NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET: BOBBIE

–  Te vagy a fogó – mondta Katria, aztán odafordult felé. Halvány mosoly villant a szája sarkában, és Bobbie eltűnődött, vajon verekedésbe torkolló megismerkedésükből pontosan mennyit felejtett el és bocsátott meg. – Van kedved játszani?

Naomi tekintete félütemnyi késéssel Bobbie-ra siklott. A kimerültségtől besárgult a szeme fehérje, a bőrét hamuszürke árnyalat színezte meg. Bobbie Naomi vállára tette a kezét, leginkább azért, hogy megtámogassa.

–  Vigyázz a gyerekekre, amíg vissza nem jövök!

–  Vigyázok. Jó vadászatot!

A szavaival mintha gyomorszájon vágta volna. Remélem, sikerül megölnötök valakit. Egy másik tengerészgyalogost, aki szerencsétlenségére a másik oldalon született. Aki ugyanolyan lojális az övéihez, mint te a sajátjaidhoz. Bárki legyen is, remélem, elkapod, mielőtt ő kapna el téged. Az igazság az volt, hogy mindennek ellenére élvezetét lelte ebben. Fiatal évei java részében az ilyen pillanatokra készült, és bármennyire szeretett volna felnőtté és éretté, békés, megállapodott asszonnyá válni, a lelke mélyén valahol még mindig szerette ezt.

–  Köszönöm – válaszolta, aztán kiment.

–  Bobbie… sajnálom.

Bobbie bólintott, Katria pedig felkapta a szerszámosládát. Kettesben megindultak az egyik nagyobb folyosóba futó kereszteződés felé. Az ajtó halk kattanással becsukódott mögöttük, a zár duruzsolva aktiválódott. Katria halkan kacarászott, de Bobbie nem kérdezett rá, miért. Nem igazán akarta tudni.

A legtöbben gyalog közlekedtek a folyosón, de akadt néhány, konténerekkel megrakott kocsi is. Az egyik kereszteződésnél egy férfi rakodólépegetőben tartott valamelyik raktárból egy másikba. Négypontos heveder rögzítette a külvázhoz. Ha Bobbie bejutott volna mellé, az egyik karját a férfi nyaka köré kulcsolhatta volna, hogy megfojtsa, miközben a másik kezével kicsatolja a vezérlés mögül. Aztán kihajítja, megpördül, és beszíjazza magát. Talán harminc másodpercbe telt volna. Talán kevesebbe. Pofonegyszerű.

Ahogy lépdeltek, érezte, hogy ellazul, a súlya a csípőjére nehezedik. Lejjebb ereszti a súlypontját. Egy kicsit fütyörészett, egészen halkan. Katria kérdőn felvonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést. A falak menti képernyők épp arról számoltak be, hogy a biztonsági erők lassanként bekerítik a terroristasejtet, amelyik felrobbantotta az oxigéntartályokat, de Bobbie egyetlen embert sem látott, aki alaposabban megnézte volna őket, bekerítésre pedig végképp nem készült senki.

Gyérnek lehetett érezni a forgalmat. A kocsik és az emberek között üres területek nyíltak. Ennek részben az lehetett a magyarázata, hogy mivel nem érkeztek és indultak hajók, jóval kevesebb teendőjük akadt, mint máskülönben lett volna. Részben viszont a félelem is közrejátszott. Az emberek az üregeikben maradtak. Távol tartották magukat az ellenőrző pontoktól. A bajtól.

A lefelé tartó rámpán haladtak tovább, el a dob belső felszínétől.

A dobban nem sok olyan helyet lehetett találni, amelyik ennyire közel került az állomás burkolatához. A külső rétegek zömének tervezésekor a sugárzás elleni árnyékolásra törekedtek. Víztartályok, kerámia-, fém- és műszerraktárak kerültek oda. Kiszolgálófolyosók, csövekkel és vezetékekkel borított, festett szilánkosodásgátló borítással. Volt viszont néhány elágazás a karbantartó légzsilipek közelében, ahol csupán néhány réteg fém és kerámia választotta el a lábukat a kinti ürességtől. Bobbie-t a Donnager-osztályú régi hadihajókra emlékeztette. A konstrukció csupasz funkcionalitása egy másik nemzedékhez tartozott, mint a dob belső felületén található lakószintek.

A folyosó, ahol Katria megállt, ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi, amelyeken végigjöttek, de Katria ellenőrizte a falakra és a csövekre felfestett szakaszazonosítókat, aztán dobbantott a lábával, mintha arra lett volna kíváncsi, hogyan döng a fedélzet.

