TIZEDIK FEJEZET: DOBOS

–  Jól van – felelte Dobos, és úgy érezte, immár ezredszerre –, de ezek a jelenségek természetesen fordulnak elő, vagy sem?

Cameron Tur, a szövetség tudományos tanácsadója impozánsan magas, nyurga férfi volt, hüvelykujjnyi ádámcsutkával és mindkét öklén kopott tetoválással. Tjon elnökségének idején lépett be a szolgálatba, majd Walker és Sanjrani idején is megmaradt a pozíciójában. Ennyire öregen és ilyen sok tapasztalattal a háta mögött Dobos leereszkedő hangnemre számított tőle, de a férfin csupán egy kevés feszengés mutatkozott. Halk nevetése ezúttal bocsánatkérőnek hatott.

–  Szemantikai értelemben ez jó kérdés – válaszolta. – Különbséget tesz aközött, amit a természet alkotott, és amit a természet keretein belül kifejlődött lények alkotnak, sa sa?

–  Bonyolult – értett egyet Emily Santos-Baca. A nő a szövetség igazgatóságának stratégiai bizottságát képviselte. Hivatalosan nem számított magasabb rangúnak a bizottság többi tagjánál, de Dobossal sokkal jobban kijött, mint a többiek. Emiatt amolyan első lett az egyenlők között. Pontosan két évvel volt fiatalabb Dobosnál. Még a születésnapjuk is egybeesett. Emiatt Dobos egy egész kicsit kedvelte a nőt, még olyankor is, amikor elviselhetetlenül viselkedett.

Dobos újra megnézte a képeket. A „bármi is ez” kéttenyérnyinél valamivel hosszabb volt, görbe, akár egy karom vagy egy maghéj, és zöldesszürkén ragyogott a fusangi Galli Komplexum előtti napsütésben. Dobos beindította a lejátszást, és a fiatalember egyszerre életre kelt, hallható kattanással egymásba nyomott két – karmot, magházat, bármi volt is a dolog –, hogy nagyjából mandulányi méretű rést hozzon létre. A fény vibrálva behatolt a résbe, különféle alakokat vett fel, és az értelmezhetőség határán táncolt. A fiatalember belevigyorgott a kamerába, és ugyanazt mondta, mint minden alkalommal, valahányszor Dobos végignézte őt. A fény játékának látványa sokak szerint a mélyről fakadó béke és a galaxis minden létformájával való közösség érzetével rokon, és minden jel szerint arra késztet bla bla kurvannya bla. Dobos megint megállította a lejátszást.

–  Több millió? – kérdezte.

–  Eddig – válaszolta Tur. – Amint mélyül a bánya, még többet találhatnak.

–  Bassza meg!

A gyarmatbolygók kellően egyszerűnek indultak. Néhány tanya, pár nagyobb település, elkeseredett küzdelem a helyi bioszférával, hogy tiszta vizet és ehető élelmet állítsanak elő. Néha a kolóniák megakadtak és elpusztultak, mielőtt megérkezhetett volna a segítség. Néha feladták, és kiürítették a bolygót. De nem egy közülük gyökeret eresztett a távoli bolygók szikláin és az ismeretlen talaján. És miután megtalálták a helyüket az ökoszisztémában, stabilizálódtak, és megindult a mélyreható kutatások első hulláma. A gigantikus víz alatti szállítóíveké a Corazón Sagradón, a fényhajlító molyoké a Perszephonén, a programozható antibiotikumoké az Iloszon.

Az evolúció egyedül hozta létre a Föld minden csodáját és összetettségét. Mindez ezerháromszázzal megszorozva önmagában is elegendő kihívást jelentett volna, ám ehhez járultak még hozzá annak az ismeretlen, kihalt fajnak a hátrahagyott eszközei, amely megtervezte a protomolekula-kapukat, a lassú zónát, a hatalmas és örök városokat, amelyekre a jelek szerint minden felfedezett világon rátaláltak valahol. Azoknak a földön kívüli mestereknek az eszközeit, akik képesek voltak és hajlandónak is mutatkoztak eltéríteni minden életet a Földön, csak hogy még egy utat építsenek a csillagok között.

Ezek bármelyike minden képzeletet felülmúló csodák titkát rejthette magában. Vagy katasztrófákét. Vagy placeboeuforikus kígyóolaj-elixír fényjátékkal kísért ámításokét. A maghéjakból származó képek annak a letűnt civilizációnak a titkosírásos feljegyzései is lehettek, amelyik megépítette a csodákat, amelyeket még csak most kezdtek megérteni. Vagy lehettek annak a spórái is, ami elpusztította őket. Vagy lávalámpák. Ki a fasz tudta?

