NEGYVENEDIK FEJEZET: NAOMI

–  Ébresztő! Indulnunk kell! – szólongatta valaki. – Most rögtön. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Naomi nagy nehezen felnyitotta a szemét. A lába a fedélzetburkolatra ért, mielőtt az álma, amelyben járt, eleresztette volna a tudatát. Tűz tombolt. Ő a tűzhöz beszélt… érezte, ahogy elfelejti, és az álom szétolvad, ahogy a vattacukor a vízben.

Amos fájdalmas mordulással hemperedett le az ágyáról, és odament Clarissához, hogy felsegítse. Alex már a kezeslábasát cibálta vékony barna lábára. Az új hang egy lányhoz tartozott, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy a félbevágott kör tetoválást viselje a kézfején.

–  Mi történt? – kérdezte Bobbie. – Valami gond van?

–  Szóltak Sabának, hogy mennünk kell, ezért elmegyünk. Most indulás!

–  Saba hol van? – érdeklődött Bobbie.

–  Már elment – válaszolta a lány, aztán ő is elillant. Fény szűrődött be a kabinba, ahol a lány résnyire nyitva hagyta az ajtót. A harsány hangok és a fémhez csattanó fém zaja pánikról árulkodott, de nem csata zajlott. Nem hallatszott puskaropogás. A félelem és a késztetés, hogy igyekezzen, mégis ugyanolyan erőteljesen tört rá Naomira.

–  Jól vagy, Kisbarack? – kérdezte Amos. Clarissa bólintott, és hátul copfba húzta össze a haját, mintha munkába készült volna. Az arcába mintha egy kevéssel több szín költözött volna, amióta megkapta az új gyógyszerét. Ha Amos nem talál rá a készletre, most a karjában vihette volna. Hála az égnek. Apró szívességek. Így.

A folyosón összetorlódtak, és Naomi kivárt, hátranézett. Sem szerszámokat, sem terminálokat nem hagytak hátra, csupán hajmaradványokat és DNS-t. Ami épp elegendő lesz ahhoz, hogy azonosítsák őket.

–  Naomi! – kiáltott oda Alex az előcsarnokból. – Mindenki elég gyorsan igyekszik kijutni innen. Szerintem nekünk is…

Naomi fürgén, határozottan megindult, pokrócokat, párnákat és lepedőket kapott a karjába. Olcsó holmik voltak, azért szinte semmit sem nyomtak. Újabb apró szívesség. Naomi az egészet a rögtönzött visszaforgatóba dobta a folyosó végén. Lehet, hogy nem számít. Lehet, hogy ostobaság volt ilyesmire pazarolnia az idejét. Nem érdekelte. Megtette, amit meg kellett tennie. Mostanában az élete sokszor csak erről szólt.

Saba a karbantartó-bejáratnál várta őket, amelyik az állomás többi részébe vezetett. A Medina hatalmas testébe, amely nem a földalatti mozgalom kezében volt. A férfi megfeszítette az állkapcsát, a szeme alatt mély karikák sötétlettek, amelyeket bőre barnasága sem rejtett el.

–  Mi történt?

–  Leszólt az egyik emberünk a rendszerlogisztikáról. A Laconia ezt

a szakaszt készül átvizsgálni. Ha rátalálnak az itteni búvóhelyeinkre, akkor szerencsésebb, ha nem vagyunk odabent.

–  Nos. Tudtuk, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik.

Saba egy terminált nyomott Naomi kezébe.

–  Ez a tiéd. Hamisított profil. Alles la szereztem egyet, aki velünk van. Szobával, állással. Ne kaparjátok meg a krómozást, mert lejön, de hirtelenjében ennyit tudtam összehozni.

–  Köszönöm – mondta neki Bobbie, amikor Saba odaért hozzá.

–  Üzeneteket is küldhettek. Csak szöveget. És csak nekem. A saját körötök a sajátotok.

Naomi bólintott. Mintha visszatért volna a fiatalsága, a lehető legrosszabb módokon. Amos, Alex és Clarissa már a nyilvános folyosó felé tartott, Bobbie mögöttük kocogott, hogy beérje őket. Naomi Saba karjára tette a kezét.

