HARMINCNEGYEDIK FEJEZET: DOBOS

–  Itt ütközünk meg velük – közölte Benedito Lafflin, az aszteroidaövezet és a Mars közötti ívre mutatva. Arra a helyre, ahol a fizika és a geometria törvényszerűségei szerint a Förgeteg, valamint az FMK és a szövetség flottái találkoznak. Pillanatnyilag semmit sem lehetett találni ott – sem kikötőt, sem várost, sem a civilizáció bármiféle előretolt bástyáját. Csupán a bolygóknál jóval hatalmasabb kemény vákuumot, stratégiai fontosságú ürességet. – Leuktra-pontnak neveztük el.

–  Luke-trának?

–  A thébaiak itt mértek döntő vereséget a spártaiakra – magyarázta Lafflin. – Végül is Lakoniáról nevezték el a bolygójukat. A lélektani műveletek szerint a legyőzhetetlenségérzetüket szólíthatja meg.

Pár pillanatig csak bámultak egymásra. Ennél jobbal nem tudtunk előállni? Ókori utalásokkal akarjuk megfélemlíteni őket?, akart kibukni Dobosból. Lafflin feszengve vállat vont.

–  Rendben – mondta Dobos. Hiszen mi mást mondhatott volna?

A puszta akaraterejével nem változtathatott az objektív tényezőkön.

Az időrendet a kijelző oldalán listázták ki, a hátralévő napokat és órákat vörös és arany vonások jelölték.

–  Az agybajnokok meglehetősen jól modellezték a Förgeteget – folytatta Lafflin, és a rendszer térképét a Förgeteg ábrájára cserélte le. A hajó furcsa, organikus alakját nézve Dobos úgy érezte, mintha egy boncolás részletét bámulná. Ez itt a csigolya, amely minden probléma okozója volt. Jól láthatóan eldeformálódott. Dobos elmosolyodott a gondolat abszurditásán. Lafflin reflexszerűen visszamosolygott rá. – Az egyedüli igazolt adataink a PVÁ-k és a torpedónyílások helyét határozzák meg, de a legutóbbi összecsapásból rengeteg használható hőinformációt is begyűjtöttünk.

–  A Függetlenség megsemmisülésekor – jegyezte meg Dobos. Amikor elpusztult az első űrváros, és mindenki, aki addig nem menekült róla haza.

Lafflin leszegte a tekintetét.

–  Igen, akkor, asszonyom. Az adatok alapján valamennyire kikövetkeztethettük a belső szerkezetet. Elég pontosan ahhoz, hogy biztosan a megfelelő helyeken célozzunk arra a szemétre. Hogy harcképtelenné tegyük, mielőtt eljutna a Földig.

Mert ez volt a lényeg, gondolta magában Dobos. Mindig ez volt a lényeg. Védelmezni a Földet és a Marsot. Megőrizni a belső bolygók biztonságát és függetlenségét, akár övbéli életek árán is. Ő pedig tudta ezt. Attól a pillanattól fogva, hogy Avasarala besétált a megbeszélésre, tisztában volt vele. A lénye egy része azt várta, hogy valamiféle felháborodást, árulást érez. Neheztelést, amiért a történelem kereke még mindig az ő népének hátán gurult előre.

Mégsem érzett ilyet. A KBSZ-es éveiből megmaradt benne egy kifejezés. Saahas-maut. Fogalma sem volt, honnan eredt, de valami olyasmit jelentett, mint „a nehézségekben lelt örömed”. Kifejezetten övbéli érzésként gondoltak rá, aminek a belsősök azért nem adtak nevet, mert sosem éreztek ilyet. Dobos most a Förgeteget nézte, a szerkezeti váz és

a hajtómű feltételezett formáját, a célba veendő pontokat a hajótest mentén. Nem haragudott a belsősökre, amiért a szövetséget arra használták, hogy a Földet védje. Még csak a laconiaiakra sem haragudott, amiért újra eljátszották ugyanazt a szerepet, amit a belsősök, mielőtt a szövetség létrejött. Háború és vereség, az ezt követően várható elnyomás. Volt ebben némi nosztalgia. Annak a mélyen beléivódott emléke, hogy fiatalkorában milyen volt az élet.

