újra elaludt, és elfelejtette az egészet.

Aznap Pat Meaddel ebédeltek. Pat kezét June vállára téve visszatartotta a lányt, és lenézett rá.

– Én lenni Tarzan, te Jane – mondta, azután egy másik asztalnál ülők kiáltásaira válaszolva elfordult, mintha egy szót sem szólt volna. June megrendülten állt ott, azután az ajtóhoz ment, ahol Max várt rá.

June a nap hátralévő részében nagyon kedves volt Maxhez, a férfi meg örült neki. Nem örült volna, ha tudja az okát. June próbálta elfelejteni Pat válaszát.

June a laboratóriumban volt Maxszel, egy minosi dudvából vett idegen protoplazma-kultúra növekedését figyelte, és Len Marlow-t hallgatta, akiből csak úgy áradt a panasz:

– És Elsie egész nap ez után a behemót fajankó után koslat, és a sztorijait hallgatja. Nekem pedig bemeséli, hogy a féltékenység beszél belőlem, és hogy képzelődöm! – Kezét elhúzta a szeme előtt. – Azért jöttem el a Földről, hogy Elsie-vel legyek... Megfájdult a fejem. Nézze, June, nem tudná rávenni Patet, hogy hagyjon békét Elsie-nek? Maga meg Max a barátai.

– Tessék, itt van egy aszpirin – mondta June. – Meglátjuk, mit tehetünk.

– Köszönöm. – Len felkapta a tenyészetet, és kiment, de csöppet sem vigasztalódott meg.

Max a saját laboratóriumsarkában ült, szemlátomást gondolataiba merülten, tekintete a számtárcsákon és a mérőműszereken merengett. Amikor Len elment, csaknem nyersen támadt a lányra:

– Miért bátorítod ezt a fickót? Miért hagyod, hogy reménykedjék?

– Kitaláltál valamit a protoplazmák közötti eltérésről? – tért ki a válasz elől June.

– Miért hagyod, hogy becsapja önmagát? Mekkora az esélye az ellen a sima beszédű izomkolosszus ellen?

– De Patnek nem kell Elsie – tiltakozott June.

– Ezen a hajón minden kelekótya nő lógó nyelvvel caplat Pat után. Brant St. Clair most éppen a bárban van. Nem mondja, hogy miért iszik, de gondolod, hogy Pat ellenáll mindezeknek a körülötte ácsingózó nőknek?

– Más dolgok is vannak, nemcsak a megjelenés meg a báj – mondta June, miközben komoran próbálta figyelmét a kétcsöves mikroszkóp alatti lemezre összpontosítani.

– Persze, de bármi legyen is ez, Patben is megvan. Ki hivatottabb egy nő meg egy család fenntartására egy vadnyugati bolygón, mint egy jóképű vagány, aki itt született?

– Azt akartam mondani – perdült meg June váratlan szenvedéllyel a székén –, hogy van régi barátság is, és van hűség, és vannak emlékek, van személyiség!

– Mindennek nincs nagy értéke az ócskapiacon – mondta Max. Roskadtan ült a laboratóriumi székén, és tompa tekintettel nézte a számtárcsáit. – Most nekem kezd el fájni a fejem! – Szomorúan mosolygott. – Nem vicc, igazi fejfájás. És egyelőre mások bajai miatt!

Mások bajai... June felállt, és kibaktatott a hosszú, kanyargós előtérbe. „Én lenni Tarzan, te Jane” – hallotta emlékezetében Pat hangját. Miért kellett ennek a férfinak Max ordító ellentéteként olyan lenyűgözően vonzónak lennie? Miért nem tud a világmindenség meglenni terhes szerelmi háromszögek előidézése nélkül?

A kanyargós rámpán felsétált az ebédlőig, ahol tegnap ettek, ittak és beszélgettek. Üres volt, kivéve egy párt, akik homlokukat összedugva hideg kávé fölött beszélgettek.

June megfordult, és a hosszú, csigavonalú folyosón lebandukolt a gyógyszertárig és a hozzá tartozó laboratóriumig. Mindkettő üres volt. George valószínűleg a szomszédos kísérleti laborban volt, ahol hallhatta, ha hívják. A sarokban állt a pasztellszínű, elvont ábrákkal gazdagon díszített automata, mely ártalmatlan bódítószereket, izgatószereket és ópiumszármazékokat árusított. Fölötte ragyogott az automata tabulátordiagram.

Maxnek fáj a feje, jutott June eszébe. Hüvelykujj-lenyomatát beadta a gépbe, meghúzta a szelepnyitó kart, kivett egy doboz aszpirint, miközben megpróbálta figyelmét arra a problémára összpontosítani, amit a hajósok Minos bolygóhoz való alkalmazkodása jelentett. Egy gyenge hisztaminoldattal töltött üvegtartály elég volna, hogy egy darabka emberbőrt falánk, aktív fagociták telepére alakítson át. Mindegyik sejt azon volna, hogy valamit felfaljon, de eleget tudnának-e enni az emberi vér gazdag, tápláló plazmájából ahhoz, hogy eléljenek rajta?

Az aszpirin után egy másik kart húzott meg, saját maga számára. Aztán csak állt, és nézte, amit a gép kiadott – egy kis doboz volt három pirulával. Theobromin, szíverősítő és egyben önbizalomnövelő eufórikus készítmény, olyan, ami helyrehozza a megrendült idegeket. Mindeddig csak végső esetben használta ezt a gyógyszert. Kinyújtotta a kezét, és ránézett. Remegett. Átkozott háromszögek!

