HUSZONKETTEDIK FEJEZET: BOBBIE

–  Nem tudunk fizikai megfigyelőegységet telepíteni a laconiai hajó adatkapcsolatára – magyarázta Holden, ahogyan korábban Bobbie elmagyarázta neki. Saba választotta ki az eligazításban részesülőket, méghozzá olyan megfontolások alapján, amelyeket Bobbie nem ismert, és kitalálni sem igyekezett. Minden idegszálukat megfeszítve figyelték Holdent. Furcsának tűnt, hogy a nagy James Holdent, aki dicsőségre vezeti őket, az a Holden játszotta, akit ő ismert. A nevek véletlen egybeesésén kívül a kettőben nem sok közöset lehetett felfedezni. – Passzívan kell figyelni a bejövő és kimenő adatokat, hogy ne fedezhessék fel. Tükrözni kell az adatokat.

–  Minek? – kérdezte egy magas, pálcikavékony alak. Rameznek hívták, és a Medina Állomás technikai ellátórészlegénél dolgozott. Saba szerint szabadon mozoghatott a hajón, ő töltötte be a beépített ember szerepét ebben a küldetésben. Bobbie nem találta szimpatikusnak. – Alles la vastagon titkosítanak. Azzal is többre megyünk, ha a zaccukból jósolunk.

–  A kódvisszafejtéssel majd később foglalkozhatunk – jelentette ki Holden, hogy egyetlen személynek ne adjon ki túl sok részletet a tervről. Bobbie ötlete kivitelezhetőnek tűnt, azt azonban még ki kellett dolgoznia, pontosan hogyan fogják dekódolni az üzeneteket. Minél kevesebben ismerték a részleteket, annál kisebb volt a valószínűsége, hogy kitudódik valami, mielőtt készen állnának. – Pillanatnyilag a lehető legtöbbet akarjuk begyűjteni, hogy amikor eljön az ideje, dekódolhassuk. Most az a legfontosabb, hogy anélkül elfogjuk a jelet, hogy bárki észrevenné.

–  Be kell kukkantani a csőbe, de a csőhöz nem érhetsz hozzá. Que pensa?

–  Elhoztam magammal a csapatom vezetőjét és a technikai szakértőnket, hogy magyarázzák el a mikéntjét – biccentett Bobbie és Clarissa felé Holden. – Draper kapitány!

Bobbie odakacsintott neki, hogy csak Holden láthassa. Mondhatnak bármit róla, mégis ragyogóan eljátszotta a jelentéktelen névleges vezető szerepét.

Bobbie a hallgatóság elé vonult, és a háta mögött lévő fali kijelzőn megnyitotta a Medina volumetrikus térképét.

–  A Nauvoo-t csillagbárkának szánták – kezdte.

–  Mi a picsa az a „non vous”? – kérdezte egy övbéli nő.

–  Egyszer belenézhetnél egy történelemkönyvbe – fordult felé Saba, aztán bólintott Bobbie-nak, hogy folytassa.

–  Tudták, hogy nagyobb távolságból kell majd jeleket fognia, mint korábban valaha kellett – magyarázta Bobbie. Ráközelített a Medina antennarendszerére. – A kommrendszert ezért jócskán túlméretezték, és jóval érzékenyebb, mint bármi, amit egy kereskedelmi vagy katonai járművön találni.

Ramez bólintott, és szélesre tárva megvonta hosszú kezét.

–  Abból alig használunk valamit. Idebenn senki se beszél messzi helyekkel.

Úgy értette, a lassú zónán belül, és igaza volt. Semmi sem esett félmillió kilométernél távolabb a Medinától. A tér fizikai korlátai nem tették lehetővé ezt.

–  Igaz, de a felszerelés ettől még ott van. És abban az antennarendszerben megbújik egy annyira érzékeny jelelfogó, amelyik egy méter vastag rostkötegen át is képes megtalálni egyetlen protont – közelített rá Bobbie a háta mögött lévő technikai térképre. – De nem tudjuk csak úgy ellopni. Claire?

