HUSZADIK FEJEZET: SINGH

Santiago Singh rendkívül kellemetlen néhány napot töltött a Medina Állomáson újonnan kihirdetett biztonsági előírások következményeinek kezelésével. Sorra hívták a bürokraták és funkcionáriusok, hogy aggodalmaiknak adjanak hangot azt illetően, mennyire kedvezőtlenül érintheti a megtorlás az állomás morálját és hatékonyságát. Bárhogyan fogalmaztak is, Singh mindig ugyanazt hallotta. Az új szabályok miatt elégedetlenek lesznek az emberek. Nem fognak olyan keményen dolgozni. Gyakoribb lesz a szabotázs. Biztosan ezt akarja?

A válasza – bármilyen szavakat használt is – szintén mindig ugyanaz maradt: Nem érdekel, ha az emberek elégedetlenek az új szabályokkal; ha nem végzik rendesen a munkájukat, kirúgjuk őket, a szabotőrökre börtön vagy halálbüntetés vár, és igen, biztos vagyok.

Duarte főkonzul logisztikai alapművében egykor rámutatott, hogy egy másik állam feletti politikai és gazdasági hatalomgyakorlás módszerei közül a katonai megszállás bizonyult a legkevésbé hatásosnak és stabilnak. A Medina Állomás megszállását azzal indokolták, hogy az ezerháromszáz gyarmatbolygó ellenőrző pontjaként ezzel minimalizálható a további katonai akciók szükségessége, és a birodalmi kormányzat hamar a kereskedelmi és kulturális nyomásra összpontosíthat, ami sokkal biztosabb lábakon álló hosszú távú módszere a hatalom gyakorlásának. És annak bemutatása, hogy a Medinán történt laconiai hatalomátvétel következtében mindannyiuknak javul az életminősége, valójában ezt az elméletet igazolta volna a gyakorlatban. Ha Singh meg tudott volna győzni egy anarchiára nevelt emberekkel teli állomást, hogy a birodalmi berendezkedés kívánatos, a kapukon túl nemrégiben megszületett kolóniákat már játszi könnyedséggel megtéríthették

volna.

Singh elég jól értette az elméletet. Ez mégsem változtatott a tényen, hogy egész délután ostoba, dühös embereknek kelljen elmagyaráznia, miért jár következményekkel, ha valaki merényletet kísérel meg a kormányzó ellen.

Amikor bontotta a kapcsolatot a reményei szerinti utolsó panasz után, kiordított, hogy valaki hozzon neki egy teát vagy kávét, vagy bármit, ami ihatóként elmegy ezen az undorító patkányfészeknek beillő gennyes állomáson. Senki sem reagált. Mivel Kasik meghalt, ő pedig még nem tudta rászánni magát, hogy valakit kijelöljön a helyére. Mintha azzal, hogy a halott férfi nevét megtartotta a szolgálati jegyzékben, valamilyen része megmaradt volna, amit a történelem még nem tö-

rölt ki.

Egy pillanatra elfeledkezett a zsongásról és a társalgásról, az idegességről és a számonkérésekről, amelyek az incidens óta lefoglalták az idejét, és maga előtt látta Kasikot, ahogy málnalekvárt köp, ami voltaképp az agya és a vére és a nyelve egy darabja volt…

Singh kihagyott néhány másodpercet. Amikor újra felocsúdott, az íróasztala mellett térdepelve hányt a szemetesbe. A szemétkosár állapotából ítélve jó ideje öklendezhetett már. A bűztől és a mocsok látványától megint rátört az okádhatnék, és csak akkor hagyta abba, amikor a gyomra fájdalmasan összerándult a semmin, és a vékonyan csörgedező epe marni kezdte a torkát. Megkésett sokk. Traumás reakció. Természetes, nyugtatta magát. Bárki ugyanezt élte volna meg.

