NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET: BOBBIE

Fiatalkorában Bobbie-nak volt egy visszatérő álma: egy ajtót talált a szobájában, és az a szállása egy új, egzotikus részébe vezetett, amelyikről a családja elfeledkezett, vagy sohasem tudott. Félelmetesnek, mégis szépnek találta ezeket az álmokat. Csodák és fenyegetések ígéretével voltak tele.

A Közelgő Viharban pontosan úgy érezte magát, mint fiatalkori visszatérő álmában.

A hajó felépítésében ugyanazokat a konstrukciós és esztétikai elveket lehetett felfedezni, mint a Rocinantééban. A központi hágcsólift,

a folyosók és ajtók mérete és egymástól való távolsága, még a kézi és lábkapaszkodók formája is ismerősnek tűnt. Vagy ha nem is ismerősnek, legalábbis hasonlónak. Ugyanabba a családba tartozónak. A laconiaiak és a marsiak ugyanazokat a kulturális géneket hordozták magukban, és a hajó minden másnál egyértelműbben bizonyította ezt.

Ugyanakkor furcsa is volt az egész. A fedélzetekről hiányoztak az illesztések és a csavarok. A válaszfalakat borító hab és szövet mintha ugyanolyan bőrszerű lett volna, mint a hajótest. Valahogy a lámpák is másnak tűntek. Bobbie nem tudta volna megmondani, vajon a színképük, a fényességük miatt érezte-e így, vagy mert mintha alig észrevehetően mozogtak volna, de minden úgy hatott, mintha a víz alatt lettek volna. Mintha a hajó hatalmas hal lett volna a legmélyebb tengerek biolumineszcens izzásával.

Akár az otthona, csak szélesebb, nagyobb volt, és megváltozott.

Szigorú alakzatban haladtak folyosóról folyosóra, közben egymást fedezték. A PVÁ-k kattogásához valami más is csatlakozott, amit Bobbie nem ismert fel. Leginkább arra tippelt, hogy a torpedótűz laconiai megfelelője lehetett. A fedélzet meglódult és megdőlt, ahogy a hajó manőverezve korrigált, de a főhajtómű egy pillanatra sem állt le, a lefelé irány így lefelé maradt.

Bobbie arra számított, hogy a hajó védői a vezérlőterembe vezető központi liftnél várják őket. Ez lett volna a nyilvánvaló fojtópont, és aki ellenőrzése alatt tartotta ezt a teret, az összes fedélzet közötti mozgást szabályozta, amelyeken a lift áthaladt. Ha ő a parancsnok, minden zsilipajtó nyitva állt volna, és tucatnyi fegyver szegeződött volna lefelé, hogy átlyukasszák a felbukkanó fejeket. Ehelyett három laconiai vonult vissza felfelé pisztollyal, és leginkább azért lőttek a hátuk mögé, hogy Bobbie-t és az embereit eltántorítsák attól, hogy utánuk eredjenek, és nem tényleges sérülést akartak volna okozni nekik. A vezérlőterembe készültek beásni magukat. Bobbie nem tudta eldönteni, ezt jó, vagy rossz jelnek vegye-e.

–  Amos! – szólt bele a rádióba, és mivel a gépész nem válaszolt, valamivel növelte az adás erejét. – Amos, jelentkezz!

–  Egy kissé veszélyes a helyzet idelent, Babika – felelte Amos. – Sikerült lejutnunk ide, amiről egészen biztosra veszem, hogy a gépterem lehet. De dögöljek meg, ha a cuccok feléről tudom, hogy mire való.

–  Összeakadtatok az ellenséggel?

–  Igen, egypártól megszabadultunk.

A hang, amely félbeszakította őket, puszta erővel szétszakított féméhez hasonlított. A másodperc töredékébe telt gyorstüzelő ismétlőfegyverként azonosítani. Amos megpróbálta túlkiabálni – de nem Bobbie-hoz beszélt. Bobbie kivárt, a feszültségtől görcsbe rándult a gyomra. Szerette volna megtudni, mi történik, de annyira nem, hogy megossza ezzel Amos figyelmét. A gépész egyszer felmordult, és Bobbie biztosra vette, hogy eltalálták. Valami hatalmas robajt keltett – talán egy gránát –, és abbamaradt a lövöldözés.