Clarissa kilökte magát a sarokból, ahol addig meghúzódott, és odaállt Bobbie mellé. Gépészkezeslábast viselt, a hátán Tachi felirattal, a haját szoros kontyba húzta össze. Beesett arca és karikás szeme miatt szigorúnak és türelmetlennek tűnt.

–  Még ha nincsenek is használatban az antennák – vágott a közepébe Clarissa –, kapcsolódnak az elsődleges kommrendszerhez. Ha bármit lecsatlakoztatunk, a vezérlőteremben megszólal a riasztás. Ezért diagnosztikai zár alá kell helyeznünk az áramköröket, mielőtt fizikailag kihúzzuk az alkatrészeket.

–  A hidat ellepik a baszodiaiak, ninita – jegyezte meg Ramez. – Állandóan figyelnek mindent.

Clarissa egyetértőn bólintott, aztán azt válaszolta:

–  És itt jössz te a képbe. Fel kell jutnod a vezérlőfedélzetre, hogy kellően hosszú időre kikapcsolj egy panelt ahhoz, hogy elvégezhessük

a munkánkat. És ha még egyszer „kislány”-nak nevezel, ellátom a bajod.

–  Igazán, ninita? – kérdezte Ramez, és leereszkedőn rávigyorgott.

–  Nem – felelte Bobbie, és egy lépést tett a férfi felé. – Téved. Óvatosan kell kihúzni a felszerelést. Nem kockáztathatom meg, hogy megsérüljön a keze, mielőtt kimenne. – Bobbie még közelebb lépett. – Így aztán én fogom ellátni a bajodat. Mao a jobbkezem ebben. Ne akard, hogy némi tiszteletet verjek beléd, ninito!

Odapillantott Holdenre, aki döbbentnek és talán egy kicsit szomorúnak tűnt. Bobbie eltűnődött, vajon ő hogyan kezelte volna a helyzetet annak idején. Annyira furcsának érezte, hogy ugyanabban a teremben csinálják az egészet.

Ramez egy pillantást vetett a ládákon ücsörgő cimboráira. Egyikük sem ugrott fel, hogy megvédje. Saba mosolyogva kört írt le a kezével. Folytassuk!

–  Sabe – fordította el a tekintetét Ramez, ahogy a pleisztocén óta minden megszégyenült főemlős tette. – Csak szórakoztam, que?

–  Sa sa – felelte Bobbie, aztán a volumetrikus térképről a haditervére váltotta a képet. – Itt van a lebontás a pontos időpontokkal, hogy mi mikor fog történni. Az akció nagy részében Maóval az állomáson kívül leszünk, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy odakintről üzeneteket küldjünk, mert a laconiai jelelfogók egész biztosan vennék őket.

–  Felhívom majd a hidat egy feloldott kézi terminálról, amit Ramez szerez majd meg nekem – biccentett Holden a férfi felé, hogy az visszabiccentsen neki. – Olyan időpontot választunk, amikor Daphne Kohl az ügyeletes tiszt. Már ismer, és úgy gondolom, anélkül is meg fogja érteni, mire készülünk, hogy el kelljen magyaráznom neki. Abszolút kommunikációs fegyelmet kérünk, mivel muszáj azt feltételeznünk, hogy mindenki mindent hallani fog.

–  Vagyis mindenki a Kohl és Holden közti beszélgetést fogja hallgatni – vette át a szót Bobbie. – Kiosztjuk majd a kódszavak listáját, amelyekkel Holden beszélgetés közben jelez. Egyedül így tudjuk összehangolni az akciót, és nem tudunk jelezni, ha lefújnánk, vagy segítség kellene. A B terv az, hogy mindenki elsőre mindent jól csinál, és nem lesz szükség B tervre. Érthető?

–  Komoly kockázat egy halom hadováért, amit értelmezni sem tudunk – vetette oda Ramez.

Bobbie-t kezdte idegesíteni a férfi.

–  Minél többel dolgozhatunk, annál nagyobb az esélye, hogy megtaláljuk, amit keresünk, amint megoldottuk a kódvisszafejtés problémáját – válaszolta. – Azzal kezdünk, amivel tudunk, és ez az. Minden tiszta mindenkinek?

Eldörmögött dui-k és sabé-k és sa sá-k moraja futott végig a termen.

