ÉS LÉGY VIDÁM

 

 

Két masztodon, ha összecsap,

Biliárdgolyók hangja csak.

Nagy Károly kardja, a dicső

Vasoxid, rozsda – ennyi ő.

Egy grizzly, ha élőmbe áll.

Nem halált oszt, csak ráncigál.

Caesar áll polcom peremén,

De már tőle sem félek én.

Arthur Guitermán

 

 

Délután volt. A szoba falai visszaverték a ragyogó napfényt, sima tapétái elrejtették az épület roskatag falait. A rácsos ablakon miazmás pára szűrődött be, tele mikroszkopikus élőlényekkel, amelyek méreggé változtathatják az ennivalót, tele baktériumokkal, amelyek megtelepedhetnek a tüdőkben vagy a bőrön, és sokasodhatnak, elterjedhetnek a véráram útján.

És mégis, szép napnak látszott ez a mai. Elégetett levelek füstje szállt, a rothadó avar szagát kellemes őszi illattá változtatva, és az ablakokon beözönlő napfény vakítóan ragyogott a fehér falakon. A dolgok felülete teljesen ártalmatlannak látszott. A látszólagos nyugalom felületi képe nem mutatta a lényeget: azt, hogy megkísérli elkendőzni, amin nem lehet segíteni. Egyébként pedig: enni kell, lélegezni kell – nincs mit tenni.

Egyik lába már elaludt. Ránézett másik térdére, s állát újra tenyerébe támasztotta. S érezte, hogy a vér újra visszatér lábujjaiba. Nem volt valami jó dolog sokáig ott ülni az ágy szélén, mozdulatlanul. Nem volt jó dolog túlságosan sokat gondolkozni. Gondolkozni, feltépve a félelem kapuit. Ránézett az ujjain levő körmökre. Sápadtak, szederjesek voltak. Lélegzete akadozott, majdhogynem szándékosan vissza-visszatartotta a légvételt. A félelem nem célravezető dolog. Lélegzés nélkül nem lehet élni, nem lehet létezni.

De a biztonságra mégiscsak gondolnia kellett, s a veszélyre, hogy fel tudja mérni, összegezhesse és átláthassa. Ám valahányszor szembe akart nézni vele, elképzelései szertefoszlottak. S gondolatai mindannyiszor abba a zsákutcába torkollottak, hogy férjéhez, Alechez fordul segítségért.

Valaki megérintette a vállát. Mielőtt felemelte volna kezébe temetett arcát, elhatározta, hogy nyugodt és érzelem nélküli lesz. Egy fehér köpenyes férfi állott előtte, egy tablettát és egy pohár vizet nyújtott feléje. Hangsúlytalanul beszélt:

– Nyelje le ezt.

Nem lett volna értelme visszautasítani. Hasztalan lett volna provokálni a férfit. Elhessegetve értelmetlen, őrjítő menekülési vágyát, igyekezett nyugodt kézzel bevenni a tablettát.

Alig érezte az injekciós tű szúrását.

Délután volt. Alexander Berent a laboratórium közepén állt, és lemondóan nézett körül. Semmi reménye nem volt arra, hogy meglelje feleségét. A felesége nem volt sehol.

Nem dúdolgatott a nappali szobában, nem főzött a tűzhelyen, és nem is mosogatott. Helen egyszerűen nem létezett a lakásban. A rendőrség sem fedezte fel testét a városi hullaház egyik cellájában sem.

Helen Berent eltűnt.

A sarokban álló ketrecekben vinnyogtak és visítottak a tengerimalacok, ételt követelve, a nyulak szuszogtak, és megpróbálták rózsaszínű orrukat áterőszakolni a ketrec rácsán. Elhagyatottak voltak. Megetette őket, gépies mozdulatokkal töltötte fel ivóedényeiket.

Volt valami szokatlan a laboratóriumban. Semmi sem úgy állt, ahogy utoljára hagyta. A fantasztikus tibeti sivatagok és hegyek között eltöltött öt hónap után persze minden zárt helyiség kicsinek, szűknek és mesterkéltnek tűnik, de más különbségek is voltak. A heverő el volt húzva a faltól, a hűtőszekrény felé. Ugyanakkor a heverő mellett volt egy papírkosár meg egy kis asztal, ezeknek a nappaliban lett volna a helyük. Az asztalkán ott állt a telefon meg a diktafon, körülötte injekciós tűk, apró üvegcsék, rajtuk titokzatos, vörös ceruzás jelzések, egy alkoholos-edény s benne egy vattacsomó.

A diktafon és a telefon furcsa módon azonos áramkörbe volt kötve egy időmérő órával, de az érintkezések nyitva álltak, és amikor felemelte a telefonkagylót, a berendezés a szokásos módon búgó hangot adott.

Alec visszatette a kagylót, és mogorván töprengett: mi az, amit megérinthetett itt egy odalent fekvő asszony. A nő ugyanis napokat tölthetett el itt. Az iratgyűjtő szekrénynek még az alsó fiókjai is elérhető közelségben voltak.

Amit keresett, a legalsó fiókban találta meg, az A betű alatt, egy külön dossziéban, amelyen ez a szó volt olvasható: „ALEC”. Egy levél volt benne, meg két hangfelvétel, dátumozva és szép rendben elhelyezve.

A levél arra a napra volt keltezve, amikor ő elment – négy hónappal ezelőtt. Egy pillanatig a kezében tartotta, azután elkezdte olvasni.

 

„Kedves Alec, sosem tudnád elképzelni, hogyan éreztem magamat, amikor a lábam abban a hülye kötésben volt. Te mindig olyan körültekintő vagy, hogy nem tudtam: nevessek-e vagy pedig sírjak. Miután beszálltai a gépbe, hallottam, hogy a tisztviselők kihúznak a listáról egy késő utast. Tudtam, hogy annak a helye üres, és minden akaraterőmet össze kellett szednem, nehogy felrohanjak a gépre. Ha engedtem volna a kísértésnek, most veled volnék a gépen, ott ülnék azon az üresen maradt helyen, és bámulnék le a hideg, kék Atlanti-óceánra, és egy hónapon át kóborolnék veled azokon a széles vidékeken keresztül, az ásatásokhoz.

De képtelen vagyok feladni dédelgetett terveimet, tehát elhessentettem gyónó kedvemet, és elhatároztam: megírom ezt a levelet, azután szomorú beletörődéssel figyelek a repülőgépre, mint egy kötelességtudó, sérült lábú feleség.

Íme a vallomásom.

A lábamon levő kötés csalás volt. Semmi baja sincsen a lábamnak. Csak azért csináltam az egészet, hogy indokom legyen lemaradni erről a kirándulásról és itthon tölteni el ezt a nyarat. Csak így érhettem el, hogy nélkülem menj el.

Most, hogy a gép elszállt veled, New York kétszeresen forró és tapadós számomra. Becsületemre mondom, szeretlek, és bár a vakációra is vágyom, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy pusztán lustaságból, a bennszülöttkonyha egészségtelen borzalmai miatt lemondjak az expedícióról. Emlékezzél rá, Alec, hogy amikor szitkozódtam a Whangpo szúnyogjai miatt, ezt mondtad: »Drágám, nem tudnálak annyira szeretni téged, ha nem szeretném a tudományt még nálad is jobban.« Ezért aztán sót szórtam a kávédba, de neked volt igazad. Egy régész felesége vagyok. Oda kell mennem, ahová te mész, a te bajaid az én bajaim, a te elhivatottságod az én elhivatottságom.

