Az elővigyázatosság csaknem soknak bizonyult. Ghotagrom és falkája oly nagy kitérőt tettek nyugatra, és aztán északra, hogy majdnem elvétették a kerin sereget. Mivel Roedgar időközben előrenyomult az Istenmező irányába, Ghotagromék csupán egy elhagyott táborra bukkantak.

 – Vérkopó! – mormolta a Legföbb Kerítő. – Szimatolj! Érzed a szagukat?

 A falkavezér épp csak párat szimmantott.

 – Délkeletre, gazda. Füstszag. Sok füst. Sok-sok tábortüzek.

 – Remek. A hátukba kerültünk. Épp ahogy terveztem...

 Sietve faltak a magukkal hozott húsokból, majd a kerin sereg nyomába eredtek.

...

A délután közepén felfedezte őket egy felderítőcsapat. A főként Kerin Vágtatókból álló, kéttucatnyi lovas pillanatok alatt elállta az útjukat. Nem ijedtek meg a csaknem kétszáz fős falkától. Ghotagrom jól számított; emberek, akik orkok ellen vonulnak, itt a Kondor Birodalom közepén szövetségest hisznek minden más emberben.

 – Megállj! – harsogta a Vágtatók vezetője, egy gilisztavékony alkatú, csupaszőr férfi, akinek koponyáját vöröses sörte borította, rőt szakálla a gyomorszájáig lengett, sűrű harcsabajsza pedig lelógott az álla alá. – Kik vagytok?

 Ghotagrom a béke jeleként a válla mellé emelte bal öklét. Remélte, ez nem csak az orkok között szokás.

 – Kőszáli Yekken, jó uram – harsogta. – Bízom abban, hogy hallottad már e nevet.

 – Yekken? A meirani Emberszabadító?

 – Én bizony, személyesen, ba'mmeg. – Ghotagrom büszkén kihúzta magát a nyeregben. – Ők pedig az általam kiszabadított emberrabszolgák... és azért jöttünk, hogy csatlakozzunk hozzátok az orkok ellenében!

 – Derék! – sisteregte a Vágtatók vezére. Aztán furcsa dolgokat mondott: – Keliran kaptan av hra ha do ma lagh Meiran?

 – Hát, ööö... jah, meg persze miért is ne – felelte Ghotagrom roszszat sejtve.

 A harcsabajuszos a homlokát ráncolta.

 – Dli vu ya-nahh Meirannah?

 – Mindenre én se gondolhatok – dörmögte Ghotagrom kelletlenül, és intett Vérkopónak. – Tépjétek szét őket! Egy se meneküljön!

A Kerin Vágtatók egyike sem élte túl az összecsapást. Az emberfalka lerohanta őket, mielőtt megfordíthatták volna lovaikat. Tucatnyian voltak közel kétszáz vérszomjas emberkutyával szemben, és bár néhányat lenyilaztak támadóik közül, a csata öt percig se tartott. A falka körülvette a kerineket, lerángatták őket a nyeregből, és puszta kézzel végeztek velük.

 Mindössze négy emberkutyát vesztettek, meg még kettő könnyebben sebesült. A kerinek viszont mind odavesztek.

 – Elég! Elég! – harsogta Ghotagrom. – Dobáljátok el a megszerzett fegyvereket!

 – Miért, Gazda? – csaholta a falkavezér. – A fegyverek jók! Jó fegyverek! Hu-húúúú!

 – Emlékezz, Vérkopó! Cselt vetünk! A fegyverek elárulnak.

 – Értem, gazda, elárulnak.

 – Akárcsak az a boranság, hogy meirani Kőszáli Yekken nem érti a meirani nyelvet – tette hozzá tudálékosan Ércagyú. Majd véleményét is kinyilvánította: – Borrrrranjószág!

 Ghotagrom grimaszolt.

 – Miért, te talán értetted, mit gagyogott ez a nyomorult?

 – Keliran kapitány megnevezte magát, majd azt kérdezte, Meiran mely vidékéről származol... aztán pedig azt, érted-e egyáltalán, amit kérdezett...

