Fehérre meszelt képű kannibálok vagdostak ki tenyérnyi darabokat a húsából, és véresen, nyersen falták...

 Nehezen ocsúdott hagymázas álmából, mely vendégmarasztaló mocsárként cuppantotta volna vissza magába. Ghotagrom sóhajtozott, a fejét rázta, de látomása engedte beszűrődni a valóságot. Erőlködve felkönyökölt, kótyagos fejjel, zavaros tekintettel bámult körbe, és időbe telt, mire felfogta, hogy már nem a dombtető véres poklában van, hanem egy kies sátorban. Ágyban fekszik.

 Megpróbált feltápászkodni.

 Oly éles, gyötrő kín vágott a testébe, hogy felordított a fájdalomtól.

 A bejáraton Vén Ordas rontott be. Fél kezét széles kendővel felkötötték a nyakába, de a másikban ott szorongatta elmaradhatatlan számszeríjai egyikét.

 – Na! – kiáltotta. Tekintete cikázott; ellenség után kutatott, de nem talált. – Bibis lettél te is, főség?!

 – Ff-ff-faaga-aah... – Ghotagrom csak ennyit bírt kipréselni. Kínlódva harapta saját száját, baljával óvóan fogta jobb vállát.

 A következő pillanatban ráébredt, honnan származhatott kannibálos-megevős rémálma: apró, pocakos ork tüsténkedett az ágya mellett, sávosan fehérre meszelt ábrázattal. Vaják, a Fekete Karmúak gyógyítója.

 – Vak-vakk! – vartyogta a kis sámán türelmetlenül, és a szó szoros értelmében visszahajította Ghotagromot az ágyra, majd heves rántásokkal kíméletlenül hasra fordította.

 – Ordas! – üvöltötte a Legfőbb Kerítő fájdalmasan, elkönnyesedő szemmel. – Öld meg ezt a mocskot!

 Kapitánya azonban csak mélán vihogott, és egyetlen nyílvesszőt sem eresztett a merénylőbe.

 Vaják félrerángatta Ghotagrom bal kezét, és ő kezdte gyúrni, ütögetni, markolászni a lüktető, sajgó vállat. A fájdalom pillanatokon belül enyhült, viszont az a bűz, amely a jótékony ujjakról áradt, fintorgásra, öklendezésre késztette a finnyás Kerítőt.

 – Óóó, Vaják, te állat... legalább mancsot mostál volna, mielőtt a sebeimhez nyúlkálsz!

 – Vaják mosta. Vaják soha nem nyúl mosdatlan kézzel sebhez!

 – Nehogy már azt mondd, hogy ezek a bűzös, koszos mancsok láttak mostanában vizet!

 – Vizet? Vizeeeet? – hadonászott ingerülten a sámán. – Csak ostoba mossa kezet víznek! A víz csupa kosz benne! Okos Vaják majomprüttyben mosta mancsa! Úgy kelleni jól sebnek!

 Ghotagrom nem firtatta tovább a dolgot. Nem akarta tudni, mi lehet az a „majomprütty"; még a találgatástól is elzárkózott.

 A fájdalom enyhült ugyan, de néha-néha visszatért, és ilyenkor tüzes lándzsaként fúrta, faragta a vállát, az oldalát. Ghotagrom hosszan harapta még az ajkát – agyarai véres nyomot hagytak a szája szélén –, majd nagy nehezen ráemelte bepárásodott tekintetét türelmesen várakozó testőrkapitányára.

 Vén Ordas közben már rájött, hogy vaklármára ugrott be, és leeresztette a számszeríját.

 – A csata? – mormolta. – Hogy áll a csata?

 – Há', győztünk.

 – Hogy... hogy történt?

 – Jól. – Ordas hanyagul megrántotta ép vállát. – Elsöpörtük a kerineket. A túlélők százfelé futottak... de a mieink utánuk mentek, és ha kell, a Nagy Tengerig űzik őket. Vagy lemészárolják valamennyit, az utolsó szálig.

 Ghotagrom csak lassan emésztette az elhangzottakat.