–  Annyira sajnálom, Kasik – mondta, és az arcán hirtelen könnyek gördültek le a férfiért, akinek még a keresztnevére sem emlékezett.

Udvariasan jelzett az íróasztala kommegysége.

–  Hagyjanak békén, a rohadt életbe! – ordított bele Singh.

–  Trejo admirális szeretne beszélni önnel, uram – válaszolta egy szándékosan semleges hang.

–  Itt?

–  A biztonsági előcsarnokban van, uram.

Singh halkan, de durván elkáromkodta magát. Kikapta a zsákot

a szemetesből, és a visszaforgatóba tuszkolta. A levegő valószínűleg még mindig hányástól bűzlött.

–  Egy percet adjon még, mielőtt beengedi, kérem! – felelte Singh, és a hatvan másodpercet arra használta, hogy lemossa az arcát, és kiöblítse a száját. Trejo visszatért a Medinára. Ez számtalan dolgot jelenthetett, de mindegyik arra utalt, hogy szemtől szemben akart elbeszélgetni vele ahelyett, hogy a hivatalos kommunikációt magába ágyazó, ehhez képest csigalassúságú biztonsági berendezésen váltson vele üzenetet. Ami annyit tett, hogy kényes témákról akart beszélni.

–  Fiam! – köszöntötte Trejo admirális, ahogy belépett a szobába. – Borzalmasan nézel ki.

–  Igenis, uram – értett egyet Singh. – Sajnos a nemrégiben lezajlott események jobban megviseltek, mint vártam. De elboldogulok vele. Minden rendben lesz, uram.

–  Aludtál egyáltalán mostanában? – érdeklődött Trejo. A hangjából valódi aggodalom csendült ki.

–  Igenis, uram – felelte Singh. Aztán, mert úgy érezte, hazudik, hozzátette: – Egy keveset, uram.

–  Nehéz elveszíteni valakit. Különösen olyan személyt, aki a közeli munkatársa volt.

–  Rendbe fogok jönni, uram – ígérte Singh. – Kérem, üljön az íróasztalomhoz!

Trejo tekintetében együttérzés csillant, ahogy leült a felajánlott íróasztal mögé.

–  Én legalább jó híreket hoztam. Továbbítottam a gyűrűkben tapasztalt gamma-sugár-kitörésről szóló beszámolódat a javaslatoddal együtt, hogy ultraerős mágnesesmező-kivetővel felszerelt hajót állomásoztassunk a lassú zónában a hozzáférés és áthaladás szabályozásához.

A haditengerészeti főparancsnokságot teljesen fellelkesítette a jelentés. A legfelsőbb szintre terjesztették fel.

A „legfelsőbb szint” egyvalakit jelentett a Laconián.

–  Hízelgő, hogy ilyen sok figyelmet kapott a dolog, admirális.

–  Egyetért veled – közölte Trejo. A hangja üresnek tűnt, amit Singh nem egészen értett. Zöld szemét följebb fordította, hogy tekintete találkozzon Singhével, és nem is mozdította el. – Ideküldik a Tájfun Szemét. Némi időbe telik majd, amíg felszerelik. Négy hónappal későbbre tervezték a bevetését, de amilyen gyorsan ez lehetséges, útnak indítják.

A Medina Állomás védelme lesz a hivatalos feladata, de ehhez hozzájön még, hogy az új adatok fényében szabályozza a gyűrűrendszert.

–  Ha jól emlékszem, Song ellentengernagy a parancsnoka.

–  Igen, az Song hajója – bólintott Trejo. – De te továbbra is a Medina kormányzója maradsz. Te irányítod az állomás védelmével kapcsolatos műveleteket, amibe beletartozik az is, hogy te döntöd el, kell-e és mikor alkalmazni az új gyűrűstratégiánkat.

–  Igenis, uram – felelte Singh.