–  A Kinley-n működő tudományos állomás mielőbb szeretne kapni egy szállítmányt, amit tanulmányozhatnak – jegyezte meg Santos-Baca. – Ám amíg nem tudjuk, mesterségesen állították-e elő őket, vagy természetes képződmények…

–  Amit nagyon nehéz eldönteni kizárólag a fusangi források alapján… – szabadkozott Tur.

–  Felfogtam – válaszolta Dobos, és Santos-Baca felé fordította a tekintetét. – Az ilyen döntések meghozatala egész véletlenül nem a te asztalod?

–  Megvannak a szavazatok, hogy engedélyezzük a megbízást – felelte Santos-Baca –, ahhoz azonban nincs elég, hogy figyelmen kívül hagyjunk egy esetleges vétót.

Dobos bólintott. Nem az volt a kérdés, hogy jó ötlet-e két bolygó között pszichoaktív maghéjakat szállítani, hanem hogy valaki presztízsveszteséget szenved-e egy bizottsági ülésen. Imigyen hozták meg a történelem jelentős döntéseit.

–  Ha nem gondoljuk úgy, hogy veszélyt jelentenek, földön kívüli tárgyi emlékként szállítsák őket a harmadszintű elszigetelési előírásokat betartva, és engedélyezem.

–  Köszönöm – állt fel a székéből Santos-Baca. Egy pillanattal később Tur követte a példáját.

–  Maradj még egy percet, Emily! – kérte a nőt Dobos, és bezárta a Fusangról érkezett bemutató videót. – Még meg szeretnék beszélni veled valamit.

Tur kiment, becsukta maga mögött az ajtót, Santos-Baca pedig visszahuppant az ülésére. Üres, savanyú ábrázata csupán álarc volt. Dobos egy mosollyal próbálkozott. A semminél ez is jobb volt.

–  Az egyik dolog, amit annak idején Fred Johnson mellett megtanultam, az – kezdte –, hogy nem szabad túl sokáig félrerakni a dolgokat. Mindig csábító megoldás nem törődni azzal, ahol még nem ég a ház, ugyanakkor bebiztosítod magadnak, hogy később tűzoltással kell töltened az idődet.

–  A díjszabásra gondolsz, amit a Föld és a Mars a Ganymedes számára javasol?

Dobos egy kissé magába roskadt. Sikerült elfeledkeznie erről a most születő problémáról, és nyomasztónak érezte, hogy emlékeztették rá.

–  Nem, a Rocinantéra gondolok. És arra, hogy ez hogyan viszonyul… – A hüvelykujjával az üres monitorra bökött, amelyiken az imént a maghéjas videót nézték. – Őrizetbe vettük egy gyarmatbolygó kormányzóját. A Bolygótársulás hivatalosan még nem kért tájékoztatást a státusáról, de ez csupán idő kérdése. Érzem, ahogy Carrie Fisk összedörgöli zömök kis ujjait. Igencsak örülnék, ha még előtte megoldanánk a helyzetet.

–  Ó – válaszolt Santos-Baca. – Nos, folytattam a témáról néhány nem hivatalos beszélgetést. Az elképzelést, hogy engedélyt kérjünk az EN-től… nehezen lehetne eladni. Ugyebár nem azért küzdöttük fel magunkat idáig, hogy visszatérjünk a bolygófelszínre engedélyért könyörögni?

Dobos bólintott. Még mindig a belső bolygók és az Öv közötti ellenségeskedés jelentette a legnagyobb leküzdendő akadályt számára. És még ő sem vette sok hasznát a Föld–Mars Koalíciónak.

–  Megértem – válaszolta Dobos. – Nekem sem tetszik. Viszont bizonyos szinten elháríthatjuk magunkról a felelősséget az olyan húzásokért, mint James Holden legújabb rendszabályozási megoldása. Azt viszont semmiképp sem szeretném, ha ezerháromszáz bolygó határozna úgy, hogy a szövetség a probléma. Ha az EN áll a megleckéztetés mögött, ha csupán névleg is, rájuk is kiterjed a felelősség. Ez a Houston meg az ő cimborái megrohadhatnak az EN valamelyik börtönében, bennünk pedig ezek után is csak a hajókat látják, amelyek egyik helyről a másikra visznek dolgokat. Többek között foglyokat.