–  Még itt vagy, melák?

–  Igen – felelte Amos. – Csak volt egy kis csetepaté. Az architektúra egy kicsit fura. És úgy néz ki, van itt egy halom vacak, ami… nem is tudom. Kristályból készült? Vagy bogárpáncélból? Emlékszel azokra az épületekre az Iloszon? Pont olyanok.

A fedélzetek erőteljesen jobbra rándultak, és Bobbie egy pillanatra beleszédült a Coriolis-hatásba. Megragadta az egyik kapaszkodót.

–  Nem voltam ott az Iloszon.

–  Ja, tényleg – válaszolta Amos. – Mindenesetre pont ugyanolyan. De igen, úgy tűnik, idebent ragadtunk, hacsak nem tudok másik lyukat vájni. Épp valamilyen szerszámot keresünk, amivel átvághatnánk a válaszfalat. Szeretnék meglenni ezzel, mielőtt úgy döntenek, hogy lerohannak minket.

Alex hangja szólt közbe. A pilóta nem fogja hallani őket, hacsak Bobbie jóval feljebb nem tekeri a rádióadó erejét, a Roci adóvevőinek hatósugara viszont bőségesen elegendőnek bizonyult.

–  Helló, figyeljetek! A Vihar kiszáll a kis táncunkból. Úgy tűnik, megpróbál visszajutni a kikötőbe. Lehet, hogy érdemes lenne elindítani, aki indulni akar. Lassan kifutunk az időből.

Saba válaszolt.

–  Még mindig a börtönből késlekedőkre várunk. Amelyik hajó már készen áll, azt elindítom, de tartsd távol tőlünk azt a szemetet, amíg lehet!

–  Ezen igyekszem – felelte Alex.

Bobbie a fogát csikorgatta. Szeretett volna elszakadni a többiektől, lemenni, hogy segítsen Amosnak és az ütegének. Rossz megoldás lett volna. Tartania kellett magát a tervhez. Amosszal minden rendben lesz. Ebben kellett hinnie. A felvonócső a hajó egész hosszán végigfutott, egészen a vezérlőteremig. Odafent senkit sem látott várakozni. Ez nem azt jelentette, hogy nem várták őket.

–  Rendben – mondta a csapatának. – Ezt nagyjából ugyanúgy fogjuk végrehajtani. Ketten előremennek, míg hárman fedeznek, aztán az elülső pár bevárja a többieket. Csak annyi lesz a különbség, hogy nem ajtóról ajtóra, hanem fedélzetről fedélzetre haladunk. Ha lőni kezdenek ránk, megpróbáljuk felküldeni a liftet előttünk, de azt valószínűleg lezárhatták, és nem szeretném az orrukra kötni, hogy merre járunk.

Az övbéliek mind jelezték a beleegyezésüket, és elfoglalták a helyüket. Bobbie és a magas férfi indult elsőként, a kapaszkodókon húzták magukat felfelé, mintha hegyet másznának. Bobbie kipillantott a fedélzetre, mielőtt továbbmászott, de meglepődött volna, ha lesben álló fegyvereseket talál.

A fegyver csövét felfelé tartva nekidőlt a falnak. Úgy tűnt, hogy a híd zsilipajtaját lezárták. Azzal, hogy minden mást nyitva hagytak, a védők szélesre húzták a tűzvonalat, de eddig nem használták ki ezt. Még nem. Bobbie intett a többieknek, és egy pillanatra sem vette le a szemét az ellenségről, amíg megvárta, hogy beérjék. A Vihar jóval nagyobb volt, mint a Roci. Még nyolc fedélzet választotta el a vezérlőteremtől. Az az utolsó lépés bonyolult lesz, de…

Hirtelen megszűnt a gravitáció, és Bobbie reflexszerűen egy kapaszkodó után kapott, ahogy a hajó megperdült körülötte, és a lábát a fedélzetre merőlegesen fordította. Amilyen hirtelen megszűnt a nehézkedés, vissza is jött. Kemény égetés – négy-öt g vágta le Bobbie-t. A becsapódás kipréselt belőle minden levegőt, aztán a gravitáció újra abbamaradt, pillanatnyi súlytalanság követte, majd megint több g-s mikroégetés. Bobbie és a csapata most már felkészült erre. A súlytalanság-égetés még háromszor ismétlődött meg. Úgy tűnt, sosem lesz vége.