Amíg a kezét nézte, a gyógyszerárusító automata kattant egyet. Gyógyszerenként összesítette a hajón lévő összes automata aznapi forgalmát. A grafikon minden vonala pontosan mutatta, mennyi a nettó új felhasználás. Egy pillanatig nem találta a fájdalomcsillapítók zöld meg az izgatószerek vörös vonalát, és aztán látta, hogy mindkettő csaknem egyenesen fölfelé megy.

Túlságosan sokat használtak – sokkal többet annál, semhogy azt féltékenységgel vagy pszichoszomatikus ingerlékenységgel magyarázhatná. Ez járvány, és csak egyetlen betegség jöhet szóba.

Pat fertőtlenítése nem sikerült. A Nucleocat csodaszer, minden kórokozó megölője nem vált be. Pat behurcolta a hajóba magával az olvadó betegséget! Kik kapták meg?

A gyógyszerautomata vidáman, semmitmondóan ragyogott. June a gép oldalán kinyitott egy fedőlapot, és benézett. Egymásba kapaszkodó, nyugtalan fogaskerekeket látott, és a fedőlap belsején elhelyezett nyomtatott útmutatón akadt meg a szeme... „Ha a regisztrálószalagot ki akarjuk venni, vagy meg akarjuk vizsgálni, mielőtt az orsó a végére ért.

Néhány percnyi ügyetlenkedés után megvolt a válasz. Az étkezőben reggelinél és ebédnél a hajón tartózkodó negyvennyolc férfiból harmincnyolc a szokásosnál többet vett be az élénkítőszerekből. Huszonegy ezenkívül aszpirint is vett. Az egyetlen nő, aki szokatlan vásárlást eszközölt, ő maga volt!

Eszébe jutottak a hörcsögök, amelyek egy rövid, magas lázzal kivetették magukból a fertőzést. Késő délután kissé megnő a nőknek eladott aszpirin mennyisége. A nők biztonságban voltak.

A férfiak kapták meg az olvadó betegséget!

Pat Mead szerint az olvadó betegség órák alatt végez az emberrel.

Amikor June eltávozott, Jerry jött a gyógyszertárba, betáplálta a hüvelykujj-lenyomatát, és vett a géptől egy doboz aszpirint.

June jól érezte magát. Kellőképpen uralkodott magán, képes volt végigmenni a folyosón, rámosolyogva az arra járó emberekre. Felszállt a vezérlőterembe vivő vészfelvonóba, és a bejáratot őrző szakszolgálatosnak megmutatta az igazolványát.

„Egészségügyi szükségállapot.” A sarokban egy kis vezérlőpulton pontosan címkézett nagy vörös gomb volt. Elgondolkodva nézte, aztán felvette a vezérlőtermi telefont.

Most jön a neheze – elmondani valakinek a dolgot, különösen olyasvalakinek, aki maga is beteg: Maxnek.

Tárcsázott, és amikor a vonal túlsó végén a kattanás elárulta, hogy Max felvette a telefont, elmondta neki, mit látott.

– A nők nem, csak a férfiak – ismételte Max. – Biztos?

– Igen.

– Talán vegyileg idegen, és a női hormonok egyike gátolja. Ha kell, nemihormoninjekciókkal fogunk próbálkozni. Honnan beszélsz?

June megmondta.

– Helyes. Adj még egy esélyt a Nucleocat csodaszernek. Lehet, hogy ezúttal beválik. Nyomd meg a gombot.

A lány odament a pulthoz, és megnyomta a nagy vörös gombot. Az Explorer hosszú törzsében mindenütt életre keltek a csengők, rémülten berregtek, becsapódtak a vészátjárók, a gépi berendezés zümmögve ébredt, és a hangkonzervek szaporán sürgős utasításokat kezdtek adni.

Kitört a járvány.

June engedelmeskedett a gépi parancsoknak, kiment az előcsarnokba, és beállt a többiek közé a sorba. Előtte a kapitány ment, a káprázatos Sheila Davenport sorolt be mellé, lépést tartva vele.

– Ma reggel úgy festek, mint egy valóságos boszorka. Azt jelentené, hogy beteg vagyok? Mindannyian betegek vagyunk?

June vállat vont, nem akarta elmondani, mit tud.

Mások a szobákból jöttek ki a folyosóra, sűrítve a sort. Hallották, amint a szobák ajtaja bezáródott az utolsó távozó után, ezt követően pedig a fertőtlenítő permet halk sziszegése! Mögöttük, a sor utolsó tagjának sarkában egész hajószelvények záródtak le és kezdtek sziszegni.

A csigavonalú folyosón kanyarogtak lefelé, amíg ismét el nem érték az egészségügyi osztályt, ahol a sor tovább várakozott.

– Ugye, nem hagy heget a karomon? – kérdezte szemrehányóan Sheila, és selymes, pompás karjára pillantott.

A géphang megszólalt:

– A következőt. Kérem, lépjen be, és álljon el az ajtóból.

– Cseppet sem – nyugtatta meg June Sheilát, és belépett a fülkébe.

