NYOLCADIK FEJEZET: SINGH

Singh álmában egy hatalmas űrhajó csarnokaiban bolyongott, amikor felébresztette őt íróasztala kommpaneljének berregése.

–  Igen? – morogta rekedtes hangon, mielőtt kinyitotta volna a szemét. Semmi kivetnivalót nem lehetett találni abban, ha elszundít a kabinjában. Nem bújt ki semmiféle feladat alól. A hajója, a Közelgő Vihar próberepülése pedig napi tizenhat, néha akár tizennyolc óra munkát követelt meg tőle. Nem maradhatott hatékony vezető és tiszt, ha nem használt ki minden adódó lehetőséget egy kevés alvásra.

A lelke legmélyén valahogy mégsem szerette volna, ha a legénysége megtudja. Mintha azzal, hogy ugyanolyan biológiai szükségletei vannak, mint bármely más embernek, a gyengeségét ismerte volna el.

–  Uram, hamarosan találkozunk A Förgeteg Mélyével – érkezett a válasz. Trina Pilau hadnagytól, a navigációs tiszttől. – Arra kért, hogy…

–  Igen, igen, rendben. Indulok is – mondta Santiago, ahogy lehemperedett az üléséről, és egy intéssel felkapcsolta a világítást.

A kabinja egyben az irodájaként is szolgált, az admiralitás parancsait tartalmazó piros mappa pedig még mindig az íróasztalán hevert. Már nagyjából ötvenedszerre nézett át mindent, amikor elnyomta az álom. Azzal, hogy elöl hagyta, a művelet biztonságát veszélyeztette, és ezért alaposan megrótt volna egy alacsonyabb rangú tisztet. Miközben visszatette a dossziét a széfbe, utasította a cirkálót, hogy a magánhajónaplójába jegyezze fel a mulasztását. Így legalább megmarad a nyoma, és az elöljárói később eldönthetik, hogy szükség van-e további kivizsgálásra. Singh remélte, hogy nem kerül sor ilyesmire.

Egy pillanatot még szánt arra, hogy a magán-mellékhelyiségben megmossa az arcát. A hideg, szinte fagyos víz az állásával járó kiváltságok közé tartozott. Új egyenruhát vett fel. A kapitány mértékül szolgált

a tisztjeinek. Azt, hogy tiszta és frissen vasalt uniformisban jelentkezzenek szolgálatra, szakmai minimumként várta el tőlük, ezért neki is ehhez kellett tartania magát. Amikor úgy látta, elfogadható a megjelenése, kinyitotta a magánkabinját a hídtól elválasztó ajtót.

–  Kapitány a hídon! – kiáltotta el magát az őrparancsnok. Amelyik tiszt nem ténylegesen a munkaállomásánál ült, felállt, és tisztelgett neki. Mintha még a makulátlanul ragyogóra fényesített pultok is tisztelettel adóztak volna, ha nem is az ember, de az általa képviselt hatalom iránt. A fal kékje passzolt a zászlóéhoz, a parancsnoki jelvényét – a három egymásba kapcsolódó háromszöget – pedig a felszínbe dolgozták bele. A látványa mélyről fakadó, szinte atavisztikus büszkeség töltötte el.

Az ő hajója. Az ő parancsnoksága. Az ő szolgálata.

–  Tanaka ezredes itt van? – kérdezte Singh.

–  Az ezredes eligazítást tart a magasabb rangú tisztjeinek, uram.

Bosszúsan vette tudomásul, éppannyira haragudott magára, mint az őrparancsnokra. Szeretett volna nyugodtan elbeszélgetni a nővel, mielőtt fogadja őt Trejo admirális. Nem hivatalos forrásokból úgy tudta, hogy Tanaka és Trejo régóta ismerték egymást, és szerette volna kikérdezni Tanakát a férfiról. De ezzel már elkésett.

–  A kormányzás az öné – közölte Davenport, az első tisztje.