De valamit azért elfelejtettél: a feleséged vagyok ugyan, de én endokrinológus vagyok, és tudós. Ha te a régészet nevében derűsen elém raksz sziklákat, mocsarakat, emberevő tigriseket, maláriát terjesztő moszkitókat, akkor az endokrinológia nevében ugyanannyi jogom van ahhoz, hogy hipodermikus injekciót bökjek magamba.

Ismered az én sejtmetabolizmussal kapcsolatos kísérleteimet. Nagyon is természetes, hogy a kutatás következő lépése csak egy lehet: önmagámon kell megvizsgálnom, hogy ez hogyan működik. De tíz éven át, azóta, hogy rajtakaptál, hogy mi a szándékom ezzel a bőr alatti injekciózással, lemondtam a személyes tengerimalac-szerepről, hogy ne okozzak neked bánatot. A moszkitók legyőzhetik az ilyesmit – mármint a hipodermiát – de nincs értelme annak, hogy az ember a férjével vitatkozzék.

Így hát elhatároztam, hogy mindezek helyett eltöröm a lábamon az ujjperceket. Ez így sokkal egyszerűbb.

E sorokat a tetőtér folyosóján írom, ide menekültem a hőség elől. Olyan gyakran fogok levelet írni, amilyen gyakran csak tudok, hogy tájékoztassalak a kísérlet állásáról, de most megyek, megnézek egy filmet, és igen jóízűt fogok bőgni Joan Crawford zűrjein.

Pá, drágám. Ne feledkezzél meg a légszomjtablettáidról, és ne borulj ki.

Örökké a tiéd: Helen

 

Utóirat: Ne egyél semmi olyat, amit előbb meg nem kóstolt a szakács. És sok sikert!”

 

A levél melletti borítékban két hanglemez lapult. A régebbi július 24-i keltezésű. Alec felrakta a korongra, és benyomta a kart. A berendezés egy pillanatig semmi hangot nem adott, csak a tű karistolt, azután megszólalt Helen, közvetlenül a mikrofonba beszélve, melegen és lustán.

„Hello, Alec! Egy napra rá, hogy első levelemet megírtam, bélyegkeresés közben hirtelen elhatároztam, hogy nem adom fel. Nincsen értelme, hogy idegesítselek a kísérleteimmel, még mielőtt valami eredményre jutok. Elhatároztam, hogy naponta írok neked egy levelet, hogy azután, majd amikor hazajössz, mindet együtt olvasd el.

No persze, miután erre a remek elhatározásra jutottam, egy hónapon át egyetlen sort sem írtam, csak a puszta klinikai adatokat a szimptómákról, injekciókról, reakciókról.

Egyetértek veled abban, hogy minden tudományos jelentésben kell emberi vonatkozásnak is lennie, hogy egyáltalában elolvasható legyen, de esküszöm, abban a pillanatban, amikor letérek a képletek egyenes és szűk ösvényéről, olyan fecsegőekké válnak a jelentéseim, mintha valami pletykaújság cikkei volnának. Reménytelen.

Amikor hazajössz, írhatsz majd jegyzeteket, kommentárokat arról, amit ezen a lemezen elmondok.

Nehéz rendben szavakba önteni. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy arctalan diktafonba beszéljek. Az írógép sokkal közelebb áll hozzám, de fekvő helyzetben nem tudok gépelni, és valahányszor megpróbálok tollal írni, felidegesedem, túlságosan keményen kaparok, az ujjaim görcsbe ugranak, és akkor abba kell hagynom, és ki kell masszíroznom a görcsöt. Nem nagy öröm egy begörcsölt ujjat kiegyenesíteni. Zavar az a feszülő érzés, és nagyon megrémülök tőle. És ez egy héttel is visszavet a munkámban, mert felborítja az adrenalin-egyensúlyomat, az egész endokrinállapotomat.

No, lássuk csak:

Bevezetés. A kísérlet hivatalos célja: az öregkori állapot vizsgálata. A korosodás az anabolizmus progresszív hibája. Az öregség betegség. Soha, senki sem szeretett megöregedni, tehát szépprózában így lehetne ezt megfogalmazni: »A kortól öreg öregkor problémája.«

Manapság nincsen evolúciós oka annak, hogy miért olyan a természetünk, hogy megöregedünk. Amióta állatvizsgálatokat végzünk, tudjuk, hogy a hosszú életkor lényeges faktora a túlélésnek. Tulajdonképpen szerény követelés lenne ez, tekintetbe véve azt, hogy minden sejt alkalmas a megkettőződésre és arra, hogy egy csomó fiatal sejtleszármazottat hagyjon maga után, amelyek a jó tulajdonságokat viszik tovább. A baj csak az, hogy ezek közül egyesek nem teljesítik ezeket a követelményeket. Némely szövetek akár ötven évre is lemerevednek, és az embernek ezekkel az alacsonyrendű sejtekkel kell leélnie egész életét, a haláláig.

A természet szempontjából ennek nagyon nagy a jelentősége. Az emberi faj olyan környezetben fejlődött ki, amely főként katasztrófákból, éhínségekből, hóförgetegekből és kardfogú tigrisekből állt. Az embernek nagyon kicsi esélye volt arra, hogy ötvenéves koráig életben maradjon. A hosszú-életűség azokban az időkben nem volt valami nagy értékű. Mire jó egy holttestnek az, hogy hosszú életű volt?

Kiküszöböltük a járványokat, az éhséget és a kardfogú tigriseket, de az öregség még mindig velünk van. Úgy hittük, hogy az egyik elmúltával majd elmúlik a másik is, de az evolúciónak nem volt ideje ahhoz, hogy hozzászoktasson bennünket a változáshoz.

Az az orosz tudós adta ezt az ötletet, ő indított el ezen az úton. Öreg embereket beinjekciózott egy antiteszttel, amely megtámadta és feloldotta elöregedett kötőszöveteik egy részét, s ezzel visszaadott egy keveset elveszített rugalmasságukból, s részleges újrapótlást hozott létre.

Csak arra az egyre vágyom, hogy képes legyek őt túlhaladni, és sikerüljön a test minden meghibásodott sejtjét helyettesíteni.

Beláthatod, hogy ez milyen drasztikus processzus lesz – félúton az újjászületés és a mosógépen való áthaladás között. Nincs ember, akivel ezt kipróbálhatnám – kivéve önmagamat, mert én érzékelni fogom az egész utat, én a reakciókból ki fogom dolgozni az egészet, az első lépéstől az utolsóig, úgy, mintha valami új receptet írnék, kezdve az adagoláson, végezve a tesztelésen.

Azután: ha ellenőrizni akarod elméletedet, a legjobb, ha önmagadon próbálod ki. A szükséghelyzet az erőkifejtés anyja.

Az én harmincnyolc évem éppen elég ahhoz, hogy jó tengerimalac váljék belőlem. Nem vagyok még olyan öreg és törődött, hogy az első megerőltetés alatt összeroppanjak, de már olyan fiatal sem vagyok, hogy egy kis pluszifjúságot észre ne lehessen venni.