–  Itt lesz? – kérdezte Bobbie.

–  Ez az a hely. Segíts fel!

Bobbie egymásba fonta az ujjait, és lejjebb eresztette a kezét, Katria pedig rálépett. Nem sokat nyomott. Bobbie felemelte a mennyezet felé. Akár órákig is meg tudta volna tartani, állapította meg magában. Katria megsimogatta a plafont a tenyerével, és megtalálta, amit keresett, erősen nyomni kezdte, hogy Bobbie is érezte, majd félretolta az egyik fedőlapot. Szűk, alig egy deciméteres rés nyílt a fedőlap és a felette lévő acélgerenda között. Katria felhúzta a szerszámosládáját, megnézte, megfelelő irányban áll-e, aztán a helyére csúsztatta. Visszahúzta a mennyezeti fedőlapot, és megkocogtatta Bobbie vállát, hogy eressze le.

–  Végeztünk?

–  Nem – felelte Katria, és előhúzott egy darab fekete szalagot a zsebéből. Pillanatnyi mérlegelés után egy cső köré tekerte közvetlenül

a bomba mellett, aztán elővette a kézi terminálját, és egy olyan képernyőre állította, amihez hasonlót Bobbie még sosem látott. A folyosó életlen, szemcsés képe jelent meg rajta – vele és Katriával együtt – a szalag szemszögéből.

Katria közvetlenül a bomba alá állt, aztán a kijelzőn rákoppintott

a saját képmására. Piros felirat jelent meg – RÖGZÍTVE –, Katria pedig visszacsúsztatta a zsebébe a kézi terminált.

–  Most végeztünk – jelentette ki.

–  Rendben – válaszolta Bobbie. – Akkor irány kifelé!

A karbantartó légzsilip ajtaja nyitva állt. Odabent két szkafander lógott a szekrényekben, mellette egy nyitott fedelű és lezáratlan, nagy szürke szállítóláda, valamint egy sárga kerámiadoboz, amelyre a ZEMÎ TOR feliratot fújták fel feketével.

A szállítóláda kerekeit behúzták, a fogantyút betolták. A fedele és a falai csupán egy kevéssel voltak vastagabbak, mint egy valódié. Bármit használtak is árnyékolásként, vékony lehetett. Bobbie remélte, hogy könnyű is.

Bobbie felvette a szkafandert, ellenőrizte a zárakat és a levegőtartalékot. Katriával megvizsgálták egymást. A szkafandert beépített mágneses pányvával szerelték fel; a sokévnyi használattól összekoszolódott szalag olyan széles volt, mint a keze, és olyan vastag, mint a kisujja. Magát a légzsilipet a padlóban helyezték el. A kicsiny padozatról a dob felszínére juthattak ki, és remélhetőleg nem hajítja őket a lassú zóna ürességébe. Ketten együtt alig fértek el a zárt térben. Bobbie figyelte, amint a szkafander ujjai kissé kidagadnak, ahogy a légzsilip kiszivattyúzta a levegőt.

Katria odaszorította a sisakját Bobbie-éhoz, és elkiáltotta magát. Mivel a hangja kizárólag a fizikai érintkezés révén terjedt, távolinak és tompának hatott.

–  Utolsó esély, hogy visszakozz.

Bobbie elmosolyodott, és bemutatott neki. Látta, hogy Katria elneveti magát, de nem hallotta. A légzsilip végzett a levegő kiszivattyúzásával, és leereszkedett a padozat.

A Medina dobjának teste jobbra és balra felfelé görbült felette, előtte és mögötte pedig a távolba nyúlt. Bobbie úgy érezte, mintha egy gigantikus bálna gyomráról lógna le. A kapuk hátborzongató és vibráló fénypontjai szabályos térközökben helyezkedtek el – akár valami nyomtatott minta – a Bobbie alatti szürreális sötétség háttere előtt. A kapuk meg az idegen állomás parányi pettye a gyűrűtér közepén. Nem először lépett ki hajóból a lassú zónában, mégis beleborzongott. Ha a megszokott űrben lesodródott egy pörgő állomásról, addig lebegett az állomástól kapott sebességgel, amíg valaki utána nem jött visszahúzni őt, vagy amíg el nem fogyott a levegője. Ha itt veszítette volna el a kapcsolatot, belezuhan

a kapuk közti feketeségbe, majd eltűnik abban, ami annak a másik oldalán létezett – vagy nem létezett. A megszokott, csillagokkal teleszórt űr egy végtelen óceánra hasonlított: mérhetetlen volt, dicső és közönyös. A lassú zónában viszont úgy érezte, mintha valakinek a szájába került volna.

