NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET: CLARISSA

Már csak kétféleképp érezte magát. Vagy egész testében remegett, vagy kimerült. A remegés rész eleinte undok volt, mert a rémületre emlékeztetett: idegesen rángatózott, a pulzusa az egekbe szökött. És mivel a félelemhez hasonlított, Clarissa folyton azt hitte magáról, hogy retteg, aztán már határozott irányultság és ok nélkül is félni kezdett.

A felismerés, hogy csak a pocsék utángyártott endokrin mirigyei szivárogtatnak a vérébe, sokat segített. Legalább megértette, hogy nem csak az alaktalan szorongás tébolyítja meg. Viszont továbbra is remegett.

A legrosszabb pillanatokban a régi mantrájához tért vissza, még a börtönből. Gyilkoltam, de nem vagyok gyilkos. Mert a gyilkosok szörnyetegek, a szörnyetegek pedig nem félnek. Most már úgy érezte, hogy állandóan retteg, és ebbe a keretbe helyezve ez megnyugtatón hatott.

Lénye babonás része folyton arra gondolt, hogy ezt a szellemet önmaga hívta be az életébe szavainak átérző mágiájával. Az eszével viszont tudta, hogy azzal hozta a fejére ezt, hogy egy vagon pénzt fizetett ki illegális testmódosításokra őrült, kamaszos bosszút forralva. Ez, és hogy közben rengeteg embert megölt.

–  Jól vagy? – kérdezte Naomi.

Clarissa felemelte a kezét, ugyanazt a schrödingeri választ adta, mint mindig, bárhogyan fejezte is ki. Mindig igen, és mindig nem. Igen, jól, hiszen nem esem össze. Nem, mert semmi, amit jólként határoznak meg, nem igazolta az élete korai szakaszában hozott döntések helyességét.

–  És te?

–  Remekül – felelte Naomi olyan hangon, amely nagyjából ugyanezt jelenthette. Amióta Holdent elfogták, kihunyt a fény Naomi tekintetében. Miután kiderült, hogy a Fénytörő útra kelt, és magával vitte Holdent, Naomit nem bénította le a gyász, egyszóval persze. Remekül volt.

A dob belső felszínén, egy mezőszéli padon várakoztak. Tőlük jobbra búzatáblák íveltek fel, sárgultak a hamis nap fényében. A gyalogösvényen egy rendszerellenőrzési egyenruhát viselő nő sétált egy kisfiú kezét fogva. Ahogy elhaladt, megbámulta Clarissát. Clarissa szinte hallotta, hogy: Mi a baja a néninek, anya?, a fiúcska gondolata ennyire hangosan harsogott.

Egy kissé furcsa érzés volt a Medina rendes lakói körében lenni. Mindenki élte tovább az életét, mintha elfelejteni igyekeztek volna, hogy

a Szállítószövetség valaha létezett. Elmentek a gyerekekért az iskolába, a barátaikkal vacsoráztak, dolgoztak és végezték a feladatukat, mintha öröktől fogva a fejükhöz tartott fegyverrel tették volna ezt. Mintha

a laconiai szabályok normálisak lettek volna. Mintha nem zajlottak volna már most olyan események, amelyek mindent megváltoztatnak, mire beköszönt az éjszaka.

–  Sajnálom, ami Holdennel történt – szólalt meg Clarissa. Nem akarta, mégis kimondta.

Naomi levegőért kapott, kiengedte. Mint aki kötést tép le, amelyik

a kelleténél kissé erősebben tapadt hozzá a bőréhez. Pillanatnyi fájdalom, és már túl is van rajta.

–  Köszönöm. Nem igazán… erre számítottam.

–  Igen – dörmögte maga elé Clarissa. – Úgy tűnik, mindig van az, ahogyan mi szeretnénk, hogy a dolgok alakuljanak, és az, ami ténylegesen történik.

Figyelmeztető hang harsant fel a dobban, visszhangzott a távolságoktól és a szabad tértől. Mesterséges hang nyugtatta őket bársonyosságával, miközben azt ismételgette: Ez egy vészriasztás. Haladéktalanul húzódjanak be az óvóhelyekre, és várják meg a hivatalos utasításokat!

