HUSZONHARMADIK FEJEZET: DOBOS

A hajó úgy lépett ki a gyűrűből, akár a tenger felszínére bukó bálna valami régi videón. A gyűrűkapu ezer kilométeres átmérője parányinak számított a Naprendszer arányaihoz képest, hatalmasnak emberi léptékkel mérve, a laconiai hadihajó pedig a kettő közé illett – túl nagy volt ahhoz, hogy kényelmes legyen az egyikben, és túl kicsi, hogy jól passzoljon a másikba. A konstrukció mintha ugyanarról a kellemetlen köztes helyről származott volna; sem a protomolekula mostanra megszokott félelmetességéből, sem az ember alkotta tárgyak történetéből, hanem egyszerre mindkettőből és egyikből sem. Dobos újra meg újra végignézte az észlelésről készült felvételt, és minden alkalommal borsódzott tőle a háta.

Még nem állt készen. Kőtörmelékkel megtöltött sziklaugrók égettek keményen a kijelölt helyük felé, immár értelmetlenül. Az FMK flottája

a belső bolygók és a Jupiter-rendszer körül készült egyesülni, de még napok – talán hetek – voltak hátra az égetésből. Az űrvárosok lefelé tartottak, hogy találkozzanak velük. Mindezzel olyan hadászati helyzetekre készültek, amelyek azóta lekerültek a napirendről. Duarte és az ő Trejo admirálisa felpörgette a tempót. Dobosnak tennie kellett róla, hogy ezért nagyobb árat kelljen fizetniük, mint amennyit megadni szándékoztak.

–  Elnök asszony! – szólította meg Vaughn. Dobos még egyszer végignézte, ahogy a Förgeteg kilép a kapuból, mielőtt válaszolt. Elképesztőnek tartotta, hogy valami, ami ilyen hatalmas, egyáltalán képes átjutni a kapun. Elég nagynak tűnt ahhoz, hogy a saját tömegével és energiájával túllépje a biztonsági határokat. Talán ugyanúgy kihasználhatnák ezt a Laconia esetében is, ahogy annak idején a Szabad Hadiflottánál. Csupán az jelentett gondot, hogy a rohadt hajó már átjutott a kapun.

–  Vaughn! – felelte, de nem nézett hátra a férfira.

–  A kommunikáció a jelerősítőt illető döntésére vár – közölte Vaughn.

Dobos mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kiengedte a fogai közt. Több ezer jelerősítő működött szétszórva a rendszerben, de tudta, hogy Vaughn melyikre céloz. A Medinával folytatott titkos üzenetváltásai – Avasarala jóvoltából – a gyűrűkaputól nem messze, elsötétítve lebegő, alacsony energiájú jelerősítőn keresztül jutottak el oda és vissza. A Medináról érkező jel gyenge volt, a hullámhosszok pedig, amelyek között ugrált, kellően hasonlítottak a kapu szokásos interferenciájához, hogy könnyen észrevétlenül maradjon. A valós űrből viszont azonnal fel lehetett fedezni.

Jelenleg a legközelebb a Förgeteg járt hozzá a hajók közül.

Utasíthatná a kommunikációs egységeket, hogy ne használják. Könnyű megoldás lett volna. De az FMK hírszerzési erői ugyanúgy hozzáfértek. És Saba földalatti szervezkedése. Minél többen hibázhatnak, annál nagyobb az esélye, hogy valami rosszul sül el. És túl egyszerű lett volna leállíttatnia. Egyetlen jelcsomag elegendő volt hozzá, ahogy egyetlen kattintással le lehet kapcsolni egy lámpát. Figyelő üzemmódba váltana, és tudni kellene, hol keressék, hogy az űr elképzelhetetlenül hatalmas óceánjában lebegő homokszemnél többnek mutatkozzon.

Az elsötétítés tűnt a helyes lépésnek. De Dobos lázadozott ez ellen.

–  Mi értelme birtokolni valamit – mondta –, ha nem használhatjuk? Gyakorlati szempontból ez ugyanaz, mintha nem is lenne.

A képernyőjén újraindult a végtelenített felvétel. A Förgeteg kiemelkedett a kapuból.

–  Ha megőrzünk valamit, hogy a megfelelő időben újra használhassuk, nem lehet semminek tekinteni, sa sa que? – válaszolta Vaughn.

–  Költői kérdés volt – jegyezte meg Dobos.