–  Mámorító érzés lesz a tudat, hogy egy admirálisnak úgy kell táncolnia, ahogy te fütyülsz, fiam. Csak arról ne feledkezz meg, hogy ez

a megbízatás nem tart örökké. Ne szerezz magadnak olyan ellenségeket, akiktől nem tudsz megszabadulni!

Súlya volt Trejo szavainak, mintha többet jelentettek volna annál, amit mondtak. Finom dorgálásként telepedtek Singh mellkasára.

–  Értettem, és köszönöm, admirális – válaszolta Singh. – A Förgeteg itt marad, amíg a Tájfun át nem veszi a helyét?

–  Nem. Az elemzésedhez igazodva előbbre hozzuk a bevetést. A Förgeteg négy óra múlva megindul a Sol-kapu felé. Vagy esetleg változtattál az álláspontodon?

Singh javaslatot érzett ki a kérdésből. Most kínálkozott az esély, hogy beismerje, túlságosan kevés ő ehhez. Hogy támogatásra és segítségre van szüksége. Erős volt a kísértés, hogy tökéletesen alkalmasnak vallja magát, de nem hagyhatta figyelmen kívül a tényt, hogy valójában megrendült a pozíciója. A kérdés csupán az maradt, a saját gyengesége miatt megkockáztassa-e, hogy több időt hagy a Sol-rendszernek a felkészülésre. A Förgeteg Sol-rendszerbeli küldetésének legveszélyesebb részét a kapun való áthaladás és az ezt követő néhány óra jelentette. Minél tovább ki tudja aknázni az ellenség ezt a sebezhetőséget, annál kevesebb  előnyt jelent a laconiaiaknak a gamma-kitörés felfedezése. Nem akarta elodázni a lehetőséget, amelyet épp ő biztosított nekik.

És mégis…

Már válaszra nyitotta volna a száját, amikor az epe keserű citromíze megint kaparni kezdte a torkát. Ne most! Mérgesen nyelt egyet, remélte, hogy ezzel vissza tudja szorítani a következő hányási rohamot. Trejo szeme tágra nyílt az őszintének tűnő aggodalomtól.

–  Fiam – szólalt meg –, orvos látott már?

–  Közvetlenül a támadás után. Nem szenvedtem el sérülést a lehorzsolt térdemen és a büszkeségemen esett csorbán kívül.

–  Nem erre gondoltam – mondta Trejo.

–  Rendbe fogok jönni – hazudta Singh, és Trejo nem vitatkozott vele. – Tudom, hogy a gyűrűk energiakibocsátása korábban nem volt része a védelmi stratégiának, de aggódnék, ha nem vetnénk be egy ennyire hatásos fegyvert.

–  Értem. Őszintén megmondom, nem tetszik annyira, hogy előbbre hozzuk a bevetést. A lassú és következetes módszert szeretem. De mindeddig semmilyen jel nem utal arra, hogy a helyiek bármiféle tudományos felfedezést tettek volna, amelyről nem tudunk. A főkonzul úgy véli, megpróbálhatjuk korábban átjuttatni a Förgeteget a kapun. Kissé úgy érzem magam, mintha cserben hagynálak, pedig még kilóg a gatyádból a segged. De az ismert űrben csak egy flotta jelenthet valós veszélyt a terveinkre. És az a Sol-rendszerben kuksol. Egyáltalán nem kell tartanod attól, hogy ellenük kellene megvédened a Medinát, mivel rákényszerítem őket, hogy

a saját terepükön bocsátkozzanak velem harcba. Nem hinném, hogy a kolóniák olyan gondot okozhatnának, amivel ne tudna elbánni egy romboló.

–  Egyetértek, uram – válaszolta Singh. – Tartjuk a frontot, és megvárjuk a Tájfun idejövetelét vagy az ön Sol-rendszerbeli sikerének hírét, amelyik előbb érkezik.