–  Hallgasd! – szólalt meg Naomi. – A mi számunkat játsszák.

–  Ajaj – nevette el magát Clarissa. – Az egész életünket rosszul éltük le, igaz?

Naomi belekarolt, félig tréfásan, félig azért, hogy szükség esetén támogassa, aztán megindultak a találkahely felé. Clarissa teste rángatózott és reszketett, ahogy lépdelt. Amint lejutottak a felszín alá, a dob folyosóiba és előcsarnokaiba, sűrűbbé vált a forgalom. Minden sarokból a riasztás szólt. Az üzletek becsukták kapuikat. A bódék bezártak. Mindenfelé emberek siettek, egyesek dühösen ordítozva, mások valamiféle halálos céltudatossággal. Túl sok robbantásban és vérontásban volt részük már ahhoz, hogy az ilyesmit elvicceljék. Az illúzió, hogy bármelyikük élete a megszokott maradt, egyszerre szertefoszlott.

Naomival megvárták, amíg szétnyílik az áradó tömeg, aztán behúzódtak egy nyilvános vécébe. Clarissa leült a falba épített ülésre. Enyhe hányinger kaparta a torkát, de semmi vészes. Naomi a mosdókagylóhoz ment, és komótosan megmosta a kezét, nem azért, hogy tisztább legyen, hanem mert nem akarta, hogy azt higgyék róluk, valami rosszban sántikálnak, ha a biztonságiak közül bárki benézne.

A terv – pontosabban az őket érintő rész – meglehetősen egyszerűnek tűnt. Legalábbis Clarissa szemszögéből. Egyszer megpróbálta lépésről lépésre elmagyarázni Alexnek, és egészen biztosra vette, hogy

a pilóta csak a feléig tudta követni őt. A Medina érzékelőit mind a főrendszerre kötötték, viszont mindegyiket ellátták saját tartalék akkumulátorral. Ha leállítják az áramellátást, a Medina valós időben nem láthatja, hová mentek a hajók, de a helyi gyorsítótárakat nem törölné ki az összes érzékelőrendszerből. Amint visszajönne az áram, az érzékelők újra bejelentkeznének, felkapcsolódnának, és elküldenének mindent, amit elmentettek.

És a folyamatnak épp ez jelentette a sebezhető pontját. Amikor az érzékelők újra bejelentkeznek, hogy felkapcsolódjanak, a rendszer arra kérheti őket, hogy diagnosztikát futtassanak le. Az érzékelőknek körülbelül húsz másodperc kell ahhoz, hogy végezzenek az önellenőrzéssel, és újból bejelentkezve elküldjék az eredményeket. Ebben a húsz másodpercben újabb adatok kerülnek fel. És ha a szenzorok bejelentkezését átirányítják egy hamis rendszerre, amelyik újra meg újra diagnosztikát kér, addig ismételgethetik ezt, amíg valami szerencsétlen rá nem jön, hol található a hamis útválasztás, vagy ténylegesen odamegy az érzékelőrendszerekhez, és új közvetlen vonalat húz ki.

Amikor nagyjából idáig eljutott az ismertetésben, látta Alex tekintetén, hogy már nem tud koncentrálni, ezért egyszerűsített. Készítesz egy hamis forgalmi kártyát. A hamis forgalmi kártyát elhelyezed a másodlagos energiaellátás kapcsolódási pontjánál. Kisütöd az elsődleges energiaellátás kapcsolódási pontját, hogy újraindítsd az érzékelőrendszereket. Az érzékelők csak egy halom fárasztó munka árán indulnak újra. Alex ekkor a felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy már érti. Aranyos

volt.

Mindig furcsán hatott, amikor eszébe juttatták, hogy olyan dolgokat tud, amit mások nem. Nem csupán az áram- és jelútválasztó protokolljairól. Arról is, milyen érzés volt meggyilkolni valakit, aki mindig kedvesen bánt vele. Milyen érzés volt, amikor azok az emberek, akiknek az elpusztítására tette fel az életét, befogadták őt a családjukba. Mindig ahhoz az elképzeléshez tért vissza, hogy az élete nem egyedi. Hogy bármit tett is, nem lehetett annyira furcsa, hiszen végtére is megtette.

