MÁSODIK FEJEZET: BOBBIE

Már maguk mögött tudták az átkelést a lassú zónán, a Szabadbirtoktól pedig még több hét választotta el őket, ám ma már közel sem tűnt annyira triviális feladatnak a légkörön át letenni egy olyan régi hajót, mint a Rocinante. A kor váratlan módokon mutatkozott meg. Egykor megbízhatóan működő dolgok mondtak csődöt. Amennyire lehetett, fel kellett készülni erre.

Bobbie hunyorogva nézte a gépterem egyik vezérlőpaneljét, és figyelte a legördülő adatokat, az utolsó sorban a hajó ígéretével, hogy legalább még egy leszállást elbír anélkül, hogy elégne.

–  A légköri fékezőrakéták mind tökéletesen működnek – jelentette be Bobbie.

–  Hmmm? – válaszolta Alex álmos hangja a vezérlőből.

–  Ébren vagy odafent? A te átkozott leszállás-előkészítő listádról beszélünk. Én idelent gürcölök. Legalább egy kis érdeklődést mutathatnál.

–  Persze, nem alszom – felelte a pilóta –, csak nekem is meg kell csinálnom egy rakás dolgot.

Bobbie kihallotta Alex hangjából a mosolyt.

Bezárta a diagnosztikai képernyőt. A fékezőrakéták állapotának ellenőrzése utolsó helyen szerepelt az elvégzendő feladatok lajstromán. És hacsak űrruhát nem ölt és ki nem megy, hogy fizikailag ellenőrizze a fúvókatölcséreket, sok mást már nem tehetett.

–  Egy kis rendet rakok, aztán felmegyek – közölte.

–  Ühüm.

Bobbie elrakta a szerszámait, aztán egy gyenge oldószerrel letörölte a kiömlött kenőanyagot. A gépolaj édes és csípős szagot árasztott, mint amit Bobbie főzött volna annak idején, amikor még egyedül élt a Marson. A szorongás miatt még többet készült a küldetésre, miután már teljesen felkészült rá. Egykor régen ezen a ponton tisztította meg és javítgatta a motoros páncélját újra meg újra, amíg a rutin egyfajta meditációvá nem lényegült át. Most a hajót ellenőrizte ugyanígy.

Mostanra több ideje lakott a Rocinantén, mint bárhol máshol valaha is. Hosszabb ideje, mint a gyermekkori otthonában. Hosszabb ideje, mint a tengerészgyalogság szolgálatában.

A gépterem Amos birodalmának számított, és a gépész mindig rendben tartotta a műhelyét. Minden szerszám a helyén, minden felület makulátlanul tiszta volt. Az olaj és az oldószer szagán kívül egyedül az ózonéra lehetett felfigyelni a szakaszban, ami arra utalt, hogy a közelben erős elektromos áram folyhatott. A padló az egy fedélzettel lejjebbi fúziós reaktornak, a hajó lüktető szívének rezgését vette át.

Az egyik válaszfalra Amos az alábbi feliratot festette fel:

VIGYÁZ RÁD

TE IS VIGYÁZZ RÁ!

Bobbie az ujjaival megérintette a szavakat, ahogy elhaladt mellettük, és megindult felfelé a hágcsóliften, amely a hajó közepéig futott. A Roci egészen enyhe 0,2 g-vel égetve lassított, és nem is olyan régen még, ha a lifttel vitette volna fel magát, és nem a hágcsón mászik fel, a vereségét ismerte volna el még akkor is, ha a hajó tízszer ilyen keményen éget. Ám az elmúlt néhány évben Bobbie fájlalni kezdte az ízületeit, és már nem annyira számított, hogy fel tud-e kapaszkodni a hágcsón.

Úgy tűnt neki, hogy az öregedés valódi jele az, ha valakinek már nem fontos mindenáron bizonyítania, hogy nem öregszik.

