NEGYVENKETTEDIK FEJEZET: DOBOS

–  És ha mégsem fordulnának vissza – mondta Li főtitkár –, kénytelenek leszünk erőszakos eszközökkel reagálni. Ez az utolsó figyelmeztetés.

–  Jól mutat – jegyezte meg Lafflin. – Államférfihoz méltón.

Dobos inkább szomorúnak látta, ami mindent összevetve valóban egész jó üzenetnek tűnt. Ettől úgy tűnhetett, hogy a közelgő emberveszteség hangolta le ennyire. Dobos szinte biztosra vette, hogy ha neki kellett volna megtennie a bejelentést, inkább dühnek tűnt volna. Vagy félelemnek. Vagy már-már elmezavart kiváltó kialvatlanságnak.

Visszatért a végtelenített üzenet elejére, és újra végignézte. A vonalat ott húzták meg, ahol mindenki számított rá. A Leuktra-pontnál,

2,1 CSE-re a Naptól. A bányászatot szabályozó egyezmények és több évszázadnyi irányadó eset szerint a Förgeteg Mélye így az aszteroidaöv határain belülre került. Láthatatlan vonalként húzódott az űrben, semmi sem jelölte azon kívül, amit az emberek hittek róla. És ez elegendő

volt.

Az FMK és Dobos szövetségének egyesített flottája nem szemérmeskedett. Határozottan égettek és fékeztek, hogy eljussanak idáig. Kétszázharminchét hajó, az űrvárosoktól a forgalomszabályozó naszádokig. Aminek csak fegyvere volt, egy módosított parabola vonala mentén szóródott szét, amelynek gyújtópontjába a Förgeteg pályája került. Lehet, hogy a saját oldalán álló hajók később pályát módosítanak és kikerülő műveletekbe kezdenek, de a főtitkár minden szava a hírcsatornáknak és az utókornak szólt. Bárki, aki kerített egy térképet, és fél szemeszter hadtörténetet hallgatott, nélküle is le tudta vonni ugyanazt

a végkövetkeztetést.

Dobos kíváncsi lett volna, vajon Saba is látja-e a Medinán. Tudni szerette volna, a férje él-e még. Mindeddig nem érkezett válasz az időcsuszamlást illető kétségbeesett kérdésére, a Förgeteg pedig minden jel szerint ügyet sem vetett az FMK figyelmeztetésére. Dobos hangulata optimizmusból – hogy Cameron Turnak igaza van, és a laconiaiak a mellékhatások miatti félelmükben nem merik bevetni a mágneses anyagszaggató sugarukat – teljes csüggedésbe váltott, hogy az idő akadozni kezd, megáll, és mire visszazökken, a teljes flotta romokban hever majd.

Ha itt hal meg, Saba vajon látni fogja? A laconiai hírcsatornák révén köszönnek el egymástól?

Lafflin a taktikai térképre váltott a képernyőn – a több száz zöld pontra, melyek a saját flottájukat jelölték, beleértve a Nép Otthonát. Az egyetlen narancssárga radarjel a közelgő végzetet mutatta. Absztrakt festményként olyasvalamire hasonlított, amivel egy elsőéves rukkolt volna elő az alsó egyetemen. Ha Dobosnak valaha eszébe jut egy képen ábrázolni a „kudarcra ítéltetett” kifejezést, azt a kicsiny, fénylő narancssárga pettyet választotta volna.

És mégis…

Valahol, amikor még biztonsági munkákat vállalt el, látott egy beszélgetést egy öreg, mosolygós imámmal, akinek a nevére már nem emlékezett. A férfi gondolatai közül egyvalami ragadt meg benne: Emberi lény vagyok. Bármi, ami emberi lényekkel megeshet, velem is megtörténhet. Az azóta eltelt években Dobos néha-néha ebben lelt vigaszt. Vagy figyelmeztetésként fogta fel. Az emberek szerelmesek lesznek, így én is beleszerethetek valakibe. Az emberek állást találnak, így talán én is találok valamit magamnak. És az emberek megbetegszenek. Balesetet szenvednek. És most, feltételezte, az embereket elszakítja a családjuktól a háború és a történelem. Ezért aztán velem is megeshet ez. Még miután győztek is, vajon azt jelentheti ez, hogy újra Saba mellett ébredhet?