Akaratlanul is eltűnődött azon, hogy az a lány, aki sziklaugrókon utazott, alkalmi munkákat vállalt a Ceresen, a Iapetuson és a Tychón, vajon mit gondolt volna a nőről, akivé vált. A saját elnyomó rendszerének vezetőjéről. Valószínűleg nem sok jót.

Lafflin megköszörülte a torkát.

–  Elnézést – szabadkozott Dobos. – Nem aludtam jól. Vaughn! Hozna nekem egy kis teát?

–  Igenis, asszonyom – felelte Vaughn. – És ott a Pallas.

–  Köszönöm – válaszolta. De nem érzett hálát.

Szándékosan időzítette egyszerre a stratégiai beszámolót Lafflinnal. Ahogy a Förgeteg kérlelhetetlenül közeledett a Nap felé, egy órán belül elhalad majd a Pallas Állomás mellett. A kiürítéssel végeztek, legalábbis amennyire végezni lehetett vele. Mindig akadt pár felfegyverkezett, felhergelt vén sziklaugró, aki puszta dacból és dühből hátramaradt. Nem sokat érnek majd vele. Az emberiség egyik legrégebbi övbéli otthona elpusztul, mielőtt Dobos újra nyugovóra tér, vagy ha mégsem, csupán azért, mert Trejo admirális úgy látja jónak, hogy megkegyelmez neki. Dobos szinte biztosra vette, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Legalább úgy várhatja a rettenetes, megjósolható tragédiát, hogy határozottan észben tartja a Förgeteg minden sebezhető pontját. Hogy reménykedhet a visszavágásban.

Egyfajta békesség rejlett abban, hogy lehetetlennek tűnt valamilyen hadicsellel megelőzni ezt. Persze voltak lopakodó hajóik és nagy hatótávú torpedóik. Eltűnhettek a bolygók közötti mérhetetlen terekben. Itt-ott bejöhetett a csel valamelyik hajónak. A kicsi, fürge és alattomos naszádoknak. De ilyen szinten – a végtelen űr harcmezején folytatott háború szintjén – többé-kevésbé mindenki tudta mindenki másról, hogy merre találja. A hajtóműcsóváik és az egyedi energiamintázatuk elárulta őket. Az asztrodinamika és az idő megszeghetetlen törvényei minden bázist, minden bolygót, minden személyt megjósolható módon a saját kivégzőosztaga elé állítottak. Az efféle helyzetekben előre látták a közelgő halált, mégsem tehettek semmit ellene. A halál mindenképp elérkezett.

–  Esetleg… – kezdte Lafflin. – Folytathatjuk utána is. Ha úgy tetszik.

Dobosnak nem tetszett. Nem akarta látni, ahogy megtörténik. Nem akart reménykedni benne, hogy a Pallas talán mégis megmarad. De

a szövetség elnöke volt, és az, hogy végignézi, a munkájához tartozott. Kíváncsi lett volna, hol lehet Avasarala, és hogy a vénasszony ugyanúgy megnézi-e.

–  Igen – felelte Dobos. – Úgy jó lesz.

Lafflin bólintott, felállt az asztaltól, és kiment a tárgyalóból. Dobos is felegyenesedett, nyújtózott egyet, és a kijelzőt a taktikai szolgálat helyzetelemzésére kapcsolta át. Nem valós képet látott. Az optikai teleszkópfelvételeket a Pallas belső adataival kombinálták a legjobb közelítéshez, amely az időkésés miatt öt perc eltolódással érkezett Doboshoz. A Tycho nélkül az oldalán a Pallas egészen… nyugodtnak? Mozdulatlannak tűnt. A bázisok építményeinek ívei nem fordultak el a csillagháttér előtt. A Pallas ennél idősebb volt. Mire megtanulták, hogyan kell felpörgetni a kisbolygóállomásokat, a Pallas már több mint egy nemzedék óta működött. Anélkül fog meghalni, hogy változott volna. Egy visszaszámláló mutatta a Förgeteg elhaladásának legközelebbi pontjáig hátralévő időt. Hét perc harminchárom másodperc.

