A HÓGOLYÓ-EFFEKTUS

 

 

Elérkezett a hatodik hónap vége. A vizsgálat befejeződött, és látványos végeredménnyel zárult. Caswell képletei teljes mértékben kiállták a próbát.

 

 

– Rendben – mondtam –, akkor mire is jó a szociológia?

Wilton Caswell, a filozófia doktora, a szociológiai tanszékem feje annyira föligazgatta magát, hogy a körmeit rágta. Mögötte, az iroda falán három-négy bekeretezett, latin nyelvű okmány díszlett, feltételezhetően tudományos rangját jelezve, de én abban a pillanatban azzal sem törődtem volna, ha az összes falat kitapétázza ilyesmivel. Engem neveztek ki dékánnak és elnöknek, azzal a céllal, hogy pénzt szerezzek az egyetemnek.

Caswell nagy önuralommal ejtett ki minden szót:

– A szociológia a szociális intézmények tanulmányozásával foglalkozik, Mr. Halloway.

Igyekeztem megértetni vele az én szempontjaimat.

– Nézze, csak a pénzemberektől lehet várni, hogy hozzájáruljanak az egyetem támogatásához. Számukra pedig a szociális szó úgy hangzik, mint a szocializmus, annál pedig semmi sem hangozhat rosszabbul, az intézmény pedig az intézetet jelenti nekik, ahova Maggy nénit dugják be, mikor bélyegalbumba kezdi ragasztgatni a zabpelyhes matricákat. Ilyen módon nem folyamodhatunk hozzájuk. Folytassa! – Leereszkedően rámosolyogtam, tudva, hogy ez bosszantja. – Csinálnak maguk bármi érdemlegeset?

Rám meredt, fehér haja égnek állt, orrlyukai kitágultak, mint a harci paripáé, amikor nyihogni készül. Egyvalamit a javára írhatok – ezek a tudósok és professzorok mindig megőrzik önuralmukat. Egy könyv volt a kezében, azt vártam, hogy hozzám vágja, de ő ehelyett megszólalt:

– Az intézmények növekedésének elemzése, amelyet a tanszék hajtott végre, elismerten kiemelkedő és értékes hozzájárulás a…

A szavak mély benyomást tettek rám, akármit jelentettek is, de még mindig nem úgy hangzottak, mint amivel pénzt lehet kipréselni. Félbeszakítottam:

– Milyen szempontból értékes?

Elgondolkodva ült le íróasztala szélére, láthatólag magához térve abból a megrázkódtatásból, hogy azt kérik, produkáljon valami hasznosat, és végigfuttatta tekintetét az irodája falai mentén sorakozó könyvek címein.

– Nos, a szociológia értéket jelent az üzleti élet számára, mivel hozzájárul a munkások hatékonyságához, és azokat a csoportmotivációkat tanulmányozza, amit manapság fölhasználnak a vezetői döntéshozatalban. És a gazdasági depresszió óta Washington a foglalkoztatást, munkát, életszínvonalat taglaló szociológiai tanulmányokra alapozza általános politikáját…

Mindkét kezemet fölemelve állítottam meg.

– Kérem, Caswell professzor! Ez aligha lenne jó ajánlólevél. Washington, a New Deal és a jelenlegi kormányzat, ezek valahogy kényes témát jelentenek azoknak az embereknek, akikkel tárgyalnom kell. Ők ezeket az értékeket vitathatóknak találják, ha érti, mire gondolok. Ha megtudják, hogy a szociológia professzorai tanácsokat és útmutatást adnak… nem, ezt el kell felejtenünk, hagyjuk ki Washingtont! Ez a maga tanszéke milyen speciális dologra képes, ami elég értékes ahhoz, hogy pénzt adjanak érte, mondjuk, mint például a szívbetegségeket kutató alapnak?

Szórakozottan ütögette könyvével az íróasztalt, miközben engem nézett.

– Az alapkutatásoknak nincs azonnali hatásuk, Mr. Halloway, de értékük elismert.

Elmosolyodtam, előhúztam pipámat.

– Rendben, akkor beszéljen erről. Talán elismerem értéküket.