A győzelemnek és a vereségnek oly sok formája létezett.

–  Roppant magabiztosak, ugye? – dőlt hátra a székében Lafflin. – Döbbenetes.

–  Azt hiszem, igen – felelte Dobos. Fogalma sem volt, min járhattak a férfi gondolatai, de egészen biztosan nem azon, amin ő merengett. – Valószínűleg át kellene mennie a komphoz.

Lafflin szomorkásan elmosolyodott.

–  Szeretné, ha átadnék valamilyen üzenetet?

–  Nem – vágta rá Dobos. – Amit el kell mondani, majd személyesen mondom el utána.

Vagy, de ezt nem mondta ki, soha. Ezt egyértelműen beleértették.

Ahogyan a Pallas Állomás és a Függetlenség esetében, a civil lakosságot itt is evakuálták a harcok kezdete előtt. Az elmúlt napokban sorra álltak be a hajók a Nép Otthonának dokkjaiba, szállították el az évek óta ott lakó családokat a Marsra, a Földre, a Lunára, a Lagrange-állomásokra, vagy az Öv több ezer kis üregébe, ahol még megmaradt a levegő. Ahogy most Lafflinnal ballagtak a kikötőbe, mintha egy temetőn vágtak volna keresztül. A széles, ívelt folyosókon embertömegeknek kellett volna hömpölyögniük. A közparkokban, a csővasutaknál és a dokkok mellett zenének és hangos beszélgetésnek kellett volna visszhangoznia. Még a levegő illata is megváltozott – áporodottabbnak és dohosabbnak tűnt, miután a visszaforgatók a kisebb terheléshez igazodva visszavettek a teljesítményükből.

Dobos értékelte, hogy Lafflin csaknem az utolsó pillanatig ott maradt. Az FMK politikusainak többsége az elsők között távozott, közvetlenül a családok és a gyerekek után. A menekülők soraiban most már szinte csak öregebbek álltak. Azok a dolgozók és polgárok, akiknek hiányoztak a szükséges készségeik, hogy hasznukat vehessék a csatában, és mindannyiuk mellett kis csomagok lebegtek. Nem egy közülük apró bőrönd, amibe csupán a legszükségesebb holmijukat pakolhatták. Mintha hamarosan visszatérnének. Rengetegen nevetgéltek a sorban,

a hangulatot majdhogynem lázasnak lehetett nevezni.

A lelke mélyén legszívesebben leállt volna velük parolázni, hogy felszívjon magába egy keveset ebből a vidám, izgatott energiából, de Dobos rendületlenül haladt tovább Lafflinnal. A rang még mindig megkövetelt némi méltóságot. A vezetőségi várótermet bőségesen ellátták kávéval és teával teli ivógumókkal, a fali kertekben valódi növények zöldelltek,

a halk zenét a kora tavaszi reggelek fényének spektrumát másoló LED-ek egészítették ki. Dobosnak legalábbis ezt mondták. Nem mintha

a „tavaszt” bármilyen megélt tapasztalathoz kapcsolhatta volna. Mindenesetre kellemesnek találta.

Avasarala egy aranysárga övvel összefogott fehér száriban lebegett. Dobos csodálta a vénasszonyt, amiért ebben is képes volt illendőnek mutatkozni. Rengeteg földlakónak nem sikerült volna.

Megérintette Lafflin vállát.

–  Megbocsát egy pillanatra?

–  Természetesen, elnök asszony – felelte a férfi. – Már alig várom, hogy viszontlássam az összecsapást követő beszámolón.

–  Én is – válaszolta Dobos.