–  Átvettem a kormányzást – válaszolta Singh kapitány, és leült a parancsnoki székbe.

–  A Förgeteg leállította az égetést, és az érkezésünkre vár – jelentette

a repülésirányítási tisztje, majd kirakta a fő képernyőre a radartérképet. – A jelenlegi lassítás mellett huszonhárom perc múlva érjük el a dokkolási távolságot.

–  Értettem – válaszolta Singh. – Kommunikáció, kérem, adja át üdvüzletemet Trejo admirálisnak, és kérjen tőle engedélyt, hogy összekapcsolódhassunk A Förgeteg Mélyével!

–  Igenis, uram.

–  Szeretném rendesen szemügyre venni – szólalt meg Davenport.

–  Rendben, pillantsunk oda! – bólintott rá Singh.

Az igazat megvallva ugyanolyan kíváncsi volt. Természetesen mindannyian részletes eligazításban részesültek a Magnetár-osztályú csatacirkálókról, melyek közül a Förgeteg épült meg elsőként. A régi Proteus-osztályt nyugdíjazták, az új generációt pedig csak most állították csatasorba. Singh több tucat koncepciótervet és fényképet látott a készülő hajókról, hallotta a pletykákat a technológiákról, amelyekkel felszerelték őket. Most először nyílik alkalmuk arra, hogy szabad repülés közben, a saját elemében láthassák a Laconia leghatalmasabb hadihajóinak egyikét. – Érzékelők, nézzük meg közelebbről!

–  Igenis, uram – felelte az érzékelővezérlésnél ülő tiszt, és a fő képernyő a radartérképről a közelgő hajó teleszkópos képére váltott.

Valaki halkan felszisszent. Még a flottánál csaknem egy évtizede szolgáló Davenport is önkéntelenül hátrébb lépett.

–  Jóságos ég, ez hatalmas – mondta.

A Förgeteg Mélye egyike volt a Laconia körül keringő hajóépítő üzemből kikerülő, mindössze három Magnetár-osztályú hajónak. A Tájfun Szemét az otthoni flottának és magának a Laconiának a védelmére szánták. A Forgószél Zúgását még csak most növesztették a bolygó körül keringő földön kívüli összeszerelő rendszerek árbócai és gerendái köré. És noha a flotta immár több mint száz hajóból állt, a Magnetárok számítottak a messze legnagyobb méretűnek és erejűnek. A Közelgő Vihar, Singh saját hajója a Pulzár-osztályú gyors rombolók közé tartozott, és a kapitány biztosra vette, hogy a Viharból legalább tizenkettő elférne a nagyobb hajó testében.

A Pulzár-osztályú rombolókat magasra és vékonyra tervezték. Singh szemében szinte a régi földi hadihajók konstrukcióját idézték. A Förgeteg Mélye viszont masszív és zömök lett. Akár egy régen kihalt, bolygóméretű óriás egyetlen csigolyája. Ugyanolyan fakó is volt, mint a csont, még ott is, ahol az ívekre árnyék vetült.

Mint a Laconia körül keringő hajóépítő üzemben készült minden hajó, valami nem teljesen emberi érzetét keltette. Az érzékelőrendszerek, a pontvédelmi ágyúk, a sínágyúk és a rakétacsövek mind benne voltak, ám az öngyógyító lemezrétegek alá rejtve, így a hajó felszíne leginkább bőrre emlékeztetett. Ránövesztették, de nem eleven szövetként. Volt valami fraktális a geometriájában. Mint a molekuláris felépítés korlátait megmutató kristály magasabb szinten kibomló alakzatai.