Singh arra számított, hogy ezzel lezárult a beszélgetés, és Trejo admirális feláll. Az öregember ehelyett elgondolkodva bámult rá, amíg

a csend kényelmetlenné nem vált. Az illendőség azt diktálta, hogy addig nem vet véget a megbeszélésnek, amíg a felettese el nem bocsátja őt, ezért aztán visszabámult, és egy félszeg mosollyal próbálkozott.

Amikor Trejo újra megszólalt, halkabbra fogta a hangját.

–  Tanaka leadta a jelentését. Hamarosan felszáll az egyik siklóra, hogy a Förgetegen szolgáljon tovább.

–  Ó – felelte Singh, és remélte, hogy elég könnyednek hangzott.

–  Nehogy félreérts! Kiváló gépész, és elkel nálunk a tapasztalata. De ha bármi gond akadt vele, szeretném tudni, hogy mi volt az.

–  Biztosra veszem, hogy a tehetsége… – kezdte Singh, de Trejo anélkül, hogy felemelte volna a hangját, beléfojtotta a szót.

–  Ha parancsnoki pozícióba kerül a hajómon, meg kell értenem, hogy miért távolítottad el a szolgálatodból – magyarázta az admirális ugyanolyan nyájasan, mint ha először tette volna fel a kérdést. – Mindössze ennyit kérek tőled.

–  Igenis, uram – felelte Singh. Bárcsak én érteném, gondolta. A minden és mindenki iránti düh, amely a támadást követte, mostanra lecsillapodott, és csak valamiféle homályos, nyugtalanító félelemérzet maradt, mint amikor egy kamasz megfeledkezik a házi feladatáról. Minthogyha lett volna még valami, amit meg kell csinálnia, valami, ami gondot jelent majd, ha elvégezetlenül marad, de fogalma sem volt, mi lehet az, vagy egyáltalán hogyan jöhetne rá erre.

–  Nem kell kapkodnia, fiam – mondta Trejo.

Singh kissé akadozva mély levegőt vett. Utálta magát ezért.

–  Az adott helyzetben úgy éreztem, hogy ha nem reagálok a személyem és tágabb értelemben a főkonzul hatalma és maga a birodalom elleni támadásra, csak felbátorítom az állomáson tevékenykedő szakadár elemeket. Úgy éreztem, határozott választ kell adnom, hogy egyértelművé tegyem az üzenetet: ez itt a mi állomásunk, hogy sehová nem megyünk innen, és hogy hiábavaló a munkánk akadályozására tett bármilyen kísérlet. Felejtsék el a lázadás ötletét, mielőtt az kitörne.

–  És úgy gondolod, hogy Tanaka ezredes nem értette meg és nem támogatta ezt az álláspontot? – érdeklődött Trejo.

–  Békülékenyebb módszert ajánlott. Úgy vélem, hogy a marsi hadseregben szerzett tapasztalataira támaszkodott, de ebben az új helyzetben ezek a tapasztalatok már nem érvényesek. Nem értett egyet velem, és kijelentette, hogy nem támogatja az új biztonsági intézkedéseket, mivel azokat túl szigorúnak találja. Ekkor felmentettem a tisztségéből.

–  Miért gondolod, hogy az ő nagy tapasztalata az adott helyzetre már nem érvényes? – kérdezte Trejo. A szavait lehetett volna gúnyolódásnak vagy költői kérdésnek is értelmezni, de volt valami az öregember hangjában, ami őszinte érdeklődésre utalt.

Amikor nem találsz fedezéket, az egyetlen észszerű megoldás az, ha a lehető leggyorsabban átvágsz a harcmezőn. Hogyan találhatta magát folyton ilyen helyzetekben?

Singh megköszörülte a torkát.

–  Tanaka ezredes egy ellenséges, de egységbe nem tömörült népesség lázadóinak megbékéltetésekor szerezte a tapasztalatait. Az övbéliek nem a Mars polgárai, jóllehet marsi befolyás és irányítás alá kerültek. A „szívek elnyerése” bizonyos értelemben mindig is a megbízatásának része volt. Még mindig így gondolkodik. Ugyanilyen felfogásban akarja megközelíteni ezt a zendülést. Csak azokra szabad lesújtani, akik közvetlenül részt vettek a merényletkísérletben, a lakosság fennmaradó részének együttműködő bizalmát pedig kedvességgel kell elnyerni.