Avasarala odabiccentett, amikor Dobos közelebb úszott hozzá, és megragadta az egyik kapaszkodót, hogy lefékezze magát.

–  Te is mész? – kérdezte Avasarala szándékosan semleges hangon.

–  Dehogyis – vágta rá Dobos. – Én itt élek.

–  Átkozott barom vagy – sóhajtott fel a vénasszony –, de akkor is az lennél, ha elmennél. A világ sokkal jobb hely lenne, ha mindig akadna egyetlen helyes válasz egy kosárnyi elcseszett helyett.

–  Magával minden rendben? – érdeklődött Dobos.

Avasarala csak rálegyintett a kérdésre, aztán megfogta a kapaszkodót, hogy egyenesbe hozza magát.

–  Nem tudom eldönteni, a kudarcban vagyunk-e abszolút biztosak, vagy a győzelemben – magyarázta. – Nagyjából tízpercenként változik a véleményem.

–  Egyetlen hajóról beszélünk, amelyik hetek óta nem tudott felvenni készleteket – mondta erre Dobos. – Már túlesett egy csatán. Ami pedig azt az „egy kicsit kikapcsoljuk az emberek elméjét” trükköt illeti, ezúttal felkészültünk rá. Az automata rendszereknek pedig kikapcsoltuk

a leszabályzóit.

–  Lehet, hogy ki kell találnunk valamit, mielőtt a következő felbukkan, de most bármi lesz is, addig lőjük azt a valamit, amíg összetett molekulák és sajnálkozás felhőjévé nem esik szét.

–  És mivel letelt a tíz perc – válaszolta Avasarala –, kellően meggyőzőnek találom ezt az érvet. Aztán megint tíz perc múlva eszembe jut majd, hogy Duarte küldte, és rémüldözni kezdek. – A fejét csóválta. – Ki tudja, az a szemétláda már azelőtt visszahúzódott a saját kis rendszerébe, hogy a Szabad Hadiflotta tálcán felkínálta nekik a tökét. És eléggé nyilvánvaló, hogy azóta dörgölőzik ahhoz a földön kívüli lelethez, amire rátaláltak ott. Lehet, hogy ettől egy kicsit megbuggyant.

–  Ez nem változtat azon, amit meg kell tennünk – jegyezte meg Dobos.

–  Tényleg nem – ismerte el Avasarala. – Utálom ezt a részt. Van kijelölt utódod? Santos-Baca odaveszett a hajójával együtt, és még ha salakká égetitek is azt az ocsmány hajót, az FMK barmai közül valamelyik tutira rossz irányba küld valamit. Ha mégis rosszul végződne ez a dolog, már csak egy hosszú, harapós bizottsági ülés hiányozna, amelyiken mindenki maga akarná a kezében tartani a kagylót.

Dobos érezte, hogy elönti a bosszúság, de visszafojtotta a haragját.

A vénasszony nem sértegetni próbálta. Csupán tehetetlenül kapálózott, és igyekezett belekapaszkodni bármibe, ami felett még volt némi uralma.

–  Van egy érvényes szabályzatunk – felelte Dobos. – És egyébként sem számít. Ha bekapok egy eltévedt torpedót, Albin Nazari veszi át tőlem a stafétabotot.

–  Az a nyafogós? Épphogy megmelegedett alatta Santos-Baca széke, és rögtön a tiedet is megkapná? Mintha egy ötéves irányítana egy rakodólépegetőt.

–  Nem áll szándékomban az élre tolni Nazarit – válaszolta Dobos. – Azt tervezem, hogy győzni fogok.

A csatában többféle szerepet is szántak a Nép Otthonának: hadihajóként, kórházként, kikötőként és feltöltőállomásként kellett működnie. Ami egy város csak lehet. A kijelzőn egy valamivel halványabb pont jelölte, mint a társait. Az Átjáró Őrének helyzete ennek a tükörképe volt. A szövetség két nagy űrvárosa leállított dobbal égetett a csatatér felé,

a flotta két horgonyaként. Városokból csatahajókká váltak.