Katria a dob felszínéhez rögzítette a biztonsági pányváját, aztán a hátára feküdt, és feltolta a lábát, amíg a mágnesbakancs az állomáshoz nem csattant. Bobbie kivárt, addig nem indult meg utána, amíg a nő néhány suta, ingadozó lépést nem tett. Aztán már ő is fejjel lefelé lógott az elforduló állomáson. A kezében tartott láda ugyanúgy el akart repülni, mint

a biztonsági pányvája hurka. Vér tolult a fejébe, saját távoli bömbölésével töltötte meg a fülét, ahogy sétáltak – elereszt, lendít, feltol, és megint rácsattan az állomásra –, vissza a felszín mentén, amíg meg nem találták a borítólemezt, ahol majd behatolnak. Katria a láda felé bökött – két ujjal mutatott rá, az övbéli gesztussal, amely azt jelentette: szétnyitni és kifeszíteni. Bobbie ökölbe szorított kezével rábólintott.

A bányászháló szénszállal megerősített acélfonatú négyzet volt.

A sziklaugrók és megélhetési bányászok azóta használtak ilyeneket, hogy az emberiség először kimászott a kútból, és nekilátott kitermelni

a Föld-közeli kisbolygókat. Az elsődleges kapocs vastagabb volt Bobbie combjánál is. Bobbie az állomás burkolatához rögzítette, aztán kivárt egy keveset, amíg a dob mentén a gépteremtől a vezérlőközpontig futó külső felvonóakna elhaladt felette. Katriával kétoldalt megragadták, húzták és kifeszítették a hálót, ahogy a célpont körül járkáltak, s közben elhelyezték a másodlagos kapcsokat, míg az egész lapos, fekete kidudorodásnak nem tűnt a dob oldalán.

Végre felállították a csapdát.

Katria eleresztette a háló tokját, és a doboz egyetlen szempillantás alatt felrepült, ki a sötétségbe. Aztán a nő visszaballagott csaknem a légzsilip padozatáig, ott kikapcsolta az egyik mágnesbakancsát, majd a másikat, aztán lábbal az üresség felé kilendült a biztonsági pányváján. Bobbie követte a példáját. Jobban érezte magát, hogy megint fejjel felfelé fordult, viszont rosszabbul is, mert tudta, hogy egyetlen kritikus hiba elég, hogy lemondhasson az életéről. Valamit valamiért. Mindig kellett valamiféle kompromisszumot kötni.

Katria a szkafander karkijelzőjére csatolta a kézi terminálját, a kimenetet átmásolta Bobbie-éra, és alacsony teljesítményű rádiókapcsolatot hozott létre kettejük között. A folyosó, ahol a bombát elhelyezték, ugyanolyan szemcsés, tompa színekben jelent meg, mint korábban. Egyelőre üresen állt, de nem sokáig.

–  Most várunk – közölte Katria a rádión. – Vagy addig, amíg a járőr besétál a csapdánkba, vagy amíg valaki fel nem fedez minket idekint.

–  Rendben – felelte Bobbie.

–  Ne aggódj. Ezek a laconiaiak pont ugyanolyanok, mint a földbéliek. A hajókra és állomásokra kizárólag belső terekként gondolnak. Mert

a szabad ég alatt nőttek fel.

–  A fogalmi keretek előre látható korlátai – jegyezte meg Bobbie.

A kifejezést az Olympus Mons osztálytermeiben használták. – Mindig ezeknél kell lecsapi az ellenségre. Bárki legyen is az. Amikor arról tanultam, hogyan kell ehhez hasonló küldetéseket véghezvinni, a földlakókra és kalózokra gondoltunk.

Katria felnevetett.

–  Amikor kiokoskodtam, hogyan kell ezt csinálni, a hozzád hasonlók jártak a fejemben. Fura, mit hoz néha a sors.

A lift újra elsuhant felettük, az idegen állomás izzó gömbje a lassú zóna közepén holdként ragyogott fel tőle balra, aztán a jobb oldalon eltűnt. Bobbie a kikötő felé fordította a tekintetét. A Rocinante valahol odalent vesztegelt. Az otthona és a hajója. Vagy Holdené. Vagy egyiküké sem.

Fura, mit hoz néha a sors.