Caswell feszesen mosolygott vissza. Tudta, hogy a tanszéke forog kockán. A többi tanszék népszerű volt az adományozók között, volt pénz a kutatásokra, intézményeikre; professzoraik és végzett hallgatóik kutatói szerződést kaptak a kormánytól és az ipartól. Caswellnek be kellett bizonyítania, hogy az ő tanszéke is van ilyen népszerű – vagy valami mást. Természetesen közvetlenül nem rúghattam ki, de az ilyesmit el lehet intézni közvetett módon is.

– Az intézmények, azaz szervezetek – a hangja zengőbbé vált; mint a legtöbb professzor, amikor magyaráznia kellett, öntudatlanul átcsúszott az oktatói modorosságba, és belefogott egy előadásba – szerveződésének módjába bele vannak építve bizonyos tendenciák, amelyek eredményeként ezek az intézmények kiterjednek vagy összezsugorodnak, függetlenül az igényektől, amelyeknek szolgálatára létrejöttek.

Belepirult az örömbe, hogy fejtegetheti a témáját.

– Az emberek körében minden időkben csodálkozás és hitetlenkedés övezte azt a tényt, hogy egy egyszerű szervezet – mint az istentiszteletet szolgáló egyház vagy a külső ellenséggel szembeni védelemre szervezett fegyveres harcosok osztálya – egyszer csak fékevesztetten növekedni kezd, kiterjeszti az uralmát, addig, amíg zsarnoksága át nem fogja az élet minden területét, míg más, létfontosságú szolgáltatásokra létrehozott szervezetek ismételten elsorvadtak és eltűntek, és keserves munkával kellett újra és újra kialakítani őket.

Az okot végig lehet követni, ha az ember megvizsgálja a szerveződés minden kacskaringóját, a visszahúzó és támogató erők visszacsatolását. Olyan egyszerű kérdések adják meg a kulcsot, mint hogy „Fel tudja-e használnia vezető a szervezet tekintélyét saját hatalmának megerősítésére?” De addig nem lehet kezelni a kérdést, amíg az egymásra ható erők bonyolult viszonyát és a kisebb hatások hosszú távú akkumulálódásának problémáját le nem egyszerűsítjük és képletekbe nem foglaljuk. Kutatásaim folyamán úgy találtam, hogy a nyitott rendszerek matematikája, ahogy azt Ludwig von Bertalanffy és George Kreezer bevezették a biológiába, használható alapot képvisel, amelyből kiindulva kifejleszthetem az auktoritás és a motiváció humán faktorának egymásra hatását egyszerű képletekben kifejező különleges társadalmi matematikát.

Ezekkel a képletekkel lehetővé válik bármely szervezet növekedésének és élettartamának automatikus meghatározása. Hogy egy szerencsétlen példát hozzak, az ENSZ csökkenő típusú szervezet. Anyagi támogatása nem azoknak a kezében van, akiknek személyes haszna származik tevékenységéből, hanem azokéban, akiknek veszteséget jelent az ENSZ tekintélyének növekedése és kiszélesedése. Mégis az egyenletelemzés segítségével…

– Ez elmélet – mondtam. – Van rá valami bizonyíték?

– Egyenleteimet már alkalmazzák a korlátozott méretű szövetségi testületekkel foglalkozó tanulmányokban.

Ismét fölemeltem a kezem.

– Kérem, ne mondjon már megint ilyen csúnya szavakat! Azt akarom kérdezni, milyen más területen lehet még alkalmazni? Egyszerű bizonyítást kérek, valamit, ami megmutatja, hogy ez használható.

Elgondolkozva bámult, ismét fölemelte a könyvet, és ismét elkezdte ütögetni az íróasztalt. A könyv gerincére elolvashatatlan címet és az ő nevét nyomtatták arany betűkkel. Megint olyan érzésem támadt, nagy erőfeszítésbe kerülhet, hogy ne vágja a könyvet a fejemhez.

– Rendben – mondta halkan –, rendezek önnek egy demonstrációt. Tud várni hat hónapot?

– Természetesen, ha ennek a végén tud valamit felmutatni.

Hogy emlékeztessem az időre, az órámra pillantottam és fölálltam.

– Megbeszélhetjük ebéd alatt? – kérdezte.

– Boldogan hallgatnám tovább, de egy milliomos végrendeletének végrehajtóival kell ebédelnem. Meg kell győznöm őket, hogy a „betegségek kutatásának előmozdítása” azt jelenti, hogy inkább a biológusok posztgraduális képzését szolgáló felsőoktatási intézménybe kell fektetniük a pénzt, mint egy orvosi alapítványba.

