HARMINCHATODIK FEJEZET: BOBBIE

A nyilvános börtön tömve volt, de nem az ő embereivel. A ketrec sarkainál laconiai őrök álltak, és felemelt fegyverrel figyelték a rabokat figyelőket. Felettük drónok repkedtek, pásztáztak folyamatosan. Az acélháló másik oldalán férfiak és nők ültek, és vigasztalanul várták a tárgyalást vagy az ítéletet. Bobbie egyszerű szürke kezeslábasának zsebébe mélyesztette az öklét. A bal oldali legalsó cella végében kuporgó férfi egy kissé hasonlított Holdenre, de nem annyira, hogy Bobbie meggyőzhette volna magát arról, hogy őt látja. Még ha elkapták is, Holden valószínűleg nem ide került. Ezt a fogdát leginkább a látszat megteremtése miatt állították fel – egy új nemzedéknek szánt befektetésként. Bárki, aki valóban értékes lehetett a biztonsági erők számára, máshová került.

És mégis. Bobbie reménykedett. Ez sosem ártott, kivéve, amikor mégis.

–  Pinché schwist, alles la – mormolta maga elé a mellette álló férfi. Már elég ideje élt övbéliek között ahhoz, hogy fejben lefordítsa. Tetves kölykök, mind az összes. A férfinak, aki ezt mondta, hosszú barnásszürke haja volt, az arckifejezése savanyú, mint az állott citrom. Bobbie csak egyetértőn elmosolyodott. Ezen a helyen nem igazán akart bármi rosszat mondani a laconiaiakra.

Kiderült, jól döntött, hogy nem tette.

–  Esá az egész rohadt földalatti mozgalom, igen? – folytatta a férfi. – Nincs elég bajunk, és még az állomásunkat is tönkreteszik?

Bobbie érezte, hogy a mosolya feszesebbé, kevésbé őszintévé válik.

A férfi tekintetében tomboló düh nem az állomásra beözönlő hódítóknak szólt, akik elpusztították a védelmi állásaikat, és átvették a hatalmat, hanem azoknak, akik a megszállók ellen harcoltak. Neki.

–  Nehéz időket élünk – felelte Bobbie, hiszen elképzelhetőnek tartotta, hogy a drónok hallgatóznak.

Odébb sétált, északi irányba indult a dob mentén. Felette a nap csíkja, messze a háta mögött a gépészeti fedélzetek romjai. A nyilvános tereken így barangolva védtelennek érezte magát. Mindenfelé laconiaiakat lehetett látni, az ellenőrző pontok száma megkétszereződött, és Bobbie bármerre nézett, félelemtől feszült arcokkal találkozott. A laconiaiak attól féltek, hogy hiába vették át az uralmat az állomás felett, nem sikerült leszámolniuk a földalatti szervezkedéssel. A helybéliek a laconiaiak megtorlásától tartottak. Bobbie attól, hogy felfedezik, vagy hogy olyasmit tett tönkre, amit nem képes helyrehozni.

Saba hálózatának szinte mindenkihez sikerült eljuttatnia a figyelmeztetést. A robbanás kevés életet követelt. Bobbie tucatnyiról hallott csak, többségében laconiaiakról, de nehezen lehetett kideríteni, mi az igazság. Az Öv kultúrájába éppoly mélyen beágyazódott, akár a csontok a testbe, hogy a környezeti rendszerrel sosem szórakozunk. Bobbie mostanáig bele sem gondolt, miféle szimbolikus jelentést hordozott a terve, és mi kellett ahhoz, hogy Saba és Katria beleegyezzen. Ő csupán annyit látott benne, hogy fontos hírszerzési információkhoz jutnak, és elfedik a nyomaikat. Az övbéliek azt magyarázták, hogy ennek köszönhetően lerázhatják a laconiaiak igáját, még ha a szabadság egyet jelent is a halállal. Ha az állomáson élők közül ezt nem mindenki fogadta el, nem hibáztathatta őket érte.