Egyetlen kérdés: mennyi szövetet pusztíthatok el egyszerre? Minél többet takarítok el egy időben, annál tökéletesebbnek kell lennie a pótlásnak, márpedig ez körülbelül olyan, mint amikor egy működő motorban akar az ember alkatrészt cserélni. Hm... Vajon hány csavart lehet kivenni, mielőtt a lendkerék kiugrana a csapágyból és elrepülne? Csak a gyorsaság segíthet. A gyors utánfejlesztés helyettesítheti a feloldott szövetet, még mielőtt érezhetővé válnék a hiánya. Az emberi gépezet szívós és rugalmas. Át tud futni a saját lendületén, ha meg akarják állítani.

Ezen a télen, bizonyos fejlesztések alapján, amelyek a háború idején történt penicillinkutatásokról szóltak, sikerült kifejlesztenem egy speciális táptalajt. Ez a táptalaj önmagából hoz létre bizonyos hordozóanyagot a külső élet legtöbb folyamatához. Az emésztés és az asszimiláció reszintézisének legnagyobb része befejeződik, még mielőtt a tápanyag befolyásolná a növekedést. Gyökei különválasztják azokat az enzimeket, amelyek megtámadják a proteint, szépen, pontosan, apró molekulákká bontják, és hagyják, hogy katalitikus láncokká álljanak össze, készen arra, hogy összeilleszkedhessenek, mint egy előre gyártott ház elemei.

A tápanyag a táptalaj alján egy fürdőt képez. A táptalajban lévő vegetáció a gyökereken keresztül felszívja a folyadékot, sejtmaggal látja el, megadva az utolsó lökést ahhoz, hogy protoplazmává váljék, és spórás szövevény legyen belőle.

De ez a folyadék mágikus. Képes arra, hogy bármely élőlény protoplazmájává váljék, egyforma könnyedséggel és sebességgel. Be lehet juttatni a véráramba, ős ott ugyanolyan ártalmatlanná válik, mint a közönséges aminők; továbbá alkalmas arra, hogy majdnem azonnal pótolja az elvesztett húst, olyan regenerálódás! erővel, amely, úgy remélem, éppen elég ahhoz, hogy véghezvigye azt a drasztikus pusztítást és újjáépítést, amelyre nekem szükségem van.

Ez az anyag képes gondoskodni a szükséges regenerációról, de már egészen más probléma az, hogy hogyan távolítsa el az elöregedett sejteket ugyanazon időben és helyen, ugyanolyan ellenőrizhető feltételek között. Az oroszok ezt az ellenanyag-technikát lovakon próbálták ki, hogy szelektíven pusztító szérumhoz jussanak. Nekik jó lehetett ez, de az én számomra ez túlságosan lassú és veszélyes. Az az ötlet, hogy a saját kötőszövetemet átplántáljam egy lóra, valahogyan nem tetszik nekem.

Hogyan is gondolhatnék erre! Egyébként meg nincs is lovam, és a szérumfarmok nagyon drágák.

Miután megfigyeltem egy különösen egészséges penészkolóniát, és rátelepítettem egy darab szívós húsra, rájöttem, hogy vannak egyéb pusztító anyagok is, mint az ellenanyagok.

Különféle penészpopulációkat arra kényszerítettem, hogy olyan szívós húson éljenek, amilyen szívóshoz csak hozzá tudtam jutni; utána meg saját fajtájuk halott egyedein kellett élniük. Az öngyilkosság nélküli táplálkozás remek szelektivitást eredményezett, pusztán azt a húst támadva meg, amely már átlépte az élet és a halál közötti keskeny ösvényt. Azután: bizonyos variánsok átlépték ezt a vonalat, és folyadékká oldották magukat. Más törzsek azonban megtanulták, hogy azt hozzák létre, amire szükség van.

Azután egy fonadék alól enzimfolyadék-mintát vettem, és a halálos anyagot belefecskendeztem egy nyúlba – tudod, abba a fehér foltos, barna tapsifülesbe. Nos, a tapsifülessel semmi sem történt, csak kegyetlenül megéhezett, és jócskán meghízott. Megvágtam magamat, és a sebre rákentem a folyadékot. Ujjam hegyéről leszedte a bőrt, de a sebbel semmi sem történt. Azután tesztelés céljából átküldtem a kórházba a folyadékból vett mintát, és megírtam Williamsnek, hogy ez sorsdöntő minta az élő és a holt szövet közötti labilis állapotú anyagból; nagyon óvatosan kell bánnia vele, elhanyagolt fertőzött sebek és gangrénák helyi tisztításához.

Villiams ma is pontosan ugyanaz a vén, felelőtlen kecske, aki mindig is volt. Volt ott egy öreg beteg, aki a könyvekben lévő összes betegségekben haldoklott, beleértve a gangré-nás lábat is. Williams azonnal befecskendezte az egész folyadékmintát a gangrénás lábszárba, hogy lássa, mi fog történni. Persze ez aztán egy rakás szart eredményezett, amit neki kellett elpucolnia. De hát megérdemelte. Azt mondta, hogy a meglepetés egyszerűen felfordította a gyomrát, de az anyag azonnal leállította a gangrénát, pontosan úgy, ahogyan megjósoltam. Olyan pontosan és tisztán, mint egy sebészeti amputáció. Azután feljött hozzám azzal, ami megmaradt a mintából, és boldog volt, hogy megszabadulhatott tőle. Úgy vélte, hogy az valami szuperkatalizátor, amelyet valami módon szelektívvé tettek, és meg akart szabadulni tőle, mielőtt még elveszítené szelektivitását.

Amikor később érdeklődtem az öreg páciens iránt, azt mondták, hogy nagyon éhesen ébredt, sült húst követelt, így aztán kapott a vénájába egy adag aminosavat, és azután öt nappal tovább élt, mint ahogyan várták tőle.

Nos, ez még nem volt bizonyság, de kielégítőnek bizonyult. A folyadékot, a sav-ion kedvéért, „H”-nak kereszteltem el. A „H” egyébként is jó elnevezésnek látszott.

A terv szerint az első teendő a csonthelyreállítás volt. A közepes kor akromegáliát, a végtagok végzetes csontmegnagyobbodását okozza. Az emberek elcsontosodnak, csontjaik megvastagodnak, porcaik megkeményednek, artériáik merevekké válnak. Találmányom még finomításra szorult.

Heteken át tulajdonképpen teljesen hiábavalóan szorítottam lejjebb a kalciumfelvételemet. Most már biztonságos szintre emeltem a vérem kalciumtartalmát. A vér megpróbált normálisnak maradni úgy, hogy feloldotta a szóban forgó csontot. A biztonság kedvéért mellékpajzsmirigy-injekciókkal játszottam, sőt még egy kis kalciumlaktáttal is, időről időre ellenőrző bázisként, hogy megszabaduljak az izomingerlékenység szpazmikus hatásától.

Ez a ribillió persze teljesen felforgatta a saját endokrin mirigyeimet: pocsékul kezdtek dolgozni, és ma például hirtelen rohamba kergettek, még mielőtt ellenszerhez jutottam volna. Egyetlen csontomat sem törtem el, de úgy jutottam túl a rohamon, hogy az egyik singcsontom kínos módon meggörbült. Ez a látvány azután újabb rohamba kergetett.