–  Bocsánat.

–  Mondja meg nekik… – Nem egyszerűen a Medinára nyíló ablaka volt. Sabát is ennek révén érhette el. Mi van, ha a férfinak kapcsolatba kell lépnie vele? Na és ha történik valami, és a segélykiáltása azért nem jut el hozzá, mert Dobos túlságosan elővigyázatos volt? A magány szétterjedt a mellkasában, addig terebélyesedett, amíg Dobos nagyobbnak nem érezte önmagánál. Üresebbnek. – Mondja meg nekik, hogy kapcsolják ki! Tegyük félre esős napokra!

–  Igenis, asszonyom – felelte Vaughn, és már sarkon is fordult, hogy induljon.

–  Látott már esőt, Vaughn? – állította meg kérdésével Dobos. Még néhány másodpercet ajándékozott magának, amíg működik az összeköttetés a Medinával, és még Saba is elérhető. Még akkor is, ha nem élhet a lehetőséggel.

–  Nem, asszonyom. Sosem jártam a Földön. Nem is tervezem.

–  „Esős napok.” Még mindig használjuk.

–  A belső bolygók kulturális imperializmusa mindenhová beitta magát – válaszolta Vaughn.

–  Az esőt nem csak a belső bolygókon ismerik. A Titanon is esik. Víz helyett metán, de az ottani kupolákból látni lehet. Ott töltöttem a madhu chandra hetemet. Milliárdnyi cseppecske a kupola felszínén, mögötte narancsszínű fellegek. Parányi csillagoknak tűnnek. Ha látod őket. Saba nem lát jól távolra. Ő semmit sem látott belőlük. Én ellenben igen.

–  Ha ön mondja, asszonyom – felelte Vaughn. Vagy kissé idegesítette már Dobos, vagy csak Dobos látta bele ezt. Á, te is menj a picsába!, gondolta, de nem mondta ki, hátha mégiscsak ő képzelődött.

–  Jól van – fordult vissza Dobos a képernyőjéhez. – Küldje el nekik a parancsot!

Vaughn nem válaszolt, csak kisétált, és betette maga mögött az ajtót. Dobos még egyszer utoljára végignézte, ahogy a Förgeteg áthalad a gyűrűkapun, és valamilyen jelet keresett a felvételen. Egy reménysugarat. Semmit sem látott, azért kikapcsolta a felvételt, és egy másikat nyitott meg.

Itt Anton Trejo admirális, a Laconiai Birodalmi Hadiflotta tengernagya és a Förgeteg Mélye főparancsnoka. Jelenlegi küldetésem a Sol-rendszer laconiai érdekeltségeinek biztosítása. Elismerjük a Sol-rendszer alapvető kulturális és történelmi jelentőségét, és reméljük, hogy ez az átmenet békésen és a megszokott életmenet minimális megzavarásával megvalósítható. Amennyiben a helyi erők ellenállnának, felkészültem rá, és felhatalmazást kaptam a feladatom teljesítéséhez szükséges lépések megtételére. Duarte főkonzul és jómagam a legjobbakat kívánjuk

a helyi lakosoknak, s mindenkit arra kérünk, hogy lépjenek kapcsolatba a kormányaikkal, és buzdítsák őket arra, hogy a béke nevében cselekedjenek. Az erőszak mindig veszteségekhez vezet, és e veszteség mértéke teljességgel önöktől függ.

A fenyegetés tettetett nyájasságát hallva Dobos azt kívánta, bárcsak azt mondta volna, hogy felégeti az összes városukat, és kardélre hányja minden gyermeküket. Ezt sokkal őszintébbnek érezte volna.

A Nép Otthona fékező égetést hajtott végre, hogy az FMK második flottájával randevúzzon, ahol az Átjáró Őre már várta őket. A Függetlenség mostanra csatlakozott az első flottához a Jupiternél. A legújabb űrváros – a Béke Biztosítéka – még csak félig készült el a Pallas–Tycho hajógyárában, és a befejezéséig egy teljes évet kellett még várni, feltéve, hogy lesz még egy évük.