–  Kiváló – állapította meg Bobbie. – Akkor lássunk munkához!

Lassú zóna vagy gyűrűtér vagy kapuhálózat. Bárminek hívták is, rohadtul különös volt.

Bobbie és Clarissa egy régi karbantartó légzsilipet használt, hogy kijusson a Medina Állomás dobjából. Saba megesküdött, hogy a vezérlőteremből nem figyelik a szakaszt. Mentőszkafandert vettek fel, az „annyira vékony, szinte észre sem veszed, hogy rajtad van” fajtából, amelynek egyedüli rendeltetése annak megakadályozása volt, hogy a viselője megfulladjon, mire megérkezik a segítség. Élénknarancs és sárga színük arra szolgált, hogy könnyen megtalálják őket az űr feketeségének háttere előtt. A sisakra és a vállakra nagy villogó fényeket szereltek, hogy segítsék a mentőalakulatokat, de Bobbie mindegyiket szétverte egy villáskulccsal, mielőtt magukra húzták volna az űrruhát. Épp elég baj, hogy élénk színű foltként kúsztak fel az állomás külső felszínén. Semmi értelme még vészjelzéseket is leadni. Normális körülmények között ha valaki mentőszkafanderben hagyott el egy hajót vagy állomást, csakhamar megsült a sugárzástól. Az olcsó, eldobható űrruhákat szinte semmilyen árnyékolással nem látták el.

A lassú zóna azonban rohadtul különös volt.

A szó legszorosabb értelmében semmilyen sugárzást nem lehetett észlelni a gyűrűtérben, amit nem az emberek vittek be magukkal. Se háttérsugárzást, se napszelet, semmit. Csupán a hatalmas, természetellenesen fekete üresség vette körül őket, amelynek határait az egyenletes távolságokban elhelyezkedő, távoli és halványan parázsló gyűrűk jelölték ki, a közepét pedig a földön kívüli állomás kék gömbje, ahol nem olyan régen még a sínágyúállások védték őket.

Bobbie és Clarissa a Medina óriási, pörgő dobjának külsején haladt a régi légzsilipben. Kizárólag a légzsilip külső fekete ablaka előtt időnként elsikló távoli gyűrű utalt arra, hogy mozognak, valamint az a tény, hogy valami szüntelenül egyharmad g-vel igyekezett kivetni őket az ajtón. Bobbie mindkettejüket odapányvázta a légzsilip belsejében lévő kapocshoz, nehogy kizuhanjanak a kinti különös nem-térbe.

Nagy szögletes szerkezet suhant el a légzsilip külső ablaka előtt. Bobbie Clarissáéhoz szorította a sisakját, és elkiáltotta magát, hogy a hang közvetlenül átjusson:

–  Az ott az egyik külső felvonó. Nekünk a következőt kell megcélozni.

Clarissa tágra nyílt szemmel bólintott, és felkészült az ugrásra. A Medina dobján kívül két szerkezet futott végig a hajó teljes hosszán, a tat gépészeti fedélzetétől az orrban elhelyezkedő vezérlőfedélzetig. Gépeket, vezetékeket és két liftet rejtettek, amelyek az egyik súlytalan szakasztól a másikig haladtak anélkül, hogy beléptek volna magába a dobba. Bobbie és Clarissa azt tervezték, hogy az egyiken jutnak fel egészen a hajó orrában felszerelt antennarendszerig, aztán vissza oda, ahol a laconiai hajó a farrésznél dokkolt.

Bobbie szétnyitotta a csípőjéhez erősített csomaghálót, újra ellenőrizte, hogy minden ugyanúgy megvan-e benne, mint a tucatnyi korábbi alkalommal. Pótoxigénpalackok neki és Clarissának. Órákig kint lesznek, amíg hatalmas távokat másznak. Egy mágneses horgonypisztoly nagy szakítószilárdságú kábellel és csörlővel. És végül egy vaskos, hátrasiklás nélküli fekete marokfegyver, amelyet az övbélieknek sikerült elrejteniük a laconiai fegyverbegyűjtők elől. Ha ténylegesen használniuk kell,

a küldetésnek egyébként is annyi, de Bobbie romantikus elképzeléseihez méltóbbnak tűnt küzdelem közben elesni.