Odabent az egyik fülkéből a másikba irányították, és megkapta a szokásos permet– és sugárzásadagokat, vért vettek tőle, és befecskendezték Nucleocattal és egy sor más védőanyaggal. Végül egy újabb ajtón át egy pici fülkébe irányították, amelyben egy szék állt.

– Itt várjon! – utasította a fémes csengésű magnóhang. – Húsz perc múlva kinyílik az ajtó, és akkor távozhat. A most kezelt emberek meglátogathatják a hajónak valamennyi fertőtlenített részét. Az orvostisztek engedélye nélkül tilos belépni a hajó bármely vesztegzár alá helyezett vagy nem fertőtlenített részébe.

Hamarosan kinyílt az ajtó, és June kissé megviselt állapotban kilépett ismét a lámpák fényébe.

A klinikán volt. Néhány férfi ült az ágyak szélén. Betegnek látszottak. Egyikük lefeküdt. Brant és Bess St. Clair egymás mellett ültek, és egy szót sem szóltak.

George Barton közeledett hozzá, töprengő arckifejezéssel nézegetett egy hőmérőt.

– Mi van, George? – kérdezte June nyugtalanul.

– A nők közül egyeseknek hőemelkedésük van, de már csökkenőben. A férfiak közül egyiknek sincs, de a fehér vérsejtek száma emelkedik, a vöröseké meg csökken, és betegnek nézem őket.

June St. Clairhez lépett. Rendszerint kicsattanó orcája sápadt volt, pulzusa gyenge és túlságosan szapora, bőre nyirkos tapintású.

– Hogy van a fejfájásod? Használt a Nucleocat-kezelés?

– Ha valahogy, hát most rosszabbul érzem magam.

– Jobb volna, ha ágyakat állítanánk fel – mondta June George-nak. – Hozzatok vissza mindenkit a klinikára.

– Ezt tesszük – nyugtatta meg George. – Hal éppen ezen fáradozik.

June visszament a laboratóriumba. Max fel és alá járkált, fekete hajában addig turkált. Míg mind égnek nem állt. Amikor meglátta June arcát, megállt, és komor tekintettel nézett maga elé.

– Még mindig betegek? – Inkább kijelentés volt, semmint kérdés. A lány bólintott.

– Ezúttal nem gyógyított a mindent gyógyító – motyogta. – Így hát ránk vár a feladat. Olvadó betegségünk van, és Pat meg a hörcsögök szerint nem egészen egy napunk van arra, hogy megtudjuk, mi ez a betegség, és megtanuljuk megállítani.

Hirtelen felötlött benne egy további teszt gondolata, és a munkaasztalhoz ment, hogy megtegye az előkészületeket. Kapkodva dolgozott, időnként egy-egy koordinálatan mozdulat szakította meg jól begyakorolt, hatékony munkáját, furcsa volt. Gondterheltnek és ijedtnek látni Maxet.

Felvett egy taborköpenyt, és munkához látott. Csöndben dolgozott. A mechanikus védekezés csődöt mondott. Hal meg George Barton azon munkálkodott, hogy az újabb eseteket megmentse a haláltól, és hogy időt nyerjen Max és June számára, hogy befejezhessék a munkájukat. A járvány problémájának megoldása csakis kettejükre várt. Az ő kezükben volt.

Újabb teszt, semmi eredmény. Újabb teszt, semmi eredmény. Max keze reszketett, egy pillanatra megállt, hogy izgatószert vegyen magához.

Egy pillanatra bement a kórterembe, ott találta Besst, és halkan figyelmeztette: mondja meg a többi nőnek, hogy készüljenek fel a férfiak munkájának átvételére, ha azok annyira megbetegednek, hogy nem tudják folytatni a dolgukat.

De nyugodt hangon beszélj velük, mert nem akarjuk megrémíteni a férfiakat. – Elég sokáig őgyelgett a kórtermekben, hogy lássa, hogy a hír elterjed a nők között. Egyre jobbab sápad el az arcuk, és szorítják össze az ajkukat. Aztán visszatért a laboratóriumba. Újabban senkinek a vérében nem bukkantak mikroorganizmus nyomára, csupán a limfociták és a fagociták egyre népesebb hordáival találkoztak, amint zsákmányra lestek, mintha invázió visszaverésére mozgósították volna őket.

Len Marlow-t gördítették be eszméletlenül, a takarójához tűzve Hal Barton írásos megjegyzései és következtetései.

– Én sem érzem jól magam – panaszkodott az asszisztens. – Olyan sűrű a levegő, nem kapok levegőt.

June látta, hogy kék az ajka.

– Oxigénhiány – mondta Maxnek.

– Alacsony a vörös vérsejtek száma – felelt Max. – Nézz bele egy cseppbe, hogy lásd mi megy végbe benne. Használd az enyémet; én is ugyanúgy érzem magam, mint ő.

Két cseppet vett Max véréből. A vörös vértestek száma alacsony volt, és nagyon rohamosan esett.

A lélegzés mit sem ér, ha a vérből hiányzik a minimális mennyiségű vörös vértest. Akiknél nincs meg az a minimum, oxigénhiány következtében megfulladnak, noha tüdejük tele van tiszta levegővel. A vörös vérsejtek száma gyorsan esett, June-nak és Maxnek túl kevés ideje maradt a munkájuk elvégzésére.

– Szivattyúzz kicsit több CO2-t a szellőzőrendszerbe – szólt bele Max sürgetően a telefonba. – Juttass belőle a férfikórtermekbe.