A tőle jobbra húzódó zöld pázsiton egy osztálynyi kisgyereknek mesélt a rovarokról és a termőföldről egy tanár. Egy férfi hajtott el mellette biciklivel, fütyüléssel figyelmeztetve a járókelőket, hogy húzódjanak félre. Csupa olyasmi, ami Duarte, Trejo és Singh előtt is megtörtént. Megtippelni sem tudta volna, hogy azok közül, akik mellett elhaladt, vajon hányan adták volna fel őt a hatóságoknak, ha tudják, mit tett. És hányan helyeselték volna a tettét. Megkérdezni mégsem lehetett őket.

Ez nehezítette meg annyira az életet egy diktátor elnyomó uralma alatt. Tönkretett mindenféle beszélgetést, még a magánjellegűeket is. Az invázió mindenkit megsebzett, így vagy úgy. Bobbie-t nagyon is beleértve.

Jelzett a kézi terminálja, és Bobbie rettegve előhúzta a zsebéből. Az üzenet Alextől érkezett, és mindössze annyi állt benne, hogy: AMIKOR VAN EGY SZABAD PERCED. A földalatti szervezkedés továbbra is lenyomozhatatlan titkosított csatornákat használt. A biztonsági erők nem láthatták a naplófájljaikban az üzeneteket. Viszont ha Bobbie-t mégis elkapnák, vagy valaki véletlenül rápillantana a képernyőjére, a szavak ártalmatlannak tűnnének. Egyedül Saba szűkös kamráiban és folyosóin beszélhettek nyíltan. A Medina minden más területe a rejtett utalások földjévé vált.

Bobbie keresett egy mozgólépcsőt, és levitette magát a dob testébe. Nem messze járt Saba alternatív állomásának bejáratától, de mindannyiuknak meg kellett bizonyosodnia róla, hogy senki sem követte őket. A szabadság buboréka sérülékeny volt, és ha egyszer szétpukkan, többé nem térhetnek vissza oda.

Alex már várt rá, amikor Bobbie besurrant a szervizfolyosóba. A pilóta arca hamuszürkének tűnt a szeme alatt, a válla meggörnyedt, mintha a ténylegesnél jóval nagyobb nehézkedés húzta volna le. Mégis mosolygott, és az, hogy a barátja örül, mert láthatja, rengeteget számított Bobbie-nak. Sőt, többet, mint kellett volna.

–  Odakint milyen az idő? – érdeklődött Alex, amint megindultak

a hevenyészett ebédlő felé.

–  Viharos – felelte Bobbie. – Az az érzésem, hogy még romlani fog, mielőtt kissé kitisztul.

–  Ezt eleve adottnak vettük.

Az ebédlőben Saba hat embere ült az asztaloknál, és beszélgetett. A teremben fekete szószos tészta illatát lehetett érezni, de az ételt már mind megették. Bobbie egyébként sem volt éhes. Katria egyik embere, a Jordao nevű, törött orrú férfi odabiccentett neki, és a kelleténél szélesebben rámosolygott. Bobbie rettegve visszabiccentett neki. Most másra sem volt szüksége, mint hogy valaki bepróbálkozzon nála.

–  Van bármi hír? – kérdezte Bobbie egészen halkan, hiába, hogy

a biztonságiak nem hallhatták. Nem attól félt, hogy elkapják itt, de túl frissek voltak még a sebek. Bizonyos dolgoknak a családban kellett maradniuk.

–  Holdenről semmi – válaszolta Alex.

–  Jól van – dörmögte Bobbie. Egy kissé beléhasított a fájdalom, valahányszor ezt a választ kapta, de örült is neki. Ha azt felelik, hogy megölte Holdent, az milliószor rosszabb lett volna. Minden apró seb jónak számított, hiszen azt jelentette, hogy még nem a végzetes csapás.

–  Az a cucc, amit Naomi kiszedett a titkosítószerkezetből, működik. Saba emberei egy csomó anyagot végignéznek a korábban elfogottakból. A Vihar persze már nem kommunikál a Medinával, mert azt a csatornát elvágtuk, így semmi újról nem értesülünk. Viszont eléggé megnehezíti

a rosszfiúk dolgát, hogy a hajójuk nem beszélgethet az állomással, legfeljebb rádiófrekvencián vagy irányított sugárnyalábbal, vagyis…

Alex elhallgatott, mintha a szavakból kifogyott volna a szusz.