A kimondatlan igazság az volt, hogy a szövetség azért rendelte meg az űrvárosokat, hogy állandó választ adjon a gyarmatbolygók saját flották felállítására irányuló törekvéseire. Egy űrváros nem tarthat kordában egy egész naprendszert, egy gyűrűkaput azonban ellenőrizhet. A Nép Otthonából most egyszerű hadihajó lett. Hatalmas volt, melegágyakkal és iskolákkal, gyerekekkel és közterekkel, egyetemekkel és kutatólaboratóriumokkal. De az erőszakos összecsapás esélye azt jelentette, hogy ebből semmi sem számított. A Nép Otthona a sínágyúk, rakéták, PVÁ-k célpontba juttatásának eszköze volt. És le fogja vinni a Sol közelébe, hogy a Földet és a Marsot védelmezze, őt pedig ezeknek a hajói védjék. Utálni fogja az egészet, mégis megteszi.

És, az isten verje meg, még mosolyognia is kell hozzá.

A Nép Otthonának tolóerő melletti konfigurációja az Epstein-hajtóművek masszív sorának közelébe helyezte a tárgyalót. Az FMK-t

a marsi Hu admirális és Vanegas végrehajtási helyettes államtitkár képviselte. Chrisjen Avasarala egy kerekesszékben ült a terem végében, pisztáciát evett, és úgy tett, mintha eszelős lenne, hogy az emberek békén hagyják. A lámpákat a spektrum egy meleg fényű darabkájára állították be, amely elvileg egy földi nyári délutánénak felelt volna meg,

a levegőt felszelt uborka és termőföld illata töltötte meg. A megnyugtató környezet remélhetőleg hatással lesz az esemény hangulatára, még ha mesterségesen teremtették is meg. A hajlított bambuszpadokon helyet foglaló újságírók és méltóságok mindannyian az alkalomhoz illő öltönyt és ruhát viseltek, mintha a sajtótájékoztató egy szentmiséhez hasonlított volna.

Talán így is volt. Dobos olvasta valahol, hogy a hírcsatornák ugyanott jártak, ahová a világi társadalmak jutottak annak keresésében, miféle kulturális narratívák a fontosak, és melyeket lehet figyelmen kívül hagyni. E pillanatban rendszerszerte több ezer csatorna közvetített, és minden létező módszerrel igyekeztek értelmet keresni a történelmi eseményekben, amelyeket átéltek. A legtöbben megszálló erőként tüntették fel a Laconiát, akiknek ellen kell állni, ám akadtak olyanok is, akik

a Laconiában felszabadító hatalmat láttak, az FMK és a Szállítószövetség elnyomásának végét. Vagy úgy gondolták, hogy a Mars valódi szellemét képviselik, akiket elárult a régi elnöki köztársaság, és most dicsőségtől övezve visszatértek. Vagy úgy vélték, legyőzhetetlenek, és az egyedüli megoldás a kapituláció. Ha tucatnyi embert megkérdeznek a kamera előtt, tizenhárom eltérő véleményt lehetett volna hallani tőlük. Egyik sem számíthatott annyit, mint Dobosé, mert ő volt a Szállítószövetség elnöke, és ez szándékai és erőfeszítései ellenére annyit tett, hogy e pillanatban katonai vezető.

A zöld szobában Vanegas a sminkjét igazította meg, mielőtt a kamerák elé lépett volna. Hu lerakta a kávéját, és amint Dobos belépett

a szobába, komor arckifejezéssel odasietett hozzá.

–  Dobos elnök! – üdvözölte Hu. – Azt reméltem, válthatunk pár szót a vezetősége stratégiai együttműködésről szóló dokumentumairól.

Az egyik rendező odakísérte Dobost egy székhez. Egy technikus penderedett mögé, kezében sminkespalettával. Dobosnak nem volt különösebb szüksége sminkre, de betegesnek sem akart látszani a hírműsorokban.

–  Még nem láttam az új tervezetet – felelte Dobos, és igyekezett nem mozdítani az arcát.

–  Santos-Baca ragaszkodik hozzá, hogy a parancsnoki hierarchiába beletartozzon egy közös bizottság is – közölte Hu. – Ez így nem koordináció. Hanem azt jelenti, hogy az FMK a Szállítószövetség egyik ága.

Ha mindannyiunkat elpusztítanak, gondolta Dobos, ez lesz az oka. Nem a technológiájuk, nem a stratégiájuk, nem a láthatatlan történelmi ciklus. Hanem mert képtelenek vagyunk bármit anélkül tenni, hogy előtte öt bizottság megvitassa.

–  Nem olvastam a tervezetet, admirális. Amint itt végzünk, elküldetek magamnak egy példányt. Ugyanannyira nem szeretném összezagyválni ezt, ahogy maga sem.