June belenézett a mikroszkópba, amely alatt egy eleven vérminta volt. Tiszta, sötét mezőt látott, amelyben fényes, mozgó valamik tekerődztek és kavarogtak, de semmi olyat nem látott, ami nem oda tartozott volna.

– Hal – szólt be Max az általános hangosbemondó-rendszerbe –, hagyj abba minden más kezelést, a gyorsuló vérszegénységre összpontosíts. Kezeld monoxid-mérgezésként CO2-vel és oxigénnel.

June a munkaasztal alatt benyúlt egy szekrénybe, elővett onnan két oxigénpalackot, feltörte a szelepeket, és az egyiket Maxnek nyújtotta, a másikat meg az asszisztensnek. Amikor ez utóbbi belélegezte az oxigént, arcáról eltűnt a kékes árnyalat, és újjáéledt érdeklődéssel ment oda a betegéhez.

– Nem lélegzik, doki!

Max az íróasztalnál dolgozott, a hemoglobinkatalízis egyenleteit mormolva magában.

– Lennek vége, doki – szólt az asszisztens hangosabban.

– Mesterséges légzést, és tegye a regenerációs tartályba – mondta June, nem mozdulva a mikroszkóp mellől. – Siessen! Hal megmutatja, hogyan. Az oxigénkezelés és a gépi szívtevékenység a tartályban fenntartja az életműködését. Mindenkit, akiről úgy látja, hogy halálán van, helyezzen el egy tartályban. A nők majd segítenek magának. Továbbítsa nekik Hal utasításait.

A tartályokat rendszerint az életműködés felfüggesztésére használták, amíg a tápfürdőben újrasarjad a megbetegedett szerv. Ezek egy csaknem teljesen elpusztult testben is meg tudták őrizni az életet a szokásos felbomlasztó és újranövesztő kezelés alatt rák és öregség esetén, és elősegíthették a gyógyulást, ha a rombolás folytatódott... de mindaddig, amíg a betegséget le nem győzték, nem tudták megakadályozni a végül bekövetkező halált.

June mikroszkópjában a vércsepp nagy, sötét mező volt, és az előtérben, amelyet a sztereóhatás rettentő nagy, szilárd tömbbé változtatott, vörös vérsejtek csinos csészealjformái sodródtak. Bukfencezve forgolódtak, elhaladva egy leukocita púpos, homályos tömege mellett, amely lassan kúszott a fedőlemezen. Nem volt elég vörös vérsejt, és June úgy érezte, hogy számuk azalatt is fogy, amíg figyeli őket.

Az egyikükre szegezte tekintetét, és még csak nem is pislogott attól való félelmében, hogy azalatt történik valami. Takaros kis vörös pityke volt, és sodródás közben pörgött, és ahogy a leukocita mellett elhaladt, az áramlás egy kanyarral félresodorta.

Aztán egyszer csak eltűnt.

June dermedten meredt arra a helyre, ahol az imént volt. Hova tűnt? Mögötte Max ismét beleszólt a hangosbeszélőbe:

– Dr. Stark beszél. Bárki szakember, aki bármit is tud az élettartályokról, azonnal hozzon ki több ilyet a raktárból, és helyezze őket üzemkész állapotba. Vészhelyzet!

– Negyvenhétre lehet szükségünk – szólt nyugodt hangon June. Ennyi férfi volt a hajón.

– Negyvenhétre lehet szükségünk – ismételte meg Max az egész hajó számára. Hangja nem remegett. – Állítsák fel őket végig a folyosón. Kössék rá őket a tartalék vezetékre.

A feljebb lévő üres szintekről hangja távoli visszhangok sorozataként szivárgott vissza. Amit mondott, az azt jelentette, hogy a fedélzeten minden férfinak megállhat a szíve.

June elhomályosodott szemmel nézett bele a kétcsövű mikroszkópba, s gondolkozni próbált. Szemsarkából látta, hogy Max reszket, és egyre gyakrabban lélegzik a hengerek tiszta, hideg, tüzes oxigénjéből. A mikroszkópban látta, hogy Max vércseppjében megfogyatkozott számú eleven vörös vérsejt van. A csökkenés üteme gyorsult.

Nem kellett Maxre néznie ahhoz, hogy tudja, miképpen fest – sápadt bőr, fekete szemöldök és az elmélyült gondolkodástól enyhén bandzsító, átható tekintetű barna szempár, gunyoros mosolyra húzódó, kékülő ajkak. Értelmet sugárzó, keskeny, érzékeny arca része volt June szellemének. Felfoghatatlan volt, hogy Max meghalhat. Nem halhat meg! Nem hagyhatja egyedül!

Agyát visszakényszerítette a problémához. Az Explorer valamennyi férfi utasa, bárhol tartózkodott is pillanatnyilag, azonos állapotban volt. Valamilyen módon elveszti vérét, meghal.

June Max íróasztalához ment, és beleszólt a hangosbeszélőbe:

– Bess, indíts el néhány nőt egy hordággyal, hogy járják végig a hajót, szobáról szobára. Győződj meg róla, hogy minden férfi itt lenn van-e. – Eszébe jutott Reno. – Sparks, hallott valamit Renóról? Visszajött?