–  És te nem értesz egyet ezzel a helyzetértékeléssel – állapította meg Trejo.

–  De. Viszont a főkonzul személyes rendelete alapján minden ember a Laconiai Birodalom polgára. A medinaiak nem semleges harmadik félnek számítanak köztünk és a lázadó frakció között. Ők is laconiaiak, a lázadók pedig nem egy idegen kormány, amely ellenáll a hódításnak, hanem bűnözők. Bármilyen más válasz ellenszegülne a birodalmi rendelkezésnek, és törvényesítené őket. Nincs szükségem arra,

hogy elnyerjem a szívüket. Azt kell megértetnem velük, hogy a korábbi politikai testületek és viszonyok már nem érvényesek. Nem új területet foglalunk el, hanem a törvényt hajtatjuk végre a saját birodalmunkban.

Trejo elmosolyodott.

–  Ez akár a politikaelméleti kurzusokon is elhangozhatott volna az akadémián. Nem a tananyagból akarlak beszámoltatni, százados. Hiszed, hogy mindez így igaz?

Furcsa kérdés volt.

–  Nem lennék itt, ha nem hinném, admirális.

–  Egyértelműen a birodalom hivatalos álláspontját képviseled, és pontosan fogalmaztál – értett egyet Trejo.

–  Uram, ha többre nem kíváncsi…

–  Szerinted a főkonzul miért helyezett ide? – kérdezte Trejo, mintha Singh meg sem szólalt volna.

–  Uram?

–  A tanulmányi eredményeid kifogástalanok. Olvastam az elemzésedet Duarte elméleteiről, amelyekben a logisztikai irányítással létrehozott birodalmat vázolja fel. És fogadok, hogy lenyűgözted vele. Néhány egészen egyedi ötletet tulajdonítottál a szövegének, amelyekről biztosra veszem, hogy ténylegesen nem szerepeltek benne.

–  Köszönöm, uram – válaszolta Singh, és hiába igyekezett elérni, hogy ne kérdésnek hangozzon.

–  De a Medinára helyezésed előtt mindössze egyetlen haditengerészeti járművön vezettek körbe. És valószínűleg még száz hozzám és Tanakához hasonló tisztet találni a Laconián, akik tényleges harctéri tapasztalatokat szereztek. Miért téged választottak ki, és nem közülük valakit?

Singh ezen már maga is eltűnődött.

–  Erre őszintén nem tudom a választ, uram.

–  És ez az egyetlen helyes válasz, fiam. Nem, hogyan is tudnád. De hadd segítsek megfejteni. Tudod, hogyan kell fényesre csiszolni egy

követ?

–  Nem, uram.

–  Egy centrifugába kell rakni rengeteg kővel és egy kevés homokkal együtt, aztán pár hétig járatni a centrifugát, amíg minden él el nem kopik, és mindegyik szép fényes nem lesz. Ezerháromszáz bolygón vesszük át az uralmat, és csak száz hozzám és Tanakához hasonló vén trottyot találni, meg pár ezer friss diplomás zöldfülűt, mint amilyen te vagy.

Singhnek fogalma sem volt, mi lehet az a zöldfülű. Mariner-völgyi kifejezésnek hangzott. A kontextus azonban egyértelmű volt. Ahogy az is, mit akar ezzel Trejo mondani.

–  Tanaka ezredest tehát azért helyezték ide… – kezdte Singh.