Múltak a percek. Órákká nyúltak el. Kétszer emberek tűntek fel a folyosón. Két villamossági technikus. Aztán egy bizonytalannak tűnő nő, aki egy kisgyereket húzott maga után a kezénél fogva, és folyton hátrapillantgatott. Bobbie kíváncsi lett volna rá, miféle történet lehet emögött, de ezt sosem tudhatta meg. A szorongása lassanként fásult várakozássá csillapodott, aztán egyszerre mind a kettőt érezte. Az üresség ismét elhaladt a lába alatt, aztán megint és újra. A kisegítő levegőpalackra váltott át.

–  Ah – szólalt meg Katria. – Kezdődik.

A monitoron két férfit lehetett látni, ahogy a kamera felé bandukolnak. Bobbie semmivel sem tudta volna összetéveszteni a laconiaiak motoros páncélját. A járőrök, akikre vártak. Az ellenség közelgett. Szó nélkül visszalendült, az állomásra tette a lábát, és újra bekapcsolta a mágnesbakancsot. A perdületi nehézkedés megpróbálja majd kiegyenesíteni a lábát, de pontosan ezt nem volt szabad. Bobbie kétrét görnyedt, a térde mögött összekulcsolta a kezét, és így tartotta magát. Katria követte

a példáját. Mintha becsapódáshoz készültek volna. Ebben a pózban nehezen tudta ellazítani magát, különösen úgy, hogy tudta, mi következik. Hasból indítva mélyen beszívta a levegőt, aztán megtöltötte az egész mellkasát, majd kiengedte. Megrázogatta a vállát, hogy enyhítsen a feszültségen. Simán és lazán. Így kell ezt.

Eszébe jutott a fiatal tengerészgyalogos, akivel flörtölni kezdett, miután a laconiaiak elfoglalták az állomást. Eltűnődött, nem éppen ő-e az egyik járőr, aki most elsétál felette, és nem is tudja, hogy a talpa Bobbie talpához ér. Most rajtad van a sor, én később következem, gondolta. A másodperc elhúzódott. Szinte ellenállhatatlannak érezte a kényszert, hogy előrehúzza a karját, és a monitorra nézzen.

Az állomás pörölyként sújtott a talpára. A lába a mellkasához csapódott, kipréselt belőle minden levegőt. Az egyik bakancsmágnes hibát jelzett, de csak egy másodpercig. Aztán vége lett. Bobbie hátrafordult, és sietve megindult a háló felé. Már nem lapos kidudorodásnak látszott. Törmelékkel és kábelekkel teli félgömbbé dagadt. Megvetemedett burkolólemezek, szétszaggatott tömítőhab, és az egész közepén, csapdába esve, mint két, akváriumból kiemelt hal, két emberi alak. Felette a háló lyukain átjutó apró törmelék mintha elrepült volna tőle, noha valójában elpörgött.

–  Siess! – sürgette Katria. – Már úton vannak.

–  Tudom – válaszolta Bobbie.

A hálóhoz érve kicsatolták az egyik kapcsot, és mint egy sátorlapot, felhajtották a hálót. Az állomásban tátongó lyukból víz és hűtőfolyadék szivárgott ki, repült el mellettük, ahogy kapaszkodtak. A két test közül a közelebbi sérült meg súlyosabban a robbanástól. Felrepedt a páncél gallérja és a mell-lemeze. A sisak belsejét vérleves töltötte ki. Bobbie közelebb ráncigálta a tetemet, mentőfogással megragadta a karját és

a derekát, amíg Katria befogófejeket csatolt a laconiai szkafanderre.

–  Tartsd erősen! – utasította Katria. A kis teljesítményű rádión keresztül a valóságosnál távolabbinak tűnt a hangja.

–  Igyekszem – felelte összeszorított fogakkal Bobbie.

–  Jól van. Már stabil.

–  Biztos vagy benne?

–  Abszolút – vágta rá Katria, aztán kikapcsolta az elsődleges kapcsot. A háló leoldódott, és a semmibe hullott alattuk. Bobbie megfordult, vonszolni kezdte magát a légzsilip felé. Az izmai égtek az erőfeszítéstől. Húsz évvel korábban ugyanez meg se kottyant volna neki. Az állomás perdülete miatt úgy érezte, hogy a halott tengerészgyalogos lehúzni próbálja őt a mélybe, vagy fel, a világmindenség legüresebb égboltja felé. A motoros páncél sisakja neki-nekicsapódott a hátának. Az élettelen karok és lábak ernyedten lógtak. Vér szivárgott ki a mell-lemezen keletkezett repedésből.