Sparks rövid szünet után gyenge hangon válaszolt:

– Renoval utoljára ma reggel beszéltem. Őrjöngött valamiféle tükrök miatt, és hogy Pat Mead pereputtya nem igazi emberekből áll, hanem csak indigómásolatokból, és azt állította, hogy ő megőrült, és küldjem el hozzá a pszichiátert. Azt hittem, ugrat. Azóta nem jelentkezett.

– Köszönöm, Sparks. – Reno halott volt.

Max tárcsázott, és levegő után kapkodva szólt bele a telefonba: – Jól vagytok ott fönt? Hagyjátok a vezérművet. Mindent hagyjatok abba, és igyekezzetek a tartályokhoz addig, amíg még járni tudtok. Ha a tartályaitok még nincsenek felállítva, feküdjetek melléjük.

June visszament a munkaasztalához, és suttogva beleszólt saját telefonjába:

– Bess, küldj fel egy hordágyat Maxnek. Meglehetősen rossz bőrben van.

Kell lennie valamilyen megoldásnak! Az élettartályok fenn tudják tartani az életet a sérült testben, és siettetik a regenerálódást, de amíg a betegséget nem sikerült legyőzni, addig csupán lassítják a halál bekövetkezését. A várakozás nem tarthat soká, mert a tartályokban a pusztulás szakadatlanul folytatódik, míg végül a tápoldat már semmilyen életet nem tartalmaz, kivéve az olvadó betegséget előidéző diadalmas mikroszkopikus kórokozóét.

Nagyon kevés vörös vértestecske volt most a mikroszkóp látómezejében, hihetetlenül kevés. June megbillentette kicsit a mikroszkópot, és a vértestecskék lassú pörgessél sodródni kezdtek. Egy magányos testecske lebegett át a középponton. June tekintetével nyomon követte, amint az áramlat ívben tovasodorta a leukocitának a gyújtóponttól félreeső, homályos tömbje mellett. Egy ívelt mozdulat, és a testecske eltűnt.

Ez egy pillanatig semmit sem jelentett a lánynak; aztán felemelte fejét a mikroszkópról, és körülnézett. Max az íróasztalnál ült, fejét a tenyerére támasztva, rövidre nyírt, fekete haja az ujjak közül rendetlenül, összevissza meredt elő. Előtte az asztalon toll és egy képletekkel telefirkált írótömb hevert. Válla merev tartásán látta, hogy a férfi összpontosít. Még mindig gondolkodott, nem adta fel.

– Max, éppen most láttam, hogy egy leukocita megragadott egy vörös vérsejtet. Elképzelhetetlenül gyorsan történt.

– Leukémia – dünnyögte Max mozdulatlanul. – Méghozzá vágtató leukémia! Vagyis rák. Nos, ez részben megadja a feleletet. Lehet, hogy többre nincs is szükségünk. – Halványan elmosolyodott, és a mikrofon után nyúlt. – Van még, aki talpon van odabent? – suttogta, és a kérdés dörgő hanggá fölerősödve söpört végig a hajón. – Hal, járóképes vagy még? Ide figyelj. Hal, minden tárcsát változtass meg, mindegyiket, érted? Állítsd be őket mélyolvasztásra és regenerálásra. Egy hét. Ez olyan, mint a leukémia. Érted?

June felállt. Itt volt az ideje, hogy átvegye a munkát. Rákönyökölt a férfi íróasztalára, és beleszólt a mikrofonjába:

– Doktor Walton beszél – mondta. – A nőkhöz szólok. Ne engedjétek tovább dolgozni a férfiakat; még megölik magukat. Gondoskodjatok róla, hogy minden férfi azon nyomban befeküdjék a tartályokba. Állítsátok be a tartálytárcsákat mély regenerálásra. A már működő tartályokról másoljátok le a beállítást.

Két kimerült és ijedt nő jelent meg az ajtóban egy hordággyal. Kezük olajos volt, és tele karcolással, mert segítettek felállítani a tartályokat.

– Ez a parancs rád is vonatkozik – mondta eltökélten Maxnek, és megragadta a habozó férfit.

Max meglátta a hordágyas nőket, és üggyel-bajjal felállt.

– Csak még tíz percig – mondta tisztán, világosan. – Eszembe juthat valami. Valami, ami nincs rendben ebben a felállításban. Ki kell számítanom, miképpen akadályozhatjuk meg a visszaesést, hogy miképpen kezdődtek el a dolgok.

Max járatosabb volt a bakteriológiában, mint June; a lánynak segíteni kellett a gondolkodásban. Intett a hordágyas nőknek, hogy várjanak. Egy szén-dioxid– és egy oxigénpalackot erősített Max légzőálarcához, és a férfi visszament az íróasztalához.

June fel-alá járkált, s közben gondolkodni próbált, visszaemlékezett a hörcsögökre. Olvadó betegség, ez volt a neve. Olvadó. Küzdött a belső hang ellen, ami arra ösztönözte, hogy nyisson ki egy tartályt, amelyben fekszik már valaki. Bele akart nézni, hogy megtudja, a látvány magyarázatot ad-e a névre.

Olvadó betegség...

Lépések hallatszottak, és Pat Mead állt bizonytalanul az ajtóban. Magas, jóképű, életerős – egy vadnyugati telepes.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte. June alig nézett rá.

– Ne alkalmatlankodjon itt! Dolgunk van.

– Szeretnék segíteni – mondta.