–  Vagyis győztünk – fejezte be a mondatot Bobbie. – Hajrá nekünk!

–  Egyáltalán nem így érezni, igaz? Állandóan azt kérdezgetem magamtól, mi az ördög történt?

–  Elveszítettük Holdent.

Alex a fejét rázta, négy ujjbegyével az asztalra koppintott.

–  Igen, ezt nehéz megemészteni, de történt valami még azelőtt. Mostanáig sokféle problémával szembesültünk, de semmi sem szakította szét a családot. Mindig mindenki más fordult ellenünk, nem mi magunk. Naomi most a szobájában kuksol, Amos pedig a fene tudja, hol lehet. Te hosszú sétákra mész. Régebben egy csapat voltunk. Most Claire-rel kártyázunk, és aggódunk mindenki miatt.

Bobbie kihallotta Alex hangjából a vádaskodást, és legszívesebben visszavágott volna neki. De Alexnek igaza volt. Sokkal mélyebben hibádzott valami. Már azelőtt.

A folyosóról Saba hangja szűrődött be. Egy nő válaszolt neki. Túl halkan beszélgettek ahhoz, hogy ki lehetett volna venni a szavaikat. A másik asztalnál ülők nevetgéltek valamin. Bobbie előregörnyedt, a szemöldöke közti barázdák annyira elmélyültek, hogy szinte fájtak.

–  Holden nem egyszerűen csak Holden – jelentette ki, habár tudta, hogy csupán terelni igyekszik ezzel, mégis kimondta. – Ő a Rocinante arca. Már azelőtt őt mutogatták a hírcsatornák, hogy beálltam közétek. Különleges. Megcsináltuk ezt, és csupán egyvalakit veszítettünk. Ezt sikerként könyvelhetjük el. Ha te, én vagy Claire esünk fogságba, még mindig ünnepelhetnénk, de Holdent kapták el. Most úgy érezzük, mintha a kabalánkat veszítettük volna el.

–  Ők kétségkívül így érzik – bökött a hüvelykujjával Alex a többiek felé. – Mi viszont korábban is elveszítettük már, mégsem tört meg minket. Elszomorított, hogy Naomival együtt visszavonulnak. Aztán mégsem ment el, és ez roppant furcsa volt.

–  Igen. Ez az egész Draper kapitány dolog működhetett volna, ha ténylegesen eltűnik a képből…

Alex előredőlt, Bobbie szavába vágott.

–  De tudjuk, hogy mégsem ez a gond. Bármi folyik is közted és Amos között, nem akkor kezdődött, amikor Holden távozott. Vagy amikor visszajött. Hanem akkor, amikor az a böhöm hajó átszáguldott a Laconia-kapun, és mindent szétcseszett. És Naomi most a priccsén hever összegömbölyödve, miközben köröttünk ég a ház.

–  Nem segít a dekódolásban?

Alex kurtán nemet intett a fejével.

–  Nem húzhatja ki magát ebből – háborodott fel Bobbie. – Ő a legjobb technikus az egész állomáson. Saba emberei értik a dolgukat, de Naomi sokkal jobb náluk. Nem állhat le csak azért, mert…

Mert meghalt a szerelme. Vagy még rosszabb. Bobbie-ba újra belehasított a fájdalom és a bűntudat.

–  Szükségünk van rá – értett egyet Alex. – Elbeszélgethetek vele, ha gondolod. Hacsak nem te akarod fenéken billenteni.

–  Nem ragaszkodom hozzá.

–  Remek, mert nem szeretném én közölni Amosszal, hogy jobb, ha összekapja magát. Így aztán ezt te fogod intézni.

Bobbie maga is meglepődött azon, hogy elmosolyodik. Egy pillanatra elhitette magával, hogy a szűkös kis terem a Rocinante hajókonyhája. Hogy Alexszel a kapuk és csillagok között égetnek. A pilóta karjára tette a kezét, hálát érzett, amiért van még egy barátja. És hogy bármennyire pocséknak tűnt a helyzet, még mindig azt tervezték, hogy mindent helyrehoznak.

Egyetlen mosoly elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elárulja Bobbie-nak, Alex mindent megértett a kimondatlan szavakból.