–  Hogy ledörgöljön rólad egy kis ostobaságot. Tanaka már azelőtt zendülőkkel harcolt, hogy te megszülettél volna. Több embert megölt, mint ahánnyal életedben találkoztál. De egy Tanaka ezredesünk már van. Ha őt nevezzük ki parancsnoknak, azzal semmi újat nem hozunk létre. Ez a kis csetepaté remélhetőleg csiszolt rajtad egy keveset, vagy mindenkinek csak az idejét pazaroltuk. Tanaka siklója egy óra múlva indul. Azt hiszem, tartozol neki egy beszélgetéssel.

–  Igenis, uram – felelte Singh. Mintha még több epe tolult volna fel

a torkába, de az admirálisnak igaza volt.

Trejo felállt. A megbeszélés véget ért.

–  Távozhat, százados. Gondoskodj róla, hogy a Medina még itt legyen, amikor visszatérek!

–  Értettem, admirális.

A legbátrabb az lett volna, ha felmegy a Förgetegre. A legkönnyebben úgy intézhette volna el, ha rögzít egy üzenetet, és elküldi a Medina rendszerén keresztül, ahol a biztonsági előírások miatt megbocsátható lett volna, hogy nem valós időben beszélgetnek. Elfelezte a kettő közötti különbséget.

Az övbéli whisky ízét, amit valaki a régi kabinjában hagyott a Viharon, savanyúnak és gombásnak érezte, Singh mégis lehajtotta. Úgy tűnt, az alkohol végre áthatolt a szájába és torkába feltolult epe maradékán. Lerúgta a bakancsát, a sarkát az íróasztalára támasztotta, és várta, hogy felengedjen a görcs a mellkasában, ha csak egy egészen kicsit is.

Kezdettől fogva nyilvánvalónak kellett volna lennie. Visszagondolva már belátta, hogy az egyedüli dolog, ami a kormányói posztra ajánlotta, az a Duarte főkonzul elképzelése melletti feltétlen elkötelezettség lehetett. Ám mindössze ennyit kértek tőle. Szükségük volt a hozzá hasonló tapasztalatlan igaz hívőkre, hogy a tó közepébe hajítsák őket, majd reménykedjenek, hogy elég gyorsan megtanulnak visszaúszni a partra. Ami pedig Tanakát illette: a gőgje, a Singh tapasztalatlansága iránti megvetése, hogy nem volt hajlandó egyszerűen elfogadni a parancsait. Pontosan ezek indokolták, hogy a parancsnoksága alá helyezzék. Épp azt

a fajta kamaszos viselkedést igyekezett kiirtani belőle, hogy sértődöttségi rohamában kidobja a nőt.

Elcseszte.

A tény, hogy Trejo admirális megértette, amit vakrémületében tett, miután először tűz alá került, egyszerre hozott megkönnyebbülést, és alázta meg. Valószínűleg ez lehetett az egyetlen oka annak is, hogy nem mentették fel a posztjából. Trejo látta, mi siklott félre, mégis úgy érezte, hogy Singh adhat nekik valamit. Hogy még nem kell a szemétbe hajítani őt. Megint csak megnyugtató és megalázó.

Ivott még egy whiskyt. Az ital felmelegítette a torkát. Ennél több jót nem mondhatott róla. Ennyi elegendő volt.

Egy újabb csapda várt rá. Singh rádöbbent, hogy előre érzi. Érezte magán Trejo figyelmét, ahogy arra vár, hogy meglássa, miként sikerül  partra evickélnie azok után, hogy egyértelművé tették a hibáját. Az admirális gyakorlatilag parancsba adta neki, hogy látogassa meg Tanakát, mielőtt az ezredes kihajózik, vagyis itt kellett kelepcére számítania. Tucatnyi ötlete támadt, hogyan zajlik majd a beszélgetés, aztán mindegyikkel kapcsolatban meggondolta magát, amint felismerte a sugallatot. Itt ő parancsolt. Tehát ő veszítheti el a parancsnoki posztját.

Talán az lett volna a helyes, ha szántszándékkal, de becsülettel veszít. Még ha valóban visszaküldik is Nathez és a Szörnyecskéhez, kevésbé szégyenteli lesz a vereség, ha a valóban felnőtthöz illő megoldást választja.

