TIZENKILENCEDIK FEJEZET: DOBOS

A kép hangyásnak tűnt, a hangban szinte ugyanannyi volt a zaj, mint a jel. A fél tucat felrakott, majd lefejtett titkosítási réteg miatt a leletek az összenyomott hangsávban és a hamis színekben maradtak. Dobos szíve mégis ellágyult, mert közöttük – félreismerhetetlenül – Saba állt. Az alsó szemhéja egy kissé püffedtnek tűnt, mint amikor elfáradt, a mosolya viszont ragyogott.

–  Tú no savvy, mennyire jó érzés volt megkapni az üzenetedet, Cami – mondta a férfi. – Te vagy az én kis szívem. És kettőnknél senki sem lehetne alkalmasabb erre.

–  Én is szeretlek – mondta a képernyőnek Dobos, de csak azért, mert senki más nem volt az irodában.

Avasarala fedett megbízottjai hamarabb jelentkeztek, mint Dobos remélte volna. Önmagában az megdöbbentette, hogy előmerészkedtek. Hajlamos lett volna azt hinni, hogy a vénasszony eltúlozta a képességeit, és olyan befolyást tulajdonított magának, amelytől a kor és a nyugdíjazása már régen megfosztotta. De most bebizonyosodott, hogy a látszatok ellenére Chrisjen Avasarala nem a levegőbe beszélt. Saba mostanra mélyen befúrta magát a Medina Állomásba, akár egy kullancs, és

a szövetség annyi ügynökével lépett kapcsolatba, ahánnyal biztonságosan lehetett. És a szövetség alatt leginkább a KBSZ-t értette.

Dobos kézzel feljegyzéseket készített, miközben a férfi részletes jelentését hallgatta. Az, hogy leírta, segített megjegyeznie. A nyolcvannégy emberről, akik egyenként három-nyolc fős független sejtekre oszlottak a Medina Állomáson. Az amatőr, elcseszett merényletkísérletről és a megtorlásról. Sabának említenie sem kellett, hogy ezt ürügyként használta a toborzáshoz. Ez magától értetődött. A fókusz az információgyűjtésre és az infrastruktúrára helyeződött át. Avasarala hálózata jól működött, de a következő hullámot úgy lehetett előkészíteni, ha bőséges tartalék és olyan vakzónák birtokában vannak az állomáson, ahová

a laconiai biztonsági szolgálata nem férkőzhetett be, emellett pedig hátsó kapukat nyitnak az ellenség kommunikációjába. Hogy kiderítsék, mi lesz a következő lépés.

Dobos azon kapta magát, hogy bólogatva hallgatja Saba szavait, és a lehetséges következményeken morfondírozik. A laconiaiak minden kommunikációt a Medina kikötőjében állomásozó, rombolóméretű hajón futtatták át alapos titkosítással, valamint az állomáson található visszafejtővel, hogy fizikailag elszigeteljék a kettőt. Innen nem egykönnyen szerezhetnek információt, arra pedig esélyük sem volt, hogy betörjenek az ellenség rendszereibe. Ehhez meg kellene találnia az antennáik és jelerősítőik firmware-kódját. Talán Avasarala csatlósai

a Föld–Mars Koalíciónál elértek bizonyos eredményeket, amelyeket átadhatnak Sabának, de még ülnek az információn. A laconiai ellenőrző pontok a szárazföldi haderők egyharmadát lekötötték. Emiatt a katonáknak rengeteg teendőjük akadt az ismert és nyilvános folyosókon, Saba embereinek így több idejük maradt búvóhelyeket és vakzónákat létrehozni. Ha enyhülne az ellenőrzés, valamilyen provokációval el kell érniük, hogy az ellenség idejét lefoglalja a személyazonosság ellenőrzése és a forgalomszabályzás. Jelentéktelen mértékben növelik a biztonságérzetet, miközben a földalatti mozgalom még több alagutat váj az állomás testébe. Lehetségesnek tűnt, hogy a Medina összes naprakészre hozott alaprajza a laconiaiak kezébe került. És azt kellett feltételezniük, hogy minden ismert búvóhelyről minden játékos tudhat, Sabának viszont nem fog gondot okozni, hogy újakat létesítsen.