Singh nem mondhatta magát a protomolekula és a belőle származó technológiák szakértőjének, mégis érzett valami hátborzongatót az olyan szerkezetek megépítésében, amelyeket részben egy évezredekkel ezelőtt elpusztult faj tervezett. Halottakkal együtt dolgozni soha meg nem válaszolható kérdéseket vetett fel. Miért pont ezeket a döntéseket hozta a hajóépítő rendszer? Miért ide érdemes elhelyezni a meghajtót, és nem oda, miért szimmetrikusak a belső, és kissé aszimmetrikusak

a külső rendszerek? Így hatékonyabb a konstrukció? Vagy így találták esztétikusabbnak rég elfeledett gazdáik? Nem lehetett biztos a válaszokban, és alighanem sosem lesz.

–  A Förgeteg engedélyt adott – jelentette a kommunikációs tiszt.

–  Automatikus irányítás bekapcsolva a dokkoláshoz – tette hozzá

a kormányos, és a fő képernyő a csatahajó teleszkópos képéről a Förgetegben végződő drótváz sorra váltott.

–  Nos, jó – mosolyodott el Singh. Az admiralitás a Laconia egyik hipermodern hajóját bízta rá, amelyet komoly és céltudatos tisztekkel és legénységgel töltöttek fel. Első parancsnoki megbízatásán jobbat kérni sem tudott volna.

Az, hogy belőle és a hajójából a birodalmi lándzsa hegye lett, csupán hab volt a tortán.

–  Trejo admirális üdvözletét küldi – közölte a kommunikációs tiszt. – Arra kéri, hogy vacsorázzon együtt vele a magánétkezőjében.

Singh az első tisztjéhez fordult.

–  Maradjon a Viharon, és tartsa készenlétben a legénységet! Fogalmunk sincs, milyen fogadtatásban részesülünk a kapu másik oldalán, és előfordulhat, hogy azonnal bevetésre kerül sor.

–  Igenis, kapitány.

–  Készüljenek fel a dokkolásra! Az elülső legénységi légzsilipnél leszek. Mister Davenport, átadom a kormányzást.

A Förgeteg hadműveleti tisztje, Trejo admirális második helyettese várta őt a légzsilip túloldalán. Szigorúan véve ugyanolyan pozíciót töltöttek be a haditengerészetnél, de a hagyomány azt diktálta, hogy hajókapitányként Singhet kezeljék magasabb rangúként. A hadműveleti tiszt szalutált, és engedélyt adott neki, hogy a fedélzetre lépjen.

–  Az admirális személyesen akarta fogadni – magyarázta a nő, miközben kivezette a légzsilipből, és átlebegtek egy rövid átjárón a lifthez.

A Förgeteg falai tejüveg táblákhoz hasonlítottak, és halvány kékes fénnyel parázslottak. Nagyban különböztek a Közelgő Vihar válaszfalaitól. – Viszont a kapuhoz ennyire közel nem szívesen hagyja ott a hidat.

–  Fisher, igaz? Ha jól emlékszem, egy évvel alattam járt az akadémián.

–  Igen – bólintott a nő. – Gépészeti szakirány. Mindenki úgy tartotta, hogy a logisztika gyorsabban eljuttat a parancsnokságig, én viszont egyszerűen imádok egzotikus technológiákkal dolgozni.

A nő megtorpant, és megérintette a vezérlőpanelt, hogy liftet hívjon. Miközben várakoztak, a válaszfalak kékje lüktetve sárgába ment át.

–  Kapaszkodjon meg! – figyelmeztette Fisher, és az egyik közeli fogantyúra mutatott. – Mindjárt beindul a hajtómű.

Egy pillanattal később mindketten a fedélzethez lebegtek, Singh pedig érezte, ahogy egyre nő a súlya, míg el nem érték a fél g-s gyorsulást.

–  Nem siettünk túlzottan – jegyezte meg Singh, mire a felvonó halkan pittyentett, és kinyílt az ajtó.

–  Az admirális elővigyázatos ember.

–  Dicséretre méltó tulajdonság – válaszolta Singh, miközben megindult felfelé a lift.