Ha az embernek a csontjai kezdenek meggörbülni, akkor ideje abbahagyni a dolgot. Az eljárást tehát egy kis időre fel kellett függesztenem. Úgy látszik, hogy a kisebb csontokban semmiféle ásványi anyag nem maradt, csak rugalmatlan, de egészséges porcogók. Most hanyatt fekszem a priccsen, tejet iszom, tojáslikőrt meg csukamájolajat. Múlt éjszaka tokaszalonnáról álmodtam, de addig, amíg a csontjaim nem jönnek rendbe, nem kelek fel, és nem nézek ennivaló után. A hűtő egyébként teli van. Lehet, hogy a nagyobb csontjaim már elég erősek, de lehet, hogy nem, tehát nem kockáztatok meg egy keleti ebédet görbe lábakkal és lúdtalpasan.

Drágám, kitűnően érzem magamat, és szeretném, ha itt volnál, £s gúnyos megjegyzéseket tennél a hátam mögött. Minden egyes lépés, amelyet megtesz az ember, a legvadabb elképzelések megsejtésén alapul, és majdnem minden megsejtést fel kell jegyezni, egyelőre helyesnek minősítve. Ha nekem sikerül ez, akkor én leszek az ezen a területen dolgozó legjobb endokrinológus.

Remélem, a te dolgaid is jól mennek, és százával leled fel a törött vázákat és ősi fogakat.

És most vissza kell térnem a jegyzeteimhez és a regisztrált eredményekhez, ellenőriznem kell a pulzusomat, a PH-értékemet és így tovább. Most hét óra tíz van, hamarosan újabb üzenetet küldök.

Isten veled, szívem...”

Hangja elenyészett, a tű középre kanyarodott és fülsértő sercegéssel karistolt. Alec kikapcsolta a készüléket. A lemez másik oldalán egy héttel későbbi dátum állt.

„Halló, Alec! Eltelt egy hét. Ma megpróbáltam sétálni egy kicsit. Megint csak lúdtalpasan. Egy kicsit kifulladtam, de kiegyenesedve jártam.

Emlékszel arra, amikor rám dőlt az a obeliszk? Ronda lett a karom, és a csont úgy forrt össze, hogy egy bütyök keletkezett rajta. Nos, ez a bütyök kitűnő lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljam, hogyan viselkednek a kromoszómák egy ilyen összeforradásnál. Ha valódi regeneráció jön létre, akkor a bütyök jelentékenyen visszafejlődik, és a forradás biztosabb, szilárdabb lesz, mint amilyet a kar eredeti »tervrajza« megkíván.

Abban a pillanatban, hogy ez a kísérlet az eszembe jutott, azonnal ki kellett próbálnom. Elnyúzott tagjaimmal nem törődve felkeltem, és lementem a liften dr. Stanton irodájába, keresztülvágtam a páciensekkel teli várószobán, be a vizsgálóba, és azonnal végigfeküdtem a vizsgálóasztalon.

A doktor éppen egy kisfiú manduláját tanulmányozta, és idegesen rám szólt:

– Komolyan arra kell kérnem, hogy várjon a sorára... Ó, maga az, dr. Berent. De igazán, dr. Berent, kérem, ne éljen vissza a pozíciójával... Rosszul érzi magát?

– Ó – mondtam kedvesen –, remekül érzem magam, csak igénybe szeretném venni a maga fluoreszkópját arra, hogy megnézzem a jobb felkarcsontom egy régi törését.

– Értem – mondta, és pislogott. – De miért kellett ehhez lefeküdnie?

Nos hát, Alec, tudod, hogy milyen ez a fiatalember: meglehetősen ártalmatlan, törekszik rá, hogy méltóságteljes legyen, és eléggé nagyképű is ehhez. Amikor utoljára beszélgettünk vele, és te ellőtted csodálatos szellemességeidet, láttam rajta, hogy ezt gondolja: mi valami módon különcök vagyunk, ha ugyan nem teljesen hülyék. Ha megpróbáltam volna elmondani neki, hogy félek: a lábam meg fog görbülni, kipárnázott kocsit hívott volna értem, hogy elvitessen.

Ezt mondtam:

– Félek, hogy valami baj van a mellékpajzsmirigyeimmel. Mintha megőrültek volna. Ez csak pillanatnyi állapot, de szeretnék egy kis időre megnyugodni. Megnézheti az ingerlékenységi indexemet! Ha egy kissé feljebb megy... ó... akkor meglehetősen rángatózni fogok. Nincsen kéznél véletlenül egy kis curaréja?

Úgy nézett rám, mintha beleböktem volna egy kalaptűvel; azután fogta a fluoreszkópot, de olyan sebesen, hogy majdnem átesett rajta, átvilágította a karcsontjaimat, azután kilökdösött, még mielőtt megszólalhattam volna. Az idegroham szemmel láthatólag egyáltalán nem növelte meg hivatásbeli érdeklődését.

Alec, amikor én megláttam a csontjaimról készült felvételeket, alig tudtam visszatartani magam a harci ujjongástól, hogy meg ne ijesszem azt a szegény fiút. Egymás mellé tettem mindkét karomat, de semmiféle bütyköt nem láttam – egyáltalán nem. Mind a kettő teljesen egyforma volt.

És ez azt jelenti, hogy a sejtek bölcsebben őrzik a gének tervrajzait, mint ahogyan erre kötelesek volnának. De éppen ezért egy kis bátorításra is szükségük van, hogy a sérüléseket a specifikációknak megfelelően újraépítsék. A regeneráció a testnek eddig bizonyára fel nem használt lehetősége. Hogy miért, azt nem tudom. Felhasználatlan lehetőségeket nem tudunk felderíteni. A természetes kiválasztás csak az élet és a halál próbaköve – a fejlődésnek ebben semmi szerepe sincsen. Csak szerencsés véletlen, hogy magzati majmokból visszamaradt, fejlődési csökevénnyé váltunk.

Vajon egy terv hogyan tudja észben tartani minden egyes sejt dolgát? Képes-e egy kéz ujjakat, egy csukló új kézfejet, egy váll új kart kifejleszteni? Hol parancsol megálljt az ellenőrzés, a kontroll?

A probléma magától értetődő, hiszen az adatok már birtokomban vannak. A múlt télen, amikor átestem, amikor már teljesen túlestem ezen az ostoba visszafiatalítási ügyön, beletemetkeztem a regeneráció megbízható kimunkálásába, és megpróbáltam amputált karok helyén újakat fejleszteni. Lehet, hogy ehhez talán engedélyt kellett volna kérnem a kormányzattól, a mesterséges végtagokat tervező katonai bizottságokon keresztül. Mindezeken túl: új lábak egyszeriben mindenféle mesterséges végtagnak a végét jelentenék.

De mindez már a múlté. Most csak arra tudom ezt felhasználni, hogy meggyorsítsam a helyreállítást. Ha rá tudom venni az én saját sejtjeimet arra, hogy ennek a »palackozott« szétbomlásnak csakugyan fáradságos zötykölődése után hozzálássanak az intenzív munkához... Szigorúan folytatnom kellene ezt az egészet a folyékony proteinnel... Nem, ha szigorúan e szerint növekednek újjá, akkor a feloldódott, elöregedett sejtek anyagát használnák fel... Összetákolt gyógykezelés... Néhány órán belül...