A fedélzeteket elválasztó zsilipajtók sorra szétcsúsztak a felvonó közeledtére, aztán csendben összezárultak, miután elhaladt. Lehet, hogy a Roci szavatossága már egy vagy két évtizede lejárt, de Clarissa nem tűrte, ha bármi beragad vagy csikorog a hajóján. Claire legalább hetente egyszer alaposan ellenőrzött minden környezeti rendszert és légmentesen záródó zsilipajtót. Amikor Bobbie megemlítette ezt Holdennek, a kapitány azt válaszolta, hogy: Mivel egyszer megpróbálta tönkretenni a hajót, még mindig azon igyekszik, hogy megjavítsa.

A lift duruzsolva megállapodott a vezérlőfedélzeten, és Bobbie lelépett róla. A pilótafülkébe nyíló zsilipajtó nyitva állt. Alex barna és szinte teljesen kopasz feje nyúlt elő a pilóta présülésének háttámlája mögül. A legénység a vezérlésnél töltötte ideje zömét, és a levegő itt alig érezhetően más volt. A présülésekben töltött hosszú órák miatt az izzadságszag sohasem tűnt el teljesen, bármennyire nagy kapacitáson dolgoztak is a légvisszaforgatók. És ahogy bármely másik helyiségben, ahol James Holden huzamosabban tartózkodott, a régi kávé kellemes illata lengte körül a tárgyakat.

Bobbie végighúzta egyik ujját a válaszfalon, érezte, ahogy a szilánkosodásgátló szövet megroppan a nyomás alatt. A sötétszürke szín mostanra kifakult, és egyre nehezebben lehetett megállapítani, vajon a szövet azért nem passzolt valahol, mert megsérült és befoltozták, vagy mert nem egyenletesen öregedett. Hamarosan ki kell cserélni. A szín nem zavarta, a ropogás viszont arra utalt, hogy veszít a rugalmasságából. Túlságosan rideggé válik ahhoz, hogy elláthassa a feladatát.

Bobbie mindkét válla sajgott, és egyre bonyolultabbnak tűnt megállapítani a különbséget az évekkel korábban, egy kézitusaedzésen durván kificamított válla és a másik között, amelyik csupán amiatt fájt, mert évtizedeken át nem kímélte a testét. Élete során rengeteg harci sérülést szerzett, és egyre nehezebben tudta megkülönböztetni ezeket az egyszerű elhasználódástól. Akárcsak a Roci válaszfalainak elszíneződött foltjai, lassanként minden egyformává fakult.

Felmászott a zsilipajtó rövid létráján a pilótafülkébe, és próbálta ugyanúgy élvezni a vállában érzett fájdalmat, mint hajdanán az izomlázat egy kemény edzés után. Amint egy kiképző őrmestere mondta neki: a fájdalom a harcos barátja. A fájdalom arra emlékeztet, hogy még nem vagy halott.

–  Helló! – köszöntötte Alex, amikor Bobbie lehuppant mögötte a tüzérülésbe. – Hogy érzi magát a lánykánk?

–  Öregnek, de még elboldogul.

–  A hajóra gondoltam.

Bobbie elnevette magát, aztán megnyitotta a taktikai kijelzőt. Messze távol a Szabadbirtok bolygó. A küldetésük.

–  A testvérem folyton amiatt panaszkodott, hogy túl sok időmbe telik kihámozni a metaforák értelmét.

–  Egy korosodó marsi harcos lakozik a korosodó marsi harcosban – válaszolta a hangjából jól kiérezhető mosollyal Alex. – Itt nem kell túl sokáig keresgélni.

–  De nem túl vén ahhoz, hogy szétrúgja a seggedet. – Bobbie a taktikai képernyőn ráközelített a Szabadbirtokra. Egy barna kontinensekkel és zöld óceánokkal foltozott üveggolyót látott maga előtt, itt-ott fehér felhőforgatagokkal. – Mennyi idő még?

–  Egy hét múlva ott leszünk.

–  Beszéltél mostanában Gecellával? Hogy van a leendő apuka?