–  Kávét? – kérdezte Vaughn, de Dobos odébb hessintette.

A vezérlőtermet színházhoz hasonlóan világították meg: diszkrét, meleg fényekkel, a taktikai kijelző pedig egy többhálózatú holografikus kimenetre került. Dobos már több csatában vett részt. Ezeknél jóval többről tanult. Még sosem látott ekkora tűzerőt egyetlen célpontra irányulni. Egészen biztosra vette, hogy még sosem történt ehhez hasonló.

Beszíjazta magát a présülésébe, ellenőrizte a levet. Elég kicsinek tűnt annak az esélye, hogy a Nép Otthona égetni kezd, ám ha mégis, fel lesz készülve rá. A teljes csatatér egyetlen, három fénymásodpercnyi átmérőjű gömböt ölelt fel. Alig nyolcszázötvenezer kilométer választotta el egymástól az FMK két legmesszebb eső hajóját, a lufi háromszáztrillió köbkilométernyi semmit foglalt magában, a burkát pár száz hajó pettyezte. Ha Dobos űrruhában van, a flotta hajtóműcsóvái láthatatlanok maradtak volna a csillagok között. Az utóbbi évtizedek – talán minden idők – legszorosabb formációjában végrehajtott csatájára készültek, és Dobos mégsem láthatta puszta szemmel a hozzá legközelebb eső szövetségesét.

–  Az ellenség átlépte a Leuktra-pontot – jelentette nyugodt hangon

a fegyverzeti technikus.

–  Az FMK hajói tüzet nyitottak?

–  Igen, asszonyom.

–  Akkor tegyük mi is ezt! – adta ki a parancsot.

A sínágyúk lüktetését, a PVÁ-k köpködését szerette volna hallani, de a Nép Otthona hatalmas szerkezet volt. Hiába állt az a kijelzőjén, hogy a sínágyúk tüzelnek, a terem csendes maradt. Több száz másik hajó tette ugyanebben a pillanatban ugyanezt. Több tízezer volfrámlövedék száguldott a fénysebesség nem elhanyagolható töredékével a célpont felé. Kevesebb mint egy perc múlva összegyűlnek a Förgeteg körül, aztán megtorpannak és szétszóródnak, hogy megnehezítsék a kitérést. De nem lehetetleníthetik el.

–  És az ellenség kitér – közölte éles hangon a szenzortechnikus.

–  Van optikai képünk?

A technikus válaszként megnyitotta az élő kameraképet. Egy másodperc időkésés. Talán kettő. Gyakorlatilag semmi. Annyira közel jártak egymáshoz, hogy akár valós időben is tudtak volna kommunikálni. Dobost kényelmetlen érzés fogta el, amiért ennyire közel kerültek a Förgeteghez. És mégis ott volt, furcsán organikus alakja ragyogott a felerősített színekben. Az egyik oldalán reakciós tömeg pöffenései lövelltek ki, egy kissé módosítottak a hajó pályáján.

–  Átállítás az új vektorhoz – jelezte a fegyverzeti technikus. – És tűz. Az FMK erői már torpedókkal is lövik.

–  Tegye ugyanezt! – utasította Dobos. Megnézte, mennyi az idő. Három perc telt el. Átvette az optikai kijelző vezérlését, ráközelített az ellenséges hajó burkolatára. Nem úgy nézett ki, mintha lemezek fedték volna, inkább egyetlen érdesített felületnek tűnt. Fölé illesztette a taktikai ábrázolást, és a valóságban nem látható tucatnyi pont jelent meg rajta. A kiemelt célpontok, a sebezhető helyek, ahol a Förgeteg nem tudott visszanőni, vagy legalábbis nem elég gyorsan. A tucatnyi gondosan elhelyezett pont, amelyek meghatározásáért Emily Santos-Baca életét és a Függetlenséget áldozták fel.

–  Gyerünk! – sürgette Dobos a rakétákat.