 – Jól van. – Ghotagrom máris készen állt megoldani a problémát. – Ha legközelebb meiraniul kérdeznek, te beszélsz helyettem! – Vállat vont. – Majd azt hazudjuk, hogy én, Kőszáli Yekken oly régóta élek az orkok között, hogy elfelejtettem saját nyelvemet...

 – Boranjószág! – Ercagyú röhögött. – Ez rossz hazugság. Ghotagrom vállat vont.

 – Jobb, mint bénán pislogni és még bénábban vigyorogni...

...

Gyémántszemű Roedgar elképedve nézett körül megtépázott seregén. Sokat tapasztalt, veterán hadvezérhez méltón hamar feleszmélt, és osztogatni kezdte parancsait a körülötte kóválygó tábornokoknak.

 – Mérjétek fel a veszteségeinket! A holtakat és a sebesülteket vitessétek hátra! Nézzetek utána, mi van a csatamágusokkal, és aki még használható közülük, hozzátok elém! Rendezzétek a sorokat!

 A veszteségek – bár első pillantásra jelentékenyeknek látszottak – mégsem voltak olyan számottevőek: a katonákat viszont érezhetően felkavarta a zabolátlan mágia áradása. A halottakat és a sebesülteket gyorsan hátravitték, a sorokat rendezték, bár az egységes hadrendet már nem tudták teljesen visszaállítani: többtonnás sziklatömbök ékelődtek a felfejlődött hadoszlopok közé.

 Végül a Fekete Vértesek két szakadt, véres-mocskos alakot vezettek Roedgar elé. Zurke Sermoto, a jidori mester nem volt közöttük.

 Ezek ketten maradtak, Seregek Ura! jelentette Brugh Doral. Hah! De ezek is... hogyan!

 A király egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíváncsi a részletekre, majd a két jidorinak szegezte a számára egyetlen fontos kérdést: Tudtok még varázsolni?

 Igeeen nyögte elkínzottan az egyik –, de túl sokat már ne várj tőlünk, felség! Pihennünk kellene... sokat...

 A másik egy kukkot sem szólt, csak rábólintott társa szavaira.

 Maj' megkérjük a kurva orkokat, hogy várjanak még egy-két napot, amíg ti kialusszátokat magatok! vicsorgott gúnyosan a varázslókra a közelben tüsténkedő Lord Damian. Az első lovag megvetően a földre köpött. Nyevegék!

 Roedgar nem firtatta az elhangzottakat. A jidoriakra meredt.

 Melyik őselemet uraljátok?

 Tűz felelte az előbbi mágus. Aztán társa felé biccentett. Lég.

 Pompás. Elmondom, mit várok tőletek...

...

Az északi orkok élére újra Raghma'van állt. Tükörfényes sodronyinge és a mindkét karján viselt ezüstös alkarvédők szembántóan ragyogtak, fején félelmetes, öklelő bikaszarvakkal ékített, arcrostély nélküli, orrnyeregvédő pántos acélsisakot hordott, mindkét kezén csuklószíjjal felkötve viselte csatacsákányait: arcán visszafojtott harag, szemében izzó láva. Csataménje hátán elléptetett felsorakozott hadai előtt, és beszélni kezdett:

 Az ellenség készen áll! Kész arra, hogy hazánkat vérbe és sárba fojtsa, hogy az Ork Birodalomnak még az emlékét is örökre eltörölje. Mi döntünk: elfutunk, elbujdokolunk, menekülhetünk életünk végéig... vagy szembefordulunk, és lábunkat megvetve odaordítjuk a hódítóknak: „Eddig, és ne tovább!". A Korok Hajnalán atyánk, Grooms, az Istenek Csatájában rettentő, ádáz harcok közepette szerezte meg ezt a hazát. Isteni Lényének halhatatlan vércseppjei beleivódtak a földbe, és táplálták, éltették azt. Aztán Ősapánk megteremtett minket, és nekünk adta Birodalmát! Nekünk adta, hogy sokasodjunk, gyarapodjunk, éljünk és meghaljunk rajta. Ez népünk bölcsője az idők kezdete óta, itt minden egyes rög a miénk. Nincs, melyhez kevésbé ragaszkodnánk; nincs, minek elvesztése ne olyan lenne, mintha saját testünkből vágnának ki egy darabot! Én nem adom ezt a földet, az én földemet. Egyetlen egy rögét, egyetlen fűszálát, folyóinak egyetlen cseppjét sem. Megvédem az életem árán is, ha kell, mert atyáim is megóvták nekem, én pedig tovább akarom adni az utánam jövő nemzedéknek.