Kinyílt az ajtó, és a bombás fickó lépett be rajta. Jordao. A srác odabiccentett Clarissának, aztán Naominak. Görnyedtsége és hamuszürke bőre mintha a „terroristagyanús személy” jellegzetes képét rajzolta volna meg. Ha meg akarjuk csinálni ezt, a fickónak kurvára le kell nyugodnia.

–  Helló! – köszönt neki Clarissa.

–  Hoy! – válaszolt a férfi. – Bist bien?

–  Eddig semmi gond – felelte Naomi. – De a többiekkel nem beszéltünk. Hallottál valamit?

–  Engedély nélküli indulás a kikötőből – mondta Jordao, ahogy a mosdókagyló mellett lerakta és felnyitotta a szerszámosládát. – Nos ew bû?

–  Igen, a mieink egyike.

–  Perdíd – jegyezte meg a fickó, és mosolyt erőltetett az arcára. – Hány játszma folyik egy nap?

–  Eggyel kevesebb, mint kellene, ha nem indulunk – felelte Naomi.

Jordao kinyitott egy rekeszt, és fülhallgatót dobott Clarissának és Naominak, mielőtt behelyezte a sajátját.

–  Katria nem mondta el, ero que la, igaz? Ezután keményen lesújtanak ránk. Alles la preva? Mintha oviban lennénk.

–  Ha ez úgy sikerül, ahogy kell, nem lesz probléma – nyugtatta Clarissa, és megigazította a fülest, hogy ne legyen annyira kényelmetlen. – Csak ne szakadj le tőlünk, és nem esik bajod!

Naomi megszárította a kezét, elővette a zsebéből a kézi terminálját, ellenőrizte, aztán visszacsúsztatta.

–  Indulnunk kell – mondta.

Jordao lecsukta a szerszámosládát, aztán feltámasztotta a csípőjére, és megindult Naomi után. Clarissa leghátul haladt. A reszketés egy kissé enyhült. Ennek részben örült, mert utálta, amikor remegett. Részben aggasztotta, mivel ezután a kimerültség következett, és neki végig kellett csinálnia az akciót. Legalább annyira tartania kellett magát, hogy ne hátráltassa Naomit.

Odakint lassanként kiürültek a folyosók. Ez egy vészriasztás. Haladéktalanul húzódjanak be az óvóhelyekre, és várják meg a hivatalos utasításokat! Naomi az állomáson kívülre vezető rámpára fordult. Clarissa zsebre dugta a kezét, és próbált unottnak mutatkozni. Egyszerre gyakorolta fejben a forgalmi kártyák kicserélésének lépéseit, és figyelte a biztonságiak járőreit. Amikor Saba megtörte a csendet, megriadt.

–  Az evakuálandó csapatok a kikötőbe értek. Már csak a jelre várnak, hogy szabad az út, igen?

Naomi a füléhez emelte a kezét. Mivel egyszerre lehetett hallani a fülesből és a valóságban, a szavai valamelyest visszhangoztak. Mintha nagyobb súllyal bírtak volna a kelleténél.

–  Vettem. Behatolunk.

Mindössze pár percbe fog telni, hogy kicseréljék a kártyákat, és elhelyezzék a tölteteket. Azután, ha Saba emberei addig tartani tudják,

a kikötőbe sietnek, vagy – ha a laconiai biztonsági erők időközben mégis visszafoglalnák – egy légzsiliphez. Naomi megtorpant egy szerelvényfedő lap előtt, ránézett a kézi termináljára, és bólintott. Ez lesz az. Jordao izzadt és elfehéredett. Clarissánál is rosszabbul nézett ki.

–  Nem lesz semmi gond – nyugtatta Clarissa. – Meglepően sok tapasztalatot szereztünk már furcsa helyzetekben.

Naomi nekidőlt a szerelvényfedő lapnak. Egy biztonsági drón zúgott át mögöttük a kereszteződésben, de nem fordult feléjük. Clarissa parányi adrenalinlöketet érzett, de az csak az izmai egyre növekvő zsibbadtságát hangsúlyozta ki. Gyerünk!, biztatta magát gondolatban. Ezt még meg kell csinálnod. Pihenhetsz eleget, miután meghaltál.