–  Rendben? – kérdezte Alex.

–  A tiéd Naomi. Az enyém Amos. Aztán, ha Holden még életben van, megkeressük, kiszabadítjuk, és azon nyomban elhúzunk innen, mielőtt a következő böhöm hajó átlépne azon a kapun.

–  Na ugye? Ez már értelmes beszéd – válaszolta Alex. Aztán felsóhajtott. – Aminek örülök, mert már attól féltem, rád kell parancsolnom, hogy hagyd abba a duzzogást, és egyáltalán nem vártam a pillanatot, amikor behúzol egyet a pofámba.

Saba a folyosó kiszélesedésében állt, ahol kiszereltek egy szerelvényfedő lapot, ami aztán nem került vissza a helyére. A feje fölé nyújtotta a kezét, a mennyezetnek támaszkodott azoknak az ösztönös könnyedségével, akik szakadatlanul felkészülten várják, hogy a hajó bármelyik pillanatban váratlanul meglóduljon. Bobbie közeledtére felszegte az állát.

–  Helló! Amost keresem – közölte vele Bobbie.

–  Valami gond van?

–  Majd elmondom, ha kiderítettem – felelte Bobbie. – Nem válaszol a kapcsolatkérésekre.

Saba homloka ráncokba gyűrődött.

–  Que lehetséges que Holdent keresi?

–  Nem tartom különösebben esélyesnek, hogy egymaga vág bele egy mentőakcióba – felelte Bobbie. Aztán egy pillanattal később hozzátette: – Úgy értem, nem nulla az esélye, de nem is magas.

–  Figyelj rá, hogy ez így maradjon! – kérte Saba. – Már így is épp elég terhet cipelünk, és még többre számíthatunk, igen?

Bobbie valami furcsát hallott ki a férfi hangjából.

–  Újabb hírek?

Saba tétovázott, aztán oldalra bökött a fejével. Erre!

–  Te a sajátodat kerested, én téged. Előbb a jó hírt szeretnéd hallani, vagy az aggasztót?

–  A jót – felelte Bobbie. – Előbb a jót.

–  A takarítók közül az egyik coyo szerint Holden még él. Szigorú őrizetbe került, de nem halott.

Bobbie gyomrában felengedett a görcs. Bármi más történt is, nem ölte meg. Mi több, amikor rálel Amosra, ez erősíti majd a pozícióját. Mélységes hálát érzett, amiért Sabával összefutott, még mielőtt megtalálta volna Amost. Szólnia kell Alexnek. És Naominak. És mindenkinek. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett.

–  Ez… nagyszerű. És mi az aggasztó hír?

–  A szövetség üzent. A kémjelerősítőn keresztül.

–  Várjunk csak! – felelte meglepődve Bobbie, és követte a férfit a kabinjába. – Működnek a kommunikációs csatornák? Azt hittem, lezárták őket.

–  Ezért újra megnyitották – válaszolta Saba. – Rögtön utána be is kapott egy rakétát. Dobos úgy gondolta, ezért érdemes feláldozniuk a csatornát.

–  Akkor valami jelentős, igaz?

–  Gyere, nézd meg!

Saba a kabinja monitorján megnyitotta Dobos üzenetét. A nő arca döbbenetesen megváltozott. Az elnök nem csupán fáradtabbnak és soványabbnak látszott. Idősebbnek tűnt, mintha az elmúlt hetek napjai évekkel értek volna fel. Saba nem szólt, hanem elölről elindította az üzenetet. Bobbie végighallgatta, majd megint lejátszotta, hogy biztosan mindent értsen. A Pallas elvesztéséről és a kimaradt időről.

–  Hát – válaszolta. – Azta!

–  Igen – értett egyet vele Saba. – Az embereimmel átnézettem minden elfogott információt. Legalábbis mindent, amit már visszafejtettünk. Kiesett időről és felforralt vákuumról egyetlen szó sem esik.

–  Még ha találnánk is valamit, nem csempészhetnénk vissza az információt, ha a jelerősítő megsemmisült.