–  Amos!

–  Igen, Babika.

–  Te csinálod ezt? Tönkretettél valamit?

–  Nem. Bármiben mesterkednek, ez itt tudatos döntés eredménye.

–  Azt hiszem… – Egy kemény égetés összekoccantotta a fogait. Aztán súlytalanság következett. – Azt hiszem, össze akarnak rázni minket, mint a bogarakat egy skatulyában.

Kemény égetés, súlytalanság.

–  Ez így elég kényelmetlen lesz. Le akarnak lassítani minket?

–  Amíg vissza nem érnek a kikötőbe.

Kemény égetés, súlytalanság. Bobbie agya átváltott. Annak, hogy késleltessék őket és visszainduljanak a kikötőbe, akkor volt a legtöbb értelme, ha a Vihar hiányos legénységgel működött. Ez arra is magyarázatot adott, miért nem tüzelnek rájuk komolyabban a parancsnoki fedélzet felől. Ha a laconiaiaknak sikerül visszajutniuk, és erősítést kapnak, esélye sem lesz. És ha neki nem lesz, akkor senki másnak sem.

Még két súlytalanság, fordulás, és csapjuk a fedélzethez ciklusnak sem sikerült kimozdítania Bobbie-t a helyéről. Amikor Amos újra megszólalt, Bobbie kihallotta a hangjából az erőfeszítést.

–  Ez gondot jelenthet.

–  Én is erre jutottam.

Újabb lövések hangja préselte át magát a rádión.

–  Nem biztos, hogy meg tudom akadályozni ezt.

–  Rendben – felelte Bobbie. – Új parancs. Addig ne halj meg, amíg engedélyt nem adok rá!

–  Na és ha rájövök, hogyan küldhetném a másvilágra ezt a madarat?

–  Akkor tegyél úgy, mintha arra utasítottalak volna, de ne kockáztass csak azért, hogy módot találj rá!

–  Van valami terved? – kérdezte Amos.

–  Ilyesmit túlzás lenne állítani – válaszolta Bobbie –, de meg fogok próbálkozni valamivel.

A hajó tovább bukdácsolt, mint azok az első generációs felderítőhajók, amelyeket atombombákat robbantva hajtottak meg. Ez még a présülésekig eljutott legénység számára is borzalmas lehetett. Bobbie mély levegőt vett, ráhangolódott a ritmusra, és a következő súlytalansági szakaszban kihúzta magát a felvonó aknájába. Keresett két erős kézi és két erős lábkapaszkodót, és hirtelen az ötszörösét nyomta a megszokott súlyának.

Az ujjai és a lábujjai sikítva ellenkeztek. A háta és a válla a görcsöléssel flörtölt. Újra beköszöntött a súlytalanság, és a hajó elfordult, de Bobbie fölfelé mászott. Csupán egy kapaszkodónyival sikerült feljebb jutnia, mielőtt újra beindult az égetés. De már közelebb járt.

Ha lezuhan, sokáig fog tartani, míg leér. De eközben senki sem fog lövöldözni rá, és nem sejtették, hogy mászni lenne képes, amíg abba nem hagyják. Nagyjából ennyi volt. Minden kioldás, pördülés és több g-s égetés körrel egyre feljebb jutott, és nem nézett hátra, hogy a csapata vele tart-e. Minden figyelmét erre kellett összpontosítania.

Verejték gyöngyözött a homlokán, és a sisakventilátor felpörgött, hogy az arclemeze be ne párásodjon. Olyan gyorsan égette el az oxigénkészletét, hogy a háromórás palack legfeljebb ha egy óráig fog kitartani. Megfordult a fejében, hogy pihenőt tart az egyik közbeeső fedélzeten, és végleg megszabadul a sisakjától, de ha a laconiaiak ezután úgy döntenének, hogy kieresztik a levegőt a hajóból… nos, az elég szerencsétlen dolog lenne. Jobb a biztonság. Már amennyire biztonságos lehetett kötél nélkül és vészesen kiszámíthatatlan nehézkedés mellett felfelé mászni egy romboló többfedélzetnyi mélységei felett.