– Látom, önnek is megvannak a gondjai – mondta Caswell, noha továbbra sem rajongott értem. Dermesztő mosollyal nyújtott kezet. – Hát minden jót, Mr. Halloway! Örülök, hogy beszélgethettünk.

Megráztam a kezét, és otthagytam, a tudomány fejlődésébe és kollégái megbecsülésébe vetett bizodalmával, mindazonáltal fortyogó lelkiállapotban, mert én, az elnök és dékán, faragatlanul azt követeltem tőle, hogy csináljon valami kézzelfogható dolgot.

Őszintén szólva az se érdekelt volna, ha felrobban. Nem könnyű a munkám. Egy mákszemnyi előnyös reklámért és tizenkét hónaponként egyszer egy ostoba jelmezes ceremóniáért az egész évet azzal töltöm, hogy végigkalapozom az embereket, udvariasan pénzért könyörögve, mint egy jól öltözött koldus, és igyekszem az egyetem felé irányítani a csordogáló pénzerecskéket. Véleményem szerint egy tanszék tartsa el magát, vagy éljen meg abból, amit a diákok fizetnek tandíjként, ami egyetlen árva szál segédelőadót jelent, túlzsúfolt előadótermekben. Caswellnek dolgoznia vagy távoznia kell.

De minél többet gondolkodtam a dolgon, annál inkább kíváncsi lettem rá, hogy mivel fog bizonyítani.

Három nappal később ebédidőben, amíg az ételre vártunk, fölnyitott egy kis noteszt.

– Hallott valaha a visszacsatolásos effektusról?

– Nem eleget ahhoz, hogy értsem.

– De a hógolyó-effektust csak ismeri.

– Természetesen. Megindul a hógolyó a hegyoldalon, és egyre növekszik.

– Nos tehát – rövid jelképsort firkantott egy üres lapra, aztán odatartotta a noteszt, hogy lássam. – Ez itt a hógolyó-effektus képlete; az általános növekedés mindenre érvényes alapképlete.

Az apró szimbólumok úgy sorakoztak, mint egy egyenlet. Az egyik egy csigavonal volt: a hóban gördülő hógolyó keresztmetszete. Ez jelezte a növekedést.

Nem vártam, hogy meg fogom érteni az egyenletet, de csaknem olyan világos volt, mint egy közmondás. Mély benyomást tett rám, egy kicsit meg is ijesztett. Caswell már eleget magyarázott ahhoz, hogy tudjam, ha igazat mondott, akkor így növekedett a katolikus egyház és a Római Birodalom, Nagy Sándor hódításainak sora, így terjedt a dohányzás és az íratlan stilisztikai szabályok, változtathatóságukkal és változtathatatlanságaikkal egyetemben.

– Tényleg ilyen egyszerű? – kérdeztem.

– Láthatja – mondja –, hogy amikor a hó túlságosan súlyossá válik a belső kohéziós erőhöz képest, akkor szétesik. Mármost ez emberi szavakra lefordítva…

Megérkezett a hús, krumplipüré és zöldborsó.

– Folytassa! – sürgettem.

Caswell elmélyedt az emberi indítékok szimbolikájában és a csoportviselkedés egyenleteiben. Miután végigfutott néhány különböző típusú növekvő és csökkenő szervezeten, visszatértünk a hógolyóra, és elhatároztuk, hogy lefuttatjuk a tesztet, úgy, hogy megnövelünk valamit.

– Adja meg az indítékokat – mondta –, és az egyenlet lefordítja őket szervezetre.

– Mi lenne, ha valami jó önző okuk lenne a belsőknek, hogy másokat is bevonjanak a csoportba, valamilyen szubvenciót kapnának az új tagok után, vagy csökkenne a tagsági díjuk? – javasoltam bizonytalanul, kicsit ostobának érezve magam. – És talán valami ok kéne, hogy miért veszítenének a bentmaradók a kilépések miatt, és valami közvetlen mód, amivel kényszeríthetnének mindenkit a bentmaradásra.

– Az első a levéllánc-elv – bólintott. – Ez megvan. A második… matematikailag manipulálta a jelképeket, és egy sajátos alakzat tűnt fel az egyenlet közepén. – Ez az.