–  Giselle-lel minden a legnagyobb rendben, és azt mondta, hogy Kit is nagyszerűen van. Bolygómérnöki szakra jelentkezett a Mariner Műszaki Egyetemen.

–  Manapság viszik őket, mint a cukrot – helyeselt Bobbie.

Alex őt kérte fel násznagynak, amikor feleségül vette Giselle-t, és Bobbie a kórházban várakozott a Ceresen, amikor tizenhárom hónappal később Kit megszületett. És most Kit már a felső egyetemre készül, Alex pedig több mint tíz éve elvált. Bobbie őt tartotta a legjobb barátjának, férjanyagnak azonban csapnivaló volt. Miután másodszor is kudarcot vallott a házassággal, Bobbie megjegyezte, ha Alex csupán a fájdalomra vágyik, szívesen eltöri a karját, hogy mindenkinek időt spóroljon vele.

Viszont a sok szükségtelen dráma ellenére Alex és Giselle rövid életű, kisiklott frigyéből megszületett Kit, és ettől az univerzum jobb hellyé vált. A fiú egyaránt örökölte Alex szűkszavú sármját és az édesanyja fenséges vonásait. Valahányszor a fiú lenénizte őt, Bobbie legszívesebben olyan erősen magához szorította volna, hogy a csontjait is szétroppantja.

–  Amikor válaszolsz, mindenképp említsd meg Gecellának, hogy elküldtem a picsába – mondta Bobbie. A házasság nem kizárólag Giselle hibájából futott zátonyra, de Bobbie Alex mellé állt a váláskor, ezért amikor mindenért az exet hibáztatta, a legjobb baráti egyezséghez tartotta magát. Alex ellenkezett, de Bobbie tudta, mégiscsak értékeli, hogy helyette kimondja mindazt, ami a pilóta száját nem hagyhatta el.

–  Átadom Giselle-nek a jókívánságaidat – válaszolta Alex.

–  És mondd meg Kitnek, hogy Bobbie néni üdvözli, és új képeket szeretnék. Amim csak van róla, minden egyéves. Szeretném látni, hogyan kerekedik ki az én kis legényem.

–  Ugye tudod, hogy a frászt hozza rám, amikor egy olyan gyerekkel flörtölsz, akit egész életében ismertél?

–  A szeretetem a lehető legtisztább – felelte Bobbie, aztán a küldetés paramétereire váltott a taktikai képernyőről. A Szabadbirtok lakossága mindössze háromszáz főből állt, csupa földi születésűekből. Független Polgárok Tömörülésének hívták magukat, bármit jelentett is a név. A gyarmatosító hajó menetlevelén azonban rengeteg tűzfegyver és muníció szerepelt. És a több hét alatt, amíg a Roci a Szabadbirtok napja felé zuhant, a helyieknek bőségesen maradt idejük felkészülni.

Alex, aki Bobbie-val együtt olvasta az információt, megjegyezte:

–  A kapitánynak támogatásra lesz szüksége odalent.

–  Igen. Mindjárt egyeztetek is erről Amosszal.

–  Hogy vigye magával Betsyt?

–  Nem valószínű, hogy ez egy Betsy-szintű helyzet lenne, tengerész – felelte Bobbie. Betsynek a Marsi Tengerészgyalogság felderítőinek páncélját becézte Alex, amit Bobbie a hajó rakterében tárolt. Már évek óta nem öltötte magára, ennek ellenére ügyelt rá, hogy működőképes és mindig feltöltött legyen. Megnyugtatta és gyengédséggel töltötte el a tudat, hogy ott van. Csupán a biztonság kedvéért.

–  Vettem – mondta Alex.

–  Egyébként merre kószál Amos?

Csak nagyon odafigyelve lehetett észrevenni a különbséget aközött, amikor Alex nyugodt volt, és amikor nyugodtnak tetteti magát.

–  A hajó szerint a gyengélkedőben – válaszolta.