Saba hangja szólalt meg újra, amikor Bobbie még háromfedélzetnyire járt a vezérlőteremtől.

–  Érzékelőrendszerek kiiktatva. Mindenki elhagyja a kikötőt. Nincs több időnk várakozni.

–  Megpróbállak fedezni, Malaclypse – válaszolta Alex. – A Vihar élesített, és fenyegetést jelent. Igyekszem lecsapni a torpedóit, de úgy kezeljétek, hogy harapni tud!

–  Bien – nyugtázta Saba. – És átküldtem neked egy csomagot, Rocinante. Tartsd nyitva a szemed!

Alex halkan elkáromkodta magát. Bobbie-nak nem volt ideje találgatni, miért.

Újabb pár pillanatnyi súlytalanság. Újra rázúdult a borzalmas súly. A kísértés, hogy kétkapaszkodónyit haladjon mindössze egy helyett, csapdába csalta volna. Kevesebb ideje maradt volna szilárdan megkapaszkodni, és ezzel a zuhanást kockáztatta volna. Fájdalmas volt. Egy örökkévalóságig tartott. Csak így lehetett megcsinálni. Nem válhatott mohóvá. A keze egyre jobban fájt, a lába viszont mintha lassanként hozzászokott volna. Vagy ez történt, vagy zsibbadni kezdett.

Már félig feljutott. Még három és fél fedélzet volt hátra, és a hídra jut. A zárólemezhez ért, amelyik a helyén tartotta a felvonót. Két és fél. Még egy. Újra a súlytalanság következett. Bobbie feljebb húzódott. A szemét az illesztésen tartotta, ahol a lemez majd szétnyílik. Ahol, ha ez is a régi marsi hajók egyike lett volna, amelyeken hajdanán szolgált, a leglogikusabbnak tűnt volna fedezékbe húzódni, és tüzet nyitni a behatolókra. Rá. Bobbie a következő gyorsításra várt, ám hiába. Csupán enyhe nyomást érzett, ahogy a hajó manőverezett.

Ez nem sok jót sejtetett.

–  A Vihar megközelíti a kikötőt – jelentette Alex, és a hangja hamuhoz hasonlított. – Ha valakinek akad bármilyen okos ötlete, hallgatom.

Bobbie karja és lába reszketett az erőfeszítéstől, a verejték csípte

a szemét. Megkockáztatta, hogy lenéz. A csapata követte őt, de még csak félúton jártak. Rá hárult hát a feladat.

Hangokat hallott a vezérlőfedélzet felől. Éles, kurta parancsokat. Aztán csörömpölést, valószínűleg egy fegyverszekrényből. Tudták, hogy nem lesz sok idejük, viszont azt hitték, hogy jóval nagyobb távolságot kell még megtennie, mint valójában. A liftlemez félrecsúszott, Bobbie pedig benyúlt, és a könyökénél elkapta a kék ujjas kart, aztán áthúzta-lerántotta a hozzá kapcsolódó férfit. A laconiai kétszer visszapattant a falról, mielőtt egyenesbe hozta magát, de addigra Bobbie csapata már rászegezte a fegyvereit, Bobbie pedig átbújt a nyíláson, és a vezérlőterembe jutott.

Három embert pillantott meg a legfurcsább konstrukciójú présüléseken, amit valaha látott. Bobbie felemelte a pisztolyát. Határozottan nem volt ki a létszám.

Egy szőke hajú férfi látta meg őt elsőként, és felkiáltott:

–  Davenport kapitány!

Egy idősebb férfi lebegett elő. A többieknél legalábbis idősebb. Még így is kölyöknek látszott.

–  Álljunk be a dokkba! Bármi történik is!

–  Roberta Draper tüzér őrmester vagyok a Marsi Tengerészgyalogságtól – förmedt rájuk Bobbie. – Bárkit, aki a műszerekhez mer nyúlni, megölök.

Davenport dacosan felszegte az állát.

–  Megkapták a parancsot.