Az ajtó újra félresiklott, és Vaughn lépett be hangtalanul a terembe, az egyik kezében egy ivógumóval. A tea illata másodpercekkel később csapta meg Dobos orrát. A férfi nem szólalt meg, amikor odaért hozzá. Az ivógumó kellemesen melengette Dobos tenyerét, a tea erős és édes íze megtöltötte a száját.

–  Nehéz nap – jegyezte meg Vaughn. Furcsának hatott tőle. Dobos sem rokonszenvet, sem ellenszenvet nem érzett Vaughn iránt, de megbízott benne. És most, ebben a fájdalmas órában ez a barázdált arcú politikai megbízott állt mellette Saba helyett. A világmindenséget nehezen lehetett kiismerni, és a humora sokszor az ember elevenébe mart.

–  Nehéz nap – értett egyet Dobos.

A kijelzőn a Förgeteg zuhant lassan a Nap felé. A Pallas Állomás

a hajó jobb oldalán fog elhaladni, túl messze ahhoz, hogy szabad szemmel látni lehessen. Trejo admirális a saját képernyőjén fogja végignézni a műsort. A Pallas pusztulása a történelem egyik legnézettebb eseménye lesz. Öt perc tizenöt másodperc. Ami azt jelentette, hogy a Pallas szemszögéből: most.

Dobos megint kortyolt a teájából, a nyelvén és a szájpadlásán érezte

a forró vizet, a Brown-mozgás miatt úgy érezte, mintha sisteregne a szájpadlása lágy húsán, minden ízlelőbimbójának külön-külön ütődne neki. A cukormolekulák rátapadtak a kapcsolati pontokra, az ingerület pedig végigfutott az idegpályákon a nyelve húsától mélyen a testébe, mintha kétszer ivott volna: előbb a folyadékot, aztán elektromos tüzet. Szédülés fogta el.

Megpróbálta lerakni az ivógumót, de az asztal felszíne távolinak tűnt, láthatónak, de csak a levegő figyelemelterelő felhőjén át – az atomok és molekulák egymásnak csapódtak, összeütköztek, elperdültek, újra becsapódtak. Sűrűbben tolongtak, mint az utasok egy csővasútállomáson.

Megpróbált szólni Vaughnnak. Látta a férfit, ott állt közvetlenül előtte, látta a bőre barázdált mezejét, amely bármely léptéket választva fraktális hasonlóságot mutatott. Dobos próbálta leolvasni az arcáról az érzéseket, de ennyire távolra képtelennek tűnt fókuszálni. Mintha Isten arcát igyekezett volna kifürkészni. Valami duruzsolt és lüktetett, gyorsabban kattogott, mint az tudatosulhatott volna benne. A saját agyának zakatolása, a tudata tempója. Kórusként énekelt, és Dobos hallotta, ahogy hallja.

Elejtette az ivógumót. Az zörögve nekicsapódott az asztalnak, odébb gördült, és leesett a földre, a szája összezárult zuhanás közben, hogy egyetlen csepp tea se veszhessen kárba. Vaughn egy lépést tett, aztán térdre rogyott. A szeme tágra nyílt, az arca halottfehérré sápadt, és verejtékcseppek borították. Dobos lassan leült. Úgy érezte, nem bírja megtartani a térde.

–  Gott! – szólalt meg Vaughn. – Besse Gott!

Dobos nem tudta megállapítani, a férfi káromkodik-e, vagy imádkozik.

A kijelzőn a visszaszámláló két perc húsz másodpercet mutatott. Bármi történt is, csaknem három percet kitörölt az életéből. Nem tűnt ennyire hosszúnak. Lehet, hogy elájult?

–  Tudnom – kezdte, és furcsának érezte a saját hangját. Mintha a hangszálai sípoló felhangokat adtak volna ki. – Tudnom kell, mi volt ez.