 – Megsérültél te is...

 – Belefér. – A testőrök kapitánya vigyorogva megemelte felkötött karját. – Tiszta, egyenes törés, szépen összeillesztették. Beforr hamar, és jobb lesz, mint újkorában!

 – Valóban... sikerült megfutamítanunk őket?

 – Még ja. A vezéreik mind elestek, senki nem akadt, aki összefoghatta volna a szétzilált kerin sereget. – Az ujjain számolta. – A jidori csatamágusok mind elporladtak, Yl'Agdardagh a fejét vesztette, Roedgar elesett... és a tábornokai is mind ott haltak a dombtetőn tomboló káoszban, amit te okoztál.

 – A Halálúr?

 – Nevet váltott. – Ordas rötyögött. Nyilván eszébe jutott valamelyik gúnyvers a Káoszpüspökről. – Halottúr lett.

 – De... hogyan?? Ki? Mi ölte meg?

 – Grooms.

 – Grooms?? – Ghotagrom rettenetesen pislogott. – Grooms??

 – Nem vagyok túl hitbuzgó, főség, ezt tudod jól... de igaz lelkemre esküszöm, a mi Atyánk volt az, aki megjelent a harcmezőn, bátorságot öntött mindannyiunkba, és pokolra küldte Soldron Seliart! Végül pedig szózatot intézett hozzánk...

 – Szózatot??

 – Hosszan beszélt, nagyon hosszan. – Ordas nehézkesen emlékezett. – Nem tudnám szó szerint visszamondani, pedig minden szava itt ég a lelkemben, de... a mi Atyánk nekünk adta a világot! Azt mondta, ez a világ immár a miénk, vegyük el!

Ghotagrom biztatására Vén Ordas nyelve megeredt; az ifjú kapitány részletesen beszámolt az ütközetről, és annak minden apró részletéről, amire csak emlékezett. Veszteségeik sorolásával zárta le hosszú monológját:

 – Szarvas M'goath belerokkant a jidoriakkal vívott varázspárbajba, és vele haltak mindazon sámánok, akik kölcsönözték neki az erejüket ebben a küzdelemben: a Bélkiontó Négyagyar, Tollasgyík a Vágott Fülűektől, meg még vagy három Gonosz Agyú, két Sötét Felhő-béli, egy Ezüst Üst-béli és egy Két Oköl-béli. De belepusztultak ebbe a mágikus ütésváltásba a déliek összes csatamágusai is. – Ordas egy pillanatra elmerengett, sorolja-e azok neveit is, de aztán letett erről. Saját veszteségeikkel folytatta: – Tigrismancs Ignorong és Komor Tarong elestek. Kevésszavú Zer'Nagoth sem gajdol többé részegen gúnydalokat. Az a kretén Dogon, Kboekboe is visszajött a csatára; nyilakkal teletűzdelve találtuk őt is, meg Btoektoe Atyafiainak többségét. Kerangor nagykodó eltűnt harc közben, még a cafatjait sem lelik. Mennydörgőszavút és az Ítélethozók vezéreit Soldron Seliar robbantotta a pokolba... bár sokan azt beszélik, valójában a Próféta volt az, aki halálában Groomssá formálódott.

 Ghotagrom a fejét ingatta.

 – A Próféta... ő volt Grooms, mindvégig... csak ezt ő maga sem tudta. Ne kérdezd, honnan tudom... egyszerűen érzem, hogy ez az igazság. Grooms, a mi urunk megsérült tíz évvel ezelőtt Groomar ostromakor, és elhagyott bennünket. De nem pusztult el, nem menekült el, itt volt ő közöttünk, csak még ő maga sem tudta, miféle formában. Prófétának hitte magát, saját prófétájának, aki azon fáradozott, hogy Grooms visszatérhessen. És közben ő maga sem tudta, hogy ő már jelen van, csak öntudatra kell ébrednie. – A Legfőbb Kerítő grimaszolt. – Ha belegondolok, hogy maga Grooms, a mi Atyánk volt az, akit megpróbáltam meggyilkoltatni Roegghában... elfog a reszketés!