Mivel láthatólag jó helyen kapiskáltam, további módosításokat javasoltam, Caswell is tett hozzájuk másokat, aztán elzsonglőrködött velük különböző minták szerint. Néhányat töröltünk, mert túlságosan bonyolulttá tette volna a szervezetet, míg végül összeállt egy idillien egyszerű és roppant apró csoport, ahova belépni annyira volt csábító, mint sorsjegyet vásárolni, beljebb jutni olyan könnyű volt, mint egy versenypálya körül lebzselni, kijutni viszont olyan nehéz, mint egy malájföldi hüvelykcsapdából. Összébbdugtuk a fejünket, halkabban beszéltünk, keresve a legjobb helyet demonstrációk céljára.

– Abington?

– Mit szólna Watashaw-hoz? Folytattam már ott néhány diákkal szociológiai kutatásokat. Kereshetünk egy megfelelő csoportot.

– Ennek a bizonyításnak meggyőzőnek kell lennie! Legjobb, ha olyan kicsiny csoportot keresünk, amelyről ép ésszel senki sem tételezné föl, hogy növekedni kezdjen.

– Kell ott lenni valami megfelelő klubnak…

Caswell professzor, a szociológiai tanszék feje és az egyetem elnöke kávét iszogatva hajoltak össze az asztal fölött, mint két összeesküvő, és valamit irkáltak egy noteszbe.

Ezek voltunk mi.

 

– Hölgyeim – mondta a Watashaw Varróegylet csontos elnöknője. – Ma vendégeink vannak – felénk intett, mire mi fölálltunk és meghajoltunk, udvarias mosolyok és tapsok közepette –: Caswell professzor és Smith professzor. (Ez az én álnevem volt.) A watashaw-i klubok módszereiről és feladatairól folytatnak kutatásokat.

Újabb tapsok és valamivel szélesebb mosolyok közepette ültünk le, azután megkezdődött a Watashaw Varróegylet ülése, öt percen belül elaludtam.

Legfeljebb harminc ember tartózkodott egy kis szobában – nem a Kongresszusban –, mégis ugyanazzal a végeérhetetlen unalmas parlamentális formaságokkal beszélték meg a használt ruhák jótékony célokra történő begyűjtését és megjavítását.

Megmutattam Caswellnek azt a tagot, akiről úgy gondoltam, hogy ő lehet a természetes vezető: egy jó alakú, zöld kosztümös, öntudatosan gesztikuláló, zengő, átható hangú nőt, azután félig-meddig ismét elszunnyadtam, miközben Caswell éberen ült mellettem, és a noteszébe írogatott. Egy idő után pillanatra felriadtam a zengő hangra. A magas asszony dorgálta éppen a klubot valamilyen közös hanyagság miatt. Mélységesen föl volt háborodva.

Megböktem Caswellt, és odasúgtam:

– Úgy kártyázta meg, hogy egy agresszív egyéniségnek jobb esélye legyen bejutni, mint egy nem agresszívnek:

– Azt hiszem, megvan a módja, hogy rájöjjenek – súgta vissza Caswell, és tovább foglalkozott egyenleteivel. – Igen, többféle módon is torzítani lehet a választások eredményét.

– Jól van. Tapintatosan mutasson rá ezekre a kiválasztottnak. Nem úgy, mintha ő ilyen módszereket használna, csak mint példát annak szemléltetésére, miért egyedül őbenne lehet bízni, hogy képes lesz kezdeményezni a változásokat. Csak említsen meg minden személyes előnyt, amelyet egy gátlástalan ember élvezhet.

Bólintott, továbbra is egyenesen ült, komoly arccal, mintha a foltozás technikájának adóznánk elismeréssel, és nem éppen összeesküdnénk.

Az összejövetel után Caswell félrevonta a zöld kosztümös nőt, és bizalmasan szót váltott vele. Megmutatta neki az általunk készített szervezési diagramot. Láttam, hogy az asszony szeme fölragyog, és tudtam, hogy horogra akadt.

Otthagytuk neki a szervezési diagramot és az új alapszabályt, amelyet mi gépeltünk, majd olyan komolyan távoztunk, ahogy illett is két társadalomtudóshoz. Nem is kezdtünk el nevetni, amíg a kocsi el nem hagyta a város határait, és el nem kezdett kapaszkodni az Egyetemi Dombokra.