Hu kurtán bólintott és elmosolyodott, mintha Dobos megadta volna magát. A technikus egy kevés pirosítót kent Dobos arcára, aztán szemügyre vette, mintha festmény lett volna. Dobosnak vissza kellett fognia magát, hogy ne öltse ki rá a nyelvét.

Aztán elérkezett az idő. Elsőként Vanegas vonult ki, majd Hu követte. A két oldalsó pódium mögé álltak be. Dobos középen helyezkedett el. A pulpitus képernyőjén egy csak a számára látható kép jelent meg,

a beszéd futott rajta. Dobos felszegte az állát.

Nem számított, hogyan érzi magát. Nem számított, hogy mit gondol. Pillanatnyilag egyedül az volt az érdekes, milyennek látták és hallották. Egyelőre elég, ha a külleme és a hangja magabiztosságot kölcsönöz neki, később majd rálel a valódi önbizalomra.

–  Mindannyiuknak köszönöm, hogy eljöttek – kezdte Dobos. – Amint tudják, egy Laconia-rendszerből származó hajó engedély nélkül belépett a Sol-rendszerbe. A szövetség álláspontja egyértelmű a kérdést illetően. A laconiai behatolás jogellenes. Megsérti a szövetség fennhatóságát és a Föld–Mars Koalíció szuverenitását. Közösen kiállunk

a Sol-rendszer és annak minden polgára védelméért.

Lélegzetvételnyi szünetet tartott. A közönség leghátsó sorában Chrisjen Avasarala felegyenesedett kerekesszékéből, és lesöpörte a pisztáciadarabokat a szárijáról. A mosolya még innen is jól kivehető volt.

–  És a szövetség minden erőforrását a védelemre fogja fordítani – folytatta Dobos.

Ahogy meghagytad nekünk, vén szipirtyó, gondolta. De nem mondta ki.

Álmában Saba halott volt.

Nem tudta, hogyan halt meg és hol, és az álmok logikamentességének betudhatóan nem kérdőjelezte meg ezt. Egyszerűen ez volt az igazság: Saba halott volt, ő nem. Többé sosem fogja látni a férfit. Nem fog mellette ébredni. Az élete hátralévő része üresebb, értelmetlenebb és szomorúbb lesz emiatt. Álmában pontosan tudta ezt. Ám érezni megkönnyebbülést érzett.

Saba meghalt, tehát már biztonságban van. Semmi rossz nem történhet már vele. Dobos nem hagyhatja cserben, és nem hagyhatja el, és nem érezheti a csalódottságát. Sötétben ébredt, egy pillanatig nem tudta, hová került, aztán letaglózó bűntudat kerítette a hatalmába. A sötétséget legalább szabályozni tudja. Negyed fokkal erősebbre vette a kabin világítását. Halvány aranybarnára, amely elég gyenge volt ahhoz, hogy minden egyszínű maradjon.

Érezte a tolóerő keltette nehézséget, amikor átfordult. A Coriolis-hatás teljes hiánya elárulta neki, amit már eleve tudott. Üzenetet szeretett volna küldeni. Elmondani Sabának, hogy rá gondolt, és nem titkon

a hibákra vágyni, amelyek miatt aztán majd végleg elveszíti őt. De ezt

a kommunikációs csatornát már elzárta, a tudat alatti furcsa sugallat pedig nem lehetett elégséges ok arra, hogy újra megnyissa.

Ehelyett nyújtózott egyet a szinte mélysötét homályban. Csupán az alvásciklusa felén jutott túl, de semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy a fejét visszahelyezze a párnára. Ehelyett lezuhanyozott, rendelt egy ivógumó teát, hozzá gyömölcsízes tortillát. Aztán ellenőrizte a rendszer térképét.