A szkafandere biztonsági pányváját a Clarissa derekánál lévő karikához rögzítette, aztán lecsatolta magát a légzsilipről. Az állomás megpróbálta kihajítani az ajtón, de Bobbie fél kézzel megragadta a külső légzsilip peremét, és megtartotta magát. A másik kezében a horgonypisztolyt szorongatta. Mögötte Clarissa az egyik kezét Bobbie vállán nyugtatta,

a másikat a válaszfalon.

–  Három, kettő, egy, gyerünk! – kiáltotta Bobbie, és remélte, hogy a hang elegendő erővel terjed Clarissa karja mentén. Elengedte a külső légzsilip ajtaját, és másodpercenként 3,3 m-es sebességgel kilendült az űrbe.

A karbantartóakna gigantikus szerkezete sebesen száguldott felé, Bobbie pedig kilőtte a mágneses csáklyát, ahogy elhaladt mellette. Ha a horgonynak nem sikerül rácsatlakoznia, addig repülnek majd a lassú zóna üres terében, amíg el nem fogy a levegőjük, és élettelen testük végül az idegen tér fekete pereménél a hátborzongató fátyolnak ütközik. Veszélyes volt, de semmivel sem veszélyesebb, mint hajdan kötél nélkül megmászni a Mars szikláit. Még csak bele sem gondolt. Tekintetével megkereste a helyet, ahová a csáklyát kilőni készült, a többit a keze és a karja végezte. A horgony kevesebb mint fél méterre csapódott be

a kiszemelt ponttól. Mint a biciklizés.

A kábel és a horgonypisztolyt a szkafanderéhez rögzítő pányva hirtelen megfeszült, és gyors ívben áthúzta őt a karbantartóakna körül, Clarissát pedig tehetetlenül vonszolta maga után. Bobbie beindította a csörlőt, közelebb húzta őket, ahogy növekedett a sebességük. Közvetlenül

a becsapódás előtt behajlította a térdét, és aktiválta a mágnesbakancsokat. A földet érés fájni fog egy kicsit.

Úgy csattant a karbantartóakna fém felszínéhez, akár egy ostor vége, és hagyta, hogy a becsapódás ereje a hasáig hajlítsa a térdét. Clarissa nekiütődött a hátának, és Bobbie úgy érezte, mintha néhány emelet magasból egy zsák cementet ejtettek volna rá. Átbukfencezett a lendülettől, rácsapta a kezét a burkolatra, hogy bekapcsolja a kesztyűmágneseket, és megtartotta magát.

Pár kegyetlen másodperccel később már a karbantartóakna oldalára kerültek, a mozgásuk irdatlan energiáját a kissé kificamodott térdek és jó néhány zúzódás nyelte el.

–  Aú! – jajdult fel Bobbie, és pár másodpercig még mozdulatlanul lebegett, mindössze fél kézzel az aknához csatlakozva.

–  Ja – válaszolta alig hallhatóan Clarissa a Bobbie hátának szorított sisakon keresztül.

Bobbie hátratolta a sisakját, hogy összeérjen Clarissáéval.

–  Sokat kell mászni, de legalább nem kell megküzdenünk a gravitációval. Menni fog?

Clarissa azzal válaszolt, hogy lecsatolta a pányváját, és az akna lapos szürke falához húzta magát.

–  Akkor rendben – mondta Bobbie, és megindult utána.

Két órával és egy oxigénpalack-cserével később a Medina kiterjedt kommunikációs rendszere mellett lebegtek. Az antennák, műholdvevők és rádiótornyok rengetegének közepén egy szupererős lézer lapult, amely akár száz fényévnyi távolságból is üzeneteket tudott küldeni

a Földnek. Még sosem használták.

–  Emlékszem, amikor ez kis híján elpusztította az emberiséget – szólalt meg Clarissa, Bobbie arclemezéhez szorítva a sajátját. – Most nem tűnik annyira félelmetesnek.

–  Hallottam ezt a történetet – válaszolta Bobbie. – Bárcsak itt lettem volna, hogy támogassalak benneteket abban a küzdelemben!