–  Vagy elismerhetjük – vetette fel Santos-Baca –, mivel flörtölünk

azóta, hogy kikecmeregtünk az éhezés éveiből. Elkezdünk az ezerháromszáz bolygó kormányaként tekinteni a szövetségre.

–  Nem szeretnék ezerháromszáz bolygó elnöke lenni – ellenkezett Dobos. – Egy szállítószövetséget akarok vezetni, amelyik a kapuk közötti kereskedelmet szabályozza. És még azt szeretném, ha ez a halom bolygó, hold és kísérő anélkül megoldaná a maga kis gondjait, hogy megakasztaná a működésünket. Már így is alig bírjuk ellátni a feladatainkat.

–  Ha többen lennénk…

–  Emily – szakította félbe Dobos –, tudod, hogy mi az egyetlen dolog, ami abszolút biztosan nem fogja megoldani a problémáinkat? Egy újabb bizottság.

Santos-Baca felnevetett, Dobos íróasztala pedig halk pattanással jelzett. Vaughn kereste. Kiemelt fontosságú hívás. Dobos hagyta várakozni kicsit. Ha nem a Nép Otthona készült darabokra hullani, nem számíthat még egy perc. Ha mégis, semmit nem érne vele.

–  Ugyanazokat a logisztikai jelentéseket láttad, mint én – folytatta Dobos. – Ha bárki azt várja a szövetségtől, hogy biztosítsa a rendet az egész…

Újra megszólalt a jelzés, ezúttal hangosabban. Dobos mordult egyet, és megérintette a képernyőt, hogy fogadja a hívást. Vaughn jelent meg, és mielőtt Dobos ráripakodhatott volna, a férfi belekezdett.

–  A Laconia üzenetet tett közzé, asszonyom.

Dobos felnézett rá.

–  Tessék?

–  A Laconia-kapun lévő figyelmeztetést levették – válaszolta Vaughn. – Új üzenet került a helyére. A Medináról küldött jelentés… – elfordította a tekintetét, aztán megint Dobos felé fordult –, …úgy négy perccel ezelőtt érkezett.

–  Rádiócsatornán?

–  Igen, asszonyom – felelte Vaughn. – Kizárólag hang. Még csak nem is titkosították. Egy sajtóközlemény.

–  Hadd halljam! – kérte Dobos.

A hang, amikor megszólalt, halk és barátságos volt. Egy régi érdes pokrócára emlékeztette Dobost, amelyik egyformán melegített és dörzsölte a bőrét. Nem bízott benne.

–  Az emberek koalíciójának polgárai, itt Trejo admirális, a Laconiai Haditengerészet Főparancsnokságának tengernagya beszél. Megnyitjuk a kapunkat. Százhúsz óra múlva belépünk a lassú zónába, legénységgel és támogatással együtt megindulunk a Medina felé, hogy ismertessük a Laconia szerepét a nagyobb emberi közösség előremenetelében. Reméljük, és arra számítunk, hogy a találkozó barátságosan fog lezajlani. Megismétlem az üzenetet.

–  Nos – szólalt meg Santos-Baca, aztán elhallgatott. – Erre nem számítottunk.

–  Rendben – fújt egyet Dobos, és Santos-Baca tágra nyílt szemébe nézett. – Emily, mindenkit keress meg nekem!

A Nép Otthona nevű űrváros még mindig a Mars pályáján keringett, közel a Földhöz és a naphoz, pokolian messze a Jupiter és a Szaturnusz holdjaitól. Tíz órába telt, hogy választ kapjon a szövetségi hierarchia összes szakértőjétől, s további ötbe, hogy a rendszer mindent átnézzen, és egységes jelentést készítsen. Minden kérdés, minden tisztázás, minden új árnyalat vagy kikötés nagyjából ugyanennyi időt fog igénybe venni. Dobos a Laconia újbóli megnyitásáig hátralévő százhúsz óra zömét azzal fogja tölteni, hogy válaszokra vár. Az üzeneteik a fény sebességével száguldottak a bolygók és holdak, űrvárosok és állomások közötti űrben, mégis rohadtul lomhának tűntek.

Az üzenetben hallható hang megegyezett Anton Trejóéval, a MEKH hadnagyáéval, aki a szakadár flottával távozott a Laconiára a Föld bombázása után. Igen, nem lehetett kizárni, hogy hamisították a hangját, de a technikai szolgálat hajlott rá, hogy eredetinek fogadja el. A Medina Állomás hirtelen kicsúcsosodásokról számolt be a Laconia-kapuból érkező fény és sugárzás szintjében, ami fékező égetésbe kezdett hajók jelenlétére utalt. Ahhoz, hogy kikövetkeztessék, hány és miféle hajók lehettek, nem volt elegendő információjuk.