–  A hamis személyazonosságoknak nem kell sokáig kitartaniuk. Már közel járunk. Nem érdemes kétségbeesni.

Saba tekintete meglágyult.

–  A kis feleségem odahaza a Sol-rendszerben vezeti a harcot ezek ellen a szemetek ellen. És akár világokat megmozgatok azért, hogy megint mellette ébredhessek. Csak még egyszer.

Naominak eszébe jutott Jim és a gyomrát fájdító félelem. Saba megérintette a vállát, és gyengéden eltolta őt a barátai után. A legénysége után. Egy híján a teljes családja után.

A Medina dobjának belső rétege bármelyik régi felpörgetett állomásé lehetett volna. A szélesebb nyilvános folyosókat kocsi- és gyalogosforgalomra egyformán tervezték, felfelé vezető rámpákkal a belső oldal termőföldjei és mesterséges napja felé, a lefelé haladók pedig a lába alatti vákuumhoz vitték el. Azóta nem lépett ki Saba titkos búvóhelyeiből, hogy elvesztették Jimet. Most, hogy a Medina rendes lakói között sétált, és próbált beilleszkedni a műszakok közötti rutinokba, folyton azt érezte, mennyire nyitott minden. Más körülmények között ez megnyugvást hozott volna. Itt védtelennek érezte magát miatta, mint egy egér a macska vadászterületén.

Fogta a terminált, amit Sabától kapott, és igyekezett unottnak mutatni magát, miközben megnézte, ki is ő, hol lakik, és milyen válaszokat kell adnia, ha a laconiaiak esetleg megállítanák. Már rengeteg hamis személyazonosságot látott, és ez elég tisztességesen összerakottnak látszott.

A valódi kérdés az volt, mennyire mélyen tudták beleásni magukat Saba kémei a laconiai adatbázisokba. Most, hogy megszakadt a kapcsolat

a Medina és a Vihar között, helyi másolatokkal fognak dolgozni. Amikbe bele lehet nyúlni. Furcsának tűnt belegondolni, hogy Jim áldozata nélkül a földalatti szervezkedésnek ott helyben vége lehetett volna. Hálája haraggal keveredett.

Széles képernyőkön ment az állomás hírcsatornája. Laconiai propaganda, de talán igaz, legalább egy része az. A Sol-rendszerről és az ott dúló háborúról mutattak képeket. Naomit ez nem érdekelte, de amikor váltott a kép, megtorpant. Egy barna bőrű, széles állkapcsú fiatal nőt mutattak laconiai kék egyenruhában. Az alatta megjelenő szövegmezőben az állt: JAE-EUN SONG ADMIRÁLIS, A TÁJFUN SZEMÉNEK KAPITÁNYA. A képernyő másik felén pedig egy fiatalembert lehetett látni. Santiago Singhet, a Medina kormányzóját.

–  Mit remél attól, hogy a Medina Állomásra érkezik? – kérdezte a férfi spanyol, kínai és nyugtalanító módon övbéli kreol felirattal kísérve.

A nő komoly arccal bólintott, és azt felelte:

–  A legfontosabb az, hogy garantáljuk az állomáson élők biztonságát. Duarte főkonzul egészen egyértelművé tette, hogy…

Naomi észre sem vette, hogy megállt, amíg Amos meg nem bökdöste.

–  Azt hiszem, jobb lenne haladnunk, főnök. Kevésbé feltűnő.

–  Igen – helyeselt Naomi.

–  Szerkesztéssel oldják meg – szólalt meg Clarissa. – Folyton ezt csinálják. Az időkésés valójában nem ennyi. Még van időnk.

Naomi bólintott. Nem mert megszólalni.

Saba hamis igazolványa szerint Ami Hendersnek hívták, és a menekültszállások negyedik szintjén lakott. Elvileg a Kék Lángelme, a jelenleg az Athén-kapu másik oldalán nélküle égető vízszállótó pilótájaként dolgozott. Kíváncsi lett volna, vajon Sabának sikerült-e eltüntetnie Naomi Nagatát az állomás nyilvántartásából. Egyértelműen nem törölhette ki a több évtizednyi híranyagból, ahogy Jim mögött áll, és azon dohog, bárcsak a kamerák másra szegeződnének.