Clarissa vállat vont.

–  A történet izgalmasabb, mint az élmény volt. Nem sokból maradtál ki.

Clarissa odahúzta magát a kommrendszer berendezéseihez, és megállapodott egy széles műholdvevő mellett. Az alatta megbújó szerelvényfedő lapra mutatott, aztán övbéli kézmozdulattal jelezte, hogy: Ez az.

Bobbie bólintott az egyik kezével, aztán megkocogtatta a sisakja oldalát. Most Holden jelére várunk. Bekapcsolta a szkafanderébe épített kis vészhelyzeti rádiót, amit már arra a csatornára állítottak be, amelyiken Holden Daphne Kohlt fogja hívni az állomás vezérlőtermében, és várt. Clarissa a köztük lévő vákuumon át figyelte őt mozdulatlanul és türelmesen, akár egy vadászó macska.

Tíz végtelen perc telt el. Amikor megreccsent a rádió, Bobbie önkéntelenül elvigyorodott.

–  Medina irányítás, itt kiló alfa brigád, vétel.

Bobbie kizárólag a beszélgetés Holden felőli oldalát hallotta, ezért hosszú szünet következett, aztán újra a férfi hangja szólalt meg.

–  Vettem. Beszélhetnék Kohl főnökkel? Az irodáján kell átfuttatnom néhány javítást.

Az „irodáján” jelezte, hogy Ramez a vezérlőterem ajtajában vár az engedélyre, hogy beléphessen, vagyis eddig minden a tervek szerint alakult, és csupán Kohl együttműködésére vártak.

–  Helló, főnök. Jó újra hallani a hangját – mondta a szavakat hangsúlyozva Holden. Név szerint nem azonosította magát, és nem is fogja. Ha Daphne Kohl nem veszi a lapot, félbehagyják az akciót. Ha riadót fúj… Nos, az érdekes lenne. – Sabával dolgozunk idelenn, az elektromechanikai részen. Egy hálózati problémát vizsgálunk ki, amit a laconiaiak halálsugara okozott, és szeretnénk kihúzatni odafent egy áramkört, hogy pontosan meghatározhassuk a helyét.

És itt következett a terv legveszélyesebb része. Nem az, hogy egy pányvához kötve száguldanak az űrben, vagy a lehető legvékonyabb és legpocsékabb minőségű szkafanderben felmásznak egy gigantikus állomás külső felszínén. Még csak az sem, amikor később lemásznak a laconiai hajóig, hogy rácsatlakoztassák a jelfogójukat, és közben reménykednek, hogy senki sem figyeli őket a dokkon kívülről. Hanem itt, amikor Holden csak a hangjára, Saba nevére és a laconiaiak megemlítésére számíthatott abban, hogy jelezze Kohlnak: valamiben mesterkednek, és a segítségét kérik.

Ráadásul arra apellálnak, hogy a nő övbéli büszkesége erősebb a félelemnél, hogy laconiai urai kivégzik őt. Mert ha bármiben tévedtek, Kohl visszautasíthatja a kérésüket, és annyi a tervnek. Vagy még rosszabb.

Bobbie kivárta a rendkívül feszült egyperces rádiószünetet, aztán Holden megszólalt:

–  Nagyszerű. Már felküldtem egy technikust a hídra, hogy kihúzza azt a panelt, ha beengedné. Csak egy pillantást vet a hibára, és nem is zavarja tovább.

Pillantást. Azaz Öt perc múlva mehet.

–  Vettem, főnök. Előre is köszönöm a türelmét, amíg kiderítjük, mi a gond.

Bobbie felemelt hüvelykujjal jelezte Clarissának, hogy minden oké, aztán felvillantotta öt ujját. Clarissa az öklével bólintott, aztán nekilátott előszedni a szerszámokat a csípőjéhez rögzített csomaghálóból.

Az első letudva, gondolta magában Bobbie. Már csak annyi volt hátra, hogy két kilométert lemásznak a tatig, és egy poloskát helyeznek el egy laconiai rombolón anélkül, hogy elkapnák őket.