A Mars a hajói közel egyharmadát elveszítette a Szabad Hadiflotta rövid, eleve halálra ítélt hatalomátvételekor. Ezeket felosztották

a Szabad Hadiflotta Sol-rendszerbeli erői és a Laconiára tartó szakadár flotta között. Az azóta eltelt évtizedekben a Föld és a Mars lassanként újjáépítette a flottáját. Az idegen tárgyi emlékekből visszatervezéssel létrehozott technikai áttörések – a csipkelemezek, visszacsatolásos palackok, tehetetlenségi erőt ellensúlyozó PVÁ-k – ma már általánosan bevettnek számítottak. Még ha a Laconia-kapu másik oldalán közelgő hajók innen-onnan összegyűjtöttek is némi információt az előállítási folyamatról, hajógyárakat és gyáripari bázisokat kellett építeniük, mielőtt használatba vehették volna azokat. Felújítás nélkül harminc év rendkívül hosszú idő.

A legvalószínűbb forgatókönyvnek az tűnt, hogy Duarte magán-banánköztársasága végül kellően lerongyolódott ahhoz, hogy újra kapcsolatteremtésre kényszerüljenek, és fenyegetéssel, könyörgéssel, cserével vagy bármivel megszerezzék, amire neki – vagy annak, aki pillanatnyilag a kolóniát irányította – átmenetileg szüksége lehetett.

Ám amikor elolvasta a megjelölt hírszerzési jelentést annak az aktív protomolekula-mintának a lehetséges sorsáról, amelyet a Szabad Hadiflotta lopott el a Tychóról, Dobos magabiztossága egy kissé megingott. Jól emlékezett arra a napra. Ahogy a saját folyosóin, a saját állomásán harcolt. Még ma is fel tudta idézni, miféle hűvös düh öntötte el, amikor felfedezte a bajtársai árulását. Ráadásul Fred Johnson vezérkarából.

Még mindig hiányzott neki Fred. És most, hogy a présülésében ült, míg a képernyőn türelmesen várakoztak a hírszerzési jelentések, eltűnődött, vajon a férfi mire vélte volna mindezt. Nem csupán Duartét és

a Laconiát, hanem az egész helyzetet.

A monitor jelzett, és a narancssárga színű, ideiglenesen kiemelt fontosságú figyelmeztetés jelent meg. A Medina küldött frissített beszámolót a Laconia-kapu túlsó oldaláról származó hajtóművek egyedi energiamintázatáról. Dobos kifújta a levegőt, és megnyitotta a jelentést. Bizonyossággal még mindig nem sokat lehetett megállapítani, de a hajtóműveket vagy nem regisztrálták, vagy olyan mértékben módosították, hogy már nem passzoltak az adatbázisban szereplő értékekhez. Dobos végighúzta az ujját a kísérőszövegen, hogy fáradt szeme ne csússzon el. Legalább egy Donnager-osztályú hadihajónak lennie kellett Duarte ellopott flottájában. A közelgő csóva méretéből ítélve lehetségesnek tűnt, hogy ez a hajó az. Persze már öregebb. Elnyűttebb. Ám még mindig tekintélyes erőmű.

Dobos felállt, nyújtózott egyet. A háta a lapockája közétől fel a tarkójáig sajgott. Túl sok időt töltött olyan jelentések elolvasásával, amelyeket Vaughnra kellett volna bíznia. Végtére is az információ megemésztése és lényegre szűkítése a férfi feladata volt. Mindeddig, ahogy egykor régen Dobosé is. Önmagában viszont jobban bízott, mint az asszisztensében.

Megkereste, hol tartózkodik Santos-Baca a hajón. Későre járt, Emily mégsem tért még vissza a kabinjába. A rendszer szerint a vezetőségi étkezdében ült. Az étel gondolata felébresztette Dobos gyomrát, és az addig észre sem vett éhség lángként csapott fel benne. Gyors üzenetet küldött Santos-Bacának, hogy várjon még ott pár percet. Kikapcsolta

a monitort, biztonsági zár alá helyezte, és megindult kifelé.