Egy szappanbuborék felszínén sétált, és abban reménykedett, hogy nem fog szétpukkanni.

A menekültszállások, amikor odaértek, valamivel kellemesebbnek bizonyultak, mint a föld alatti kaszárnya. Egy kis ötszobás lakosztályt kaptak, középen keskeny folyosóval, a végén közös fejjel. Könnyedén megérinthette volna az egyik falat a könyökével, a szemköztit pedig

a vállával. A szobák szűkösebbek voltak, mint a Roci kabinjai, de ajtók választották el őket egymástól, így nem kellett egymás álmait belélegezniük. A kis fali képernyőt a hivatalos hírcsatornára állították be, de a Tájfun kapitánya mostanra eltűnt, és egy higgadt ábrázatú, biztonsági egyenruhás férfi arca került a helyére.

–  A bázis pontosan olyannak bizonyult, amire számítottunk. Ezek

a patkányfészkek tették lehetővé a terroristák számára, hogy titokban működhessenek és akciókat szervezhessenek. Nélkülük kikényszerülnek a fényre. És itt lehet megállítani őket. Nem tudhatjuk, hányan használták a titkos bázist, de lezártuk, és átfogó vizsgálatot indítottunk. Biztosra vesszük, hogy az állomást fenyegető veszély mértékét csökkentettük, de nem nyugodhatunk meg. Ezek az emberek hajlandók kockára tenni a környezet épségét az ideológiai tisztaságukért. Az állomás minden lakójának életét kockáztatni. Fontos elszigetelnünk és lefegyvereznünk ezeket a terroristákat, mielőtt az oxigéntartály szétrobbantásához hasonló újabb merényletet követnének el. Ennek érdekében

a kormányzó felhatalmazást adott, hogy korlátozott amnesztiát kaphasson bárki, aki…

Clarissa a hüvelykujjával kikapcsolta a monitort. Egyenesen Naomi szemébe nézett, és a tekintetéből kiolvasható elszántság és kimerültség minden szónál többet elmondott. Ne törődj vele! Dolgunk van.

Alex megköszörülte a torkát.

–  Nos, mivel már nincs ebédlőnk, azt hiszem, kimegyek a folyosóra, hátha találok egy kávézót vagy hasonlót. Valaki kér még reggelit?

Odakint nyilván őrökkel lehet találkozni. Drónokkal. Meg kell kockáztatni, hogy amikor kifizetne valamit, Alex hamis személyazonossága megbukik, vagy figyelmeztet a valódira. A legszíveseben megragadta és a szobájába zárta volna. Szerette volna biztosra venni, hogy senki sem hagyja el a kabinja bizonytalan biztonságát.

–  Teát – válaszolta. – Esetleg pár fehérjeostyát.

–  Jól van – mondta erre Alex. – Mindjárt visszajövök.

Ahogyan kimondta, ígéretnek hangzott. Mintha betarthatta volna.

–  Én meg… – szólalt meg Amos, és Clarissára mutatott.

Naomi bólintott.

–  Megpróbálok dolgozni egy kicsit.

–  Akkor rám hárul a feladat, hogy őrködjek – állapította meg féloldalas mosollyal Bobbie. – Tervnek nem valami komoly, de legalább nem semmi.

–  Majd én kitalálok valamit – nyugtatta meg Naomi.

Új, keskeny priccsén ülve listát állított össze Saba terminálján. Tudta, hogy ha túl sokat foglalkozik a veszélyekkel és azzal, mennyire szorít az idő, újra rátörnek a sötét gondolatok. Erre most nem volt ideje. Viszont ha összpontosíthat, problémákat oldhat meg, minden rendben lesz. Elég ideje ismerte már magát ahhoz, hogy rájöjjön erre. Egy jól kihasznált elmével törődni kell, állandóan táplálni.

Végcélként azt jelölte meg, hogy kijussanak a lassú zónából, keressenek egy biztonságos helyet, ahol elrejtőzhetnek, aztán rendezni a soraikat.