–  Nem kell így történnie – jelentette ki Bobbie. – Tudja, hogy ennek mi lesz a vége. Az emberei mind meghalnak. Az enyémek is. Valószínűleg rengeteg civil is, ha az állomásba kell vezetnem ezt a hajót, hogy harcképtelenné tegyem. Azt mondtam, ne érjen a műszerekhez!

A pilóta hátrarándult, Davenportra pillantott. A férfi mereven bámulta Bobbie-t, mint aki a saját halálával néz farkasszemet. Mintha arról próbálta volna meggyőzni önmagát, hogy bátran kell viselkednie, de még nem sikerült teljesen. Esélyt lehetett látni aközött, aki volt, és aki lenni igyekezett. Ha Bobbie megöli ezt a hármat, azzal még nem oldódik meg Amos problémája a gépteremben. Nem tudja vele megmenteni Amost. Mögötte a csapata lebegett be a vezérlőterembe. Bobbie jobban örült volna, ha még nem érkeznek meg. Ha még nagyobb nyomás nehezedik a laconiaiakra, csak megmerevedik az álláspontjuk. Amikor újra megszólalt, próbált higgadtan és nyugtatón beszélni hozzájuk.

–  Elmondom, mik a lehetőségek. Vagy mindannyian meghalnak, és mi is mindannyian meghalunk, vagy mindenki életben marad. Most eldönthetik, hogy ezért a csapat amatőrért és seggfejért megéri-e feláldozni Laconia legjobbjai közül egy legénységnyi életét.

–  Hé! – kiáltott fel felháborodottan az egyik embere. Bobbie ügyet sem vetett rá.

–  Azt akarja elhitetni velem, hogy nem fogja ellopni a hajót? – szólalt meg Davenport. Hát, eddig ez eszembe sem jutott, gondolta Bobbie. De ha már megemlítette…

–  Nem a hajóról beszélek. Hanem arról, hogy magát és az embereit vagy egy légzsilipbe tesszük szkafanderekkel és oxigénpalackokkal, vagy megöljük.

–  Már láttam, hogyan dolgoznak az emberei – fröcsögte a kapitány. – Ha letesszük a fegyvert, akkor is megölnek minket. Magukban nincs semmi becsület.

–  Fogja be a rohadt pofáját! – förmedt rá Bobbie. – A Marsi Tengerészgyalogság kötelékébe tartozom. Ha túléli ezt, kérdezze meg valamelyik öregtől, hogy ez mit jelent! Azt fogják mondani, szerencséje, hogy nem húztam át a seggét a fején, amiért ilyet mert mondani. Ha azt mondom, hogy magának és az embereinek nem esik bántódása, akkor rohadtul nincs oka kételkedni ebben.

Davenport semmit sem felelt, de felsejlett valami az ellenszegülés mögött. Bobbie arra gondolt, talán remény lehetett. Kapcsolatot nyitott Amoshoz.

–  Helló, melák!

–  Helló, Babika – felelte Amos. A hangjából ítélve mintha kifulladt volna. – Bejutottunk a gépterembe. Még öt percet kérek, és lángra lobbantom ezt a szemetet. Lehet, hogy kiharap egy kicsit az állomásból, amikor felrobbanunk, de azt hiszem, ez már más gondja lesz. Odafent hogy áll a helyzet?

–  A csapatoddal álljatok le! – válaszolta Bobbie. – Ne lépjetek fel támadólag az ellenséggel szemben! Visszaigazolást kérek!

A vonal elcsendesedett.

–  Emlékeim szerint nem ez a terv – válaszolta Amos.

–  Amos, figyelj rám! Hagyjátok abba! Ne robbantsátok fel a hajót! És ha odalent valaki még egy laconiaival végez, magam fogom lelőni. Akár téged is. Értve vagyok?

–  Aha.

–  Egyelőre várjatok! Ha mégis vissza kell térnünk az A tervhez, nagyjából egy perc múlva tudni fogom.

Davenport Bobbie-ról a Bobbie háta mögött felfejlődött csapatára nézett. Összeráncolta a homlokát. Bobbie érezte, hogy egyre apróbbakat lélegzik. Kivárt.

–  Harminc másodperc, mister Davenport – mondta.

–  A rossz oldalra állt, tüzér – szólalt meg Davenport. – Köztünk lenne a helye.