–  Nekem nem – felelte Vaughn. Sírt. Kövér, széles könnycseppek gördültek le az arcán.

–  Vaughn! – csattant fel Dobos, és ez már inkább tűnt a saját hangjának. – Térjen magához! Muszáj tudnom, mi volt ez.

–  Mindent láttam – felelte Vaughn.

–  Mennyire széles körben érintett másokat. Mi történt pontosan. Mindent. Gyűjtse be a jelentéseket!

–  Igenis – felelte Vaughn, aztán egy pillanattal később hozzátette: – Igenis, asszonyom.

De a fejét a térdén nyugtatta, és nem mozdult.

A kijelzőn a visszaszámláló tizenkét másodperchez ért, és a Förgeteg tüzet nyitott. Nem rakétákkal, hanem a mágneses sugárral, amelyről

Saba beszámolt. Azzal a valamivel, amelyik leszakította a védelmi állásokat a lassú zónában, és gammakitörést okozott minden kapunál.

A Pallas Állomás tizenegy másodperccel a vártnál korábban eltűnt, akár egy elfújt gyertya lángja. Nagyjából öt fénypercre lehettek tőle, vagyis… a két dolog egy időben történt a Förgeteg nézőpontjából.

–  Tur! – szólalt meg Dobos. – Hívja ide nekem Cameron Turt!

–  Azt kell megértenie, hogy a gyűrűállomásokon alkalmazott technológia nem lépi túl a fénysebességet – magyarázta Tur, és közben az ádámcsutkája fel-le járt, mintha madzagon rángatták volna. – Az egyetlen dolog, amit teljes bizonyossággal meg tudunk állapítani, az, hogy

a protomolekula nem képes meghaladni a fénysebességet. Minden eszközük, amivel megkerülik ezt, a lokalitás egy más értelmezésén alapul. Ez egyáltalán nem ugyanaz.

Hadarva beszélt, és Dobos úgy érezte, félig-meddig önmagához.

Ő csupán egy szobában volt vele, és hagyta fennhangon gondolkozni, de a férfi nem tudományos tanácsadói hangját kapcsolta be. Az egészet csak egyetlen lépés választotta el attól, amikor egy csimpánz visítozva mutogat az elszenesedett foltra, ahová becsapott a villám.

–  Ha alaposabban megvizsgáljuk, magukat a kapukat is a fénysebesség köti. A protomolekula stratégiája abban áll, hogy hídépítőket küld ki a fényénél alacsonyabb sebességgel olyan környezetekbe, ahol stabil replikátorokat találhat, aztán a maga számára kaparintja meg, és arra használja őket, hogy… hogy egy másik térbe fúrjon lyukakat. Amikor

a Sol-kapun át a Laconiára, az Iloszra vagy máshová utazunk, nem gyorsítunk fénysebesség fölé, egyszerűen lerövidítjük az utat, mivel a lassú zóna egy lokalitáson kívül eső helyen található, ahol a mi nézőpontunkból távoli helyek egészen közel kerülnek egymáshoz abban a vonatkozási rendszerben.

–  Nagyszerű – válaszolta Dobos. – Valamilyen fegyver volt?

Tur értetlenül meredt rá.

–  Mi volt valamilyen fegyver?

–  Az a… – Dobos meglengette az ujjait a férfi szeme előtt. – Az

a bármi volt is az. A hallucinációkkal meg a kiesett idővel. Valamilyen fegyver volt? A laconiaiak bármikor kikapcsolhatnak minket?

–  Köze… köze lehetett a fegyverükhöz – felelte Tur. – Úgy értem, egy időben történt, de épp ez a bökkenő. Az idő egyszerűen nem így működik. Az „egy időben” nyelvi kitaláció. Nem létezik ilyesmi. Az egyidejűség alatt nem ilyesmit kell érteni.

Szélesre tárta a karját, a terem oldalai felé intett. Ez.