 Vén Ordas nem szólt, csak pislogott. Valahol a lelke mélyén ő is tisztában lehetett ezekkel a tényekkel.

 – Raghma'van? – faggatta Ghotagrom. – Az ő nevét nem említetted...

 – Elment.

 – Ő is meghalt? – Ghotagrom csalódottan pislogott. – Azt hittem, halhatatlan!

 – Talán az is. – A mindig pimasz és nyegle Ordas általában nem sokak iránt mutatott tiszteletet, de most fejet hajtott a Bélkiontó hadúr emléke előtt. – Raghma'van megölte a Halálúr másik lidércét is... azt hittük, ott veszett... de aztán kimászott Átok maradványai alól... és látván, hogy a kerinek megfutottak és diadalt arattunk, lóra szállt, maga köré gyűjtötte megmaradt Bélkiontóit, és ellovagolt...

 – Mi? Miiiiii?!

 – Csonkoló Ragonnal beszélt utoljára távozása előtt. Három fiát vesztette el ebben a háborúban, és két leghűbb barátját. Csak annyit mondott a Véreskezűnek, hogy immár elvégezte a feladatát, nincs miért tovább maradnia. Hazamegy, elmerengeni balfogásain, végzetes hibáin, melyeket elkövetett, és melyek nem méltóak egy igazi hadvezérhez. Azt mondta, öreg már a csatározáshoz, elege van a háborúkból, és otthon akar meghalni, saját népe körében, saját falujában...

 – Ffagh! – Ghotagrom szíve megtelt keserűséggel. Nem igazán tudott mit mondani. Végül valamit mégis kipréselt magából: – Raghma'van a legjobb volt, akit ismertem! Grooms rogyassza meg... az ő ellenségeit!

...

Ghotagrom kevésre emlékezett abból a csatából, amit ő vívott a lángoló vezéri sátor fényében, de ahogy fokozatosan visszanyerte tudatát, a bizonytalan emlékfoszlányok kezdtek összeállni.

 – Az emberfalka? – kérdezte. – Ők...

 – Nincs többé falkád, főség!

 – Fffffaaaagh!

 – Csak négyen élték túl, köztük az az ördögös falkavezér, Vérkopó... vagy hogy a francba híjják!

 – Vérkopó megúszta? – Ghotagrom érthetetlen megkönnyebbülést érzett. – Hála legyen Groomsnak! – Magyarázkodva tette hozzá: – Jól harcolt. Neki köszönhetem az életem.

 – Pofátlan emberfatty! – háborgott Ordas. – Dupla húsadagot követelt, meg bort, meg emberszajhákat...

 – Remélem, adtatok neki!

 – Ja. Adtunk neki... – A kölyökképű kapitány gonoszul vigyorgott. – De biztosan túléli ezt is.

 Ghotagrom túl zavarodott volt ahhoz, hogy felfogja az elhangzottak kettős értelmét. Gondolatai máshol jártak.

 – Az Ereklye! – csikorogta. – Mi lett... Grooms Csatabotjával?

 – Kiesett a kezedből, amikor elájultál, főség. Mivel senki se bírta megemelni...

 – Ott hagytátok?! Grooms rogyasszon meg benneteket!

 – ...két boran kellett ahhoz, hogy idevontassuk a táborba, a te közeledbe. – Ordas intett. – Odakinn hever, a sátrad közelében. Négy Aranykezű Testőr őrzi.

 Ghotagrom megpróbált felkelni, de Vaják visszalökte.

 – Hasalódjá' még, Kerítő, mer' ha nem, roggyantón majomkór uhhogja széjjel töppergős lölkedet!

 Ez annyira borzasztóan hangzott, hogy a Legfőbb Kerítő inkább fekve maradt.

 – És... és Ércagyú? – motyogta megilletődötten. – Összeszedtétek a maradványait?

 – Jah, túlélte. De épp itt jön... kérdezd őt magát!