Hogy itt élhessenek az orkok mindörökké, míg a világ világ. Elhallgatott, végignézett a harcosokon, majd paripáját felágaskodtatva dobhártyarepesztőt ordított:

 – Murat shakarr!

 Szavára tízezrek torkából harsant a válasz:

 – Murat shakarr!!!

 És rohamra indult az északi orkok serege.

 Mintha újra M'goath földmágiája kelt volna életre: rengett és robajlott a föld. Ezernyi mozgó, acélba és vasba öntött hegy indult meg, hogy a földbe tiporjon, ronccsá alázzon mindent, ami az útjába áll. A lópaták kétökölnyi darabokat szaggattak ki a föld testéből; a harci mének horkantva-fújva, erejüket megfeszítve vágtattak előre, miközben lovasaik torkuk szakadtából üvöltötték bősz csatakiáltásukat.

 Murat shakarr!... Murat shakarr!... Murat shakarr!

 A támadó sereg fáradhatatlanul falta a távolságot, a lovasok, mint kilőtt nyílvesszők, szinte szállni látszottak és a halálüvöltés nem lankadt, nem halkult egy pillanatra sem. Mögöttük pedig megannyi gyalogos rohamozott, mint a megvadult bölénycsorda.

...

A dombok karéján álló, tucatnyi csatát látott kerin veteránok a roham láttán úgy érezték, mintha a Halál suttogná fülükbe jeges ígéretét...

 Ám ekkor a két megmaradt jidori csatamágus összeszedte utolsó erejét. A domb lábánál három méter magas, kétölnyi széles lángoszlop lobbant elő a semmiből, mely tágulni kezdett, gyors iramban terjedt mindkét irányba, és pillanatokon belül kétszáz méter hosszú lángfallá feszült. Szélrohamok érkeztek, mozgatták, táncoltatták a lángokat, aztán a szélviharrá erősödött, és ellenállhatatlan erővel a rohamozó orkok felé sodorta a tűzfalat.

 A kerin harcosok diadalkiáltást hallattak.

...

Raghma'van azonban nem lassított; a lángok láttán felüvöltött:

 Tűzön és véren át! Sarkantyúját lova véknyába vágva, még gyorsabb iramra ösztönözte azt.

 A csatamén régi társa volt gazdájának, szerette és hitt benne. A kedvéért ősi ösztönét, a tűztől való félelmét legyűrte, fejét leszegve felnyerített, és minden erejét összeszedve nekirontott a lángoknak. Senki nem habozott követni a vezért.

...

Az emberek lelkesült kiáltozását mintha késsel metszették volna el, amint kibukkant az égő fal innenső oldalán az első lángoló lovas. Akit előbb tíz... majd száz... végül ezer követett. Ezernyi, tűzben égő, bömbölő megveszekedett pokolfatty, akik láthatóan nem törődtek a fájdalommal... és mintha még a lovaik is érzéketlen élőholtak lennének. Úgy vágtáztak feléjük tűzbe borulva, mintha ez lenne a legtermészetesebb állapotuk: mint megannyi tébolyult lánglidérc.

 – Nem lehet! – sziszegte Lord Damian. – Ez csak valami hagymázas illúzió...

 Azonban a dübörgő paták robaja, és a feléjük csapó égő hús szaga mind arról árulkodtak, hogy ez a valóság.

 – Orkok – mormolta válaszképpen Fekete Mogard, és úgy tűnt, mintha némi büszkeség bujkálna a hangjában. – Orkok!

 És ekkor szörnyű robajlással ezernyi gejzír csapott fel a föld alól! Mint megannyi égig érő szökőkút vitték magasba terhüket, ami aztán miriád cseppre fröccsenve hullott vissza a földre, a lángfalra és az elevenen égő lovasokra. A víz sisteregve ölte, lohasztotta a tüzet, enyhülést hozva orknak és állatnak. Elapadhatatlanul tört magasba a millió forrás, és kíméletlenül hullott-hullott a lángokra. Gőz és vízpára burkolta be a harcmezőt, és a tűz lassan, de biztosan lelohadt.