Clarissa, gondolta magában Bobbie. Ó, a francba!

A Rocinante gyengélkedője fertőtlenítőtől és hányástól bűzlött.

A fertőtlenítőszag a kis padlósúrolóból áradt, amely a helyiségben duruzsolva fényes fémfelületet hagyott maga után. A savas-epés szag Clarissa Maótól származott.

–  Bobbie! – köszönt egy mosoly kíséretében a nő. A gyengélkedő egyik présülésében feküdt, az autodoki vérnyomásmérőjének időnként zümmögő és kattogó mandzsettájával a felkarján. Claire arca minden kattanásnál megfeszült. Talán injekciókat kapott, vagy még rosszabb.

–  Helló, Babika! – szólalt meg Amos. A hatalmas darab gépész Claire ágya mellett ült, és a kézi terminálján olvasott valamit. Nem nézett fel, amikor Bobbie belépett a terembe, de üdvözlésképp felemelte a kezét.

–  Ma hogy érzed magad? – kérdezte Bobbie, és magában elfintorodott, ahogy kimondta ezt.

–  Pár perc múlva felkelhetek – felelte Claire. – Kimaradtam valamiből a leszállás előtti ellenőrzéskor?

–  Nem, dehogy – rázta a fejét Bobbie. Attól félt, hogy Claire kitépi a csöveket a karjából, és felpattan, ha esetleg igennel felel. – Semmi ilyesmi. Csak kölcsön szeretném venni egy percre az izompacsirtát.

–  Igen? – nézett oda végre Amos. – Nem bánod, Kisbarack?

–  Vidd, amire csak szükséged van – felelte Claire, és körbemutatott a gyengélkedőn. – Engem később is megtalálsz idebent.

–  Rendben. – Amos felállt, és Bobbie kivezette őt a folyosóra.

A fakuló szürke falaktól körülvéve, és miután becsukta maga mögött a gyengélkedő zsilipajtaját, Amos kedve mintha kissé lelohadt volna. Hátát a falnak vetette, és felsóhajtott.

–  Nehéz végignézni ezt, tudod?

–  Hogy van?

–  Akadnak jó napok és rosszak, mint mindenkinél – felelte Amos. – Azokból az utángyártott mirigyekből, amiket beültettek, megállás nélkül szivárog a patkányszar a vérébe, mi meg folyton kiszűrjük belőle. De ha kivetetnénk őket, az még jobban szétcseszné a szervezetét, szóval…

Amos megint vállat vont. Fáradtnak tűnt. Bobbie-nak sosem sikerült igazán rájönnie, miféle kapcsolat lehetett a Roci gépésze és apró termetű kolleginája között. Nem feküdtek le egymással, és minden jel szerint korábban sem került soha sor erre. Többnyire nem is szóltak egymáshoz. Ám amikor Claire egészségi állapota rosszra fordult, Amos általában mellette üldögélt a gyengélkedőben. Bobbie emiatt elgondolkodott, hogy neki is megtenné-e ugyanezt. Vagy hogy bárki hajlandó lenne-e erre.

A tagbaszakadt gépész mostanában mintha maga is lefogyott volna. Habár a legtöbb nagydarab férfi az évek múlásával még jobban kiszélesedik, Amos a másik irányba indult el. Ami zsír volt rajta, eltűnt, a karja és a nyaka izmai pedig feszesen dagadoztak közvetlenül a bőre alatt. Szívósabbá vált a cipőbőrnél is.

–  Szóval – mondta –, mi a helyzet?

–  Olvastad a Szabadbirtokról szóló jelentésemet?

–  Átfutottam rajta.

–  Háromszáz ember, akik gyűlölik a központosított hatalmat, viszont odavannak a fegyverekért. Holden ragaszkodni fog hozzá, hogy a saját terepükön fogadják, mert mindig ilyeneket művel. Támogatásra lesz szüksége.

–  Aha – értett egyet Amos. – Majd rajta tartom a szemem.

