HÁROM

Útban családi kunyhójukhoz, Spet elhaladt a Beszélő Láda mellett. A fekete, handabandázó kísértet most is ott ült a tetején, és most is handabandázott, de ezúttal a Láda megállította őt, beszélt hozzá, a nevén szólította, és az életéről kérdezte.

Spet az izmos vállán átvetett rúdon két nehéz kosárnyi sózott halat vitt. Fáradt volt. Ott állt a zöld mező közepén, amely más évszakokban folyó volt, és hosszú árnyékot vetett rá a kísértetek ezüstkunyhója. A lába fáradt volt a folyóban gázolástól, az agya a barna kísértet naphosszat ismétlődő kérdéseitől; hát azt mondta el a Ládának, ami leginkább foglalkoztatta, ahelyett, hogy a halászatról meg az időjárásról beszélt volna. Elmondta, hogy meg fog halni. Akasztási szertartásra – amellyel a majdnem felnőtteket felnőtté avatják – akkor kerül sor, amikor lehull az első eső; most öt fiatal van soron, többnyire mind életben maradnak, de ő úgy érezte, meg fog halni.

A láda elhallgatott, és a tetején ülő kísértet is elhallgatott; Spet tudta, hogy akkor szokás hallgatni, ha olyan igazságot tud valaki, amelyet nem akar kimondani.

Udvarias mozdulattal búcsút vett a Ládától, és elindult a családi kunyhó felé. Nagyon boldogtalan volt.

Az esti lakomán a kicsik boldogan ették a halat és a gyökereket, és híztak, a vékony felnőttek pedig csak csipegettek a gyökerekből meg a füvekből. Spet volt az egyetlen, a felnőttkor küszöbén álló fiatal, ezért bőségesen kellett volna étkeznie, hogy erős és kövér legyen, mégis inkább kiment, és fölnézett az égre. Látta, hogy gyülekeznek a felhők. Nem ment vissza a lakomára, inkább a fal mellé kuporodott, és álmatlanul reszketett. A szeme előtt feküdtek a lapos fenekű családi csónakok, a kunyhó mögött porosodva várták az eső boldog napjait. Soha többé nem ül már azokban a csónakokban.

Az akasztás, fejjel lefelé, a felnőtté válás igen fájdalmas módja volt, de megérte – annak, aki túlélte. De így meghalni igazán nem jó.

Winton tiszteletes lélekszakadva rohant a hírrel a folyóparton kuporgó két mérnökhöz.

– Rájöttem… – kezdte.

– Pszt! – mondta az egyik, hátra se fordulva.

Egy apró teremtményt figyeltek a folyó túlsó partján.

Winton közelebb ment, és letelepedett melléjük.

– Olyan híreim vannak, amelyek érdekelni fognak titeket. – Halkan beszélt, de a diadal úgy átütött szavain, mint vér a gyolcson; a mérnökök gyors, kérdő pillantásokat váltottak. Aztán tovább figyelték a folyópartot.

– Majd elmondja, ha ennek vége lesz. Várjon.

Az ifjú prédikátor követte a tekintetüket, és meglátott egy apró termetű, nagy szemű, csillogó fogú, négylábú kis állatot, amely erőtlenül küszködött az emelkedő vízzel. Charlie, a fiatalabb mérnök, fényképezett.

– Beakadt a lába – suttogta Winton. – Miért nem segítetek rajta?

– Gyökeret ereszt – suttogta Henderson. – Félünk, hogy a zaj megriasztja.

– Gyökeret ereszt? – Winton nem értette a dolgot.

– Az állatnak két életszakasza van, mint a kacsakagylónak. Tudja, a kacsakagyló olyan lény, mely eleinte úszkál, aztán letelepszik, és attól kezdve olyan, mint egy kődarab. Ennek meg van egy gyökeres életszakasza, amelyet éppen most kezd meg. Amikor a víz a nyakáig ér, összegömbölyödik a víz alatt, a mellső lábait kidugja, és attól kezdve olyan lesz, mint valami vízinövény. A hátsó lábai gyökeret eresztenek. Ez már a harmadik ilyen, amit végignézünk.