–  Visszacsempészni nem lehetne – ismerte el Saba. – Odakiáltani viszont igen. Ha jól időzítünk. A Medina már nem az otthonunk. Nekünk nem. Amikor szétszóródunk, talán visszaküldhetünk valamit a Nép Otthonába. Elmondhatjuk nekik, amit mondani tudunk. Ha találunk bármit.

–  Jogos – válaszolta Bobbie. – És most ez a terv, igaz? Megtisztítjuk az utat, és evakuálunk, ahány embert csak tudunk, mielőtt ideérnének az új hajók?

–  Már körbeadtuk a hírt a földalatti mozgalomban – felelte Saba. Ugyanolyan fáradtnak tűnt, amilyennek Bobbie érezte magát. – Csak azoknak, akikben megbízunk. Szólunk nekik, hogy készülődjenek. Amint kinyílik az ablak, irány a hajókhoz, és indulás. Mindenki máshová. Nehezebben semmisítenek meg minket, ha nem egy helyen csoportosulunk.

–  És még nehezebben, ha nem tudják, ki hova ment – tette hozzá Bobbie. – Örülnék, ha valahogy ki tudnám iktatni a Medina érzékelőit, amikor elindulunk.

–  Az fincsi lenne – felelte színtelen hangon Saba.

–  Bírod a strapát? – kérdezte Bobbie.

Saba a vállával a még mindig a képernyőn látható Dobos felé bökött.

–  Az a nő ott a szívem csücske, és elveszítettem őt. Elveszítettem

a hajómat. Elveszítettem a népem otthonát. Egy ellenséges hajó sorra elpusztítja a városaimat és az állomásaimat, és most egy egész rendszerben képes kikapcsolni egyszerre minden elmét. Egy másik hajó épp felém tartva fékez. Ott az a halom tengerészgyalogos, akik alig várják, hogy szétloccsanthassák az agyamat meg az enyéimét, ezer bolygó legfelelőtlenebb nagydumása pedig az ellenség börtönébe került. Szóval ezt leszámítva megvagyok.

–  Holden nem fog beköpni minket. Az évek során rengeteg átgondolatlan sajtónyilatkozatot adott, de az egészen más, mint ez.

–  Őt elkapták, minket is el fognak kapni. Nem érvekkel fogják kiszedni belőle, de ezek a fazonok ezelőtt marsiak voltak. Kérdezz meg bárkit, aki annak idején a KBSZ-hez tartozott! Amikor a marsiak vallatnak, csak az a kérdés, mikor törik meg az illető. Nem a ha. Jobb lett volna, ha meghal.

–  Átköltözhetünk – vetette ellen Bobbie. – Van még néhány odúd, amiről Holden nem tudott?

–  Néhány – vallotta be kelletlenül Saba. – De már kevesebb. Az embereim már továbbállnak. Neked és a tieidnek még van hely, de előbb-utóbb nem lesz. Sokáig már nem. És…

A fejét csóválta.

–  És micsoda? – kérdezte Bobbie. – Ha van még valami, tudnom kell róla.

Saba vállat vont, és a képernyő felé biccentett.

–  Amikor eljön az idő, ha eljön az idő, az egyetlen rendszer, ahová nem mehetünk, az a Sol. Bárhol máshol próbálkozhatok. Máshová bárhová elmehetek. De nem számít, hová kerülök, ő nem lesz velem. Annyira nem volt elviselhetetlen, amíg a jelerősítő létezett, de most, hogy megsemmisült, úgy érzem…

Egy könnycsepp gördült le Saba barna arcán. Bobbie elfordította a tekintetét.

Annyira könnyen el lehetett feledkezni a többiekről. Nemcsak Sabáról, de mindegyikükről. A Roci mellett a kikötőben rekedt többi hajó legénységéről. A Medina iskoláiba járó gyerekekről, a klinikákon dolgozó egészségügyiekről. A muzsikusokról, akik a kávézók előtt játszottak, mert imádtak zenélni. A Medina Állomás hasonlított a leginkább az űrvárosokra, mielőtt az űrvárosok megépültek volna. Emberek egy teljes generációjának otthona volt, és most mindegyikük valami olyan terhet cipelt, amelyik megnehezítette a napjait. A nyilvános börtönbe zárt foglyokra gondolt, a haragos férfira, aki odament megbámulni őket. Vajon ő kit veszíthetett el a Sol-rendszerben? Mitől nem jött álom éjszaka

a szemére?