RENDEZNI A SORAINKAT

Részletekbe menően nem tudta volna megmondani, hogy ez mit fog jelenteni. Valószínűleg annyit, hogy kerüli a feltűnést, és meglátja, mi történik. Megvárja, amíg az ellenség hibát követ el, vagy új szövetségesek tűnnek fel. A régi-régi stratégiák. De bárhogyan alakul is, ez a végcél. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, még néhány dolgot sikeresen meg kellett oldania…

BIZTONSÁGOS HELYRE JUTNI

Ehhez azonban előbb…

BIZTONSÁGOS HELYET TALÁLNI

Végtére is tudniuk kell, hová menekülnek, mielőtt elszöknének. Egy olyan helyet kell keresniük, ahová leszállhatnak a Rocival. Egy olyan helyet, amelyikről nehezen lehetett elképzelni, hogy Duarte mellé áll, őket pedig feladják. Vagyis a Fisk szövetségébe tartozó bolygók egyike sem jöhetett szóba, ahogy a Sol sem. Ez problémásnak ígérkezett, de Naomi érezte, hogy valami alakulni kezd. Akkor hát rendben. De az egész egynél több tényezőtől függött, ezért kettéosztotta az oszlopot, és még egy hasábot adott hozzá.

MEGVAKÍTANI A MEDINÁT ÉS A KÖZELGŐ VIHART

Ha a laconiaiak tudják, hogy merre tartanak, akkor sokáig nem maradhat titokban a hollétük. Ezért ez fontos lesz. És ezt legutoljára kell elintézniük, mielőtt indulnának, hogy az ellenségnek ne legyen ideje megjavítani, aminek a tönkretétele mellett végül döntenek. Mindenkinek készen kell állnia, mielőtt az érzékelőrendszerek csődöt mondanak, ezért…

ÖSSZEGYŰJTENI AZ EVAKUÁLANDÓ CSOPORTOKAT

Ehhez pedig mindenkihez el kell juttatniuk a hírt Saba hálózataiban. Az egész földalatti mozgalomhoz. Mindegyikükhöz. És tessék. A bánat és a rettegés. És az elszoruló torok. De semmi gond. Egyszerűen be kellett vennie a listába. Ez is a terv része volt.

KISZABADÍTANI JIMET

Saba egy órával azelőtt küldte az üzenetet, hogy „Ami Henders” elvileg leadta a munkát. Bobbie ugyanazt az üzenetet kapta, habár a többek közül senki sem. Egy éttermet nevezett meg egy szinttel a dob belső felszíne alatt, plusz az oda vezető utat, amelyiken, ha minden jól megy, elkerülhetik az ellenőrző pontokat. Naomi megmosta az arcát a két tenyerénél nem nagyobb mosdókagylóban, és úgy-ahogy rendbe ráncigálta a haját. Amikor hazakerül a Rocira, egy egész napot a zuhanyzóban fog tölteni. Egy egész rohadt napot.

Alex és Clarissa a nyilvános előcsarnokban várta. Bobbie és Amos pár méterrel odébb ácsorgott, és úgy tettek, mintha beszélgetnének, valójában viszont őrködtek. Mindkettejük bőrét kék-zöld foltok borították, Amos szeme felett pedig egy vágást lehetett látni. Úgy néztek ki, mint akiket elkapott egy robbanás, ami szigorúan véve igaz is volt, de a zsigeri feszültség, amelyet Amoson korábban fel lehetett fedezni, eltűnt.

Nem, dehogy. Csupán enyhült. Ez mégis jó jelnek számított.

–  Indulhatunk, hogy kirúgjunk a hámból? – kérdezte Clarissa, és belekarolt Naomiba. Játékos gesztusként adta el, de az is érződött rajta, hogy támaszra van szüksége.

–  Remélem, hogy Margarita koktéllal is tudnak szolgálni – válaszolta Alex. – Már régóta nem ittam egy jó pohár Margaritát.

–  Hidd el nekem, hogy soha nem ittál jó Margaritát, marsi! – jegyezte meg Amos. – Van pár dolog, amit még mindig csak a Földön csinálnak jól.

Bobbie elkapta Naomi tekintetét, alig észrevehetően biccentett, és megindult a megadott útvonalon. Mellette Amos haladt a töredékgravitációban kissé ringó léptekkel, mintha minden lépéskor fájdalom nyilallt volna bele. Naomi adott nekik pár másodperc előnyt, majd megindult utánuk. Azoknak a zúzódásoknak történetük volt, és Naominak az az érzése támadt, hogy sosem fogja megtudni, mi lehet az.