Lebontás és rekonstrukció egyazon időben?

A következő lépés a különféle lágy szövetek cseréje. Ha nem sürgetne ennyire az idő, akkor két lassú, hosszú, egyszerű, Gandhi-féle böjtöt tartanék, mindenféle tudományos halandzsa helyett. Azt hiszem, egy befecskendezéssel megoldható, ámbár szeretnék én látni valakit, aki egylábnyi rövidségűre hajlandó gyötörni magát!

Most pedig neki kell látnom a munkámnak. Egyébként a lemez is a végére jár már, tehát viszontlátásra a következő felvételen, bármikor légyen is az.

Jól érzem magamat.

Bárcsak te is itt volnál!”

A férfi kiemelte a lemezt, és gyorsan behelyezte a következőt. Csak az egyik oldalán volt felvétel, és szeptember 17-ről datálódott, ötven nappal későbbről, hét héttel ezelőttről.

Helen minden bevezetés nélkül kezdett beszélni, hangja tisztább volt és sokkal érthetőbb, olyan, mintha néhány láb távolságról beszélne a mikrofonba.

„Meglehetősen fel vagyok dobva, Alec. Valami igazán elképesztő történt. Először is figyelj a dátumra.

A koplalós kezelés kitűnően sikerült. Persze itthon kellett maradnom, nem mutatkozhattam, amíg össze nem szedem magam annyira, hogy rám lehessen nézni. Most már majdnem teljesen rendben vagyok, naponta felszedek körülbelül egyfontnyi súlyt. Az embrióállapotos kezelés csakugyan munkára serkentette a sejtjeimet. Úgy látszik, hogy nem egy magzati, hanem egy felnőttprogram alapján dolgoztak úgy, hogy most már normális a testem, normálisak az arányaim, nem olyan vagyok, mint egy túlfejlett bébi.

Azért beszélek összefüggéstelenül, mert megpróbálok nem beszélni a lényegről. A lényeg pedig túlságosan súlyos ahhoz, hogy könnyedén beszéljek róla.

Te persze tudod, hogy ezt a kísérletsorozatot azért indítottam el, hogy meggyőződjem: helyes-e a sejtek anyagcseréjére vonatkozó elméleti feltételezésem. Még a legjobb, rendelkezésemre álló elmélet is csak vázlatos, és saját megsejtéseim is kétségesek és tapogatózóak. Sohasem voltam biztos abban, hogy egy páciens az én kezelésem következtében vagy annak ellenére jött-e rendbe, vagy pedig pszichoszomatikusán reagált-e az én konzultációs tiszteletdíjamra.

Egy helytelen elmélet korrigálásához a legjobb út az, hogy az ember elviszi a logikai abszurditásig, és azután az emberi ostobaságot használja fel, mint a kezdeti hiba kulcsát.

A recept: egy folyamatra alkotott elméletet egy semleges alanyon felhasználni – ez volnék én és megpróbálni ennek a folyamatnak specifikus állapotát megvalósítani az elmélet által diktált művi eszközökkel.

Úgy terveztem, hogy szabadságom második felét a kc házban fogom tölteni, a kísérlet eredményeinek jegyzeteige tésévef, és boldogan írok majd egy cikket elméletem hibáinak jelentőségéről.

Hogy minden rossz eshetőségre készen álljak, az egyik villanyórát a diktafonhoz és a telefonhoz kapcsoltam. Ha nem iktatom ki öt órán belül, a riasztás kikapcsolja a telefont, a diktafon pedig orvosi segítséget kér.

Az ajtóm belsejére feltűnő felhívást tűztem, amely teljes kezelési eljárást tartalmaz a közvetlenül alkalmazandó szükségkezelésről. A kísérlet minden lépéséhez megadtam a megfelelő instrukciókat. »Légy készen« – ez volt a mottó. »A váratlan eseményekre vonatkozó terv.« Ha a kísérlet a pofámba robbant volna, akkor is készen állottam volna rá.

Csak egyetlen váratlan esemény akadt, amelyre nem készültem fel.

Alec, épp most pillantottam bele a tükörbe. Az egyetlen használható tükör a külső hálószobában van, de leakasztottam, hogy belenézzek. Egy héten át a laboratórium priccsén olvastam és aludtam, meg az ablak mellett álló székben. Gondolom, mindig valami rosszra vártam, de semmi sem történt, és közben láthatóan megváltozott a kezem bőre – semmi heg, semmi bőrkeményedés, semmi égésnyom, csak sima, rózsaszínű, áttetsző bőr –, így azután nekiláttam a vizsgálatnak.

A bőrömet orvosi módon vizsgáltam meg. Megtalálhatod az eredményeket a medikális adatok között. Alec, én most tizennyolc éves vagyok. Ez az a ifjúkor, amelyet egy felnőtt egyáltalán megszerezhet magának.

Vajon hogyan érezhette magát Aladdin, amikor megdörzsölt egy rozsdás lámpát csak azért, hogy egy kicsit megtisztítsa?

Azt hiszem, hogy meglepődött. Új arcom legfigyelemreméltóbb jellege a meglepődött arckifejezés. Minden vonásában meglepődött, néha meg sápadt és ijedt.

Nem is ijedt: megrettent. Einstein nem rettent meg, amikor felfedezte a relativitást, de a többiek mindenesetre atombombát gyártottak belőle. Fel nem foghatom, hogyan tudtak abból atombombát gyártani, de az emberek teljesen kiszámíthatatlanul vadak. Hogyan fognak ezek arra reagálni, hogyha kortalanokká válunk?! Nem tudom elképzelni, de nem vagyok eléggé meggondolatlan ahhoz, hogy egy új Pandora-szelencét szabadítsak rá a világra. Az egyetlen biztonságos dolog az, ha titokban tartom a dolgot, amíg te vissza nem jössz, és akkor össze lehet hívni egy nyugodt tudóscsoportot, hogy megbeszéljük az egészet.

De addig is: mi lesz akkor, ha valamelyik barátunk véletlenül meglát engem az utcán, ahogy éppen tizennyolc éves kort mutatok? Mit mondanék én akkor?

Drágám, nagyon nehéz dolog józannak lenni. A képzeletem elragad – mindenféle irányba. Tudod-e, hogy a hajad hátul ritkul már? Még két év ezzel a kefehajjal, és úgy fogsz festeni, mint egy szerzetes.

Jó, tudom, tudom, mondhatnád, hogy nem rendes dolog neked megfiatalodnod, amikor mások megőszülnek, de mi az, hogy rendes?

Hogy a dolog fair legyen, az azt jelenti, hogy bárki szabadon választhassa meg: mit tesz – éspedig ingyen. És úgy gondolom, hogy ez mindenkire vonatkozik. Nyugodtan rábízhatjuk egy közgazdászra, hogy kitalálja: hogyan. Közben meg kell változtatni a nevünket és kivándorolnunk Kaliforniába. Te nem akarod, hogy az emberek rád ismerjenek: és vajon ki vagyok én? Te tudod? Te nem akarsz úgy élni, hogy kétszer olyan idősnek látszol, mint a feleséged, és nem akarod, hogy az emberek bölcsőtolvajnak nézzenek. Vagy ezt akarod?