Trejo admirális alacsony, köpcös férfi volt, a szeme zöld, fekete haja erősen ritkult már. A Mars Mariner-völgyi régiójából származott, de szinte észre sem lehetett venni bármiféle akcentusát. Ezenkívül nála több érdemrenddel senki sem dicsekedhetett a laconiai hadseregben, és már

a kapuk megnyitása előtt kalózokra vadászott a Marsi Hadiflotta kötelékében. Az akadémián tananyag lett a hadászati megoldásaiból, és Singh úgy vélte, hogy joggal emlegetik katonai zseniként a karrierje kapcsán.

Singh arra számított, hogy egy admirális és flottaparancsnok magánétkezője nagyobb, fényűzőbb, mint amit ő használt a Közelgő Viharon. Kiderült, hogy az egész csak az egyik válaszfalról lehajtható asztal Trejo admirális valamivel tágasabb irodájában/kabinjában. Külső jegyeiben kizárólag azért különbözött, mert az egész hajó esztétikája eltért.

–  Fiam! – köszönt Trejo, megvárta, hogy Singh viszonozza a tisztelgését, aztán megragadta és megszorongatta a kezét. – Végre minden darab a helyére került. Izgalmas időket élünk. Inkább leülnél, vagy vezesselek körbe?

–  Admirális! – felelte Singh. – Ha körbevezetni készült, szívesen megnézném a hajót.

–  Csodálatos, ugye? Hívj nyugodtan Antonnak! Négyszemközt felesleges hivataloskodni, márpedig az elkövetkező hónapokban rengeteget fogunk együtt dolgozni. Azt szeretném, ha úgy éreznéd, őszintén elmondhatod a véleményedet. Egy olyan tiszt, aki nem hajlandó megosztani velem a meglátásait, semmit sem ér nekem.

Mint amikor a főkonzul megengedte neki, hogy a katonai rangján szólítsa, és egy kis bensőségesség elfogadásával a megközelíthetőség és az összhang érzetét erősítette. Most, hogy másodszor tapasztalta meg ezt, tudatosodott benne, hogy tőle is ezt fogják elvárni.

–  Köszönöm, uram, Anton. Igazán lekötelez.

–  Akkor gyere velem! Túl nagy ahhoz, hogy egyszerre befogadjuk, de a legfontosabbakat meg tudom mutatni neked. – Trejo admirális egy rövid folyosón vezette oda őt egy lifthez, amelynek a Közelgő Viharénál szélesebb kialakítása és lekerekített sarkai valamiféle mélytengeri halra emlékeztették Singhet. – Felfrissítettem az ismereteimet az eddigi pályafutásodról.

–  Sajnos a legtöbb olyan tiszthez hasonlóan, akiket a Laconiára település után képeztek ki, igen kevés a harctéri tapasztalatom.

Az admirális csak legyintett erre. Kinyílt a lift ajtaja, és ők óvatosan beléptek. A falakat borító szilánkosodásgátló burkolat finom bemélyedései pikkelyek érzetét keltették.

–  Logisztikából osztályelső. Ehhez a pozícióhoz pontosan erre van szükség. Én viszont csak egy vén hadparancsnok vagyok. A táblázatoktól kiütéseket kapok.

A lift surrogva ereszkedett lefelé, mint amikor egyszerre milliónyi apró csapágy forog, vagy mintha egy nektármadár sziszegését utánozta volna. Singh tarkóján kissé felágaskodtak a szőrpihék. Volt valami félelmetes a Förgetegben. Mintha egy óriás állat szájában járt volna, arra várva, hogy megpillantsa a fogát.

–  Igenis, uram – felelte. – Egészen határozott parancsot kaptam azt illetően…

Az admirális megint csak rálegyintett.

–  Egy pillanatra felejtsd el a parancsokat! Foglalkozhatsz még eleget velük. Egyelőre egy kissé jobban meg szeretnélek ismerni. Van családod?