 Ráadásul nem pusztán egyszerű víz hullott az orkokra: felhólyagosodott, megégett bőrük, nyílt sebeik a cseppek érintésére begyógyultak.

 Raghma'van fejében ismerős szavak visszhangzottak; de nem M'goath hangján:

 Hazánk Földje éltet és oltalmaz, testvér. Mert nincs nála nagyobb erő...

...

Gyémántszemű Roedgar arca maszkká feszült, látván, hogy a jidoriak lihegve, zihálva, végzetesen legyengülve támolyognak.

 – Mágusok! – csikorogta undorral, megvetően. Majd kardját a magasba emelte, és intett vele az alant sorakozó had élén álló Brugh Doralnak.

 – Kerinia dicsőségéért! – harsogta az Ököl-rend vezére. – Halál az orkokra!

 Rikoltó kürtök adták tovább a parancsot, és mint egy bejáratott hadigépezet, simán, olajozottan lódult meg a harci egység, hogy méltóképpen fogadja az orkokat.

 Pár szívdobbanással később a két sereg összecsapott.

...

Félórával a Vágtatók lemészárlását követően Ghotagrom és a falka elérte a kerin tábort. A szekerek takarásából kíváncsi emberek tódultak eléjük. Csupán tíz-tizenöt harcosféle akadt közöttük, a többiek gyatra fegyverzetű vagy épp fegyvertelen, harcképzetlen táborkísérők voltak.

 – Kőszáli Yekken vagyok! – kiabálta Ghotagrom már messziről. – Ne nyilazzatok! Kétszáz kiszabadított emberrabszolgát hozok. Csatlakozni akarunk a sereghez, harcolni az orkok ellen! Yekken vagyok...

 A kerinek a nevét kiabálták:

 – Yekken az! Kőszáli Yekken! A meirani! Az Emberszabadító!

 – Igen! Én vagyok Yekken! – üvöltötte Ghotagrom. – Kétszáz jó harcost hozok nektek! Edzett veremharcosokat!

 Semmi ellenállás, semmi nyílzápor. Utat engedtek nekik a szekerek között. A nevét skandálták, őt éltették:

 – Yekken! Yekken! Kőszáli Yekken!

 – Igen, én vagyok az! Az emberszabadító! – Újra meg újra megismételte, hogy az is hallja, aki még csak most keveredett elő: – Kétszáz embert hozok! Fegyverezzetek fel minket, és az első sorokban harcolunk! Túl sok az, amit vissza akarunk fizetni az orkoknak!

 – Úgy van! – üvöltötte Ércagyú. – Sok pénzzel tartozunk az orkoknak! Ideje visszafizetni nekik az utolsó rézkanyiig!

 – Ez az ember úgy érti, ideje megfizetnünk nekik, és a vérüket ontanunk!

 – Úgy értem? – csodálkozott Ércagyú. – Szerintem viszont egyáltalán nem... bár talán meglehet?

 – Bárhogy legyen is – kiabálta túl Ghotagrom fegyverezzetek fel minket, hogy az orkok ellen harcolhassunk!

...

Senki nem vonta kétségbe Kőszáli Yekken és a kiszabadított emberrabszolgák kilétét. Akik kifürkészhették volna, kikérdezhették volna, Istenmező poklában harcoltak. Bár a harcmezőtől mérföldekre voltak, tompa morajlásként idáig is elhallatszott a csatazaj. Itt, a hátvédben jószerivel csak a kiszolgáló személyzet tartózkodott, és ők gyanútlanul, őszinte örömmel fogadták a váratlan erősítést.

 Nagy hirtelen előkeveredett valahonnan egy fekete páncélos, vörös átalvetős lovag, és megtermett, szürke kancája hátáról szemügyre vette az érkezőket. Különösképpen Ghotagromot.

 – Te vagy az, a meirani?

 – Kőszáli Yekken, az emberszabadító, szolgálatodra, jó uram. – A Kerítő kihúzta magát manó nyergében; próbált magasabbnak látszani. – Nyilván hallottad már a nevem...