 És valóban, Ércagyú Rudarkogh, a Vascsizma törzs élő legendája bújt be a sátor nyílásán.

 – Boranjószág! – rivallgta Ghotagrom. – Hát élsz?!

 – Krokodiljószág! – dörmögte kelletlenül. – Naná, hogy élek... de te meg itt árnyfürdőzöl, miközben a Hosszúházban történelemforgató dolgok történnek?!

 – Mi? Miiii?!

 – Szedd össze magad, pajti, de gyorsan ám, mert nagy szükség van rád odaát! – A homlokát ráncolta, grimaszolt. – Kerangor elesett, Groomar üres trónja királyért üvölt... a törzsfők tanácsa nem tud dönteni.

 – De ugye, nem engem akarnak...

 – Hülye vagy? Egy Kerítőt?

 – Hála Groomsnak! – mormolta Ghotagrom megkönnyebbülten. – A franc se vágyik Groomar trónjára! Haza akarok menni Gogroomarba, az én kedves, aranytetős palotámba, és egy teljes hónapig mást se tenni, mint a Kifacsaró Nővérek szajháival henteregni! – Már a puszta gondolatra elérzékenyült. – Már biztosan nagyon hiányolnak... az én drágáim!

 – Kelj már fel, ne szunyálj! Jöjj velem, és emeld a mancsodat a Kerítők nevében a megfelelő király mellett!

 Ghotagrom hanyatt fordult, ellentmondást nem tűrően félrepaskolta az aggódva makogó sámánt, és felült. Megszédült kissé, de pár pillanattal később sikerült feltápászkodnia. Már a válla sem fájt, csak valami tompa sajgás emlékeztette a korábbi kínokra.

 – Ki a trón várományosa? – nyögte, miközben az egyensúlyát keresgélte. – Talán te?

 – Böhöhöööö! Ééén? Hogy lehetnék?

 – Hát, amilyen bátran harcoltál és amilyen legendás hőstetteket hajtottál végre...

 – Emiatt választottak meg a Seregek Hadurának. Én vettem át Raghma'van helyét. – Ércagyú a fejét rázta. – De a Seregek Hadura nem lehet király is egyszemélyben!

 – Akkor...

 – Emiatt kellesz te, sürgetősen, krokijószág! Mert három törzsfő is egyenlő szavazattal bír. A te mancsod segítheti trónra az új királyt!

 – Nem mondod?! – Ghotagrom megborzongott. – Az én mancsom?! Ffú, de utálom ezt!

 – Emberirtó Taghoran, a Véreskezűek vezére... Gkotho Garoth, a Gonosz Agyúak emírje... vagy az ifjú Lobbanó Grakh, a Vágott Fülűek kánja... Neked kell eldöntened, melyikük lesz Minden Orkok Királya!

 Ghotagrom nem értette saját érzelmeit.

 Nem akart király lenni; egyáltalán nem! Nem vágyott Groomar trónjára, nyugalmat akart, saját árnyas, aranytetős palotáját kívánta, agyvelőszínű kéjszobáját, sok-sok-sokkk bort, utolsó csöppig kifacsaró szajhákat...

 Ez a hozzáállás mégis dühítette. A lelke mélyén tudta, hogy ő nyerte meg nekik ezt a háborút. Hihetetlen – Kerítőktől elvárhatatlan – fantasztikus hőstetteket hajtott végre, erején felül teljesített. Az ő vakmerő húzása döntötte el a végső ütközetet. Az ő kutyája ölte meg a kerinek királyát. Az Ereklye őt válaszotta birtokosául, és Grooms isteni jelenléte is leginkább az ő lelkét töltötte be.

 Micsoda igazságtalanság az, hogy mégsem őt választják királyuknak?! Persze, semmiképpen nem fogadná el Groomar trónját, de legalább felajánlanák, hogy visszautasíthassa és büszke önérzettel, megdicsőülten vonulhasson haza!

 Végtelen keserűség és csalódottság töltötte el.

 – Jól van – rebegte megadóan. – Megyek. Tétessen igazság... Grooms segedelmével!