Winton nézte a küszködő kis állatot. A víz már majdnem a nyakáig ért. A nagy szemek, a vicsorgó fogak rémülten és értetlenül csillogtak. Winton megborzongott.

– Szörnyű – mormogta. – Vajon tudja, hogy mi történik vele?

Henderson vállat vont.

– Azt bizonyosan tudja, hogy a víz emelkedik, és hogy nem szabad elfutnia. Ott kell állnia, és be kell ásnia a lábát – Winton arcát látva elfordult. – Az ösztön nagyon erős. Nem lehet leküzdeni. Az ösztönnek engedelmeskedni többnyire öröm. Nem lehet olyan borzalmas.

Paul Winton tiszteletes mindig félt a vízbe fulladástól. Most mégis újabb pillantást vetett a kis állatra, amely vízinövénnyé változott. A víz már majdnem a nyakáig ért; magasra tartotta a fejét, erősen zihált, és vékony hangon szűkölt.

– Iszonyatos. – Winton elfordult, és félrevonta Hendersont. – Henderson, az imént sikerült valamit kiderítenem.

Nagyon komolyan viselkedett, de mondandóját nehezen tudta megfogalmazni. Henderson sürgette.

– Hát akkor mondja.

– Egy bennszülöttől tudtam meg. Ma jobban működik a tolmácsgép.

– Charlie-val épp az imént tápláltunk bele vagy négyszáz szót és kifejezést, amelyet távolsági mikrofonnal vettünk föl. Egész nap beszélgettünk a bennszülöttekkel. – Henderson arca hirtelen rideg és dühös kifejezést öltött. – Egyébként, ha jól emlékszem, azt ígérte, hogy nem használja a gépet, míg készen nem lesz.

– Csupán ellenőriztem – mentegetőzött Winton. – Nem mondtam semmit, csupán néhány kérdést tettem föl.

– Rendben van – bólintott kelletlenül Henderson. – Elnézést, hogy szemrehányást tettem. Mi történt? Ember, maga teljesen fel van dúlva!

Winton kerülte Henderson tekintetét, elfordult, mintha a folyópartot nézné, a bokrokat, a fákat. Aztán a szárazföld dombjai felé fordította homályos tekintetét.

– Gyönyörű, zöld vidék. Oly békésnek látszik. Isten elhalmozta szépséggel. Ez is az Ő jóságának bizonyítéka. Csupán azért véljük néha, hogy kegyetlen, mert nem értjük. Isten nem kegyetlen.

– Rendben van, Isten nem kegyetlen – ismételte kelletlenül Henderson. – És mi az újság?

Winton összerezzent, és visszafordult Hendersonhoz.

– Henderson, bizonyára észrevetted, hogy a bennszülötteknek két fajtája van: a magas vékonyak, akik lassan mozognak, meg a gyors, izmos, alacsony fajta, ők végeznek minden nehéz munkát. Ezekből többfajta életkorút is láttunk, gyerekkortól fölfelé. Igaz?

– Igaz.

– Szerinted mit jelent ez?

– Beszéltünk erről Charlie-val. – Henderson eltöprengett. – Csupán találgattunk, de úgy véljük, hogy a magasak az arisztokraták. Bizonyára gazdái az alacsonyaknak, ezért végeznek minden munkát az alacsonyak.

Sűrű felhők tornyosultak a távoli hegyek fölött, ez magyarázta, hogy a folyó vízszintje lassan emelkedik.

– Az alacsonyak a vékony, magas bennszülöttek gyerekei. A magas vékonyak a felnőttek. A felnőttek mind betegek, ezért végeznek minden munkát a gyerekek.

– Mit… – kezdte volna Henderson, de Winton szenvedélyes hangon folytatta, és közben a távoli hegyeket bámulta.