– Nagyon mulatságos. – June gonosz volt, élvezte szavainak ostorcsapását. – Minden férfi a halálán van, mert maga bacilusgazda, és most segíteni akar.

A férfi idegesen tördelte a kezét.

– Talán egy tengerimalac. Én immúnis vagyok. Valamennyi Mead immúnis.

– Menjen el. – Istenem, miért is nem jut az eszébe? Mi tesz immúnissá egy Meadet?

– Hagyd békében – mormogott Max. – Pat nem csinált semmit. – Ingadozó léptekkel a mikroszkóphoz ment, kimetszett egy pici darabkát az ujjából, egy lemezre függesztette, és a lemezt becsúsztatta a lencsék alá, szenvtelenül, a megszokott kézügyességével. – Valami furcsa dolog történik itt – mondta June-nak. – A tünetek szabálytalanok.

Egy perc múlva felegyenesedett, és intett June-nak, hogy nézze meg. – Leukociták, fagociták... – csodálkozott. – Saját...

A lány belenézett a mikroszkópba, azután az iszony növekvő hulláma csapott át rajta, ahogy visszanézett Patre.

– Ezek nem a te sejtjeid, Max! – suttogta.

Max egyik kezével az asztalra támaszkodott, hogy összeszedje magát, szemét a mikroszkóphoz illesztette, és újra belenézett. June tudta, hogy mit lát benne. Fagociták, leukociták, amint a szöveteit támadják és felfalják, növekvő, hihetetlen méretű horda, amint eszeveszetten osztódik.

Nem az ő fagocitái! Pat Meadé! A Meadek által kifejlesztett sejtek túlságosan sokat tanultak. Fertőzők voltak. És Pat Meadéi... Mennyire hasonlítottak egymásra a Meadek?... A Mead-sejtek egytől egyig fertőzöttek, nem egy támadó vagy legyőzendő betegség, hanem a normális leukociták szerepét töltik be, bármilyen testben vannak is! A magas, vörös hajú emberek leukocitái, amelyek otthonosan érzik magukat bármelyik magas, vörös hajú ember véráramában. Otthonosan... Egy mindenható leukocita, amely megtalálja az utat a sejtbeli anyaméhbe.

Az anyaméhszerű élettartályok. Az Explorer férfiai számára egyheti kúra mélyolvasztással, a leukociták de-differenciálása és normális testszövetté való visszafordítása, azután újrasarjasztás és regenerálódás az ott lévő sejtekből. Az ott lévő sejtekből. Az ott lévő sejtekből...

– Pat a baktériumok a maga sejtjei!

Pat eszeveszetten nevetni kezdett, arcát eltorzította a hirtelen megértés.

– Értem. Tudom már. Fertőző személyiség vagyok. Ez mulatságos, nemde?

Max hirtelen felemelkedett a mikroszkóp mellől, és megtántorodott. Pat elkapta estében, és a meghökkent hordágyvivők kivitték a tartályokhoz.

June egy hétig dolgozott a tartályok mellett. A többi nő segíteni akart, de ő visszautasította. Hallgatott és reménykedett, hogy sejtelme nem válik valóra.

– Minden rendben van? – érdeklődött aggódón Elsie. – Len hogy bírja a dolgot? – Elsie megviselt és törődött volt, mint a többi nő is, hisz a férfiak munkáját éppúgy elvégezték, mint a magukét.

– Nagyon jól – mondta June kifejezéstelenül, és becsukta a tartályszoba ajtaját. – Mindannyian nagyon jól bírják.

– Nagyszerű – mondta Elsie, de rémültebbnek látszott, mint valaha.

June határozott mozdulattal bezárta a tartályszoba ajtaját, és a lány elment.

A többi nő odakint figyelt, és most June válaszával elégedetlenül baktattak vissza munkájukhoz, de nem merték firtatni az igazat. Valahányszor June bement a tartályszobába, ők ott voltak, és még mindig ott voltak – vagy mások váltották fel őket, ebben June nem volt biztos –, amikor kijött. És valaki közülük feltette az összes többi nevében ugyanazt a kérdést, és June mindig ugyanazt a választ adta. De a kulcs nála volt. Rajta kívül egyetlen nő sem tudta, mi megy végbe az élettartályokban.

Eljött az utolsó nap. June az órát senkinek nem mondta meg. Mint más napokon, bement a szobába, bezárta maga után az ajtót, és újra itt volt a lázálom. Ezúttal valóság volt, és June végigment a koporsószerű tartályok hosszú sorai közötti folyosón, és halkan mondogatta:

– Max! Max! – És amint a tartályok kinyíltak, mindegyikbe belenézett.

De mindegyikben ugyanazt az arcot látta. Ahogy figyelte őket, amint felolvadnak és újranőnek a tápoldatban, mindeddig csak találgatni tudta, hogy mi az a borzalom, ami történik. Most már tudta.

Egytől egyig ugyanaz a vékony csontú, szőke bőrű arc a rőt piheszőrzettel az orcákon meg a koponyán. Mind ijesztően egyforma – és jóképű.

Max tartálya mellett a padlón egy orvosi táska hevert. Megállt a táska mellett.

– Max... – mondta, és érezte, hogy a torka összeszorul. A gépi berendezés magnóhangja utánozta June-t, gördülékenyen beszélve az ébredésről és a felülésről. – Sajnálom, Max...