A férfi legalább annyira értett a csempészethez, mint Dobos, ha nem még jobban.

Az üzenet Saba huncut mosolyával ért véget.

–  Vigyázz magadra, ’desem! – köszönt el a férfi, és csókot dobott

a kamera felé. – Úgy élj, mintha már halott lennél!

Dobos megérintette a képernyőt, mintha az a férfi arca lett volna, de hidegnek és keménynek érezte. Úgy élj, mintha már halott lennél! Már régóta nem hallotta ezt a kifejezést. Valaha a Voltaire Kollektíva jelmondata volt. Bátorságra buzdított azzal a fatalista hősieskedéssel, amit

a dühöngő kamaszok annyira romantikusnak találnak. Egykor ő is romantikusnak gondolta.

Megnézte, mennyi az idő. Saba üzenete csaknem húsz percig tartott. Dobos valahol nehezen akarta elhinni, hogy ennyire hosszú volt. Akár még egy egész órán át szívesen itta volna a férfi szavait, mégis szomjas maradt volna. Az egymást követő, kézzel írott jegyzetekkel teli képernyőket nézve nehéznek tűnt elhinni, hogy Saba ilyen sok információt belesűrített ennyire rövid időbe.

Dobos átnézte a jegyzeteket, mindent az eszébe vésett, aztán kitörölt. Az információ nem kerülhet rossz kezekbe, ha nem létezik. Hívást kezdeményezett Vaughnnal. Az asszisztense azonnal bejelentkezett.

–  Hogy állunk a katonai attaséval? – érdeklődött Dobos.

–  Csak az utasítására várunk, asszonyom – felelte Vaughn.

–  Tíz perc múlva legyenek a tárgyalóban!

–  Igenis, asszonyom – vágta rá Vaughn. A hangjából titkolt élvezet érződött ki. A Föld–Mars Koalíció diplomatái és koordinátorai a Medina eleste óta elözönlötték a Nép Otthonát, Vaughn pedig élvezte, hogy utasítgathatja őket. Valószínűleg vétek volt, de Dobos nem bánta, ha kiélvezi.

Dobos felállt az íróasztala mellől, és nyújtózott egyet. A gerince hangosan megroppant a két válla között. Ásított, de nem a fáradtság miatt. Inkább ahhoz hasonlított, ahogy a futók ásítanak verseny előtt. A komoly erőbedobásra készülők mély belégzése volt. Ha a rendes beosztásához tartja magát, lassanként véget ért volna a napi robot. De már nem így élt. Akkor volt ébren, amikor ébren kellett lennie, és akkor aludt, amikor tudott. Sin ritma – fiatalabb korában így nevezték ezt a fajta életmódot. Ma már jobban megterhelte a testét, és időnként még egy ivógumó kávét meg kellett innia, ha élesen akarta tartani az elméjét, ugyanakkor különös mosolyát maga sem értette igazán.

Benedito Lafflin, az FMK kapcsolattartója húsz perccel később rá várakozott. A markában egy ivógumó szódavizet szorongatott, amely félig már összeesett. Széles, varangyszerű arca a megszokottnál kevésbé tűnt önelégültnek.

–  Elnök asszony! – szólította meg felállva.

Dobos intett neki, hogy maradjon csak. Amikor Dobos leült, Vaughn egy ivógumó teát hozott neki. Dobos belekortyolt. Forró volt, de nem égette a száját. Vaughn visszalebegett a falhoz, mintha a hajó gépezetének része lett volna.

–  Mit kell tudnunk? – kérdezte Dobos.

Lafflin megköszörülte a torkát.

–  Őszintén? Szerintem kifejezetten tetszeni fog önnek a terv.

–  Közvetlenül a parancsnokságom alá helyezi a flottáikat?

A férfi pislogott egyet.

–  Ah… Nos, ez…

Dobos elmosolyodott.

