NYOLC

Sötétség és eső, és nagyon különös érzés fejjel lefelé lógni. Nem ünnepélyesen és szertartásosan, ahogy a dalokban, hanem igazán, mikor az érzés oly eleven, mint amikor kiveted a hálót, építed a kunyhódat, vagy lakomázol a testvéreiddel. Mintha fejre állt volna a világ. Mellette ott volt az erős, szilárd fatörzs, a feje fölött, mint valami tető, amelyet a fa tart, és a talpa alatt, nagyon-nagyon messze az égbolt… és ahogy az égbolt mélyén hömpölygő felhőket nézte, attól félt, hogy beléjük zuhan. Olyan volt az égbolt, akár egy tó, és ő úgy zuhant volna belé, mint kő a vízbe. És ha valaki belezuhanna az égboltba, egyre csak zuhanna és zuhanna tovább, hiszen olyan mély.

Az égből fölfelé esett az eső az állára. A kötés szoros volt a bokáján és a csuklóján, de nem fájt, mert az öregek sokszálú, puha kötelet használtak, és úgy kötötték meg, hogy ne szorítsa el a vérkeringést. Két karját a teste mellé fogták, és a csuklóját átfogó kötél tovább haladt a bokájához, de csak annyira húzta a karját, mintha valami kis súlyt vitt volna a kezében, álló helyzetben. Most is álló helyzetben volt, csak fejjel lefelé. Nyugtalanítóan kényelmes volt. Az öregeknek sok-sok nemzedék tapasztalata állt a rendelkezésére, így jó, magas fát választottak, melynek koronája magasan az áradó víz fölé emelkedett. Bölcsnek és magabiztosnak látszottak; Spet bízott bennük, amikor megkötözték és fölakasztották, igen-igen gyöngéden, és közben halkan beszélgettek.

Aztán magára hagyták, maguk után vontatva lapos fenekű csónakjaikat az erdő talaján, amely most tetővé változott a feje fölött, a hosszú, vékony alakok lassan távolodtak a félhomályba borult, csillogó talajon, amely most olyannak tetszett, mint valami durván megmunkált, nedves mennyezet, amelyet a fák törzsei tartanak.

A szűnni nem akaró eső dobolt a gallyakon és a fiatal tavaszi leveleken, fröcskölve csobbant a talajon futó, egyre mélyülő erek vizén. Spet tudta, hogy a folyó most kilép partjai közül, elárasztja az erdőt és a réteket, hogy egybeömöljön az esővízzel. A faluban már sárosak az utcák, és a gyerekek kiabálnak, már kitaszítják az utcára a csónakokat, hiszen vad türelmetlenséggel várják az áradást, hogy újra láthassák a hideg, sebes vizet, újra nézhessék, amint a kunyhók sorra összeomlanak és elsodródnak, szétmállanak és eltűnnek a lágy felszín alatt.

Az árvizek idején egy hónapig mindenki a csónakokban fog élni. Az ő törzse is a part mentén fog evezni, találkoznak majd más törzsekkel, kosarakat és horgokat árulnak, sózott halat cserélnek sózott húsra, és régi történeteket meg dalokat a messziről hozott új változatokra. A legutóbb olyan szerencséjük volt, hogy az áradat az útjukba sodort egy nagy állatot, amely tehetetlenül vergődött, és nem tudott védekezni a vadászok ellen. Az ellenséges törzs bőröket adott a tutajnyi sült hús feléért, és elénekeltek egy régi balladát, amelyet még senki sem hallott. Az volt a legpompásabb lakoma.

Azután a kis hajóraj hazatér majd a kiszáradóban levő réteken és erdőkben keletkezett tavakhoz, és leszedi az erdőkben fölakasztott beteg, vagy éppen haldokló fiatalokat a fákról, ápolják és etetik, és attól kezdve felnőttnek nevezik őket. Aztán újra útra kelnek élelemért, átverekszik magukat a viharokon, hogy besózhassák az áradásban elpusztult állatok húsát, és kifogják az apadó tavakban rekedt tengeri halakat.

Amikor pedig elállnak az esők, és a föld száradni kezd, visszatérnek majd a nyirkos, szikkadó földre, újra énekelni és dolgozni fognak, és új falut építenek az áradat nyomán maradt friss, puha agyagból.

De Spet már nem éri meg azokat a szép időket. Lógott a fáján, fejjel lefelé, és az eső hűvösen csapkodta a bőrét. Egyre sötétedett, már csak az égbolt homályos foltja látszott. Lehunyta a szemét, és csukott szemhéja mögött képek, emlékek, majd álmok villantak föl.