–  Az ellenség PVÁ-kkal tüzel – jelentette a szenzortechnikus.

–  Mutassa meg! – kérte Dobos, és a Förgeteg kis híján eltűnt a követőfények felhőjében. Az adatmezőt túl sűrűn borította az információ ahhoz, hogy értelmezni lehessen – rakéták, PVÁ-sorozatok, a sínágyúlövedékek egyenes vonalai.

–  Az FMK Frederick Lewis hadihajója sérülésről számol be – szólalt meg Vaughn.

–  Most már a kommunikációs pultot kezeli? – kérdezte Dobos. – És ki fog kávét hozni nekem?

–  Kivetik a reaktormagot – közölte Vaughn, ügyet sem vetve rá.

Kisebb ujjongás tört ki, és Dobosnak fél másodpercbe telt, amíg rájött, hogy miért. A Förgeteg egyik fegyverfelfüggesztési pontja pislogott – a rendszer azt jelezte, hogy rakéta csapódott a célba. A PVÁ-sortűz ereje egy fokkal alábbhagyott. Mostanra miszlikre szaggattak volna bármilyen hajót, amelyikről Dobos tudott, bármelyik állomást, amelyikről valaha hallott. Egyetlen dolog jutott eszébe, ami kibírt volna egy ilyen össztüzet: egy bolygó. És a városokat még akkor is porrá zúzta volna mindaz, amit az utóbbi tizenöt percben kilőttek rá. Most már tizenhatban. Ennyire gyorsan zajlott. Óráknak kellett volna eltelniük a kilövés és a becsapódás között. De ez nem efféle csata volt. Nem finomkodtak. Kizárólag brutális, folyamatos erőt használtak.

A torkát a Pallas emléke szorította el. Minél keményebben támadták a Förgeteget, Dobos annál jobban félt attól, hogy használni fogják a mágnessugarat. Ha a laconiaiak bevetik a Nép Otthona ellen, Dobosnak annyi ideje sem lesz, hogy észrevegye, amint atomokra tépik szét. És ha megint jelentkezik a hiba… nos, a földi és marsi obszervatóriumok még több adatot gyűjthetnek be arról, mennyi időbe telik újratölteni azt az átkozott vackot.

De még nem használták. Lehet, hogy az időcsuszamlás azt jelezte, hogy az a rohadék tönkremegy. A világmindenség legalább ennyi szerencsével tartozott neki.

Újabb két találat érte a Förgeteget. A hajó kissé elfordult, gőzcsóvák törtek ki a fúvókáiból, ahogy kitért a ráirányzott tűz elől. Az FMK újabb öt hajója sérült meg menthetetlenül, vagy robbant szét fényes porrá, de túl messze ahhoz, hogy látni lehessen. A Förgeteg forgott és táncolt. Sötét csíkok tűntek fel, ahol a rakéták és a sínágyúlövedékek eltalálták, és noha a legtöbb pillanatok alatt eltűnt, nem mindegyik halványult el.

–  A sínágyúlövedékek kétharmadát már kilőttük – jelentette be a fegyverzeti technikus. – Tüzeljek tovább?

–  Igen – felelte Dobos. – Aztán rakjon székeket a lövedékvetőbe! Addig szórjuk, amíg már csak párna és sör marad.

–  Értettem, asszonyom – felelte a fegyverzeti technikus. Dobos kihallotta a hangjából a mosolyt. Érezte is a mámort, hogy még ha csúnyán győznek is, de legalább győznek.

A kijelzőn a Förgeteg irányt változtatott, és lebukott, akár egy hal

a gömbakváriumban. A konstrukció organikus ívei miatt nehéznek tűnt nem állatként gondolni rá. Csúcsragadozóként, amelyik döbbenten tapasztalja, hogy a zsákmánya erősebb nála. Aztán történt valami…

–  A tatnál. A harmadik érintkezési pont mellett. Az ott gázcsóva?

A szenzortechnikus a spektrum féltucatnyi darabkáján száguldott át kevesebb mint fél másodperc alatt.