–  Azt hiszem, ennek ellenére nem lesz vele gondom. Mivel érkezett?

Lafflin elővette a kézi terminálját, és a tárgyaló falára küldte az adatokat. A Naprendszer bomlott ki előttük. Természetesen semmi sem teljesen méretarányosan. Az űr túlságosan hatalmas és üres ehhez. A Föld, a Mars és a Szállítószövetség flottáit mind megjelölték – a járművekhez helyzetet és irányvektort, minden máshoz égitesttípust és keringési időt illesztettek. Mindezt időben lekövetve. Soha semmi nem jutott nyugvópontra.

És a rendszer peremén, mindentől irdatlan távolságban a kapu, ahonnan az ellenség érkezése várható.

–  Abból kiindulva, amit az ellenség hadihajójáról tudunk – fogott hozzá Lafflin –, több lehetséges forgatókönyvet felvázoltunk, amelyek nézeteink szerint a legnagyobb taktikai előnyhöz juttatják egyesített haderőinket. Az első természetesen az, ha megzavarjuk az átkelésben.

–  Ezt elmagyarázná lépésről lépésre? – kérte Dobos.

A következő két órában Dobos egyik lehetséges forgatókönyv után a másikat tekintette át. Lafflin mindegyik mellett felhozta az érveit.

A szövetség vezetőségének mindegyik tagja mellett egy hozzá hasonló sorolta el ugyanezeket az érveket. Hamarosan kezdetét veszi a vita. Az űrvárosokkal együtt a szövetségnek legalább ugyanolyan ütőképes flottája volt, mint az FMK. Ha Sabának sikerülne kapcsolatot teremtenie néhány hajóval a kolóniákról, talán összehangolt támadást lehetne indítani a lassú zóna ellen, bármit gondolt is erről Avasarala. Ha mégsem,

a Medinán helyi akciókat vihetnek végbe, ami csaknem ugyanolyan jó, ha nem még jobb.

Lafflin tervei mindig ugyanoda kanyarodtak vissza: védelmezni a Földet, védelmezni a Marsot. Bármi áron megóvni a belsősöket attól, hogy rájuk rontsanak. Dobos úgy sejtette, hogy a vezetőségben mindenki ugyanerre a következtetésre jut majd. Aztán…

Sosem akart ezerháromszáz világ rendőrsége lenni. Határozottan nem akart hadakat vezetni. De minden húzás, minden taktikai javaslat után a vezetőség, Li főtitkár és Avasarala elképzelt hangja duruzsolt

a fülébe. Ez így nem fog menni. Valakinek az élre kell állnia, és Dobos nem tudott elképzelni olyan megoldást, amelyben nem ő lenne az.

–  Köszönöm – mondta, amikor az utolsó képzeletbeli csata képei is leperegtek a monitorján. – Méltányolom, hogy ennyi időt fordított erre. Ha megengedi, megvitatnám ezt a vezetőséggel, és holnap reggel ismét beszélhetünk.

–  Köszönöm, elnök asszony – felelte Lafflin, és Vaughn kikísérte őt

a helyiségből.

Amint a férfi távozott, Dobos megnyitotta a lehetséges forgatókönyveket, és újra átlapozta őket, immár egymagában. Felmerült a lehetőség, hogy nagy erejű nukleáris robbanófejekkel aknáznák alá a kapu innenső felét, de elvetették az ötletet, mivel nem tudták biztosan, megrongálódhat-e a kapu. Biztonságosabb megoldásnak tűnt, ha hajók sora kilép az ekliptikából, aztán kemény égetésbe kezdenek, és kőfátylat képező törmelékkel szórják tele a kapu torkolatát. Dobos közbeléphetne, valahányszor rés nyílik, és lehetővé teszi az átkelést, és amikor egy átkelő hajó lőtávolságba ér. És ez addig tartana, amíg el nem fogy a reakciós tömeg vagy a kőtörmelék. Övbéli húzás lenne. Újabb ajándék a régi időkből. Eszébe jutott, hogy beveszi az ötletet az FMK-nak adott válaszába, de az igazság az volt, hogy nem kellett a beleegyezésük, a Függetlenség nevű űrváros pedig kellően közel járt a kapuhoz, hogy ha most égetésbe kezdenének, elkészülhetnének valamivel, mire a vezetőség lezárja a vitát…

Dobos a tenyerébe ejtette a fejét. A nyaka fájt, és valamilyen mély, homályos vágyakozás nyugtalanította – a szomjúsághoz hasonlított, de annak egyértelmű érzete nélkül, hogy mivel csillapíthatná. Ha bármivel lehetséges.