A szerelvényfedő lap kattant egyet, majd lejjebb csúszott.

–  Mit keresünk itt? – kérdezte Jordao. – Mennünk kell.

–  Azt csináljuk, ami miatt a következő lépés számítani fog – felelte Naomi, aztán oldalra lépett. A hajó zsigerei kaotikusnak tűnhettek volna bárki szemében, aki nem tudta mindazt, amit Clarissa tudott. Számára minden forrasztás, minden vezeték, minden kapcsolódás egyszerű magyarázattal bírt. Előhúzta a zsebéből a módosított forgalmi kártyát, kikapta a régit, és visszaillesztette a sajátját. A hibajelző borostyánsárgája szinte fel se villant, és már vissza is váltott elégedett, pislákoló zöldbe.

–  Jól van – mondta, miközben a helyére csúsztatta a szerelvényfedő lapot. – Gyerünk elhelyezni a tölteteket!

De amikor megindult, tudta, hogy nehezebb lesz, mint gondolta. Ha elég gyorsan haladnak, végeznek, mire elfogy minden energiája. Naomi végül is ezért jött el vele. Mert egyikük sem hitte el, hogy egyedül menni fog neki. Mert nem feltétlenül tévedtek.

A legrosszabb az volt, hogy ő művelte ezt magával. A testében végbement károsodásokat, az elnyűttséget és a kimerültséget mind tudatos, határozott döntések eredményezték, amelyeket egy olyan lány hozott, aki már évtizedek óta nem volt azonos vele. Úgy cipelte magával e döntések súlyát, mint egy csontokkal teletömött zsákot. Mint egy velük telepakolt szerszámosládát.

Bizonyos bűnök önmaguk büntetését hordozták magukban. A vezeklést néha az jelentette, ha örökké magaddal cipelted ezeket. Az évek során már hozzászokott ehhez, de még mindig rohadtul nem hiányzott neki.

–  Itt bent – intette nekik Jordao.

–  Tudom – felelte Naomi.

Az elsődleges áramelosztó ajtaját megerősítették. A keret köré piros szegélyt festettek, a figyelmeztetéseken fél tucat nyelven az állt: Kérlek, legyél nagyon óvatos! Rengeteg dolog van idebent, amiket mind meg kell javítanunk majd, miután kinyírtak téged.

Jordao kinyitotta az ajtót, és Naomi belépett a mögötte nyíló karbantartó-átjáróba…

Aztán a kezét lassan felemelve kihátrált. Hirtelen és hangosan rohanó léptek hangzottak fel mögötte. A laconiai biztonsági szolgálat kék egyenruháját viselő fiatalember lépett ki a piros ajtón, pisztolyát Naomi gyomrának szegezte. Durva kezek ragadták meg Clarissa vállát, és taszították

a földre. Jordao a falnak vetette a hátát, aztán ülő helyzetbe roskadt.

–  Valami gond van, uram? – kérdezte teljesen ártatlan hangon Naomi.

–  Térdre! – utasította a pisztolyos. – És közben emelje a feje fölé

a kezét!

Naomi lepillantott rá. Clarissa nem bánatot fedezett fel a tekintetében, csupán mérlegelést. Aztán a következtetést. Naomi térdre ereszkedett. Jordao hátrahajtotta a fejét, a mennyezetet bámulta, és zihálva nyeldekelte a levegőt. Még mindig a karja alatt tartotta a szerszámosládát, és Clarissa azt hitte, felrobbantani készül a tölteteket, hogy mindannyiukat a falra kenje, de a srác felkacagott. Jókedvében vagy kárörvendően, de mindenképp megkönnyebbülten. Még mielőtt megszólalt volna, Clarissa megértette, hogy elárulták őket. A fejét a fedélzet gumipadlójára fektette, miközben valaki rátérdelt a derekára, és a háta mögé húzta

a karját. A kimerültség ezúttal erősebben tört rá. A fedélzetet már-már kényelmesnek érezte.