Erre is figyelnie kell majd. Duarte szintén felhozta a magánélet témáját. A laconiai vezérkar újabb titkos tanítása. Singh olvasta már, hogy

a parancsnoki struktúra a legfelül állóktól vette át a hangütését. Korábban még sosem látta ennyire egyértelműen érvényesülni ezt a gyakorlatban. Elgondolkodott, vajon erre játszottak-e rá. Hogy Duarte tudatosan adta-e tovább a tanítást Trejónak, ő pedig neki. Gyanította, hogy így lehet.

–  Igen, uram. A feleségem nanotechnológus a Laconia City-i laboratóriumban. A genetikára szakosodott. Egy gyermekünk van. Elsa.

–  Elsa. Nem szokványos név. Nagyon szép.

–  A nagyanyámat hívták így. Nat… Natalia, a feleségem ragaszkodott hozzá.

A lift megállt. Az ajtó egy széles, kecsesen ívelt fedélzetre nyílt rá. Lépcsők nem voltak, de az enyhén hullámos fedélzet egyes munkaállomásokat a többiek fölé emelt. Jóformán véletlenszerűnek tűnt az elrendezés, amíg Singh észre nem vette, hogy a kapitány állomásáról egyszerre akadálytalanul rá lehet látni a hajó irányításával foglalkozó összes tisztre. A megoldás egyszerre volt elegáns és teljesen szokatlan.

A PH megpillantotta őket, és vigyázzba vágta magát, átadta a parancsnokságot, de Trejo egy intéssel visszarendelte a posztjára. Az admirális jelen volt, de nem azért, hogy átvegye az irányítást.

–  Fontos a kapcsolat a múlttal – jegyezte meg Trejo, ahogy átballagtak az enyhén lejtő fedélzeten. – A folyamatosság. Tiszteljük mindazokat, akik előttünk jöttek, és reméljük, hogy akiket mi a világra hozunk, ugyanezt teszik majd velünk.

–  Igenis, uram.

–  Szólíts Antonnak, kérlek!

–  Anton – engedett Singh, de tudta, hogy sosem fogja természetesnek és helyesnek érezni, hogy a keresztnevén szólítsa az admirálist. – Szinte sosem hívjuk Elsának.

–  Akkor minek, ha nem Elsának? – kérdezte az admirális.

–  Szörnyecskének. Szörnyecskének nevezzük.

Az admirális halkan elnevette magát.

–  Egy másik nagyszülő után?

–  Dehogy – felelte Singh, aztán megtorpant. Aggódott, hogy túl sokat árul el, de az admirális csak bámult rá, és várta a választ. – Nem igazán álltunk még készen, amikor Nat teherbe esett. Éppen a posztdoktori képzését fejezte be, én pedig két-három hónapos járőrszolgálatokra mentem a Cleo első tisztjeként.

–  Soha senki nem áll készen erre – jelentette ki az admirális. – De ezt addig nem lehet tudni, amíg meg nem történt.

–  Így igaz. Tehát amikor Elsa megszületett, egyszerűen visszakértem magam egy adminisztratív beosztásba, Nat pedig egy állandóbb kutatási feladatot vállalt el, és mindketten az új állásba igyekeztünk beilleszkedni, miközben egy igencsak kitartó egy hónapos csecsemő követelőzését kellett elviselnünk.

Trejo levezette őt a terem oldalán elkanyarodó rámpán. Blendeszerű zsilipajtók nyíltak szét a közeledtükre, és zárultak újra be, amint áthaladtak rajtuk. A fény egymástól egyenlő távolságra elhelyezett, de lekerekített és puha, hüvelyknyi falmélyedésekből áradt. Az organikus anyagot hadmérnöki megoldásokkal ötvözték.

–  Ezért aztán teljesen kimerültünk – folytatta menet közben Singh. – És amikor egyik hajnalban, háromkor Elsa sírni kezdett, Nat odafordult felém, és azt mondta: „Az a kis szörnyeteg a sírba fog vinni.” És ennyi. Innentől Szörnyecske lett.