Hallotta, hogy kinyílik az ajtó a háta mögött, de nem vette a fáradságot, hogy felnézzen. Bárki lépett is be, nem érdekelte. És különben is Vaughn lesz az.

–  Elnök asszony! – szólalt meg Vaughn.

–  Tessék.

–  Érkezett valami, amit alighanem látnia kellene.

–  Valami csodálatos, ami örömmel tölti meg az életem?

–  Nem.

Dobos felült, az egyik kezével kört írt le a levegőben. Mondja csak!

–  Új üzenet jött a Medináról – közölte Vaughn. – Az egyik hivatalos csatornán.

–  Újabb fenyegetések és pózolás a Laconiáról? Vagy már hivatalosan is háborút üzentek?

–  Egyik sem – felelte Vaughn, és állított a monitor fókuszán. Egyszerű videóadás egy néhány széksor előtt felállított pódiumról. Dobost egy kissé meglepte a háttérben felaggatott egyszerű kék függönyök látványa. Nagyobb birodalmi pompára számított. Egy Signa Romanum, rajta

a kétfejű sassal. A székeken újságírónak kinéző emberek ültek, ha azok voltak, ha nem.

Carrie Fisk lépett a képbe, és foglalta el helyét a pódiumon. Dobos érezte, hogy megfeszül a szája.

–  Mindannyiuknak köszönöm, hogy eljöttek – biccentett Fisk a közönsége felé. Összeszedte magát. Kinézett az egybegyűltekre, aztán

megint leszegte a tekintetét. – A Bolygótársulás a megalapítása óta

a függetlenség és a bolygók szuverenitásának rendíthetetlen támogatója volt. Ebben a minőségben nyomon követtük az újonnan gyarmatosított rendszerek önigazgatási problémáit, és harcoltunk az ott élők jogaiért. A Sol-rendszer és a Szállítószövetség hegemón uralma újra meg újra azt bizonyította, hogy a hatalmon lévők nem egyenlően értékelik a rendszereket. A Sol és a szövetség de facto uralmat követelt magának a birtokaik felett, és a tetteik révén egyértelművé tették, hogy egyes bolygókat és kormányzatokat másodrendűnek tekintenek.

–  Ó, hogy dögölnél meg! – dörmögte maga elé Dobos. – Szarok rád és az áruló süketelésedre.

–  Többször is lehetőségem adódott találkozni a Laconia-rendszer képviselőivel, hogy megvitassuk a gyűrűkapuk, valamint a világok közti kereskedelem és kormányzás jövőjét. Örömmel közölhetem, hogy

a Bolygótásulás egyhangúlag elfogadta a Laconia ajánlatát a kereskedelem védelmére és összehangolására. Ezért cserébe Duarte főkonzul elfogadta a társulás önigazgatásra és politikai autonómiára irányuló követeléseit. Ezzel…

Dobos leállította a videót. Ezt is Duarte tervezte meg. Nemcsak

a hadjáratot, de a narratívát is, amely azt mégsem szemtelen hódításként tünteti fel. Azért jött vissza, mert úgy gondolja, hogy győzhet. És ha így gondolja, akkor fel kell készülnöd arra, hogy elfogadd: igaza van. Carrie Fisk ezerháromszáz bolygó hírműsoraiban szerepel majd – olyan világokéban, amelyektől Dobost elvágták –, és a meséje kellően termékeny talajba hullik majd, hogy ott kicsírázzon.