Ha Caswell egyenletei egyáltalán jelentenek valamit, akkor annak a varrókörnek nagyobb hajtóerőt adtunk, mint amilyennel a Római Birodalom rendelkezett.

Négy hónappal később sűrű dolgom közepette is időt szakítottam, hogy utánanézzek, hogy állnak a dolgok. Elmentem Caswell irodájába, és bedugtam a fejem. Fölnézett a diákok dolgozataiból, amelyeket épp javított.

– Caswell, ami azt a varróegyletet illeti… kezdek gyanakodni. Kaphatok egy jelentést róla, hogyan halad?

– Nem követem nyomon. Arról volt szó, hogy békén hagyjuk őket hat hónapon át.

– De én kíváncsi vagyok. Felvehetem a kapcsolatot azzal a nővel.. , hogy is hívják?

– Searles. Mrs. George Searles.

– Változtatna ez az eredményen?

– A legcsekélyebb mértékben sem. Ha meg akarja kapnia taglétszám növekedését, logaritmikus görbét kell rajzolnia, mert valószínűleg olyan gyakran fog megduplázódni.

Elvigyorodtam.

– Ha mégsem, akkor maga repül.

Visszavigyorgott.

– Ha nem, akkor nem kell kirúgnia… elégetem a könyveimet, és főbe lövöm magam.

Visszatértem irodámba, és felhívtam Watashaw-t.

Amíg vártam, hogy fölvegyék a kagylót, elővettem egy darab grafikonpapírt, és hatfelé osztottam a hónapok szerint. Miután sokáig csöngött a távolsági hívás, egy unottan nyávogó szobalány vette föl:

– Mrs. Searles rezidenciája.

Fogtam egy ragasztós hátú piros csillagot, és megnyaltam.

– Adja, kérem, Mrs. Searlest!

– Nincs itthon. Átadhatok valami üzenetet?

Elhelyeztem a csillagot az első hónapot jelentő vonalra. Harminc taggal kezdtek.

– Nem, köszönöm. Meg tudná mondani, hogy mikor jön vissza?

– Vacsoráig semmiképp. A gyűlésre ment.

– A varróegyletére? – kérdeztem.

– Nem, uram, semmi ilyesmi. Már hosszú ideje nincs varróegylet. A polgári segélyegylet gyűlésére ment.

Valahogy nem ilyesmit vártam.

– Köszönöm – mondtam, és letettem a kagylót, majd egy pillanat múlva észbe kaptam, hogy egy doboz ragasztós hátú csillagot szorongatok. Becsuktam a dobozt, és letettem a varróegylet tagjait ábrázoló grafikonra. Nincs több tag…

Szegény Caswell! A fogadás szigorú feltételeket szabott. Nem hagyná, hogy visszakozzak, még ha akarnék is. Valószínűleg távozni fog, még mielőtt az első lépéseket foganatosítanám a kirúgatása irányába. Szakmai büszkesége össze lenne zúzva, elszállna, mint a pára. Emlékeztem, mit mondott arról, hogy agyonlövi magát. Akkor ez mindkettőnk számára tréfásan hangzott, de hát… Micsoda kavarodást okozna ez az egyetemen.

Beszélnem kell Mrs. Searlesszel! Talán valami külső oka van az egylet megszűntének. Talán nem semmisült meg csak úgy.

Ismét felvettem a kagylót.

– Smith professzor vagyok – mondtam, megadva álnevemet, amelyet már korábban is használtam. – Néhány perce telefonáltam. Mit mondott Mrs. Searles, mikor fog visszatérni?

– Fél hét-hét óra körül.

Öt óra várakozás.

És mi van, ha Caswell időközben megkérdezi, hogy mit találtam? Nem akartam neki semmit mondani, mielőtt nem beszéltem ezzel a Searlesnével.

– Hol van ez a polgári segélyegyleti gyűlés?

A szobalány megmondta.

Öt perccel később a kocsiban ültem, és robogtam Watashaw felé, a megengedettnél jócskán gyorsabban, éberen szemmel tartva az országúti rendőrség autóit, ahogy a sebességmutató fölfelé kúszott.

A város kultúrháza és színháza nagy épület volt, ahol valószínűleg sok kicsi szoba van a különböző klubok számára. Bementem a főbejáraton, és a hatalmas központi előcsarnokban találtam magam, ahol valamilyen nagygyűlést tartottak – ismerik, éljenzés, éneklés, a padlóig zászlódísz, az embereknél zászlócskák, a levegő tele lelkesedéssel és izgalommal. Valaki beszél az emelvényen. A hallgatóság zömmel nőkből állt.