Oly sok család, legénység, szülő és gyerek, szerelmes és barát akadt, akiknek az élete a felismerhetetlenségig megváltozott a Laconia-kapu megnyitása óta. Nem csupán a Roci legénységéé. Nem csak Sabáé. Mindenki ugyanazon a földcsuszamláson táncolt, és senki sem tudta, mit tehet azért, hogy jól végződjön a dolog.

Szeretett volna valami vigasztalót mondani, de nem tudta rávenni magát a hazugságra. Annál jobb nem jutott eszébe, mint hogy témát váltson.

–  Amikor kijutunk – mondta. – Nem ha. Amikor. Szükségünk lesz valamilyen tervre. Ha mindegyik hajó önmagában száguld el innen, nem tudjuk tartani a kapcsolatot. Tudniuk kell rólunk, hogy hová megyünk, nekünk pedig róluk. A legkevesebb, hogy valamilyen feljegyzést készítsünk arról, ki hova indult. Ez a „mindenki magáért és Isten mindenki ellen” baromság romantikus, de ennél egy kicsit hosszabb távra kell terveznünk.

Saba bólintott. Távolabbról hangok és léptek közeledtek.

–  Nem egyszerűen titkosítva, hanem rejtjelezve – mondta a férfi. – Amiről csak mi tudhatjuk, mit jelent.

–  Mi?

–  Ou y mé – felelte Saba. – A földalatti mozgalom vezetői, vagyis mi. Az elsők a szakadárok között.

Bobbie elnevette magát.

–  Szép kis beosztás.

A léptek egyre gyorsabban és egyre közelebbről érkeztek. Saba felkapta a fejét, mint egy füstöt szimatoló állat. A picsába!, gondolta magában Bobbie. Más már nem hiányzik. Így is túl sok az egész. Több terhet nem cipelhetünk.

A Saba ajtajában megjelenő asszony idősebb volt már, a haját hátul szoros copfba kötötte össze. Nyúlánk és vékony testéhez és vállához képest túl nagynak tűnt a feje. Az efféle testfelépítés azokat jellemezte, akik súlytalanságban nőttek fel, és nem húzta le őket gravitáció. Még egy a KBSZ félbevágott körét ábrázoló tetoválást is viselt a karján. Vénségesnek látszott, csillogó szeme viszont harmadannyi idős nőt sejtetett. Sabáról Bobbie-ra pillantott, aztán vissza, tekintetében diadalfélét lehetett felfedezni.

–  Maha! – köszöntötte Saba. – Que?

Aztán Bobbie-hoz fordult:

–  Maha az egyik legjobb kommunikációs technikusunk. Már akkor kódokkal foglalkozott, amikor én még meg sem születtem.

–  És ismerem minden titkukat. – Eléjük tartott egy videoterminált, amelyik nem csatlakozott a Medina rendszeréhez. – Az új anyag dekódolásakor belestünk pár kő alá. És nézzétek, mi tekergőzött az egyik alatt!

Bobbie állt közelebb. Elvette a kézbe fogható terminált, és átpörgette a benne tárolt fájlt. Címként A MEDINA ÁLLOMÁS KÉRT KIEGÉSZÍTŐ BIZTONSÁGI JELENTÉSE SANTIAGO SINGH KORMÁNYZÓ SZÁMÁRA. A fájl létrehozójaként Lester Overstreet őrnagy lett megjelölve. Bobbie megnézte, mennyire hosszú a szöveg, és füttyentett.

–  Que? – kérdezte Saba.

–  Ez túl hosszú ahhoz, hogy egyetlen eseményről készült jelentés legyen – válaszolta Bobbie. – Inkább…

Alcímekként Anyagok, Eljárások, Személyzet, Előírások, Revizori jelentés, Javaslatok szerepeltek benne. Bobbie ugyanarra a bekezdésstílusra ismert rá, amelyre annak idején az Olympus Monson tanították. Egymás után végigszaladt mindegyiken, és egy kissé kóvályogni kezdett a feje.

–  Azt hiszem… Saba, azt hiszem, ebben benne van minden – közölte.