A „bármi volt is ez” nem csupán Dobos tárgyalójában történt meg vagy a Nép Otthonán. Az egész rendszerre kiterjedt: a Földre, a Marsra, a Szaturnusz és a Jupiter holdjaira. Még a Neptunusz és az Uránusz holdjaira telepített tudományos állomásokra és a Kuiper-öv mélylaboratóriumaira is. A jelentések meghökkentően hasonlítottak egymásra: a hallucinációkat és az időkiesést mindenütt ugyanabban a pillanatban tapasztalták, amikor a Förgeteg a mágneses fegyverével rálőtt a Pallas Állomásra. Tur határozottan kihangsúlyozta ezt. Mintha fontos lett volna.

–  De amikor a lassú zónában sütötték el, nem történt ilyen – értetlenkedett Dobos. – A Medinára miért nem így hatott?

–  Tessék? Ó, nem, azt nem tudhatjuk. Fogalmunk sincs róla, hogy a gyűrűtér, az ottani állomás és a kapuk hogyan viszonyulnak a normális térhez. Lehet, hogy ott mások a fizikai törvények. Úgy értem, egyértelműen aktív rendszer, és a mágneses fegyver energiakibocsátása jelentősen kisebb volt, mint az okozott gammakitöréseké, vagyis olyan energiaforrásból táplálkoztak, amelynek semmi köze magához a Förgeteghez. Ha nem szétterjedő esemény volt, akkor talán nem haladta meg a fénysebességet.

–  Fogalmam sincs, miről beszél – szűrte összeszorított fogai közt Dobos.

–  Nos, ha egy kavicsot dob egy tóba, hullámok keletkeznek. Szétterjednek, és mindenféle szétterjedésnek a fény sebessége szab határt. Viszont képzelje el, hogy kavics helyett egy burkolatlemezt ejt rá. Hogy a lemez felszíne egyszerre érjen a tó teljes felszínéhez. Nem számít, hogy a lemezt lehajító kioldó egy meghatározott helyen található, mivel mindenhol egyszerre történt az esemény. Nem pontszerűen, hanem nem lokalizáltan.

–  Nem lokalizáltan – szorította a szeméhez a tenyerét Dobos. Bosszúság és félelem kavargott a torkában. Vagyis azt akarod mondani, hogy lószart se tudsz, tolultak volna a szájára a szavak.

–  Mindenki úgy érzékelné, mintha a hatás pontosan tőle indult volna ki, aztán minden irányban szétterjedt volna a fény sebességével, valójában viszont…

–  Nem érdekel – csattant fel Dobos. Nyersen, de nem annyira, ahogy szerette volna. Tur mindenesetre hátrahőkölt. – Az, hogy mi ez, hogyan illeszkedik a világmindenségről és a fizikáról alkotott elképzeléseibe, egyáltalán nem érdekel. Az én szempontomból érdektelen.

–  De hát…

–  Egy olyan fegyvert vetettek be, amelyik könnyűszerrel túlgyorsuló porrá zúzta szét a Pallas Állomást. Több ezer katonát és több száz hajót készülök odaküldeni, hogy megütközzön ezzel a valamivel. Azt árulja el nekem, hogy csak a csapásuk miatt érzett bűntudat okozta a kihagyást, vagy bármikor kedvükre megismételhetik ezt? Tudták, hogy ez fog történni? Vagy ugyanazokat a furcsaságokat élték meg, mint mi? Mert ha tetszés szerint ki tudják kapcsolni az agyunkat, akkor egészen más stratégiát kell választanom.

A végén már ordított. Nem állt szándékában ordítani. Tur védekezőn felkapta a kezét, mintha attól félt volna, hogy Dobos rátámad. Jól van, ijedezzen csak! Így talán összekapja magát.

–  Úgy… vagyis… – Tur mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kieresztette. – Úgy érzem, határozottan állíthatom, hogy a kihagyás, ha így akarjuk nevezni, a Förgeteg Pallas elleni támadásával hozható összefüggésbe. Mivel nem a lassú zónában ment végbe, nem tudhatom, vajon szabályozott hatásnak tekinthető-e, vagy a fegyver és a Sol körüli lokális tér valamilyen jellemzője váltotta-e ki.