–  Remélem, nem ment tönkre túlságosan a szkafander – jegyezte meg Bobbie.

–  Később reménykedj! – válaszolta Katria. – Most szedd a lábad!

A platformnál Bobbie olyan hangos üvöltéssel lódította meg a halott tengerészgyalogost, hogy Katria kikapcsolta a rádióját. A biztonsági pányváján függött, és intett Bobbie-nak, hogy igyekezzen fel. A padozaton nem fértek el mindhárman. Bobbie még csak nem is bólintott, csupán elfordította a kapcsolót, és a padozat megindult felfelé. Amíg beáramlott a levegő, leült a páncéllal szemben. A szíve zakatolt. Minden izma sajgott. Az előbb ölt meg két ellenséget. Mindig zavarni fogja valami – a vérontás miatt furdalni fogja a lelkiismeret. Ugyanakkor megelégedést is érzett. Mindez nem azt jelentette, hogy rossz vagy jó ember lenne. Annyit tett, hogy tengerészgyalogos.

Valahol az állomáson a biztonságiak és a karbantartó technikusok azon tanakodnak, vajon az állomásban keletkezett lyuk vagy a további robbanások lehetősége jelenti-e a nagyobb fenyegetést. Mire eldöntik ezt, neki a lehető legmesszebb kell kerülnie innen.

Kinyílt a légzsilip belső ajtaja, és Bobbie nagy nehezen felhúzta a tetemet az öltözőbe, mielőtt újra beindította a szivattyút, hogy Katria is használhassa a légzsilipet. Amikor szétkattintotta a sisak zárait, a halott férfiról a vér, a túlhevült fém és ugyanannak a kenőolajnak a szaga áradt, amit Bobbie Betsy csuklóihoz használt. A nagy szürke szállítóládába húzta a testet, lecsukta a fedelet, és bekapcsolta a zárakat. Bármilyen riasztásokat, bármilyen vészjelzéseket küldött is a motoros páncél, a láda most már blokkolta őket. Vagy ha Saba mégis tévedett, Katriával hamarosan megtudják.

Amikor a légzsilip belső ajtaja kinyílt, Bobbie már a szkafanderét húzta le magáról. A kezeslábasa csurom verejték volt. Katria lecsatolta

a saját sisakját, és a szekrénybe dobta.

–  Most elviszed a csomagot Sabának – szólalt meg Katria.

–  Ismerem a tervet. Rajta vagyok – válaszolta Bobbie. – És köszö-

nöm. Tudom, hogy nem jól indult a kapcsolatunk, a te csapatodé és a sa-

játomé.

–  Felesleges ezzel foglalkoznod – felelte Katria, és begyakorolt mozdulattal kioldotta a szkafandere zárait. – Csak végezd el a munkát!

–  Értettem.

–  Tudod, másodszor sütöttük el ugyanazt a trükköt. Robbantással lepleztük az igazi célunkat. Előbb az adatközpontnál. Most vajon mind azt fogják gondolni, hogy az eltűnt motoros páncél kint lebeg a feketeségben?

–  Ha úgy gondolják, hogy mi szereztük meg, megváltoztatják a leállítókódot, mielőtt visszafejthetnénk.

–  Nem véletlenül mondom – folytatta Katria. – Még egyszer nem szabad ilyennel próbálkozni. A sémák a hozzám és hozzád hasonlók vesztét okozzák. Ez a módszer kifutotta magát. Ha Saba másként gondolja, akkor bolond.

Bobbie kipattintotta a szállítóláda kerekeit, kihúzta a fogantyút.

A taliga könnyedén gurult. Nem szívesen tolta át az átkozott vackot az állomás nyilvános területein a találkahelyhez, amit Sabával megbeszéltek, ugyanakkor a lehető leggyorsabban el akart tűnni innen. Mégis kényszerítette magát, hogy még egyszer alaposan szemügyre vegye, mielőtt kinyitja az ajtót. Nehogy vérfolt legyen rajta.

–  Nem lesz harmadik alkalom – jelentette ki.

–  Biztos vagy ebben? – kérdezte Katria.

–  Abszolút – vágta rá Bobbie. – Gyűjtsd össze az embereidet, és szólj nekik, hogy készüljenek! Már csak arra várunk, hogy megfejtsük a páncél kódját. Két perccel azután, hogy ez megvan, elhúzunk erről az állomásról.