Lehúzta a képernyőt a csuklójáról, aztán kiterítette az íróasztalán.

–  Tanaka ezredes, kép és hang – mondta neki.

–  Itt Tanaka – jelentkezett be egy pillanattal később a nő. A kis képernyőn az arca szinte csak a legfeltűnőbb jegyekké préselődött össze. Sötét, sűrű szemöldök. Széles állkapocs. Lelapult, kissé ferde orr. Veszélyesnek és haragosnak tűnt tőle. E pillanatban valószínűleg mindkettő igaz lehetett rá.

–  Ezredes! – köszönt Singh, és próbált higgadt, közvetlen hangnemben beszélni hozzá. Úgy gondolta, többé-kevésbé össze is jött. Azért hívja, hogy még néhány adminisztratív részletkérdést véglegesítsenek.

–  Kormányzó! – felelte a nő, és neki valóban sikerült elérnie azt az érzelemmentes hatást, amelyre Singh csupán törekedett.

–  Beszéltem Trejo admirálissal az áthelyezéséről. Azt mondta, örül, hogy parancsnoki pozícióba helyezheti a Förgetegen, én pedig semmi olyasmit nem tettem, amivel lebeszéltem volna erről.

–  Köszönöm, hogy nem próbálta megtorpedózni a karrieremet – felelte Tanaka, noha egyáltalán nem tűnt hálásnak. Annál, hogy nem mondta ki: Menj a picsába, kis pöcs, akkor sem bánthattál volna jobban, ha akarsz, több udvariasságra nem számíthatott tőle.

–  Szeretném, ha tudná, hogy már megértettem: a támadást követő felfokozott érzelmi állapotomban több rossz döntést hoztam, többek között azzal, hogy felmentettem önt a tisztségéből.

Pillanatnyi szünet következett. Egy másodperc töredékének töredéke, de érzékelni lehetett.

–  Valóban – válaszolta Tanaka. A dús szemöldök egy milliméterrel feljebb húzódott.

–  Igen. És ha anélkül érvényteleníthetném a döntésemet, hogy azzal tovább súlyosbítanám a hibámat, megtenném. De pillanatnyilag a legfontosabb – mind a beosztottjaim, mind a Medina polgárai számára –

a nyugodt hatalom látszata a legfelsőbb szinten. Ha annyira drasztikus döntést hoznék, hogy felmentem, aztán rögtön visszavonom ezt a döntést, gyengének és határozatlannak tűnnénk… tűnnék. Az áthelyezését ezért hivatalosan azzal fogom indokolni, hogy több harctéri tapasztalattal bíró tisztre van szükség Trejo admirális hajóján, miután elfoglaltuk az állomást, ő pedig hamarosan megindítja a támadást a Sol ellen. Így nem kerül szégyenfolt a kiemelkedő minősítésébe. Sajnos a bocsánatkérésemnek és sajnálkozásomnak egyelőre nem hivatalosnak kell maradnia.

Tanaka összevonta a szemöldökét, habár a gesztus inkább meglepetést, mint haragot tükrözött.

–  Méltányolom, kormányzó.

–  Sok szerencsét és sok sikert a Sol-rendszerben, ezredes! Várjuk

a küldetésük sikeréről beszámoló híreket. Singh vége.

Bontotta a kapcsolatot, és megitta a maradék borzalmas övbéli whiskyt. Nem tudta megmondani, vajon az alkohol hatott-e így, de mintha legördült volna a válláról a teher, amit a Medinára érkezése óta cipelt. Most már az ő állomása volt. Ő parancsolt, magának köszönheti, ha elbukik, ha sikert arat. És már úgy érezte, hogy túl van a legsúlyosabb hibán, amelyet elkövethet, és nem is volt annyira rettenetes.

A helyzet mostantól csak javulhat.