–  Jól van – válaszolta Dobos.

–  Arról, hogy az ellenség számított-e rá, fogalmam sincs.

–  Ez így elfogadható – jelentette ki Dobos. És már kezdte bánni, hogy így viselkedett. Nem lett volna szabad üvöltenie vele.

–  És azt sem tudom megmondani, ugyanilyen hatást tapasztaltak-e… de úgy tippelem, igen. Ha igazam van a mechanizmussal kapcsolatban, akkor semmiféleképp nem lehet védekezni ellene. Nem lehet meggátolni valamit, ami már megtörtént. Ez a nem szétterjedő esemény jelentése. Nem valahonnan indul ki. Mindenhol ott van, mindenhonnan indul ki.

Dobos hátradőlt. Ez legalább érdekesnek tűnt. Ha a laconiaiaknak minden alkalommal, amikor elsütötték a nagy ágyújukat, ugyanazt kellett elszenvedniük, mint neki, az így keletkező időrésben az automata rendszerek áthatolhatnának a védelmükön.

–  Ezenkívül sokkal átfogóbban tapasztaljuk a megnövekedett kvantumkeletkezéseket és megsemmisüléseket – magyarázta valahonnan a közelből Tur. – Mármint rendszerszintű értelemben véve átfogóan. És úgy tűnik, hogy a Neptunuszon és a Lunán folyó néhány kísérlet, ahol szabályozott összefonódás-struktúrákkal dolgoztak, összeomlott. Vagyis lehetséges…

Dobos hátradőlt a székében, a kezét összefonta az ölében. A szemhéja félárbócra ereszkedett. Tudta – mindannyian tudták –, hogy a laconiai hajók most először hagyták el az anyarendszerüket. Nem egyszerűen inváziót indítottak, a hajót is most próbálták ki. Márpedig egy próbaúton soha nem alakult úgy minden, ahogy várták. A kérdés az volt, vajon a laconiaiak tudtak-e arról, ami történt. Vajon számítottak-e rá. Ha őket is meglepetésként érte a dolog, talán nem kockáztatják meg, hogy újra bevessék a mágnessugarat.

Tur erre nem adhatott választ. Sem Vaughn, sem Lafflin. Trejo admirális megmondhatná, de nem neki. Ami annyit tett, hogy Dobos egyetlen kézenfekvő módon deríthette ki.

A szíve nagyot dobbant, amint ez tudatosodott benne, és megvárta, hogy csillapodjon az öröm, mielőtt megkockáztatta, hogy jobban belegondoljon. Mindig veszélyeket rejtett magában, amikor a világmindenség úgy rendeződött el, hogy az, amire vágytál, egybeesett a bölcs döntéssel.

Valahol Tur még mindig beszélt. Akár egy másik hajón is lehetett volna. Dobos elméje sorra végigszáguldott a lehetőségeken, a veszélyeken, a lehetséges nyereségen és a biztos veszteségen. Mindegyik esetben ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott.

Megköszönte Turnak a tájékoztatást, a beszélgetés bevett szabályai révén közölte vele, hogy ideje távoznia. Még kezet is rázott vele, hogy valamivel kárpótolja, amiért korábban kijött a sodrából. Miközben kikísérte, a férfi még mindig a lokalitásról és a jelvesztésről magyarázott. Dobos betette mögötte az ajtót, és leült az íróasztalához.

Vaughn azonnal válaszolt a kapcsolatkérésre, mintha a gomb felett tartotta volna az ujját.

–  Asszonyom!

–  A Förgeteg jelentést fog küldeni. Lehet, hogy eleve a Medinának, vagy a Medina közvetítésével a Laconiának – közölte. – Ki fogjuk deríteni, mi áll benne.

–  Igenis, asszonyom. És ha szabad kérdeznem, hogyan?

–  Saba megoldja – felelte Dobos. – Most már megéri kockáztatni. Újra kapcsolatba lépünk a Medinával.