–  Önigazgatás és politikai autonómia? – hüledezett. – Miközben fegyvert tartanak a fejükhöz? Ez hogy működik?

–  Sarccal – felelte Vaughn. – Megfogadtatják velük, hogy szükség esetén pénzzel és eszközökkel nyújtanak támogatást, miközben azt sugallják, hogy ilyesmire aligha kell számítani.

–  És gondolom, még arra is ígéretet tesz, hogy nem fogja halomra gyilkolni mindőjüket.

Vaughn mosolya keménynek tűnt.

–  Fisk nem tette egyértelművé, de azt hiszem, ez határozottan kikövetkeztethető, igen.

Dobos az állához szorította a kezét, és felállt. Szívesen elküldte volna Vaughnt a gyengélkedőbe, hogy hozzon valamit, ami ébren tartja. Amfetaminokat, kokaint, bármit, ami erősebb egy ivógumó teánál.

–  Hosszú napunk volt – mondta végül. – Amikor beérkeznek az FMK üzenetei, mondja meg nekik, hogy nyugodjanak le, a rohadt életbe is, foglalkozni fogunk a problémával.

–  Na és a vezetőségnek mit mondjak? – kérdezte Vaughn.

–  Ugyanezt – felelte Dobos, ahogy kisétált. – Mondja nekik, hogy urai vagyunk a helyzetnek.

A kabinjában Dobos levetkőzött, a ruháit leszórta az ajtó és a zuhanyzó között. Beállt a szinte forrázó vízsugár alá, hagyta, hogy végigfolyjon a hátán és az arcán. Csodálatosnak érezte. A hővezetés mint elemi, testi nyugtató. Kisvártatva elzárta a vizet, fogott egy törülközőt, hogy felitassa a nedvesség nagy részét, aztán az egyik karját a szemén nyugtatva lehuppant a présülésére. A kimerültség mélyebben lehúzta a zselébe, mint

a dob perdülete. Várta, hogy elhatalmasodjon rajta a kétségbeesés.

Nem ez történt. A szövetség léte került veszélybe. A kolóniákon létrejött emberi civilizáció vékony szövete a szeme láttára felszakadozott, mégis megkönnyebbülést érzett. Az első emlékeitől a Szabad Hadiflotta megsemmisüléséig övbéliként, a KBSZ egyik vagy másik frakciójának tagjaként élt. Az elméje, a lelke és az identitása mind

a belsősök elnyomása mellett vált éretté. Ahogy mindenkié, akit szeretett.

Kezdettől fogva arról álmodozott, hogy tiszteljék előbb a Tycho Állomást, aztán a szövetséget, és most az elnökségét. Az a lehetőség vezérelte, hogy egy övbéli – még ha nem is ő maga, de egy hozzá hasonló –

a belsősökével egyenlő hatalmat szerezhet. És mint minden álom esetében, minél közelebb került hozzá, annál inkább megértette, valójában mi az. Éveken át úgy viselte a hatalmat és a tekintélyt, mintha más ruháját hordaná. Most, hogy felbukkant Duarte és a Laconia, minden, amit addig felépített, lassanként darabjaira hullott. És a lénye egy része örült ennek. Arra nevelték, hogy harcoljon a nagyhatalmak ellen. Hogy olyan háborúkat indítson, amelyeket nem nyerhetett meg, de el sem veszíthetett. Megrázó veszteségnek érezte, hogy most visszajutott ide, ugyanakkor mintha hazatért volna.

Az elméje lassanként kihunyt, a tudata álomba szenderült. A történelem ciklikus. Minden, ami korábban történt, generációkkal ezelőtt, újra meg fog történni. A kerék néha gyorsan megfordult, máskor lomhán forgott. Dobos fogaskeréknek látta, amelynek a peremén ő és mindenki más ül. Mielőtt elhatalmasodott rajta a feledés, és mély álomba zuhant, utoljára még arra gondolt, hogy hiába léteztek a kapuk, valójában soha semmi sem változott, csupán megismételte önmagát újra meg újra, új emberekkel, de végtelenül.