Azon töprengtem, hogyan merészeli a polgári segélyegylet egy időben tartani a gyűlését ezzel a politikai összejövetellel, amely könnyen elszívhatja az egész tagságot. Mrs. Searles valószínűleg minimumra csappant csoportja alighanem valamelyik emeleti szobában ülésezhet.

Valószínűleg van valami oldalajtó, amely fölfelé vezet.

Ahogy körülnéztem, az egyik csinos jegyszedőnő egy nyomtatott füzetet adott a kezembe, és azt súgta:

– Itt az új kiadás. – Megpróbáltam visszaadni, de tiltakozott. – Ó, megtarthatja. Ez az új. Mindenkinél meg kell lennie! Éppen most nyomtattunk hatezer példányt, hogy biztosan elég legyen.

Az emelvényen a magas nő Watashaw nyomornegyedének valamiféle megújításáról tartott megrázó, erőteljes beszédet. Nekem is kezdett derengeni a mondanivaló, ahogy belepillantottam a kezemben levő füzetre.

„Watashaw polgári önsegélyező egylete. Egyházi és világi egyesült jótékonysági egylet”, mondta a cím. Alatta kezdődtek a szervezet szabályai.

Fölnéztem. A beszélő tiszta, határozott hangon, öntudatos, erőteljes kézmozdulatokkal tért rá beszédének befejező részére, egy kiáltványra, amely Watashaw minden polgárának büszkeségére apellált.

– A ragyogó és dicsőséges jövőért – hogy ne legyenek többé szegények és elhagyatottak, hogy ne legyen rútság –, ahol a mienk lesz a legtökéletesebben tervezett város, az Egyesült Államok ékköve!

Szünetet tartott, azután jelentőségteljesen előrehajolt, és minden szónál lecsapott öklével az előtte levő szónoki pulpitusra, így adva nyomatékot mondanivalójának.

– Mindössze több tagra van szükségünk. Most menjetek és toborozzatok!

Végre fölismertem Mrs. Searlest, és ugyanakkor félig megsiketültem a kirobbanó mennydörgő hangorkántól. A tömeg tele tüdőből kántálta:

– Toborozzatok! Toborozzatok!

Mrs. Searles még mindig ott állt a pulpitusnál, mögötte egy széksorban egy csomó ember, valószínűleg az elnökség: főként halványan ismerősöknek tűnő asszonyok. Mintha ők lettek volna a varrókör tagjai.

A keményfedelű füzetet sodorgatva odahajoltam a csinos jegyszedőnő füléhez.

– Mikor szervezték meg ezt az egyletet? – A füzet hátlapján ott volt a szervezet alkotmánya.

A lány együtt ujjongott a tömeggel, a szeme szikrázott.

– Nem tudom – válaszolta két éljen között. – Csak két nappal ezelőtt léptem be. Hát nem csodálatos?

Kimentem a csendes külvilágba, és bizsergő bőrrel beszálltam autómba. Még amikor elhajtottam, akkor is hallhattam őket. Valamilyen egyesületi indulót énekeltek a „Menetelés Georgiába” dallamára.

Még felületes szemmel is látszott, hogy a szabályzat pontosan megfelel annak, amit mi adtunk a Watashaw Varróegyletnek.

Caswellnek csak annyit mondtam visszatérés után, hogy a varróegylet megváltoztatta a nevét, és úgy látszik, a taglétszám emelkedik.

Másnap, miután beszéltem Mrs. Searlesszel, még néhány piros csillagot helyeztem el grafikonomon az első három hónapban. Csinos görbét alkottak, amely meredekebben kezdett emelkedni a negyedik hónapban. A taglétszám első nagyobb növekedését úgy érték el, hogy egyszerűen magukba olvasztották a többi watashaw-i jótékonysági egyletet. A klub nevét minden egyesülésnél megváltoztatták, de megtartották ugyanazt az alapszabályt – azt az alkotmányt, amely ragyogó előrehaladást ígért, ameddig újabb tagokat tudnak toborozni.