–  De mosolyogva mondják ki, ugye?

–  Igen – ismerte el Singh, és a kislánya arcára gondolt. – Igen, így igaz. És ezért vagyok itt.

–  Ezért van itt, hm? Nem olyannak tűnik, aki önszántából eljönne

a családja nélkül.

–  Fájni fog, hogy itthon kell hagynom őket a bevetés idejére. Legalább hónapok el fognak telni, mire utánam jöhetnek a Medina Állomásra. Valószínűleg inkább évek. De ha a lányomra egy olyan emberiséget hagyhatok, amilyet a főkonzul eltervezett, megéri majd. Egy békében, jólétben élő, együttműködő társadalomnál jobb örökséget elképzelni sem tudok.

–  Egy igaz hívő – jegyezte meg az admirális, és Singhben egyszerre szégyenérzet áradt szét, amiért naivnak tűnhetett fel a férfi előtt. Ám aztán Trejo folytatta, és gúnynak nyomát sem lehetett kihallani a hangjából. – Ez csak az igaz hívőknek köszönhetően működhet.

–  Igenis, uram – vágta rá. Aztán kijavította magát: – Anton.

Az admirális egy széles folyosóba vezette, amelynél tágasabbat Singh sosem látott még hajón. A Förgeteget nem más hajók szűkössége jellemezte, a kötött konstrukció, hogy minden felesleges kilogrammtól megszabaduljanak, hogy semennyi helyet ne hagyjanak kihasználatlanul. Ez a hajó a falai alakjával követelte magának a hatalmat. Singh némi áhítattal nézte. Ahogy sejtése szerint elvárták tőle.

Két tengerészkadét ült az egyik asztalnál, nevetgéltek és flörtöltek, amíg meg nem pillantották Trejót. Az öregember összevonta a szemöldökét, a két kadét pedig tisztelgett neki, és eliszkoltak a dolgukra. Singh rájött, hogy senki egyetlen szót sem szólt hozzájuk azóta, hogy kiléptek az admirális kabinjából. A hajószemle megtervezetlennek tűnhetett, ugyanakkor személyesnek szánták.

Aztán ugyanabban a hangnemben, ahogy valaki a pontos időt kérdezi meg, az admirális arra kérte:

–  Magyarázza el nekem, miféle taktikai és logisztikai problémákat vet fel a Medina kézben tartása.

Singh egy kissé jobban kihúzta magát. A családról folyó könnyed társalgásnak vége. Ideje a munkára koncentrálni. Egy kissé feljebb húzta

a zubbonya ujját, hogy lehúzhassa a csuklójáról a monitort, aztán kisimította a képernyőt az imént felszabadult asztalon. Megnyitotta az eligazítást. Hetek óta készítgette, és hirtelen eluralkodott rajta az észszerűtlen félelem, hogy valamilyen nyilvánvaló részletet kifelejtett, olyasmit, amiből kiderül az admirális előtt, hogy egyáltalán nem komoly és megbízható. Régi, jól ismert félelmet érzett, és tudta, hogyan hessegesse el.

A felszín felett a Medina dróthálós vázlata lebegett.

–  A Medina Állomás – fogott hozzá Singh. – Feltéve, hogy a hírszerzés értesülései helytállók, ez ad otthont a bolygókoalíció több száz tagjának és az ő személyes beosztottjaiknak, beleértve a biztonsági szolgálatot is. Ha ehhez hozzáadjuk az állomás állandó személyzetét és legénységét, plusz az átutazóban itt megszálló szakszervezeti tagokat, óvatos becsléssel mindig legalább három-ötezer ember tartózkodik az állomáson.

A magam részéről megdupláznám ezt a számot.

–  Feltéve, hogy a hírszerzés értesülései helytállók?

–  A passzív megfigyelés, hiába végzik éveken át, mindig több hibalehetőséget rejt magában, mint az aktív vizsgálat. A kapuk felszíni interferenciája pedig még egy szinttel növeli a hibahatárokat – felelte Singh.