A Förgeteg még mindig az Uránusz és a Szaturnusz pályája közötti mérhetetlen térben járt. Egymilliárd kilométernyire a gyűrűkapu és az első valóban nagyobb emberi lakóhelyek között, még ha a Szaturnusz és annak holdjai estek is a legközelebb hozzá. Mivel ennyivel hamarabb átkelt a kapun, mint Dobos remélte, a Förgeteg nem égetett keményen a Naprendszer belseje felé. A jelenlegi gyorsulás mellett hetekbe fog telni, hogy odaérjen hozzá. Dobos felöltötte magára az egyenruháját, és kilépett a Nép Otthonába. A csővasútállomás nem messze helyezkedett el a lakásától. Az űrváros tudta, merre jár, és egy magánkocsit küldött érte anélkül, hogy kérnie kellett volna. A biztonsági egysége hosszú évek gyakorlatával követte őt. Még a műszakváltás nyüzsgésében is úgy tudott közlekedni a városban, mintha szellemutcákon járna. Egyedül a szemét, a testek és az állott curry szaga nyugtatta meg, hogy még sincs annyira egyedül, mint ahogy érzi magát.

Az arborétumba csak engedéllyel lehetett belépni. Némelyik fa kísérleti példány volt, és egy nagy forgalmú terület módosított volna az adatokon. Egyetlen vagy maroknyi személy viszont a tűréshatáron belül maradt. Meleg volt odabent, a levegőt pára telítette meg, és egy másik eleven lény által kilehelt oxigén újdonsága. Különös hely volt, egzotikus és szürreális. Mintha egy gyermek fantáziájának szüleménye lett volna.

Általában Dobos egyedül sétálgatott odabent.

Most Avasarala ült a szivarfa árnyékában. A kezét összefonta az ölében. A tekintete a semmibe meredt, amíg Dobos oda nem lépett elé a fekete gumiösvényen.

–  Mi a búbánatot keresel itt? – kapta fel a fejét a vénasszony. – Nem bírsz aludni?

–  Ezt én is kérdezhetném.

–  Már sosem alszom. A korral többek között ezt veszítettem el. Viszont még nem pisilek be állandóan, szóval nem panaszkodhatom.

Dobos nekidőlt az egyik fának, karba fonta a kezét. Nem tudta eldönteni, örül-e, hogy itt találta a vénasszonyt, vagy bosszantja, esetleg mindkettő.

–  Van valami oka annak, hogy még mindig a Nép Otthonán tartózkodik? – kérdezte, de cseppet sem élesen.

–  Gondoltam, talán meg kell erősítenem az elszántságodat. De nem kellett. Most már csak azért vagyok itt, mert rohadtul utálom az űrutazást. Ugyanoda tartasz, ahova én. Majd kiszállok, amikor az út utolsó szakaszát már gyorsabban megtehetem.

–  Vagyis nem egyszerűen az orrát akarja beleütni a dolgomba?

–  Addig nem, amíg el nem cseszed – felelte Avasarala. – Ülj csak le, Camina! Kimerültnek tűnsz.

–  Senki sem hív így, tudja – válaszolta Dobos, de leült a padra Avasarala mellé.

–  Szinte senki.

Egy darabig szótlanul ültek, egyedül a lecsöppenő víz és a mesterséges fuvallatban összezördülő levelek neszeit lehetett hallani. Az álma foszlányai nem hagyták nyugodni Dobost, kísértették, akár egy stroboszkóp utóképe.

–  Egy hajó – szólalt meg. – Egyetlen hajót küldtek. Nem ásták be magukat a Medinán. Nem erődítettek. Nem építettek ki ellátási útvonalakat, és nem készítettek elő egy hajórajt. Egyetlen kurva nagy hajót küldtek át önmagában. Mintha dicsekedni akarnának.

–  Engem ugyanannyira meglep, mint téged – válaszolta Avasarala. – Habár úgy érzem, nem szabadna meglepődnöm. Ténylegesen olvastam történelmet. Olyan, mintha próféciákat olvasnál, tudod.

–  Mindössze annyit kell tennünk, hogy elbánunk ezzel az egy hajóval, és mindenki látni fogja, hogy Duarte nem sebezhetetlen. Hogy nem tévedhetetlen.

–  Ez igaz.

Dobos összefonta az ujjait, és a térdére könyökölve előredőlt.

–  Mindössze mázli kell – folytatta. – Csak egyetlenegyszer kell hogy nekünk kedvezzen a szerencse, és a maga logisztikai zsenije, a férfi, aki sosem lő túl a célon, elveszíti a fő hajóját mindenki szeme láttára, aki figyel. És szerintem mindenki figyel.

–  Így igaz – sóhajtott egyetértőn Avasarala. – Viszont…

–  Viszont mi?

Avasarala halványan, keményen és keserűen mosolygott. Tekintetében megkeseredett intelligencia csillogott.

–  Viszont addig nem hübrisz, amíg el nem bukik.