A folyamat még eléggé veszélyes. Tulajdonképpen kinevezhetnéd magad kettes számú kísérleti nyúlnak. Ez így fair. Bejelenthetnénk magunkat a hotelban G. Ipay és felesége néven. Bocsáss meg, Alec, elkalandoztam. Nehéz dolog gyakorlatiasnak lenni, drágám.

Ha az eljárásom bizonyítható, biztonságos módon kikerül a laborból, és felhasználásra kerül, azt hiszem, jót fog tenni, hasznára lesz az emberi fajnak. Megfiatalítás, egy bizonyos fajta öregedés elleni injekcióval, törvényes módon. Még segítheti is az evolúciót. A regeneráció eltüntetheti a környezeti hátrányokat, a rossz nevelés hatását. És minden embernek olyan testet adhat, amilyen jók a génjei. Egy olyan világ jön létre, amely ellenáll a korosodásnak.

Hála az égnek, hogy egy kicsit hozzájárulhatok a fejlődéshez. Szokás szerint mindig a másik oldalon szoktam találni magam, küzdve, hogy megőrizzem valakinek az életét, amely élet azután majd fejfájást okoz az orvosoknak.

És nézzük a kulturális fejlődést!

Mi, emberi lények most első ízben leszünk képesek egyetlen talentumunkat, tanulási képességünket felhasználni olyan módon, ahogyan azt használni kell, vagyis: ahogyan már használnunk kellett volna a kezdet kezdetén, a szakértelem és a humor, a megértés, felfogás szakadatlan fejlődésével, rétegről rétegre halmozva fel a tapasztalatokat, úgy, ahogyan kaliforniai vörösfenyőből készítenek egy házat.

És szükségünk van gondolkozókra, akiknek kellő idejük lesz arra, hogy hatalmas mennyiségű tudást halmozzanak fel – bizonyos ésszerű méretekig. Ez szükségmunka, és nemcsak a zsenik számára: akik megmaradnak belőlünk, azoknak segíteniük kell, hogy megtalálják a közös nevezőket. Még a mindennapi specialistáknak is lesz idejük arra, hogy még többet tanuljanak, hogy a maguk tudását integrálhassák, és kezüket nyújthassák a rokon területeken dolgozók felé.

Vegyük például saját magunkat, akik egymástól teljesen eltérő területeken dolgozunk. Te tanulhattál neurológiát, én tanulhatnék antropológiát és pszichológiát, és akkor azután azonos nyelven beszélhetnénk, és olyanok lennénk, mint Jack Spratt és felesége – kettőnkbe foglalva az emberi viselkedés teljes területét. Eléggé közel lennénk így egymáshoz, hogy összedolgozzunk – anélkül hogy a teljes tudatlanság rései választanának el egymástól –, hogy megírhassuk a legcsodálatosabb könyveket. Még arra is képesek lehetnénk... Ó... Nem lehetnénk – mi képesek vagyunk...”

(Itt egy kis szünet következett, azután valami bizonytalan nevetésféle.)

„Elfelejtettem. Azt mondtam, hogy vegyük például önmagunkat, úgy, mintha máris példák volnánk. A tudományos vizsgálódás a feltételezés szerint más emberekre tartozik. De ez itt a miénk! És ez sokk!

Furcsa... Furcsa, hogy ezzel a meglepetéssel mennyire... Mennyire...

Pedig ennek nem volna szabad akkora bajt okoznia. Mindenen túl, egy életút majdnem éppolyan, mint egy másik. Ugyanolyan emberekké válunk, ugyanazon a munkán – több idővel. Elég időnk lesz ahhoz, hogy figyeljünk: hogyan fejlődnek a mamutfenyők, hogyan válik éretté a mi fajtánk. Hosszú időnk lesz erre.

De a halálra ítélt külseje nem nagyon különbözik a belsejétől. Ez egy és ugyanazon világ, tele ugyanolyan hígvelejű emberi lényekkel. S én mégis itt vagyok, olyan bizonytalanul, mintha most zavartak volna fel egy fa törzsén.”

(Itt újra egy kis bizonytalan nevetés hallatszott).

„Most nem tudok tovább beszélni, Alec, most gondolkoznom kell.”

Néhány perccel az után, hogy a felvétel lefutott, Alec kibámult az ablakon, két kezét hátul összekulcsolta, úgy, hogy csuklói elfehéredtek a szorítástól. Ez volt az utolsó felvétel, az egyetlen kulcs, ami a birtokában volt. A nő hangjának remegése, szavai névtelen felindulással töltötték el a férfit. Ez majdnem az értelem határán félig érzett, félig látott gondolat – inkább érzés volt.

Szeme előtt állhatatosan feltűnt Kheopsz nagy piramisának víziója, félig kész állapotban, ahogyan az emberek szorgosan dolgoznak és meghalnak a piramis rézsűin. Nem látó szemmel átnézett a város házainak tetői felett, várakozóan. A látvány azután kezdett elenyészni, s elméje más gondolatok vágányára siklott át. Vajon ott lent, az épületek labirintusában van-e Helen? S ha igen, hol?

Nem jutott előbbre. Alec zsibbadt ujjait kiegyenesítve, egy kis háromszöget rajzolt a lemez borítójára, hogy emlékezzék: a piramisban rejlik a megoldásnak valami kulcsa. S közben visszaemlékezett arra, hogy Helen, amikor tanácstalanul nem tudta, mit tegyen, szerette a problémáit úgy vetni papírra, ahogyan abban a percben gondolta.

A hálószoba üres asztalán volt egy blokknyi fehér papiros s mellette egy csikkekkel teli hamutartó. A blokk üres volt, de a papírkosárban talált két összegyűrt papírlapot. Gondosan kisimította őket az asztalon.

Így kezdődtek:

„Kedves Alec, „– utána áthúzott, átfirkált sorok következtek; a lap közepén újra megismétlődött ez: „Kedves Alec” és a betűk gondosan formált, nagyon kidolgozott írást alkottak. Volt alatta néhány krikszkraksz, alattuk meg egy tiszta, szürrealisztikus rajz, amely egy bölcsességfogat ábrázolt, ahogyan egy sivatag előterében fekszik. Alatta ez a felirat volt olvasható: „Következtetés: a hosszú és széles homoksivatagok messzire terjednek.” A lap alját, átmenve a következő oldalra is, firkálmányok, értelmetlen alakzatok és arcok borították. Közöttük határozott írással ez volt olvasható: „Valamit elhibáztam”.

Ennyi volt az egész. Alec dermedten összehajtotta a két lapot, és becsúsztatta a lemez borítójába. Egy fog és egy háromszög. Tulajdonképpen komikus volt, de képtelen volt nevetni rajta. Előhúzta a lemezt és még egyszer alaposan megvizsgálta. A lemez egyik oldalán talált még egy koncentrikus felvételnyomot. Helen újra használta ezt a részt, de a tű kicsusszant arra a keskeny sávra, s ott folytatta a felvételt. Alec egy kicsit távolabbra helyezte a kart.

„Alec, drágám, szeretném, ha itt volnál. Te pontosan ugyanolyan jő beszélgetős pszichológus vagy, mint bármely nő, de te nagyon alaposan ismered az emberi természetet, és mindig kritikusan szemléled. Én azt gondoltam, hogy le tudom írni más emberek viselkedésmódját, de ma este a magamét sem tudom.