Az ötödik hónapban a liga kibővült egy pótmama-szolgáltatással, és javasolták a helyi iskolaszéknek, hogy a városi szolgáltatások érdekében állítsanak föl egy bölcsődei dadaképzőt, hogy még több nő szabadulhasson föl a szervezeti élet érdekében. De a jótékonyságot addigra tökéletesen megszervezték, és más irányba kellett terjeszkedniük.

Néhány ingatlanügynök nyilvánvalóan már korán bekerült a forgatagba ötleteikkel együtt. Virágot bontott a nyomornegyedek szanálásának terve, majd a hónap folyamán ez némi várostervezési árnyalatot kapott.

A hatodik hónap első napján kétoldalas hirdetés jelent meg a helyi újságban egy tömeggyűlésről, amely jóváhagyta a watashaw-i nyomornegyed felszámolásának tervét és további terveket a házak rendbe hozásáról, középületek építéséről, az övezet megújításáról. Ez felcsillantotta annak lehetőségét, hogy odavonzzanak néhány új iparágat a városba, olyanokat, amelyek már korábban érdeklődtek, és láthatólag felkeltették kíváncsiságukat a felajánlott kedvezmények.

Mindeközben úgy rendeződtek át a dolgok, hogy a város felvirágzásából egyedül a klubtagoknak lett hasznuk, annak következtében, hogy emelkedett a telkek ára, és fejlődésnek indult az építőipar. A jövedelemelosztás ugyanazon terv szerint történt, mint a tagsági díjak és tiszteletbeli címek ellenértékéből befolyt szerény összegé. Az üzlet termelte a hasznot, és a tagság létszáma most már gyorsan emelkedett.

A hatodik hónap második hetére olyan hírek bukkantak föl a helyi lapokban, hogy a klub kérelmet nyújtott be, amely szerint átszervezik magukat Watashaw Közös Kereskedelmi és Polgári Fejlesztési Vállalattá, és ehhez a helyi ingatlanügynökök testületileg csatlakoztak. Ez a „Közös Kereskedelmi” úgy hangzott, mintha most akarnák felszippantani a Kereskedelmi Kamarát, minden ötletével és célkitűzésével egyetemben.

Kuncogtam, amikor a lap következő oldalán azt olvastam, hogy egy helyi politikus hosszú, cirkalmas orációt szentelt az egylet jótékonyságának és közösségi szellemének. Maga is tiszteletbeli tag volt. Ha beleegyezik, hogy teljes jogú tag legyen, annak szerződéses kötelmeivel és csalétkeivel, ha a többiek is követik példáját…

Nevetve iktattam az újságot a watashaw-i teszt többi dokumentumához. Ezek a bizonyítékok elbűvölnének minden üzletembert, akinek van érzéke hozzá, melyik a vajas fele a kenyérnek. Egy üzletembernek mindig szervezetekkel kell tárgyalnia, beleértve a sajátját is, és vagy tehetetlennek, vagy izgágának, vagy mindkettőnek szokta találni őket. Caswell képlete lehetővé tenné a szervezetek kézbentartását. A háládatosság kocsirakomány-számra hozhatja a pénzt az egyetemnek.

Elérkezett a hatodik hónap vége. A vizsgálat befejeződött, és látványos végeredménnyel zárult. Caswell képletei teljes mértékben kiállták a próbát.

Miután elolvastam a lapok legutolsó jelentéseit, fölhívtam Caswellt.

– Tökéletes, Wilt, tökéletes! Ezt a Watashaw-dolgot fel tudom használni, hogy olyan sok testületi tagságot, ösztöndíjat és szubvenciót adjak a tanszékének, hogy azt fogja hinni, az égből is pénz havazik!

Valahogy mérsékelt érdeklődéssel válaszolt:

– Annyira lefoglaltak a diákjaim kutatásai és dolgozatai, hogy sajnos, egyáltalán nem követtem figyelemmel ezt a Watashaw-ügyet. Azt mondja, hogy jól ment a bizonyítás, és elégedett?

Határozottan hűvösnek tűnt. Most már barátok voltunk, de őt nyilvánvalóan még mindig bosszantotta, hogy én kételkedtem elmélete működőképességében. Sikereit arra használta föl, hogy az orrom alá dörgölje tévedésemet. Egy ember, akinek olyan sok tudományos fokozat van a neve után, mint neki, az is csak ugyanolyan gyarló halandó, mint a többi. Első alkalommal kissé erősen találtam megbökdösni.