–  Így van, asszonyom. Úgy tűnik, hogy a Förgetegből kiszökik a levegő.

–  Az FMK Knight Kormányzója nagy erejű nukleáris torpedókat lő ki rá – jelentette Vaughn.

Dobos hátradőlt a présülésében. A reményteli várakozást szorításként érzékelte a torkában és a kezében. A Förgeteg nem minden PVÁ-ját sikerült még működésképtelenné tenniük. Még mindig megvolt rá az esély, hogy megsemmisíti az atomrakétákat, mielőtt célba találnának és felrobbannának. A másodpercek percekké nyúltak el. Dobos nyaka belefájdult abba, hogy a kijelző felé nyújtogatja.

A detonáció felizzó fénye átmenetileg elvakította az érzékelőrendszert. A vezérlőterem tétova éljenzésben tört ki.

–  Eggyel megvolnánk – dörmögte maga elé Dobos. – És menjetek

a büdös picsába ezzel együtt!

Még nem ért véget. A Laconia újabb hajót fog küldeni ezután. Aztán egy egész flottát. A szövetségnek és az FMK-nak sokkal ügyesebbé kell válnia. De már többet tudtak – arról, hogyan működnek az ellenséges hajók, hogyan manővereznek a csatában, és ami a legfontosabb, hogyan lehet megsemmisíteni őket.

És számíthatott a megtorlásra is. Azzal, hogy még egy utolsó, elkeseredett üzenetet küldött, gyakorlatilag elárulta a Laconiának, hogy még mindig akadnak szövetségesei a Medinán. A döntés akkor észszerűnek és magától értetődőnek tűnt. A Medinára mutatott, és azt mondta: Itt keressétek az embereimet! Lehet, hogy ezzel megölte Sabát és a csapatát.

Ezzel a problémával majd máskor foglalkozik. Majd akkor szembesíti magát a tragédiával, amikor tenni tud valamit ezzel kapcsolatban, addig nem. Túl sok feladatot kellett megoldani itt és most.

–  Küldjék el a visszatérésre felszólító jelzést a szállítóhajóknak, és készítsék elő a kikötőt a hazatérésre! – adta ki az utasítást. – Néhány hosszú hét áll előttünk, emberek. Akár neki is eshetünk.

Újra kitört az éljenzés, ezúttal hangosabban. Mindannyian szomjaztak a győzelemre, és most megrészegültek tőle. Dobos is.

–  Asszonyom? – szólalt meg tétován a szenzortechnikus, mintha egy jégdarabot ejtettek volna a szaunába.

Az érzékelőrendszerek mostanra újraindultak. A Förgeteg még mindig ugyanott volt, mint korábban, és nem hullott atomjaira. A hajó burkolata alatt hátborzongató kék pettyek táncoltak erekhez hasonló vonalakban, fényesen, de egyre halványabban. Lehetséges, hogy az FMK atomrakétái nem csapódtak be, mielőtt felrobbantak, de a tűzgömbnek önmagában mindent meg kellett volna semmisítenie. Legalábbis bármit, amiről Dobos tudott.

–  Rakétákat lő ki – jelentette a szenzortechnikus.

Előre tudták. A Laconia előre tudta, hogy nukleáris töltetű torpedókkal kell szembenéznie. És a gyarmatbolygókon most mindenki látni fogja, hogy még ez sem elég ahhoz, hogy elpusztítsák a hajóikat. Lehet, hogy kezdettől fogva erre ment ki az egész.

–  A taktikai képernyőt! – kiáltotta Dobos. – Nyissák meg a taktikai képernyőt!

A kijelző megremegett és átváltott. A narancssárga pont már mélyen a kehelyben járt, amelyet az elpusztítására létrehoztak, és még mindig nem semmisült meg. A belső bolygókat célzó pályája a taktikai manőverek ellenére sem változott.

Körötte mindenfelé sorra kihunytak a fényes zöld pontok.