–  Arra gondoltam, ezt talán nekem kellene elvállalnom – biccentett Bobbie a gyengélkedő zsilipajtaja felé. Nem mondta ki, hogy: Claire nem néz ki valami jól. Amos elgondolkodva szorította össze a száját.

–  Igen, jól van – szólalt meg végül. – Az, hogy leszálláskor áthaladunk a légkörön, valószínűleg teljesen szétrázza majd az átkozott hajót. Bőségesen lesz itt tennivalóm.

Bobbie indulni készült, aztán valamiért megtorpant. Mielőtt ráeszmélt volna, hogy kimondja, feltette a kérdést:

–  Még mennyi ideje van?

–  Amennyi az életéből hátravan – felelte Amos, aztán visszament a gyengélkedőbe, és becsukta maga mögött a zsilipajtót.

Bobbie a hajókonyhában, reggeli közben talált rá Holdenre és Naomira. A hagymaporral és valamilyen paprikapótlékkal megszórt rántotta illata a lefőzött kávéjáéval vetekedett. Bobbie gyomra kordult egyet, amint belépett a helyiségbe, Holden pedig szó nélkül elé tolt egy tányért, és egy kis szétomló tojást mert bele.

–  Élvezd ki, mert ez lesz az utolsó igazi tojásunk, amíg vissza nem érünk a Medinára – figyelmeztette Holden, miközben kiszolgálta.

Naomi lenyelte a megrágott falatot, és megkérdezte:

–  Mi történt?

–  Olvastátok a Szabadbirtokról készített veszélyértékelésemet?

–  Átfutottam – felelte Holden.

–  Első generációs kolónia – mondta Naomi. – Nyolc év telt el a megalapítása óta, és még mindig csak egyetlen településsel büszkélkedhet egy félsivatagos mérsékelt égövi területen. Alacsony szintű mezőgazdaság, de az élelmiszer-ellátás nagy részét roncsmentett hidroponikus berendezések biztosítják. Néhány kecskét és csirkét is tartanak, de a jószágot is a hidroponika táplálja, tehát nem a leghatékonyabb modellt választották. Lítium található a bolygó kérgében, és furcsa uránium-lelőhely a sarki gleccserek fogságában, ami remélhetőleg könnyen kinyerhető héliumot jelent majd, amint kiépül az infrastruktúra, hogy valamit bányásszanak. A kitermelési engedélyben radikális személyi autonómiát rögzítettek, amit a kolónia teljes lakosságából álló polgári csendőrség juttat érvényre.

–  Komolyan? – képedt el Holden. – A teljes lakosság?

–  Vagyis háromszáz fegyverimádó – kommentálta Naomi, aztán Holdenre mutatott. – Ez itt ragaszkodni fog hozzá, hogy kiszálljon a hajóból, és személyesen tárgyaljon velük.

–  Tényleg? – kérdezte Bobbie, majd gyorsan a szájába lapátolt egy jókora halom tojást. Pontosan olyan ízletes volt, amilyennek az illata ígérte.

–  Ezt szemtől szemben kell elintézni – magyarázkodott Holden. – Ha nem így lenne, egyszerűen rádióüzenetet is küldhettünk volna a Medináról, és megspórolhattuk volna az utat.

–  A diplomácia a te asztalod – hagyta rá Bobbie. – Engem szigorúan csak a taktikai problémák érdekelnek. És amikor leülünk tárgyalni a szabadbirtoki fejesekkel, azt fogjuk közölni velük, hogy semmi okuk elkezdeni a lövöldözést, és a legjobbakat remélni.

Holden eltolta magától félig kiürült tányérját, és a homlokát ráncolva hátradőlt.

–  Ezt elmagyaráznád?

–  Tényleg érdemes lenne elolvasnod az elemzésemet.

Naomi fogta Holden bögréjét, és a kávégéphez sétált.

–  Azt hiszem, tudom, mire akar kilyukadni ezzel. Kérsz egy kis kávét, Bobbie?