–  Volt valami – szólalt meg Jordao. – Valamit beraktak egy szerelvényfedő lap mögé. No savvy mé que, de meg tudom mutatni, hol, igen?

–  Mi volt az? – kérdezte a pisztolyos Naomitól.

Naomi bánatosan megrázta a fejét.

–  Sajnálom, de elmehetsz a picsába, coyo.

A pasas megütötte, közelebb lépett. Clarissa érezte, hogy a jobb csuklójára került a műanyag bilincs, miközben a fickó a ballal bajlódott. Oldalra fordította a fejét. Összesen öten voltak. Mindegyikük kivont fegyverrel. A pisztoly csöve lejjebb ereszkedett, készen arra, hogy fektében végezzen Naomival.

–  Biztosan meg tudod találni azt a valamit? – kérdezte a férfi.

–  Hát persze – vágta rá Jordao. – Hol vannak a tengerészgyalogosok? Azt mondták, tengerészgyalogosok is lesznek.

–  Változott a terv. Szobrok maradnak, amíg hatástalanítani nem tudjuk a lezárókódot. – Lepillantott Naomira. – Az is a te műved, te kurva?

Naomi Clarissa szemébe nézett. A mérlegelésnek nyoma sem volt. Kifogytak a lehetőségekből. Ami valójában azt jelentette, hogy Naomi fogyott ki belőlük.

Clarissának mindig maradt egy tartalékba.

Furcsának érezte a pillanatot. A letaglózó fáradtság, a félelem, a pánik és a harag mögött valami más is kibontakozott. A tomboló dühhöz és örömhöz, és ami még fontosabb, a mélységes megkönnyebbüléshez hasonlított. Naomi a tekintetéből látta, és elkerekedett a szeme. Clarissa

a szájpadlásához szorította a nyelvét, aztán körözött vele egyet, ahogyan évek óta nem tette. A teste hamis mirigyei beindultak, a vérébe zúdították a cuccukat. Fájt. Régebben nem fájt, de most mindegyik sajgott. Még a fájdalom is kellemesnek hatott.

Az idő lelassult körülötte. Felpúpozta a hátát, és a rajta térdeplő férfi orra bukott. Még mindig Clarissa jobb csuklóját fogta, és esés közben nem eresztette el. Clarissa hallotta, hogy mély kattanással kiugrik a helyéből a válla, de a fájdalom elmaradt. Maga alá húzta a lábát, és ellökte magát, mielőtt a férfi a földnek csapódott volna. A jobb karja szétszakadt, használhatatlanná vált. Az izmai vékonyak és törékenyek voltak. Pusztán attól, hogy felugrott, elpattantak a térdszalagjai, a csípője megfeszült és megrepedt, de már előrebukfencezett, a falhoz közeledett, hogy újra ellökje magát.

A pisztolyos Naomiról Clarissára kapta a fegyverét, de a másik három már rávetette magát, lassú mozdulatokkal, mintha víz alatt úsztak volna. Az egyik pisztoly felugatott, de a golyó a szilánkosodásgátló falburkolatba csapódott.

Clarissa megperdült a levegőben, szétroncsolt karja élettelenül lengett mögötte. A térdével vezette a mozdulatot, és úgy érezte, mintha táncolna. Repülne. Mégis telibe talált. Behajlított térdével a pisztolyos orrába rúgott, érezte, ahogy a porc beszakad az ízületében és a férfi arcában, és a kettő együtt zúzódik össze.

Olyan régóta betegeskedett, hogy törékennyé vált. Az élete olyan nagy részét töltötte azzal, hogy azt ápolgatta, ami hanyatló egészségéből megmaradt. Kiadagolta, mintha egyetlen kulacs víznek kellett volna kitartania, amíg átvág a sivatagon. Most öntötte magába, és csodásnak érezte.

Az a kettő, aki még nem sütötte el a fegyverét, most szinte egyszerre tüzelt. Az egyik lövés célt tévesztett, de egy golyó behatolt a bordáit fedő vékony húsba. Fájt, de távolinak tűnt a fájdalom. Nekirohant a hozzá közelebb állónak. Esés közben az ép karjával gondosan átfogta a fejét, hogy amikor földet érnek, elroppanthassa a nyakát. Keményen a fedélzetnek csapódtak, aztán Clarissa rántott egyet, és érezte, hogy a férfi gerince eltörik.