Az admirális mordult egyet, és intett, hogy folytassa. Singh elforgatta az állomás térbeli ábráját, a külső függesztési pontokat pedig piros színnel emelte ki.

–  Magát az állomást felszerelték valamennyi védelemmel. A rakétaelhárítást szolgáló PVÁ-hálózat veszi körbe az állomást, emellett egy torpedókilövő sértetlen és működőképes maradt még a Behemót idejéből. Nyolc sínágyú, automata újratöltő rendszer, és becslésünk szerint összesen negyven rakéta.

–  Nukleáris töltettel? – kérdezte az admirális.

–  Szinte biztosan nem. A manőverezési képességek hiánya és a gyűrűcsomópont szűkössége miatt a nagy erejű fegyverek önmagára az állomásra is veszélyt jelentenének.

Singh állított a képen, és a csomóponti állomásra fókuszált, arra a több kilométer átmérőjű tökéletes körre, amely a kapuhálózat kellős közepén helyezkedett el. A legtisztább és legaktívabb földön kívüli tárgyi emlék, amelyről tudott. A gömb felszínére hat óriási elforgatható sínágyú volt felszerelve.

–  Az állomás elsődleges védelmét egy elaggott sínágyúhálózat biztosítja, amelyet még Marco Inaros emberei szereltek fel, majd bénítottak meg az Inaros szakadár csoportjával folytatott utolsó összecsapásban. Az ágyúkat úgy helyezték el, hogy egyszerre legalább hárommal, de akár öttel is tüzelhetnek bármelyik gyűrűre. Mi terveztük őket még akkoriban, amikor fegyverekkel láttuk el a Szabad Hadiflottát. Régebbiek, elavultak már, de percenként harminc lövedékkel tüzelhetnek folyamatosan. Feltéve persze, hogy nem módosítottak rajtuk.

–  A sínágyúk. A régi időkben, még a Földön ágyúkat állítottak fel, hogy a kikötőket lőhessék, amikor ellenséges hajók bukkantak fel. A szárazföldről védték a tengert. Megszabadultunk a szárazföldtől és a tengertől, a logika viszont ugyanaz maradt. Minél inkább változnak a dolgok, ugye?

–  Igenis, uram.

–  Mit gondolsz róluk? – érdeklődött Trejo.

–  A konstrukció elegáns. És zseniális húzás volt az idegenek állomásán elhelyezni a védelmi üteget – felelte Singh. Érezte, hogy fojtogatni kezdi a szorongás. Vajon Trejo ezt a választ várta? – A sínágyúkat bárhol máshol fúvókákkal kellene kompenzálni. Az állomás nem mozdul el. Vagy talán elmozdul, de magával viszi az egész helyi környezetét. Bárhogy legyen is, nem kell idegeskedni Newton harmadik törvénye miatt. Amíg biztosított a muníció, bármelyik, vagy akár egyszerre több gyűrűből érkező támadást vissza képes verni. Őszintén szólva sajnálni fogom, hogy megsemmisül.

Trejo felsóhajtott.

–  Nem fog gyorsan menni az újjáépítésük, ez igaz. De távlatosan kell gondolkoznunk. Még ha hónapokba telik is, hogy felszereljük és kipróbáljuk a helyére kerülő üteget, évszázadokig kitart majd. Bárcsak magunk el tudnánk foglalni a mostanit. De ez lesz a Förgeteg első célpontja, míg te kiiktatod az állomás védelmi rendszereit. Aztán behatolunk, és elfoglaljuk az állomást – magyarázta az admirális.

–  Igenis, uram. Logisztikai szempontból amint megkaparintottuk az állomás védelmét és kiiktattuk a sínágyúhálózatot, a Közelgő Vihar tengerészgyalogosai, akiket Rinocérosz Speciális Csapatnak neveztünk el, percek alatt átvehetik az állomás műveleti irányítását. Amint mi tartjuk kézben a kommunikációs rendszert és a beléptetést a csomóponti űrbe, gyakorlatilag mind az ezerháromszáz bolygó kommunikációja és kereskedelme a kezünkben lesz.