Ami a másnapi reggeli első megbeszélés fényében nem kissé tűnt ironikusnak.

–  Még sosem láttunk ehhez hasonlót. – Dobos munkatársként azóta ismerte Cameron Turt, hogy először állást vállalt a szövetségnél, és a férfin sosem látott enyhe érdeklődésnél komolyabbat bármi iránt.

Tur most vele szemben ült az asztal másik oldalán, és úgy hadonászott a tortillájával, mintha egy zenekart vezényelne. A szeme tágra nyílt és ragyogott, a megszokottnál élesebb hangon és gyorsabban beszélt, és Dobosnak sehogy sem sikerült kihámoznia, mit akar mondani.

–  Forró helyek az űrben – ismételte el, és a diagramra nézett. – Mármint például lopakodó hajók? Azt akarja mondani, hogy lopakodó hajók várakoznak a gyűrűkapun túl?

–  Nem, nem, nem – hadarta Tur. – Nem ilyen értelemben forró. Nem hőmérsékletileg.

Dobos kurtán, elkeseredetten felnevetett, és lerakta a kézi terminálját.

–  Oké, talán újra elmagyarázhatná elölről, mintha egy laikussal beszélne. Észrevettük ezeket a területeket, amelyek… mik is pontosan?

–  Nos – bólogatott inkább magának, mint Dobosnak Tur. – Természetesen tisztában van vele, hogy a vákuum valójában nem teljesen üres. Mindig találhatók benne elektromágneses hullámok és szüntelen keletkező és megsemmisülő részecskék. Kvantumfluktuáció.

–  A biztonsághoz és a politikához értek – jegyezte meg Dobos.

–  Ó. Persze – válaszolta Tur. Úgy tűnt, hirtelen észrevette a tortilláját, és harapott egyet belőle. – Nos, a vákuumállapot nem egyszerűen csupa üresség. Mindig vannak spontán kvantumkeletkezések és -megsemmisülések. Hawking–Zeldovics-sugárzás, amely lehetővé teszi…

–  Biztonság, Tur. Politika és biztonság.

–  Bocsánat. Egészen parányi dolgok egyszerűen felbukkannak, aztán ugyanilyen hirtelen eltűnnek – magyarázta Tur. – Sokkal kisebbek, mint egy atom. És állandóan. Abszolút normális a dolog.

–  Rendben – mondta Dobos, és kortyolt egyet a reggeli kávéjából. Vagy valamivel keserűbbre sikerült a szokásosnál, vagy ő volt ma különösen érzékeny.

–  Tehát amikor minden érzékelőrendszert a kapu felé fordítottunk, hogy több információt szerezzünk a háborúról meg mindenről, interferenciát észleltünk, amelyre nem találtunk magyarázatot. Azokhoz

a jelekhez hasonlítottak, amilyeneket akkor látni, ha valami átkel a kapun, de nem ott összpontosult. A normális űrben is meg lehetett figyelni. – Újra megnyitotta az ábrát. – Itt és itt és itt. Amiről tudunk. Létezhet több is, de nem pásztáztuk végig az egész területet, hogy továbbiakat keressünk. Viszont még sosem láttunk ehhez hasonlót, és a naplóbejegyzések szerint nagyjából ugyanakkor jelenhettek meg, amikor a laconiai hajó áthaladt a kapun. Amikor tüzet nyitott a gyűrűállomásra.

A pontos időpontot tekintve nem kielégítőek az adataink.

–  Rendben – ismételte meg Dobos. Lassanként elfogyott a türelme.

–  A mértéke az érdekes, érti. A kvantumszintű keletkezés és megsemmisülés mértéke… toronymagas. A kicsúcsosodás hatalmas.

Dobos még mindig azt igyekezett megemészteni, hogy az üresség nem üres, de a Tur hangjából kiérződő ámulatban volt valami, amitől

a hideg futkározott a hátán.

–  Vagyis… egész pontosan mit is akar mondani?

–  Hogy a gyűrű közelében a tér forrni kezdett – felelte Tur. – És nem tudjuk, miért.