Huszonöt perccel később a Közelgő Vihar legénységének életben maradt tagjai megkötözve lebegtek a teherlégzsilipben. A karjukat a hátuk mögé bilincselték, a bokájukat pedig egymáshoz, a szkafandereik manőverezőfúvókáiból kiszedték a palackokat. Amos és a csapata még egyszer ellenőrizte a zárakat, és vészjelzőt szíjazott a térdükhöz. A laconiai parancsnok most a bosszút tervezgetők intenzitásával figyelte Bobbie-t.

Amos megkocogtatta Davenport arclemezét, hogy magára vonja a férfi figyelmét.

–  Tud lélegezni odabent? Megfelelő a levegő? Mert ha nem, most érdemes szólnia.

Davenport bólintott, a neheztelés tökéletes megtestesülése volt.

A Viharon túli térben hajók keltek át sorra a kapukon a Naomi által összeállított ütemterv szerint. Többségében a kisebb kolóniákra indultak, ahol kevesebben vártak a kapuk újbóli megnyitására. Néhányan azonban a jelentősebb gyarmatbolygókat vették célba, mint a Bara Gaon Komplexum, és saját képességeikben bíztak, hogy a másik oldalon sikerül kikerülniük a forgalom-ellenőrző pontokat, mielőtt biztonságban tudhatják magukat. Még valamivel több mint egy óra volt hátra addig, hogy az utolsó is sorra kerüljön, a legvégén pedig a Vihar követte őket. Ha minden rendben megy, a Medina érzékelői még legalább négy órán át az útválasztó csapdáikban csipognak majd. A foglyokat pedig tízórányi levegővel látták el. A hatórás időablak, ami alatt kimehetnek értük, bőségesen elegendőnek tűnt.

Amos felemelt hüvelykujjával jelzett, és Bobbie biccentett neki, hogy csinálja. Amos leoldotta a pányvát a légzsilip padlójáról, elrugaszkodott, és átlebegett, hogy megkapaszkodva megálljon Bobbie mellett. Bobbie kiszivattyúzta a levegőt a légzsilipből, és amikor kinyílt a külső ajtó

a lassú zóna űrnél is sötétebb feketeségére, megérintette a rádióját.

–  Jól van – mondta. – Lássuk, úgy működik-e a vezérlőmű, ahogy elmondta!

–  Vettem, főfőnök – felelte egy új övbéli pilóta.

A Vihar megmozdult, finoman oldalra lökte magát. A foglyok látszólag elúsztak tőlük, habár valójában Bobbie mozgott. Messze mögöttük a sötétségben egy távoli hajtóműcsóva ragyogott, akár egy csillag, aztán a kapun áthaladva kihunyt.

–  Jól van – ismételte meg Bobbie. – Rendben vagyunk. Ügyelj rá, hogy elég messze kerüljünk, mielőtt begyújtjuk a hajtóművet! Nem örülnék, ha csak azért hagytam volna életben őket, hogy aztán atomjaira égessük szét mindegyiket a csóvában.

–  Sa sa – válaszolta a pilóta.

–  Alex! – szólalt meg, de rögtön eszébe jutott, hogy a rádió még mindig az alacsony erejű lopakodó módban üzemel. Átállította, aztán újra próbálkozott. – Alex! Hogy állunk?

Valaki más hangja válaszolt. Bobbie-nak néhány másodpercbe telt felismernie a férfit.

–  Szorosan a Medina mellé húzódtunk a kimenekítéshez.

–  Houston? – kérdezte Bobbie. – Maga az?

–  Most, hogy észre tértek a központosított hatalmat illetően? Persze hogy én vagyok. És kész vagyok elfogadni a bocsánatkérésüket, amint kicsavarták a pelenkájukat.

–  Kész öröm lesz vele repülni – jegyezte meg higgadtan Amos. – Már kissé hiányzott.

Bobbie kikapcsolta a mikrofont.

–  Fogalmam sincs, hogy most gúnyolódsz-e. Tudnom kell az ilyesmikről. – Visszakapcsolta a mikrofont. – Változott a terv. Nem lesz szükség rá, hogy értünk jöjjetek.

–  Szó sem lehet róla – jelentette ki Alex. – Nem hagylak itt benneteket.