...

Ghotagrom nehézkesen sántikált el a bejárati nyílásig, majd fejét lehajtva, hunyorogva kilépett a sátorból egyenesen egy földre fektetett pajzsra lépett, amit vele együtt rögtön felemeltek a magasba, erős ork vállakra, de olyan váratlanul, hogy Ghotagrom alig bírta megtartani az egyensúlyát.

 – Fffaaagh! Grooms ro...

 Ahogy odafentről körülnézett, tengernyi orkot látott maga előtt a szikrázó napsütésben, közvetlenül a pajzsa előtt pedig a törzsi vezérek sorakoztak fel.

 – Kondor Birodalom orkjai! – bömbölte Ércagyú. – Köszöntsétek Aranykéz Ghotagromot, a Legfőbb Kerítőt, a bátor hőst, akinek dicső tetteiről századokon át fogunk regélni!

 Rettentő csatakiáltás hangzott fel a végtelen tömegből, és az elöl álló vezérek mind földig hajoltak Ghotagrom előtt.

 Illetve nem mind.

 Lobbanó Grakh odavágta kopjáját Ghotagrom pajzstartói elé.

 – Mi?! – hebegte meglepetten a Kerítő. – Most akarsz shikeymest?! Épp most?!

 A Vágott Fülűek ifjú kánja azonban egészen mást akart.

 Előresietett, odalépett saját fegyveréhez, kirántotta a földből, a térdére fektette, és kettébe roppantotta nyelét.

 – A kopjám törött! – harsogta. – A shikeymesnek vége!

 – Ha azért csináltad, hogy rád szavazzak...

 – Nem teheted! Hisz' magad is láthatod, a kopjám törött, és fegyvertelen törzsfő nem lehet király!

 Zömök, csapott homlokú, ezüstös sörtéjű ork lépett előre a vezérek mögül. Szürke Kador, a renegát! Kerangor halála után ő lett Grooms főpapja.

 – A Vágott Fülűek kánja önként kihátrált – zengte. – Két jelölt maradt immár! Melyikük legyen a királyunk? Emberirtó Taghoran, a Véreskezűek vezére? Vagy Gkotho Garoth, a Gonosz Agyúak emírje? A te szavazatod dönt, Aranykéz Ghotagrom! Emeld a mancsod, mondd a neved, és mi elfogadjuk döntésedet!

 A két jelölt kilépett a vezérek sorából.

 Ghotagrom hosszan megbámulta mindkettejüket. Emberirtó Taghoran, a Véreskezűek rettenthetetlen vezére maga volt a megtestesült brutalitás; csupa izom, csupa erő. És vetélytársa, Gkotho Garoth, a Gonosz Agyúak emírje, a sunyi, élveteg hájgombóc, a csavaros észjárásával...

 A döntés egyértelműnek tűnt.

 Emberirtó Taghoran! Emberirtó Taghoran! Emberirtó Taghoran! Emberirtó...

 – Gkotho Garoth! – harsogta Ghotagrom, maga sem értve, miért ez a név hagyta el ajkait. – Gkotho Garoth legyen a király! A Kerítők nevében... rá szavazok, őt támogatom!

 – Az én fiam, az én fiam! – harsogta boldogan a Gonosz Agyúak emírje, és legszívesebben magához ölelte volna a pajzson imbolygó Kerítőt. – Grooms magas! A legmagasabb!

 Emberirtó Taghoran volt az első, aki fejet hajott, és fél térdre ereszkedett az új király előtt.

 – Minden orkok ura! Fegyverem és hűségem a tiéd!

 Sorra nyilvánította ki hűségét a többi vezér.

 – Groomar ura! Fegyverem és hűségem a tiéd!

 Aztán már csak a diadalittas üvöltözést lehetett hallani.

 – Grooms magas! A legmagasabb!... Mindennél magasabb!

 Az orkháború véget ért! Már nem voltak északiak és déliek; a nép, a nemzet egyesült! Valami más vette ezzel kezdetét...

 A történelem kereke megbicsaklott kissé.

...