James Holden legénysége a kapitányon kívül öt tagból állt, ők viszont nem öten voltak. Elöl egy pár haladt, mögöttük pedig egy másik, háromfős csoport. Ahhoz, hogy a mintázatfelismerők ne fedezzék fel őket, eléggé gyenge álcát választottak. De legalább valamit.

Az étterem széles, fehér kerámia bárpultja a folyosóra nyílt. Hátulról haltól és currytől illatozó gőz gomolygott be. A külső nem illett

az eredeti hajó esztétikai koncepciójába. A hely a módosítások közé tartozott, a Nauvoo, melyből később a Behemót lett, ami aztán a Medina Állomássá alakult, azt tanulta épp, mi volt, és mivé lesz majd. Így nézve Naominak tetszett az étterem, ha egy kicsit csúnyácskára sikeredett is.

A pult mögött álló férfi bólintott, majd mindannyiukat egy olyan dialektusban köszöntötte, amelyet Naomi nem ismert fel, majd intett nekik, hogy menjenek hátra a gőzbe. A konyha kicsi volt, két nő serénykedett benne – az egyikük egészen öreg, a másik még szinte kislány –, akik kíváncsian figyelték őket, ahogy átvágnak a helyiségen.

Az idős férfi kinyitott nekik egy vastag fémajtót, és mosolyogva odabiccentett a mögötte nyíló hűtőkamra felé. Saba már ott várta őket, vállára pokrócot terített, a szájában fekete cigaretta füstölgött. Az arcát kicsípte a hideg. Az idős férfi becsukta maga mögött az ajtót, és kigyulladt egy aranyszínű vészlámpa, árnyakat vetett rájuk a tankban tenyésztett halakkal teli ládák felől. Amos tekintete Clarissára siklott, de úgy tűnt, Claire leginkább örül a hűvösségnek.

–  Nem tökéletes – kezdte Saba –, de legalább nehezen tudnak kihallgatni minket.

–  Úgy gondolod, hogy hallgatóznak?

–  Nem – vágta rá Saba. – De idebent kevésbé tűnik valószínűnek, hogy tévedek. Perdón a gyors költözés miatt. Nem sokkal előtte figyelmeztettek.

–  Shikata ga nai – válaszolta Naomi, és Saba bánatosan bólintott.

–  Van egy tervünk – közölte Bobbie. – Vagyis Naominak.

–  Legalábbis egy vázlat – javította ki Naomi. – Nem vagyok oda érte, mert nagyon sok mindennek kell megtörténnie rendkívül rövid idő alatt. De a Tájfun kevesebb mint egy hét múlva megérkezik, és azt semmiképp sem tudom lelassítani.

–  Vannak embereim – nyugtatta meg Saba. – Te elmondod nekem, én pedig megmondom, kinek kell továbbadni.

–  Akad benne jó néhány változó – folytatta Naomi. – Többféleképp le lehet bontani.

–  Mesélj! – kérte Saba a füst és a fehéren gomolygó lélegzet felhője mögül.

Naomi mesélt. Lépésről lépésre ismertetett minden részletet. Miközben előadta, az egész akció egyre határozottabb alakot öltött a fejében, lehetővé tette, hogy olyan egyértelműen és határozottsággal beszéljen, amit félig sem érzett.

Borzalmas tervnek tűnt, ezerféleképp félresikerülhetett, és bizonyos hibákat orvosolni sem lehetett. Ha a rohamcsapat nem jut fel a Viharra. Ha a leállítókódot megváltoztatják, vagy nem lehet feltörni. Ha a laconiai technikusok gyorsabban megjavítják az érzékelőket, mint amivel Naomi kalkulált.

De minden kimondott szava, minden kifejtett részlet mögött a Tájfun fenyegető árnyát érezte. Ahogy közeleg. Ahogy semmissé teszi minden megmaradt esélyüket.