 – Pompás állat a lovad.

 – Hát, na igen, ugyanis...

 – Hány embert hoztál?

 – Kétszázat. Éhesek, kimerültek a hosszú futástól... de ha szuszszanhatnak egy keveset, kapnak fegyvert és harapnak pár falatot, készek nekimenni egykori gazdáiknak.

 – Honnan szabadítottad ki őket?

 – Innen is, onnan is. – Ghotagrom a vállát vonogatta. – Főként a Szörnyfejűektől.

 – Meglepően jó bőrben vannak. Ezek nem földtúrók.

 – Jó a szemed, uram – bókolt Ghotagrom. – Veremharcosok, akiket az orkok nagy becsben tartottak és jól tápláltak. De most majd ellenük használják fel harci tudásukat!

 A lovag odaintette fegyvernökét, egy zaklatott képű, tömzsi fickót, aki eddig a háttérben várakozott.

 – Adj nekik fegyvert, Guey! A milíciához osztom őket, a többi kiszabadított rabszolga mellé! – A lovag még egyszer végignézett a mocorgó falkán, és bár nem pillantott Ghotagromra, hozzá intézte szavait: – Mostantól nekem tartoztok engedelmeskedni, Vegorni Kamillor lovagnak, Helgefords grófjának. Kaptok fegyvert, ételt és italt. Pihenhettek. Nem gondolnám, hogy még ma sor kerül a bevetésetekre, de azért álljatok készenlétben!

 Választ sem várva megfordította szürkéjét, és a szétnyíló léhűtők között elvágtatott a domboldalon sorakozó sátrak között.

 A fegyvernök egy leponyvázott szekérhez terelte a jövevényeket, és az ott őrködő katonák megnyitották számukra a kincsek tárházát.

 – Fegyverek! Válogassatok... de mindenki csak egyet vegyen! Az emberkutyák nem mozdultak. Vérkopó kérdőn bámult Ghotagromra.

 Ő rábólintott.

 – Na, mire vártok?

 Meglódultak. Tolongva, tülekedve válogattak. Csaholtak, vicsorogtak egymásra, az agyaraikat csattogtatták.

 A fegyvernök a homlokát ráncolta.

 – Ezeknek meg... mi a francbajuk?

 – Azok a rohadék orkok – magyarázta Ghotagrom undorodva – úgy tartották őket, akár a kutyákat. Idő kell, sok-sok idő, hogy ezek a szerencsétlenek visszanyerjék emberi méltóságukat.

 A legjobb tülekedő és vicsorgó, Ércagyú kikapart magának egy roppant méretű kétkezes pallost, ami, méretét tekintve, alig maradt el saját kedvenc fegyverétől. Mindamellett Ghotagromra is gondolt; egy sagrén hüvelyben lévő könnyű kardot hozott oda neki.

 – Nesze, boranjószág, kösd fel rá a satnya derekadat!

 Félórába sem telt, és mindenki megtalálta a neki való fegyvert. Az emberkutyák többsége kardot választott, de volt, aki inkább csatabárd vagy buzogány mellett döntött. Vérkopó egy vaskos nyelű háromágú szigonyt ragadott, melynek két szélső hegyét élesre köszörülték, hogy ne csak szúrásra, vágásra is alkalmas legyen. A falkavezér különösmód elégedettnek tűnt; a szeme tompán csillogott, szája bal sarka féloldalasan legörbült.

 – Gyertek utánam! – recsegte a fegyvernök, és a tábor nyugati része felé fordította lovát.

 Ghotagrom intett Vérkopónak.

 Mentek.

 A Kerítő megpróbált haverkodni a tömzsi fegyvernökkel: – Giy a neved, jól hallottam?

 – Valójában Guey... de mindegy.

 – Az urad, ez a Kamillo..

 – Kamillor! – helyesbített a fickó mérgesen. – Vegorni Kamillor, Helgefords grófja! Tanuld meg!

 – Nagy hatalmú? Befolyásos?

 Guey ránézett. Csúnyán. Mogorván. És nem felelt.