A pirospozsgás arcú, ragyogó kék szemű, magas férfi álmosan felült, és szemöldökét felvonva nézett June-ra. Az elképedés mozdulatával simogatta meg vörös bolyhos fejét.

– Mi van, June? – kérdezte álomittasan. June megragadta a karját.

– Max...

A férfi összehasonlította karjának viszonylagos nagyságát a lány kezével, és csodálkozva így szólt:

– Összementél.

– Tudom, Max, tudom.

Fejét forgatta, a két karját és a lábát nézegette, a rőt pihékkel borított, sápadt, szőke karját és lábát. Megérintette vastag bal karját, belecsípett a kemény húsba.

– Ez nem az enyém – szólt meglepetten. – De épp úgy érzem, mintha az enyém volna.

Az arcát nézni olyan volt, mint egy idegent nézni, aki utánozza és eltorzítja Max arckifejezését. Max, amint fél. Max, amint megkísérli megérteni, hogy mi történt vele, amint körülnéz, és látja a tartályukban felülő többi férfit. Max, amint hatalmába keríti a rémület, amely megragadja June-t meg a többi férfit is, amikor magukra meg a barátaikra néztek, és látták, hogy mi lett belőlük.

– Mindannyian Pat Mead vagyunk – szólt Max nyersen. – Minden Mead, Pat Mead. Ezért volt úgy meglepve, amikor olyan embereket látott, akik nem hasonlítottak rá.

– Igen, Max.

– Max – ismételte meg a férfi. – Helyes, ez én vagyok. Az idegrendszer nem változott. – Új, kék szeme megragadta June tekintetét. – Belülről én vagyok. Szeretsz, June?

De a lány még nem tudhatta. A keskeny, gunyoros arcú Maxet szerette, a kócos fekete hajút és ferde mosolyút, amely soha nem leplezte el igazán a benne támadt gyors rokonszenvet. Most Pat Mead volt. Max is lehetne ugyanakkor?

– Persze hogy még mindig szeretlek, drágám.

Max elvigyorodott. Ugyanaz a savanyú mosoly volt, mint azelőtt, noha idegenszerűen hatott a szép vonású, új, szőke arcon.

– Akkor nem is olyan rossz a helyzet. Sőt, meglehetősen jó is lehet. Irigyeltem a nagy, izmos testét. Ha Pat vagy a Meadek közül bármelyik is rád néz, a képébe mászom. Most már meg tudom tenni.

June nevetett, alig tudta abbahagyni. Nem mintha olyan vicces lett volna, de ez ugyanaz a Max volt, aki megpróbál bátor és humoros lenni. Meglehet, hogy a többi férfi is megőrizte annyira régi valóját, hogy a nők nem fogják úgy érezni, idegen a hozzájuk tartozó férfi.

June jellegzetes férfihangokat hallott a háta mögött. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az, aki beszél:

– Így is távol tarthatunk egy fickót attól, hogy ellopja a csajunkat – ez Len Marlow volt.

– Fel kell jegyeznem a reakciókat – Hal Barton.

– Most igazán dolgozni tudok majd azzal a fémtelérrel a hegyoldalon – St. Clair. Azután mások panaszkodva, átkozódva, keserűen nevetve azon a cselfogáson, amit velük szemben és kacérkodó, megkísértett nőikkel szemben alkalmaztak. June tudta, kik azok. A nők is tudni fogják, hogy ki kicsoda.

– Kimegyünk – szólt Max. – Te meg én. Lehet, hogy a nők megrázkódtatását csökkenti majd, ha látnak engem. – Elhallgatott. – Te nem mondtad meg nekik, ugye?

– Nem mondhattam meg, mert magam sem voltam biztos benne.

June kinyitotta az ajtót, és gyorsan betette. Egy kis sokadalom volt a másik oldalon.

– Hello, Pat! – szólt bizonytalanul Elsie, miközben megpróbált mellettük benézni a tartályszobába, mielőtt becsukódott az ajtó.

– Nem Pat vagyok, hanem Max – mondta a magas, a kék szemű meg a vörhenyes, bolyhos koponyájú férfi. – Ide figyeljen...

– Szent egek, Pat! – hökkent meg Sheila. – Mi történt a hajával?

– Én Max vagyok – erősködött a csinos arcú és éles tekintetű, kék szemű férfi. – Nem érti? Max Stark vagyok. Az olvadó betegség Mead-sejtekből áll. Pattől kaptuk meg. Minoshoz igazított bennünket. Ugyanakkor mindannyiunkat Pat Meaddé változtatott.

A nők rábámultak, aztán egymásra. A fejüket rázták.

– Nem értik – mondta June. – Én sem érteném, Max, ha nem láttam volna, hogy mi történik.

– Ez Pat – mondta Sheila hökkent makacssággal. – Leborotválta a haját. Ez valami tréfa.

Max megrázta a lány vállát, és úgy bámult bele az arcába.

– Max vagyok. Max Stark. Ők mind olyanok, mint én. Hallja? Ez furcsa, de nincs benne semmi tréfa. Az isten szerelmére, nevessen helyettünk!

– Túlságosan sok ez – mondta June. – Látniuk kell.

Kinyitotta az ajtót, és beengedte őket. Tülekedve tódultak a tartályokhoz, és negyvenhat egyforma szőke arcot láttak maguk előtt. Rémült hangon kezdtek kiáltozni:

– Jerry!

– Harry!