–  Kíséretet fogunk biztosítani – válaszolta Bobbie. – A Vihar a miénk.

–  Komoly? – képedt el Alex, aztán kurjantott egyet. – Jóságos ég, zsákmányt is szereztél? Úgy tűnik, mégiscsak kerítettél magadnak saját hajót, Draper kapitány.

Naomi hangja vágott bele Alex utolsó szótagjaiba.

–  Kijövök.

–  Rendben – felelte Alex. – Még két utas, aztán beállhatunk a sorba, hogy elhúzzunk erről a szemétlerakóról.

–  Egy – javította ki Naomi. – Egy utas. Némi problémánk akadt. Clarissa harc közben esett el. Nélküle nem kerültem volna ki onnan élve. Egyikünk sem.

Bobbie torka elszorult. Amosra nézett, és a gépész a megszokott nyájas mosolyát villantotta rá, aztán vállat vont. Bobbie egy pillanatra mintha meglátott volna valamit az arckifejezés mögött. Fájdalmat és veszteséget, bánatot és dühöt, aztán Amos újra a régi önmaga volt.

–  A francba! – káromkodta el magát Alex. – Szörnyen sajnálom.

–  Jól van – szólalt meg Houston. – Látom a teleszkóppal. Odasiklunk, és felvesszük.

–  Naomi! – mondta Bobbie. – Amikor a Rocira értél, keresned kellene egy biztonságos helyet a Viharnak a sorban.

–  Meglesz – válaszolta Naomi. Most, hogy Bobbie tudta, mire figyeljen, felfedezte Naomi hangjában a kimerültséget. A gyász tompultságát. Kikapcsolta a mikrofonját, és Amos felé fordult, de a gépész már a lift felé húzta magát. Bobbie követte, adrenalin szivárgott az ereibe. Várta, hogy vajon mi következik.

A lifthez érve Amos megvakarta az orrát.

–  Arra gondoltam, magammal kéne vinnem párat az új kölykök közül. Átnéznénk a hajót. Biztos szeretnék lenni abban, hogy senki sincs

a fedélzeten, akit nem akartunk magunkkal vinni.

Egy pillanatig azon tanakodott, hogy annyiban hagyja-e. Engedje-e, hogy Amos visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba. Ez lett volna

a könnyebb megoldás. Tiszteletteljesebbnek érezte volna.

Holden ezt tette volna.

–  Tudnom kell, hogy jól vagy-e – kérdezte.

–  Nem igazán…

Bobbie közelebb húzta magát, az orra szinte érintette Amosét. Nem mosolygott, és Amos sem.

–  Nem azt kérdeztem, akarsz-e beszélni róla. Azt mondtam, tudnom kell. Bármilyen hajónak vagyok is a kapitánya, ha rajta vagy, az azt jelenti, hogy egyértelműen, nyíltan és őszintén el kell beszélgetnünk

a mentális állapotodról. Most nem barátságról van szó. Nem ápolni akarom a lelkedet. Azt közlöm veled, mihez kell tartanod magad. Mindketten tudjuk, mi történik, ha bezakkansz, és nem fogok úgy tenni, mintha több vagy kevesebb lennél annál, ami valójában. Ezért amikor azt mondom, tudnom kell, hogy jól vagy-e, akkor az parancs. Megértettük egymást?

Amos állkapcsa összeszorult, a szeme résnyire szűkült. Bobbie nem hátrált meg. Amikor Amos elmosolyodott, nem a szokásos semmitmondó, nyájas kifejezés ült ki az arcára, amihez általában folyamodott. Bobbie még sosem látta ilyennek őt.

–  Szomorú vagyok, Babika. Dühös. De jól vagyok. Ha harc közben halt meg, az méltó volt hozzá. El tudom fogadni.

Bobbie hagyta hátrébb sodródni magát. A szíve valamivel gyorsabban vert, mint szerette volna, de nem hagyta, hogy idegessége kiüljön az arcára.

–  Akkor rendben. Vidd a csapatodat, és nézzétek át a hajót! Szólok, mielőtt égetni kezdünk.

–  Rajta vagyok – felelte Amos. Aztán egy pillanattal később hozzátette: – Tudod, jól fog menni neked ez a kapitánykodás.