Gyilkoltam. De nem vagyok gyilkos.

Kikapta a férfi kezéből a pisztolyt, ahogy a többiek odafordultak. Érezte feltörni a harci üvöltést a torkában, érezte a levegő erejét, a légcsövét megrezegtető hangot. Érezte, ahogy az ellopott pisztoly visszarúg. A hozzá közelebb álló nő célzás nélkül tüzelt, és Clarissa az arcába repített egy golyót, a nő feje pedig hátracsuklott. Kettővel megvolt.

A férfi, aki korábban Clarissa hátára térdepelt, most felé ugrott. Clarissa a fogai közé lőtte a golyót. Három.

Naomi a pisztolyos elejtett fegyveréért nyúlt. A férfi még mindig

a földön hevert, szétzúzott orrát fogta, mintha az lett volna a legnagyobb problémája. Clarissa kétszer a mellkasába lőtt.

Már csak egy őr maradt, és egészen közel járt Clarissához. Clarissa belelátott a pisztolya csövébe. Látta a férfi tekintetében a rémületet.

A férfi tüzelt. Nem téveszthetett célt. Clarissa lába összecsuklott, de estében még egyszer utoljára elsütötte a fegyvert. Az őr torkát találta el. Durván a fedélzetnek csapódott, de az ereiben még mindig fény és mámor keringett. Átfordult, feltérdelt. A hasa fájt, és nehezen tudta teljesen beszívni a levegőt. Jordao úgy nézett rá, mintha az ördög jelent volna meg előtte.

Ne! Sajnálom!, kiáltotta a srác egy Clarissáéhoz közeli univerzumból.

Menj a picsába a sajnálkozásoddal! A sajnálkozás semmin sem segít. Clarissa nem tudta, ordította-e ezt, vagy csak a fejében formálódtak meg a szavak. Bárhogy is, lelőtte Jordaót – előbb a hasába eresztett egy golyót, aztán amikor a fickó kétrét görnyedt, a feje tetejébe, ahol már megjelent egy kis kopasz folt. Majd rátört a roham.

Nem volt annyira rossz, mint amire emlékezett. Öklendezett, és rosszul érezte magát. Tehetetlennek. Mindene fájt. De mindez egyszer már megszokottá vált, így aztán nem találta annyira borzalmasnak az élményt. Vagy csak a sokk kezdett hatni rá.

A sokk, vagy valami hasonló.

Naomi az ölébe vette a fejét, és Clarissa azt vette észre, hogy fekszik. A szájában az epe ízét érezte. Az őrök és az áruló a folyosón hevertek szanaszét. A levegőben vér és puskapor szaga terjengett. Mintha a pokol egy jelenetét látta volna maga előtt. Éveken át élt a megbánással, csendesen vezekelt a kioltott életekért, és most csak arra tudott gondolni, hogy: Ez jó móka volt.

Valahol a közelben szavak szóltak. Maradj velem, Claire! Eszébe jutott, hogy Naomi vele van, és megint kinyitotta a szemét. Nem emlékezett rá, hogy lecsukta volna. Naomi csurom vér volt, az arca holtsápadt. Ren állt mögötte. Valamiféle fekete palástot viselt, ami valamiért a jezsuitákat juttatta Clarissa eszébe.

–  Szörnyeteg vagyok – szólalt meg Clarissa.

Dehogyis, kicsim. Nem vagy szörnyeteg. Nem vagy az. Ami azt jelentette, hogy Naomi félreértette. Clarissa azt akarta mondani, hogy: Nem félek. Próbálta kigondolni, mit mondhatna, hogy tisztázza ezt, de ez túl sok erőfeszítésébe került volna. És mit számított egyáltalán, hogy bárki más megérti-e? Ő tudta.

A picsába!, gondolta. Van, amit a sírba visz magával az ember.

Clarissa Melpomene Mao lehunyta a szemét.