 Időközben Ghotagrom is rádöbbent, hogy kár volt ezt a témát erőltetni. Egy nemes származású lovag, aki a táborba érkezőket fogadja... miközben lovagtársai a csatamezőn harcolnak... nyilván nem tartozhat az elitek elitjei közé, még akkor sem, ha gróf, és a nevében egy jelentős kerin város – Helgefords – is jelen van.

 A fickó vagy ostoba fajankó, aki túl béna a harchoz, vagy kegyvesztett lett valami miatt.

 Jobb nem feszegetni a dolgot!

 Viszont Ghotagrom mindenképp barátkozni akart. Vagy legalábbis választ kapni a legfontosabb kérdéseire.

 – Tudod, ki vagyok, ugye?

 – Ja, ja, hallottam. Az az emberszabadító, vagy kiafene...

 – Kőszáli Yekken. Ezt a nevet mindenki ismeri.

 A fegyvernök vállat vont, mint akit nem érdekel a téma, de azért kíváncsian pislogott; várta, mire akar kilyukadni az idegen.

 Érdekes módon, ahogy a tábor nyugati vége felé haladtak, a természet különös tréfájának köszönhetően a távoli csatazaj kísértetiesen felerősödött, és a tompa morajlásból néha éles csattanásokat, csendüléseket, halálsikolyokat is ki lehet hallani.

 – Mintha csak itt lenne, karnyújtásnyira! – jegyezte meg Ghotagrom döbbenten.

 – Echó. Máshol még jobban hallani.

 – És... hogy megy a csata?

 – Tudja a fene. – A fegyvernök megvetően legyintett. – De ezek csak orkok. A tetves Groomarjukig zavarjuk őket, ezeket az agyatlan félállatokat!

 – Úgy tudom – folytatta Ghotagrom kitérően –, itt van köztetek egy régi cimborám, Yl'Agdardagh. Ismered?

 – Úgy nézek én ki?

 – Zoldrun. Magas és lenszőke... bár amikor legutóbb láttam, tök kopasz volt.

 A fegyvernök krákogott, aztán nagyot sercintett.

 – Van itt efféle tán több tucat... vagy akár több száz.

 – Amolyan varázslóféle. Félszemű.

 – Ja, az? A félszemű mágus, aha, azzal a bazi nagy bottal... – Tudod, merre van a sátra?

 – Azt nem, de ha nagyon keresed az ipsét, megtalálhatod. – Guey az egyik domb tetején fehérlő vezéri sátor felé bökött. – Amott, ni! Ott lebzsel reggeltől estig. De oda most ne menj! Van dolguk elég, a nagyokosoknak... alig hiszem, hogy szívesen látnának!

 Ghotagrom a szemét meresztette, de csak sötét vértezetű, alabárdos, lándzsás királyi testőrök sokaságát látta a sátor körül, más alakokat nem tudott megkülönböztetni.

 – Átokverte hőség! – dörmögte a fegyvernök megrendülten. – Jobban teszitek, ha nem süttetitek itt a kobakotokat, pajtás! Menjetek az árnyékba a többi léhűtő közé, és lógassátok a nyelveteket, amíg szerzek nektek valami kaját!

...

Hát itt voltak, a kerin táborban. Túl simán ment minden, zavarbaejtően könnyen!

 Vérkopó és falkája egy csapat kiszabadított emberrabszolga közelében telepedett le, de nem vegyültek el azok között; elkülönültek, és még a köszönésüket sem fogadták. A köztük lévő különbség szembeszökő volt. Girhes, hajlott hátú, alultáplált szolgák, és mellettük a falka; veszedelmes, villogó szemű, izmos fenevadak.

 Ám ami szemet szúrt egy orknak, nem keltett gyanút a távolabb táborozó kerin milícistákban. Már csak azért sem, mert ezek – a fizikumukat és tapasztalatukat tekintve – mindössze egy fokkal voltak jobbak táborbéli szomszédaiknál. A katonaállam hátországából sorozták be ezeket az önkénteseket, kimondottan erre a hadjáratra. Többségében még csatát sem láttak, némelyek ez idáig még fegyvert sem fogtak. Persze, átestek egy gyors kiképzésen, elsajátították a legfontosabb ismereteket, de ettől még továbbra is csak másodvonalbéli katonáknak számítottak. Nem véletlen, hogy Roedgar egyelőre a tartalékban hagyta őket.