–  Te fogod irányítani a leszállást és a Medina Állomás átvételét. A speciális csapat felkészült?

–  Igenis, admirális. Hónapok óta erre a feladatra gyakorlatoznak, és Tanaka ezredest jelöltem ki biztonsági főnöknek. Őt mindenki tiszteli.

–  Tanaka jó választás. És a megfelelő személyek létfontosságúak – helyeselt Trejo. – Milyen problémákra számítasz?

–  Kiszámíthatatlan a csomóponti űrbe belépő és onnan kilépő hajóforgalom. Felettébb valószínű, hogy lesz még néhány, védelemmel felszerelt hajó, amely nem csupán a hajtóműcsóvájával veheti fel a harcot. Az, hogy hány és milyen fegyverezettel, nem mondható meg biztosan, amíg át nem haladtunk a kapun. Ezenkívül a Medina Állomás évtizedek óta üzemel, ráadásul a feladata jelentősen eltér az eredeti rendeltetésétől.

A kezdeti konfigurációt illető ismereteink vészesen elavultak lesznek. Amikor átvesszük az uralmat, számolni kell némi ellenállással, habár ez csak elenyésző lehet. Ezután csak kooptálni és korszerűsíteni kell a létező infrastruktúrát, valamint összehangolni az újabb és a már jobban berendezkedett bolygók közötti ellátási láncokat. Beleértve a Sol-rendszert is.

–  Aztán egy ideig íróasztal mögé kerülsz – tette hozzá az admirális. – Azt kell gondolnom, ez lesz a megbízatásod legnehezebb része. Hogy együttműködésre bírj ezerháromszáz civakodó gyereket.

–  Duarte főkonzul írta a kormányzati kereskedelemszabályozási elméletekről szóló könyvet, amikor még a Marsi Hadiflottánál szolgált.

A mai napig ezt tanítják az akadémián. Kész vagyok rá, hogy szó szerint betartassam az új rendelkezéseket.

–  Ebben biztos vagyok. Duarténak jó szeme van a tehetségekhez, és személyesen választott ki téged – felelte az admirális, aztán az előttük lebegő diagramokra mutatott. – És kétségkívül megcsináltad a házi feladatodat.

–  Igenis, uram – vágta rá Singh, aztán megköszörülte a torkát. – Beszélhetek nyíltan, uram?

–  Azt hiszem, ezzel kapcsolatban már egyértelművé tettem a véleményemet.

–  Igenis, uram – felelte Singh, de a szorongása nem enyhült. – A tervünknek ebben a részében teljesen biztos vagyok. Inkább a Sol-rendszer miatt aggódom. A hírszerzés szerint a Föld–Mars Koalíció folyamatosan felújítja és bővíti a flottáját. Ami jelenleg minimum a háború előtti felkészültségi szinten áll. És noha nekünk újabbak a hajóink, az ő tisztikaruk azzal az előnnyel bír, hogy az elmúlt húsz évben legalább két nagy háborúban harcoltak. Összehasonlíthatatlanul több harctéri tapasztalatra támaszkodhatnak.

Az admirális megállt, és Singhre meredt. Élénkzöld szeme mintha

a bőre alá hatolt volna. Singh nem tudta megállapítani, a férfi elégedett-e, vagy csalódott benne. Amikor aztán elmosolyodott, a gesztus őszintének tűnt.

–  A tapasztalat és a megszokott környezet valóban előnyt jelent, ebben igazad van. De azt hiszem, emiatt nem kellene túlságosan aggódnod – válaszolta az admirális. – A Förgeteget egyetlen, kizárólagos célra építették. Hogy mellette minden más haderő jelentéktelenné váljon a galaxisban.