A Nép Otthonának folyosóit még az újonnan elkészültség érzete hatotta át. A falakon elhelyezett kézi és lábkapaszkodókon még nem mutatkozott meg a belakott hajókra és állomásokra jellemző megkopottság. A lámpák ragyogása szinte megfoghatatlanul és mégis félreismerhetetlenül a frissen beépítettségről árulkodott. Semminek sem volt még elegendő ideje, hogy elöregedjen vagy tönkremenjen. Hatalmas lebegő városukban idővel megjelenik majd mindez, de a hozzá hasonló űrmetropoliszokkal együtt koruk ragyogó, makulátlan Szingapúrjainak számítottak. Tökéletesen rendezett városnak. Ha ezt a csillagokra is ki tudná terjeszteni, minden irtó klassz lenne.

Santos-Bacát egy szürke kezeslábast viselő idősebb férfi társaságában találta. A férfi odabiccentett a közelgő Dobosnak. Amikor Dobos leült, ő távozott. Santos-Baca elmosolyodott.

–  Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis étel.

–  Jó régen ebédeltem, igen. Mindjárt sort kerítek erre is. Láttad a beszámolókat?

–  Még nem tudtam mindent átnézni. De igen.

–  A vezetőség mit gondol erről?

Emily lejjebb eresztette a vállát, elgondolkodott, magába zárkózott, akár egy pókerjátékos. Amikor megszólalt, a hangja óvatosnak tűnt:

–  Nehéz különösebben aggódni egy elavult marsi hadihajókból álló flotta miatt, amelyet egy több évtizedes államcsíny megmaradt tagjai vezetnek. Őszintén szólva kissé meglepett, hogy egyáltalán életben maradt ott bárki is.

–  Egyetértek.

–  Az üzenet hangmintázataiban nem lehetett felfedezni erős feszültséget. Sem követeléseket, legalábbis egyelőre.

–  Tudom, Emily. Olvastam a jelentéseket. Arra lennék kíváncsi, te mit gondolsz róluk.

Santos-Baca széttárta a kezét, régimódi gesztussal jelezte, hogy: Itt van előtted.

–  Szerintem hamarosan egy csapat egoista seggfejjel találkozunk, akik rájöttek, hogy a dicső függetlenségükkel semmit sem érnek, ha mindenki mástól elszigetelődnek. Ha el tudjuk érni, hogy ne essen csorba a tekintélyükön, valószínűleg megtárgyalhatjuk, hogyan válhatnának újra

a közösségünk tagjává. A Mars viszont gondot fog jelenteni. Mindegyiket vissza akarják majd kísértetni az Olympus Monsra, hogy árulóként fölakaszthassák őket.

–  Én is erre gondoltam. Van valamilyen ötleted, hogyan kereshetnénk meg őket ezzel kapcsolatban?

–  Váltottam néhány üzenetet Hu admirálissal. Ő a Földet képviseli, de akadnak barátai a marsi vezérkarban – felelte Santos-Baca. – Semmi hivatalos. És McCahill-lel is a biztonságiaknál.

–  Nyilván.

–  A másik lehetőség az, hogy erőt próbálnak alkalmazni.

–  Olyan hajókkal, amelyeket több évtizede nem töltöttek fel, és hajógyárat sem láttak – ingatta a fejét Dobos. – Miközben a sínágyúállásainkat már bemelegítettük, és készen állnak, hogy telelyuggassanak bármit, ami túlságosan vagánykodik. Elképzelhető, hogy ez reális eshetőség?

–  Nagy összegben nem mernék fogadni rá. A sínágyúállásokat akkor is bajosan iktathatták volna ki, amikor újnak számított a flottájuk.

Dobos tanakodott.

–  Erősítésként idekérethetünk pár hajót a biztonság kedvéért. Ha úgy alakulna, hogy meg kell leckéztetnünk a Laconiát, nem fogom beküldeni a hajóinkat a kapujukon. Viszont könnyebben eladhatjuk a kitermelési engedélyüket. A Mars hadd szimatoljon csak vért, és kiderül, hogy az FMK-t jobban érdeklik-e már a büntetőszankciók és a rendfenntartás, mint korábban.

–  Így egészen más lenne a helyzet – helyeselt Santos-Baca. Szerencsére ebben a kérdésben egyetértettek. Dobos titkon attól tartott, hogy a vezetőség saját stratégiával áll elő. Az ő feladata a kiscicák terelgetése volt. De ezúttal szerencsére nem. Azt igyekezett elkerülni, hogy karhatalommá váljanak. Esze ágában sem volt egy teljes hadsereget vezényelni. Ha háború törne ki a Laconia-kapu másik oldalán, vívja meg azt

a Mars!

–  Akkor rendben – zárta le a beszélgetést Dobos. – Semmi olyasmi, amit ne tudnánk kezelni.