Nem történt semmi rendkívüli. Csak az van, hogy ma nem úgy dolgoztam, ahogyan szoktam, egész napon át, és az a érzésem, hogy ez valami kellemetlen dolgot jelez.

Lesétáltam a városba, hogy megmozgassam a lábamat, újra embereket lássak, és ragyogó fényeket. Megnéztem egy mozinál a kirakott fényképeket, és akkor hirtelen megláttam Lucy Hughest, ahogyan, karja alatt egy csomaggal, elsiet mellettem. Nem fordultam meg, de ő megismert és odajött hozzám.

»Nahát, Helen Berentl Én azt hittem, hogy Tibetben vagy!«

Megfordultam és ránéztem. Lucy volt az, a gyerekes modorával és női intuíciójával. Könnyű lett volna bizalmamba fogadni és beavatni, de ő nem az a fajta, aki képes a titoktartásra. Semmit sem mondtam neki. Valószínűleg azzal a kifejezéstelen arccal néztem rá, amelyről te azt szoktad mondani: ilyen vagyok, amikor gondolkozom.

Visszanézett, és a szeme lassan kitágult.

»De hiszen te túl fiatal vagy! Hiszen te nem is vagy... Az egekre!... Nagyon sajnálom, de összetévesztettem valakivel. Ostobaság tőlem, de összetévesztettem egy barátommal... Maga olyan, mint ő volt fiatalabb korában. Ez majdhogynem hátborzongató!«

Könnyed, affektált nyugati tájszólásban válaszoltam, nagyon udvariasan, úgy, ahogyan egy idegen beszél, ő pedig fejét rázva továbbment. Szegény Lucy!

Bementem a moziba, megnéztem a filmet. Alec, ami akkor történt, az nagyon aggaszt. Hat órán át maradtam bent a moziban. Visszataszító film volt, egy vérrel, erőszakkal és öldökléssel teli, kemény detektívtörténet. Három és félszer néztem végig. Te megveted az olyan embereket, akik az efféle primitív marhaságokért rajonganak – olyasvalami ez, mint a római cirkuszi játékok. Bárcsak tudnám, hogyan magyaráznád meg ezt, mert szükségem volna a magyarázatodra. Amikor a mozi bezárt, taxin mentem haza. Túlságosan gyorsan hajtott, de épségben hazaértem. A jégszekrényben találtam egy kis maradék pörköltet, de már romlott volt, és kidobtam. Nagyon elővigyázatosnak kellett lennem. Az emberek általában könnyelműek. Erre ezelőtt sosem figyeltem, pedig az emberek ilyenek.

Ágyba kell bújnom, aludnom kell egy kicsit.”

Alec gépiesen leemelte a lemezt, és visszacsúsztatta tokjába. A ceruzával rajzolt háromszög megfogta a szemét, keze lelassult, és mozdulata megállt. Hosszú időn át bámulta dermedten a rajzot – a piramist, a királyok sírhelyét. Egy ősi vallás, amely azt tanítja, hogy az ember lelke tovább él a múmiájában, egy szikrányi lélek, amely akkor pusztul el, ha az emberi test is elpusztul. A halhatatlanság Földre küldött suttogása. Kheopsz, aki királyságának felhalmozott kincseit és rabszolgáinak nyomorult életét egy síremlékre szánta, amely majd befogadja testét – szánalomra méltó halmot. emelve, hogy évszázadokon át gúnyolódjék az ő nevével. Remény és rettegés.

Bizony, élnek bennünk olyan őrültségforrások, amelyek sohasem apadnak el.

Alec félretette a felvételt, és az ablakhoz lépett. A távolban látszottak a Columbia Medical Center barna épülettömbjei. A Cornell Medical a belvárosban volt, a Bellevue... „Remény... Ahol élet van, ott remény is van”, mondta Alec, és hangosan nevetett saját mondásán. Most már tudta, mit kell tennie. Elfordult az ablaktól, felvette a telefon-szaknévsort, és rálapozott a Kórházak címszóra.

Este volt. Az ügyeletes pszichiáter barátságosan lekísérte a hallba.

– Nem hajlandó megmondani a nevét. Ez része a komplexusnak. A mi számunkra ez csak egy szimptóma, de elég súlyos az ügy. Valószínűleg könnyebben megtalálta volna, ha volna rajta valami megkülönböztető jegy, valami forradás, sebhely, ilyesmi. De teljesen lehetetlen megtalálni valakit anélkül, hogy...

– Mi van vele? – kérdezte Alec. – Retteg? A dolgoktól, a csíráktól, általában a veszélytől való félelem?

– Nos, mindenesetre fél. Még tőlem is fél! Talán azt hiszi, hogy csírahordozó vagyok. Talán azt, hogy nem értem a dolgomat. Ez persze ugyanolyan szimptóma, mint minden másféle rettegés. De nem ezektől retteg igazán. Egyszer rábukkantunk egy elfojtott félelem okára, és feltártuk előtte... – Leintette Alec közbeszólását. – Nem egyszerűen apró dolgoktól fél. Nos, az elfojtás...

Alec, egy kis éllel, közbevágott:

– Ön fél a haláltól?

– Nos, nem nagyon. Az ember nem tehet ellene semmit, végül is a normális emberek kénytelenek hozzászokni a gondolathoz. Ő pedig...

– Vallásos ön?

– Vedanta. De mi köze ennek a dologhoz? Az ő esetében... Az ő viselkedése...

– Még egy egér is kaphat idegösszeomlást – csettintett Alec. – Miféle elfojtás van itt? Azt mondta, hogy vedanta? Az a baj, hogy Helen túlságosan racionális elme. – Megálltak egy ajtó előtt. – Ez az a szoba?

– Eegen – mondta az orvos kedvetlenül, és egyetlen mozdulatot sem tett, hogy kinyissa az ajtót. – Valószínűleg alszik még – ránézett órájára. – Nem, most már fel kell ébrednie.

– Gyógyszerek – mondta Alec hidegen. – Feltételezem, hogy pszichoanalizálta, megpróbálva görcsét visszavezetni arra az időre, amikor az anya fejbe verte egy nyalókával. Hm? Vagy talán sokkterápiát alkalmazott, hogy kiégesse belőle a képzelgést. Hm?

Az ifjú pszichiáter szemmel láthatólag dühös volt.

– Uram, mi értjük a magunk dolgát. Nyugtatók és analízis nélkül már régen leüvöltötte volna maga felett a mennyezetet. A hölgy túlságosan gyanakvó irántunk ahhoz, hogy feltárja előttünk lelki gubancát, de a scopolamin hatása alatt középkorú asszonynak érzi magát. Nos, mennyire ésszerű dolog ez? – Némi erőfeszítéssel visszanyerte hivatásos tárgyilagosságát. – Egyébként nem mondott túlságosan sokat, de reméljük, hogy a következő kezelésnél többet ki tudunk szedni belőle. Természetesen sokat segítene nekünk az, ha megismerkedhetnénk a családja történetével. Szeretnénk találkozni az apjával és az anyjával.