–  Igen, köszönöm – felelte Bobbie, aztán a kézi terminálján megnyitotta a veszélyértékelést. – Ezek az emberek azért jöttek el a Földről, hogy egy személyi szuverenitáson alapuló kolóniát hozzanak létre. Hisznek abban, hogy minden polgárnak teljes körű joga van megvédenie önmagát és a tulajdonát, ha szükséges, akár mások életét fenyegető erővel is. És alaposan felfegyverkeztek, ha netán szükség lenne ilyesmire.

–  Ez nekem is átjött – válaszolta Holden.

–  Ezenkívül pillanatnyilag évek választják el őket attól, hogy önellátók legyenek. Azért támaszkodnak a hidroponikára, mert nehézségekbe ütközik, hogy termőtalajt állítsanak elő az üvegházaikhoz. Az ásványianyag-tartalom lehet a felelős ezért. A pénzt, amit az előzetes bányászati határidős ügyletekért kaptak, mind az Auberonnak fizetik ki mezőgazdasági készletekért, hogy megoldhassák ezt a problémát. Nem értenek egyet azzal, hogy a Szállítószövetség díjat számítson fel bármilyen létfenntartáshoz szükséges alapélelmiszer kereskedelme után. És épp ezért kellett idejönnünk.

Naomi odanyújtott neki egy bögre gőzölgő kávét rengeteg tejszínnel, pontosan úgy, ahogy Bobbie szerette. Holden bólintása azt sugallta, hogy alighanem gond lesz. Értette, mit akar mondani Bobbie.

–  Mennyi idő kell még ahhoz, hogy helyi terményeik lehessenek? – kérdezte Naomi, miközben áthajolt Bobbie válla felett, hogy belepillanthasson a jelentésbe.

–  Nem tudom, de nem ez a probléma…

–  A probléma az – vágott a szavába Holden –, hogy a halálos ítéletüket kézbesítjük. Nem igaz? Leszállunk, és közöljük velük, hogy mostantól nem kereskedhetnek a többi kolóniával. És tudják, hogy pár hónap múlva elfogy a felhasználható élelmük, és még évekig nem tudják maguk megtermelni a sajátjukat. A szövetség lehetetlen helyzetbe hozza őket. És a szövetség alatt most magunkat értem. Minket.

–  Így van – helyeselt Bobbie, és örült, hogy Holden egyértelműen felfogta a helyzetet. – Ezek azok az emberek, akik elvitathatatlan joguknak tartják, hogy akár halált okozó erőt is használhassanak az életük védelmében. Amikor leszállunk, és közöljük velük, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítaniuk, semmi sem fogja visszatartani őket attól, hogy elorozzák a hajót.

–  Nem értem a büntetést – merengett Naomi. – Túl szigorú.

–  Dobos már régóta várhatott erre, azt hiszem – válaszolta Holden. Nem tűnt boldognak. – Hogy valamelyik kolónia elsőként próbálja ténylegesen kideríteni, meddig hajlandó elmenni a szövetség a kapuhasználati monopóliuma megtartásáért. És olyan keményen fog lesújtani erre az elsőre, hogy többé senki más nem fog kísérletezni ilyesmivel. Azért pusztít el egyetlen kolóniát most, hogy később ne kelljen elpusztítani ezerháromszázat.

A gondolat úgy lebegett köztük a levegőben, akár a füst a pókerasztal felett. Naomi arckifejezése Bobbie aggodalmát tükrözte. Holden befelé koncentrált, ahogy olyankor szokott, amikor egy biztonságosan túl nehezen megvalósítható feladat kötötte le a gondolatait. Háromévnyi elszigeteltség kemény megtorlás. És ha már az első évben éhezni kezdenek, az még rosszabb. Legalábbis indítékul szolgált az erőszakos fellépéshez. Vagy tán többhöz is.

–  Egy szó, mint száz – összegezett Bobbie –, ez érdekesnek ígérkezik.