– Lee, hol vagy, édesem...

A hangok egyre hisztérikusabbak lettek, a nők riadtak és kétségbeesettek voltak, a férfiak kiáltoztak, hogy a nők megtudják, ki kicsoda. June betette az ajtót.

– Nem könnyű ez – mondta Max, és lenézett a saját vastag izmaira. – De te nem változtál, és a többi nő sem változott. Ez sokat segít.

A tompa hangzavaron és hisztérián egy csengő hangja hatolt át:

– A légzsilip – mondta June.

A kilátóablakon át kilenc alexandriai Mead kukucskált be. Nyolcan közülük szemlátomást Pat Meadek voltak különböző korban, tizenöttől ötvenig, és a kilencedik egy csinos, nyurga, vörös hajú lány, aki Pat húga lehetett volna.

A hangcsövön keresztül sajnálkozva elmondták, hogy Alexandriából jöttek azzal a szomorú hírrel, hogy a repülőgép pilótája a városban elkapta az olvadó betegséget, és elhunyt.

Be akartak jönni.

June és Max azt mondták nekik, hogy várjanak, és visszatértek a tartályszobába. A férfiak örvendeztek új magasságuknak és erejüknek, a nők pedig ámulva vették tudomásul, hogy meg tudják különböztetni az egyik Pat Meadet a másiktól, a hangjuk, az arckifejezésük, a taglejtéseik alapján. A pánik megszűnt. Helyette elfogadták a fantasztikus helyzetet.

Max figyelmet kért.

– Kilenc Mead van odakint, és be akarnak jönni. Más és más nevük van, de mind Pat Mead.

A férfiak és nők a homlokukat ráncolták, vagy kifejezéstelen tekintettel néztek maguk elé, George Barton pedig megkérdezte:

– Miért nem engeditek be őket? Nem látok itt semmilyen problémát.

– Egyikük – mondta higgadtan Max – lány. Patrícia Mead. A lány akar bejönni. Hosszú csönd következett, mialatt az elhangzott szavak jelentősége behatolt a nők tudatának félelemközpontjába. A gyönyörű Sheila érezte meg elsőnek. Felkiáltott:

– Nem! Kérem, ne engedje be! – Igazi rémület volt a hangjában, és a nők gyorsan átvették ezt az érzést.

Elsie Lenbe kapaszkodott, úgy kérlelte:

– Ugye, nem akarod, hogy megváltozzam. Len? Te olyannak szeretsz, amilyen vagyok! Mondd már, hogy igen!

A többi lány meghátrált. Ez logikátlan, de emberi volt. June érezte, hogy lábra kap benne a rémület. Kezét felemelve csöndet kért, és közölte a csoporttal az elkerülhetetlent:

– Csak minden másodikunk hagyhatja el Minost – mondta. – A férfiak nem tudnak a hajón lévő élelemmel táplálkozni, mert ehhez a bolygóhoz vannak kondicionálva. Mi, nők elmehetünk, de a férfiaink nélkül kell mennünk. Nem hagyhatjuk el az űrhajót a fertőzés veszélye nélkül, és nem élhetjük le hátralévő életünket vesztegzár alatt, a hajóban. George Bartonnak igaza van, nincs itt semmilyen probléma.

– De megváltoznánk – visított Sheila. – Nem akarok Mead lenni! Nem akarok más lenni!

A folyosó belső falához szaladt. Rövid tétovázás után a nők – egyik a másik után – arra az oldalra menekültek, míg végül csupán Bess, June és négy további nő maradt.

– Tessék! – kiabált Sheila. – Szavaztunk! Nem engedhetjük be a lányt!

Senki sem szólt egy szót sem. A gondolat, hogy megváltozzanak, hogy valaki mássá legyenek, különös és hátborzongató volt. A férfiak nyugtalanul néztek egymásra, mintha tükörbe néznének. A folyosó falánál a nők rettegve figyeltek, és a férfiakra bámulva összekuporodtak. Ugyanaz a férfi negyvenhét pózban. Egyikük esdeklő mozdulatot tett Elsie felé, de a lány ijedten elhúzódott.

– Ne, Len! Nem engedem, hogy megváltoztass!

Max nyugtalanul megmozdult. Új arcát a sajátjává tévő gúnyos mosolya öntudatlanul a szánalom fintorává torzult.

– Mi, férfiak nem távozhatunk el innen, és ti, nők nem maradhattok itt – mondta kendőzetlenül. – Miért ne engednénk be Patrícia Meadet? Legyünk túl rajta!

June övzsebéből egy kis tükröt vett elő, és az arcát tanulmányozta benne. Tudta, hogy Max szavai hatásosak, a férfiak csöndben álltak, a nők esedezve nézték. Az arca... June saját arca, benne a sötétkék szempár, az apró orr, a hosszú, mozgékony ajkak... a lélek és a test elválaszthatatlanok egymástól; az arc a maga vonásaival része a léleknek. Visszatette a tükröt.

– Én megölném magam! – zokogott Sheila. – Inkább meghalnék!

– Nem fog meghalni – mondta Max. – Nem érti, hogy csak egyetlen megoldás lehetséges?

Minden szem Maxen függött. June csendesen elhagyta a tartályszobát, megfordult, és odament a légzsiliphez. Kinyitotta a szelepeket, hogy beengedje Pat Mead húgát.

 

Elek István fordítása