– Amiben tudok, feltétlenül segíteni fogok – felelt Alec. – Ahol van élet, ott remény is van. – Hangosan felnevetett, s ezzel magára vonta az orvos hivatásbeli figyelmét. A fiatal férfi a kilincsre tette a kezét, arca barátságos volt.

– Most bemehet és azonosíthatja. Figyelmeztetem, legyen nagyon óvatos, és ne ijessze meg.

Kinyitotta az ajtót, félreállt, azután követte Alecet.

Helen az ágyon feküdt és aludt, sötét hajzuhataga fél arcára omlott. Úgy festett, mint egy fáradt, tizenkilenc éves lányka.

Alec nem vett észre semmi változást. Helen az ő számára mindig is ilyen volt. Helen volt.

Az orvos halkan megszólalt:

– Miss... ó... Miss Berent. Miss Berent...

Helen teste megrándult, de a szemét nem nyitotta ki.

– Menjen innen – mondta halk, jellegtelen hangon. – Kérem, menjen.

– Dr. Marro vagyok – mondta nyugtatgatóan a fiatal orvos.

– Honnan tudhatnám, hogy maga csakugyan orvos? – kérdezte a nő halkan. – Bárki mondhatja. Lehet, hogy csaló, és orvosnak álcázza magát. Lehet, hogy maga paranoiás.

– Én önmagam vagyok – mondta az orvos egy vállrándítással. – Méghozzá én vagyok dr. Marro. Hogyan bizonyíthatnám be ezt magának, ha még rám nézni sem hajlandó?

A hang olyan halk volt, mintha egy gyermek beszélne:

– Ha maga orvos, akkor beláthatja, hogy ittléte felingerel. Maga nem akar engem felingerelni, tehát menjen el. – A nő suttyomban rámosolygott a falra. – Kérem, menjen el.

És akkor hirtelen megrettenve felült és rámeredt.

– Maga Miss Berentnek szólított!... Ó, Alec! – Két szeme kitágult (sötét tavak egy krétafehér arcban), teste összerándult, a fal felé fordult, és zokogástól elcsukló hangon nyögte: – Kérem, kérem...

– Maga felizgatja, Mr. Berent – mondta az orvos. – Sajnálom, de azt hiszem, hogy jobb, ha most elmegy.

Meg kell tennie: Alec száraz torokkal nyelt egyet, aztán tisztán, minden hangot pontosan ejtve így szólt:

– Helen, drágám, te haldoklasz.

Egy pillanatnyi szörnyű szünet következett. Az orvos megrettent, sápadt arccal nézett Alecre. Azután megmozdult, valami karfogás után tapogatózva, s megpróbált a lehető legkedvesebb hangon beszélni:

– Jöjjön, Mr. Berent... Ön... Nekünk most mennünk kell... Alec összeszorított ököllel belevágott a gagyogó, fehér arcba. Ujjpercei érezték, hogy jól ütött. Nem törődött azzal, hogy a doktor hogyan esik össze. Az egész csak annyit jelentett számára, hogy most lesz néhány zavartalan perce. Helen bekucorodott az ágy legtávolabbi sarkába, és motyogott:

– Nem, nem, nem... – Hangja minden értelemnek híján volt. A pszichiáter elernyedt teste Alec lába előtt feküdt: azután odébb csúszott, és két cipője közé furakodott.

– Helen – mondta Alec tisztán. – Helen, te haldoklasz. Rákos vagy.

A nő csak egy sóhajtással válaszolt. Alec felnézett. A ragyogó fehér falak kezdtek bolond szögletekbe hajlani. Behunyta a szemét, sötétségre és csendre gondolt. A nyöszörgés megszűnt. Hebegő hang:

– Nem, én sohasem fogok meghalni... Nem, én nem!

– De igen – mondta a férfi határozottan. – De igen! A sötétség csökkenni kezdett, Alec kinyitotta a szemét.

Helen már megfordult, és őt nézte, homlokán rejtélyes vonallal.

– Igazán? – kérdezte hitetlenkedve.

A férfinak izzadt a homloka, de nem törülte le.

– Igen – mondta. – Ez teljesen biztos. Rák. Gyógyíthatatlan rák.

– Rák – mormolta az asszony hitetlenül. – Hol?

A férfi felkészült erre a válaszra. Egy anatómiai atlaszból szerezte értesüléseit, hogy tudjon állítani és tagadni, és tudta, hogy ez operálhatatlan. És meg is mondta neki.

A nő töprengett egy másodpercig, arcán értetlenség ömlött el.

– Akkor hát... Semmit sem tehetek ellene. És mert ez is bekövetkezett, hát most itt van. – Elgondolkozva bámult, a homlokát dörgölte. – Mennyi időm van még?

– Nem nagy kiterjedésű a rákod, és betokosodott. – A férfi mintegy mellékesen meglóbálta a kezét. – Talán tíz-húsz év.

Az asszony elgondolkozva felkelt az ágyból, és állt, kibámulva az ablakon. Ajkát úgy összecsücsörítette, mintha fütyülne.

Alec megfordult, ránézett, ajkán udvarias mosollyal. Érezte a doktor testén, hogy helyet változtat, s közben kitisztult az agya.

– Sejtek – mormolta Helen, azután hirtelen felkiáltott. – De hát persze hogy nem! – kacagott, és kuncogva folytatta a maga régi hangján, mert rettegése nyomtalanul eltűnt. – Alec, sosem fogod elhinni, hogy mi az, amit én véghezvittem. Várj, amíg meghallgatod a felvételeket. – Jóízűen nevetett. – A buta liba esete! Szégyellek a szemedbe nézni. És mindeddig a pillanatig egyáltalában nem értettem meg...

– Mit, drágám?

Az orvos térdre küszködte magát, és odébb húzódott. Helen vidáman megperdült.

– Nem fogtam fel, hogy a sejtek, minden sejt képes a mutációra, nem csak a csírasejtek hanem minden sejt. Ha elkezdenek osztódni, sokasodni, minden sejt a mutációra való ugyanazon valószínűséggel, nos hát: néhány életképes mutáció rákos lehet, de minden... Számítsd ki, drágám, a logarlécen, hogyan vonatkozik ez énrám, akinek annyi millió sejt van a testében, és...

A nő az ötlettől felvillanyozva a férfi mögé nézett, pillantása összeszűkült, tekintet ellágyult. És gondolatainak zavarossága is kitisztult.

– Alec, olyan fáradtnak látszol. Nem volna szabad ilyen sápadtnak lenned a kirándulásod után... – A nő most végre látta a férfit. – Alec, te nem vagy rendben...

És most már sem tér, sem idő nem választhatta szét őket, és a nő forró és élő volt a férfi karjai között. Hozzádörgölte az arcát, kuncogva-kedveskedve suttogott a fülébe.

– Én meg csak állok itt, és a sejtekről tartok neked kiselőadást. Bolond vagyok!

Alec hallotta, ahogy az orvos végiggyalogol az előtéren egy csomó izmos kísérővel együtt, de nem törődött vele. Helen visszajött.

 

A túlimádott élet, A félsz, hogy van halál...

Dobd el, hisz semmivé lett;

Istened hangja száll.

Nem élhetünk örökké.

Ki meghalt, nem él többé, A patak, bármi kötné, Csak tengerre talál.

(Swinburne)

 

 

Kemény Dezső fordítása