– Elégedett vagyok – ismertem el. – Tévedtem. A képletek csodálatosan működnek. Jöjjön át, és nézze meg a dokumentumgyűjteményemet, ha önérzetének egy kis pátyolgatásra van szüksége. Most pedig lássunk egy képletet, amely ezt megállítja.

Ismét barátságosan csengett a hangja.

– Nem bonyolítottam a szervezetet negatívumokkal. Azt akartam, hogy növekedjék. Természetesen szét fog esni, amint több mint két hónapon át nem növekszik. Olyan ez, mint egy nagy tőzsdei felvirágzás a krach előtt. Mindenkinek remekül megy, ameddig az árak fölfelé kúsznak, és újabb vevők jelennek meg a piacon, de valamennyien tudják, hogy mi fog történni, ha a növekedés abbamarad. Emlékezzék, olyan ösztönzőket építettünk be, hogy minden tag tudja, veszít, ha a tagság létszáma nem emelkedik többé. Ha megpróbálnám megállítani, elvágnák a torkomat.

Visszaemlékeztem a tömeg felindultságára és őrjöngésére a gyűlésen, amelyen ott voltam. Tényleg megtennék.

– Nem – folytatta ő. – Hagyjuk, hogy elmenjenek a végső határig, hogy azután végelgyengülésben múljék ki az egész.

– Meddig tart ez?

– Nem haladhatja meg a város nőnemű lakosságának létszámát. Nincs olyan sok asszony Watashaw-ban, és nem mindegyik szeret varrni.

Kezdett baljós benyomást tenni rám az asztalomon levő grafikon. Caswell biztosan tett valamilyen intézkedést…

– Alábecsüli találékonyságukat – mondtam. – Amióta növekedni akarnak, egyetlen öltést sem varrtak. Az általános jótékonyságról áttértek a szociális segélytervezetekre, ami nagyon emlékeztet egy kormány tevékenységére. A nevük most Watashaw Közös Kereskedelmi és Polgári Fejlesztési Társaság, és pillanatnyilag kérvényezik, hogy ezt Polgári Tulajdonosi Részvénytársaságra változtathassák, amelynek szerződéses tagsága mindenki előtt nyitva áll. Ez a részvénytársaság úgy hangzik, mintha a technokraták másztak volna föl a mozgalom szekerének bakjára, mi?

Beszéd közben újabb vörös csillagot helyeztem el a görbén, az ezerfős színt fölött, tekintetbe véve az újságot, amely még mindig ott hevert előttem az íróasztalon. A görbe mostanára határozottan logaritmikussá vált, egyre meredekebben szökellt a magasba.

– Figyelmen kívül hagyva egy pillanatig a gyakorlati korlátokat, mikor mond megálljt a képlet? – kérdeztem.

– Amikor kifogy az emberekből, akik csatlakozhatnának. De végül is Watashaw-nak meghatározott lélekszáma van. Meglehetősen kicsi város.

– Nyitottak egy filiálét New Yorkban – mondtam óvatosan a telefonba néhány héttel később.

Ceruzámmal nagyon gondosan továbbhúztam a taglétszám görbéjét addig az időpontig.

A második duplázás után a görbe csaknem függőleges lett, és lefutott a papírról.

Figyelembe véve, hogy a fertőzés terjedése lelassul, amint egyik nemzetről a másikra terjed, tizenkét évet adnék a világ hátralevő részének.

Hosszú hallgatás volt a válasz, miközben Caswell valószínűleg ugyanazt a függvényt készítette el gondolatban, aztán halkan fölnevetett.

– Nos, ön kért meg a demonstrációra.

Ez is volt olyan jó válasz, mint bármi más. Együtt mentünk el ebédelni egy bárba, ha azt egyáltalán ebédnek lehet nevezni. A mozgalom, amelyet együtt indítottunk el, az eszközökben nem válogatva fog terjeszkedni, csábítással, megvesztegetéssel, propagandával vagy hódítással, de nőni fog. És talán nem is lesz rossz dolog a világkormány – amíg úgy tizenkét év múlva el nem szakad a kötél.

Hogy akkor mi lesz, azt nem tudom.

De nem akarom, hogy bárki is rám hivatkozzék. Mostantól, ha bárki kérdezne, én sose hallottam Watashaw-ról.

 

 

Bihari György fordítása