–  Két bomba kell – jelentette ki Saba, és elővette a kézi terminálját. Amelyiket nem kapcsolta rá az állomás hivatalos hálózatára. Tovább magyarázott, miközben megírta az üzenetet. – Az egyik az érzékelőkhöz, a másik a börtönhöz. Katria elintézi az egyiket. Meglátjuk, kit tart alkalmasnak a másikhoz. Melyik a fontosabb?

Mindkettő fontos, vágta rá Naomi ugyanabban a pillanatban, hogy Clarissa kijelentette: A börtön.

–  Korábban itt dolgoztam az állomáson, még annak idején – folytatta Clarissa. – Intézd el, hogy hozzáférhessek a kisegítő kapcsolóállomáshoz, amelyik energiával látja el őket, és hogy újraindíthassam az elsődlegest. Le tudom állítani az érzékelőket.

–  Claire – fordult oda aggodalmasan Bobbie.

–  Értek hozzá – magyarázta Clarissa. – Menni fog.

És ezzel el is dőlt. Saba már az üzenetet gépelte be a kézi termináljába.

–  Bist bien alles – mondta.

–  Amosszal ketten elvállaljuk a Vihart – közölte Bobbie. – Te biztosítod a csapatot, de mi vezetjük őket, különben bele sem vágunk.

–  Megegyeztünk – bólintott rá Saba. – Én meg az embereim átmegyünk a Malaclypse-re, amint jeleztetek. Ha az itteni keményfiúknak gondjuk akadna, legalább kettő állhat ki egy ellen. B terv, sa sa?

Alex felemelte a kezét.

–  Senki más nem irányíthatja a Rocit, csak én. Ezzel mindenki tisztában volt, igaz?

–  Én a börtönhöz megyek – jelentette ki Naomi. Kiszabadítom Jimet.

Saba terminálja csipogott, és a férfi látható örömmel nézett rá.

–  Katriának van egy jelöltje. A coyónak komoly tapasztalata van a robbanószerekkel. Tudnia kell, mire készülünk. Viszont csak ez a rész érdekli. A belső körbe tartozik, mint mi.

–  A belső körbe – ismételte el Naomi. – Claire meg én beszélhetünk vele.

–  Remek – válaszolta Saba, majd a hűtőkamra ajtajához cammogott, és pokrócba csavart öklével rácsapott néhányszor. Aztán Bobbie-ra és Amosra bökött. – Ti velem jöttök. Meglátogatjuk Katriát. Elmondjátok, hogyan lehet elkapni a tengerészgyalogosokat.

Valami megrezdült Bobbie arcán. Kifejezésnek aligha lehetett volna mondani, de Naomi rögtön felfedezte.

–  Te vezetsz, mi követünk – mosolyodott el semmitmondón Amos.

–  Valami ötlet, hogyan juthatnék fel a hajómra? – érdeklődött Alex, ahogy kinyílt az ajtó.

–  Több is – felelte Saba. – Érdemes lenne velünk jönnöd. – A fejét csóválta. – Túl sok a teendő. Nincs elég idő.

Kiléptek az egyszere csak forrónak tűnő levegőbe. Naomi észre sem vette, mennyire fázik, amíg hirtelen nem didergett többé. Saba átkísérte őket a konyhán, aztán kettesével kisurrantak a gőzön át, mígnem csak Clarissa és ő maradt.

Leültek a pulthoz, és az arra járókat figyelték. A hal nem hagyott bennük mély nyomot, de a gombás rizses curry egészen ízletes volt. A folyosó túlsó oldalán egy monitor adta sorban a híreket, aztán újrakezdte elölről. Clarissa evett, teát ivott, mindenről és semmiről csevegett. Naomi szinte észre sem vette, hogy közben remeg a keze, és a tekintete időnként idegesen cikázik. Ha úgy gondolja, hogy meg tudja csinálni, akkor meg tudja csinálni, nyugtatta magát.

Megérkezett a férfi, rácsusszant a mellettük lévő székre. Sötét haj, csinos szem, ragyogó, izgatott mosoly és köztük ferde orr.

–  Namnae na Jordao – mutatkozott be. – Otthon már találkoztunk, igaz?

–  Emlékszem rád – felelte Clarissa.

–  Katria küldött – mondta, és közelebb hajolt. – Szóval mire készülünk?