Mivel a Medina Állomás gyakorlatilag mozdulatlanul állt a lassú zónában, nem annyira mászásról, mint mágnesbakancs-tologatásról lehetett beszélni a két kilométer hosszú akna mentén. Bobbie a háta mögötti rövid pányvával előrehúzta a mező-erő érzékelőt tartalmazó tömzsi modult. Nem volt nagy tömege, Bobbie mégis szó nélkül átvette, amikor benézett Clarissa arclemezén, és látta, hogy a technikus bőre lassan beteges hamuszürke színt ölt magára. Azonkívül, hogy kiugrottak egy forgó légzsilipből, semmi különösebben megerőltetőt nem csináltak, de egészen egyértelmű volt, hogy Claire-nek fogytán az üzemanyaga.

Ahogy közelebb értek a Medina gépészeti és kikötőegységéhez, az állomás íve mögül előbukkant a laconiai hajó. Bobbie akaratlanul is elismerően füttyentett a szépsége láttán. Mondhat bárki bármit a laconiai autokráciáról, a gépészeti megoldásaikba rengeteg esztétikai elemet csempésztek.

A romboló – Holden a Közelgő Viharként emlegette – természetes kristályformációnak tűnt, amit valaki egy késbe ültetett bele. Csupa áttetsző rózsaszín és kék árnyalat jellemezte, csiszolt lapokkal, akár egy drágakő. Bobbie felfedezett valamit a hajó faránál, ami valószínűleg a hajó hajtóművének fúvókája lehetett, de egyáltalán nem hasonlított az EN és a Mars megszokott konstrukcióihoz. A hajó orra két hegyes kitüremkedésben ért véget, mint egy tőr pengéje, amelybe középen csatornát vájtak, és szinte biztosra vette, hogy egy sínágyú lehet. Amennyiben a hajót felszerelték torpedókilövőkkel és PVÁ-kkal, Bobbie nem látta őket.

A hajó annyira furcsának hatott, annyira eltért mindentől, amit az emberek valaha terveztek vagy használtak, hogy helyénvalóbbnak hatott volna, ha dokkolás után háromszemű zöld földönkívüliek szállnak ki belőle, és nem emberek repülnek vele.

Clarissa megtorpant és hátranézett, Bobbie ezért megrántotta az érzékelőrendszert, hogy megállítsa a pányva végén, aztán egymáshoz érintette a sisakjukat.

–  Ott – mutatott Clarissa az egyik karbantartózsilip-ajtóra, amelyik pont ugyanúgy nézett ki, mint a többi száz, amelyik mellett elhaladtak. – Az ott az útválasztó, amelyik a kikötőt összeköti az állomás hálózatával.

–  Biztos vagy benne? – kérdezte Bobbie, és körbepillantott a többi zsilipajtón.

Clarissa nem felelt, csak a szemét forgatta, és átvette a pányvát. Lehúzta és a hajótesthez rögzítette az érzékelőrendszert, közvetlenül a zsilipajtó mellé. Kihúzott pár vezetéket a dobozból, és a zsilipajtóba ágyazott aljzatokhoz csatlakoztatta őket, aztán egy kézi terminált ragasztott a rendszer oldalához, és perceken át menüszerűségeket böngészett. Bobbie minkettejük oxigénpalackját kicserélte, amíg Clarissa dolgozott.

Pár perccel később Clarissa felállt, és felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy minden oké. Bobbie odapillantott a laconiai romboló gigantikus pengéjére. Ha bárki észrevette is őket, miközben munkálkodtak, a hajó nem árulkodott ilyesmiről. Clarissa odament hozzá, kezében a kézi terminállal, és Bobbie sisakjának oldalához érintette azt. A sisakkijelző azonnal bekapcsolt, és sűrű szöveg futott le rajta. A romboló és a helyi dekódolóegység közötti jelforgalom, útválasztó jelzésekkel és időbélyegekkel. Még mindig katonai titkosítás fala védte, de ott volt minden, amit a Közelgő Vihar a Medinára küldött, és minden, ami visszakerült onnan, és a földalatti mozgalom mindenről másolatot készített.

–  Huh – dörmögte maga elé Bobbie. – Őszintén szólva azt hittem, nehezebben fog menni.