– Attól betegek, amit önmagukkal művelnek. Az erős és egészséges fiatalokat, mikor megértek a felnőtté avatásra… a lábuknál fogva fölakasztják. Napokra, Henderson, talán több mint egy hétre, a gép nem tudta lefordítani, hogy mennyi időre. Sokan elpusztulnak. De a legtöbb… a legtöbb megnyúlik, magas és sovány lesz. Elhallgatott, aztán nagy erőfeszítéssel folytatta. – A bennszülött fiú nem tudta elmondani, hogy miért teszik ezt, és hogyan kezdődött ez az egész. A szokás eredetére már nem emlékeznek, olyan régi.

Henderson meghökkenten látta, hogy a prédikátor hirtelen térdre rogy, és összekulcsolja a kezét. Becsukott szemmel vetette hátra a fejét, és ajkáról fölszakadt az ima.

– Ó, Uram, nem tudom, miért nem segítetted őket eddig az igaz világossághoz, de köszönöm, hogy elküldtél engem, és véget vethetek ennek a szörnyűségnek.

Gyorsan fölállt, és leporolta a térdét.

– Segíteni fogtok, ugye? – kérdezte Hendersont.

– Honnan tudhatnánk, hogy igaz, amit mond? – felelte mogorván Henderson. – Mindez nem látszik ésszerűnek.

– Nem látszik ésszerűnek? – Hirtelen haragjában Winton visszanyerte eredeti hangját. – Ugyan már, Harry, úgy beszélsz, mintha értenél a néprajzhoz. Bizonyára dereng valami a felnőtté avatási szertartásokról. A primitív népeknél gyakori az ilyesmi. Kínozzák a fiúkat, és azt tekintik felnőttnek és érettnek, aki zokszó nélkül tűri a kínzást. Tébolyult kegyetlenség! A hatóságok ennek mindenütt véget vetettek.

– De itt senki sem hatóság, és senkinek sincs joga ahhoz, hogy bárkit bármiben akadályozzon – morogta Harry.

Megrendítette Winton elbeszélése az avatási szertartásról, és csupán azért maradt szarkasztikus, mert mély meggyőződése volt, hogy Wintonnak nem lehet igaza. Wintonnal egyetérteni sohasem okos dolog. Ez azt jelentette volna, hogy ő is beleesik Winton tévedéseibe.

– Senkinek nincs joga? És az Isten?

– No, igen, és az Isten? – kérdezett vissza komiszul Henderson. – Ha mindenütt jelen van, ott volt már az ideérkezésünk előtt is. És semmit sem tett, hogy megakadályozza a szertartást. Maga csak egy hete ismeri a bennszülötteket. De mióta ismeri őket Isten?

– Semmit sem értesz. – A sötét hajú fiatalember mély meggyőződéssel beszélt, és büszkén kihúzta magát. – Nem véletlen szerencse volt, hogy rábukkantunk erre a bolygóra. Isten úgy rendelte, hogy én vessek véget itt ennek a szertartásnak. Engem Isten küldött.

Henderson elsápadt dühében. Két hónapon át tűrte a prédikátor fennhéjázását az űrhajó szoros összezártságában; türelmesen hallgatta prédikációit, és nem engedte meg magának, hogy dühbe jöjjön, csak hogy békesség legyen a hajón. De most ismét szabad levegőn volt, és végképp elege lett a prédikátor pimaszságából.

– Valóban? – kérdezte komiszul. – Nos, én is tagja vagyok ennek az expedíciónak. Honnan tudja, hogy Isten nem engem küldött azért, hogy megakadályozzam magát abban, amit tenni akar?

Charlie befejezte a kis állat víz alatti átváltozásának fényképezését, visszatért a partra, és lecsavarta a víz alatti lencsét. Éppen azt kellett látnia, hogy Winton fölpofozza a vezető mérnököt, olyan káromkodások közepette, amiért máskor egy óra erkölcsi prédikációt tartott volna, ha kettejük valamelyikétől hallja. Aztán látta, hogy Winton megfordul, és futásnak ered, de nem úgy, mint aki menekül, hanem úgy, mint akit a türelmetlenség cselekedni hajt.