 Rima-aya pálmák árnyékában hűsöltek, és ideges képpel hallgatták a csatazajokat, bámulták a dombokon túl kavargó füstöt. Némelyüknek már ettől inába szállhatott a bátorsága, és azt kívánta, bár sose hagyta volna el szeretett Keriniáját.

 Ghotagrom emberkutyái azonban nem ezekkel foglalkoztak, hanem a közvetlen szomszédságukban sápadozó ex-rabszolgákkal. Néhány szántóvető ugyanis nem akarta átengedni az árnyas helyeket a frissen érkezetteknek, és ami még dühítőbbnek hatott, nem kívánta megosztani velük a kajáját sem. Több helyütt is kiabálás, vicsorgás, morgás és agyarcsattogtatás támadt; egy pimasz emberfit nagyon megtéptek.

 – Vérkopó! – sziszegte Ghotagrom. – Parancsolj rá a kutyáidra, hogy maradjanak nyugton!

 – De amazok ott esznek!

 – Mindjárt kaptok húst ti is.

 – Mielőbb legyen ám, ha lehet, Gazda!

 A falkavezér körbejárta a vicsorgókat, rájuk mordult, oda is csapott, vagy ha kellett, megmarta, oldalba rúgta őket.

 A Véreskezűektől szerzett emberrabszolgák meredt szemmel bámulták, mi történik. Ösztönösen elhúzódtak ezektől az állatias jövevényektől, átadták nekik a leghűsebb helyeket – némelyek még az élelmüket is —, és nem erőltették a beszélgetést.

 Ghotagrom letelepedett Ércagyú mellé egy jókora rimapálma árnyékába.

 – Na, szépen bejutottunk – dörmögte a Vascsizma elégedetten, miközben egy félig megrágott ürücombon nyammogott. Neki sem kínálták, de ő megragadta és elvette tulajdonosától. – És most? Hogyan tovább?

 – Várunk.

 – Mi a fenére?

 – A megfelelő alkalomra.

 – Boranjószág! – mordult fel Ércagyú bosszúsan. – Kell ennél megfelelőbb? Senki sem figyel ránk. Oda megyünk, ahova akarunk.

 – Ez részben igaz – mérlegelte a Kerítő. – Akkora a nyüzsgés a táborban, hogy senkinek se szúrnánk szemet, ha összevissza sétálgatnánk... de egy bizonyos helyre nem mehetünk. – Állával a dombtetőn fehérlő vezéri sátor felé bökött. – Túl sok ott a kerin testőr. Úgy nézem, Fekete Vértesek...

 Ércagyú vállat vont.

 – Akkor menjünk máshova.

 – Na ja. Csakhogy amiért idejöttünk, épp ott lehet.

 Ércagyú még az előzőnél is hanyagabbul rántotta meg a vállát. – Akkor kaptassunk fel! Repesszünk szét pár tökfejet!

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Figyelj! Most, amíg senki nem gyanakszik ránk, előnyben vagyunk, velünk lehet a meglepetés ereje... de mindössze egyetlenegy dobásunk van! Érted, ugye?

 – Még jó hogy naná! Nem vagyok én boranfejű!

 – Biztosra kell mennünk! Csakis akkor fedhetjük fel a kilétünket, ha teljes bizonyossággal tudjuk, hogy Dagh a közelben van az Ereklyével. Akkor... és csakis akkor... minden erőnkkel rárontunk, megöljük a hitszegő zoldrunt, és elvesszük tőle Grooms Csatabotját!

 – Ez tetszik!

 – Aztán futás!

 – Na... ez már kevésbé. – Ércagyú a homlokát ráncolta. Grimaszolt. – Futáááás??... Mi a groomssetétjószagúvalagáért?

 – Pszt! – intette Ghotagrom. – Ne harsogj, te balga! Nem kéne mindenkivel tudatnod, hogy emberbőrbe bújt orkok vagyunk! – De... futááááááás??

 – Futás vagy nem futás, ha megszereztük a Csatabotot, azt bánni áron ki kell juttatnunk a kerin táborból! Semmi nincs, ami ennél fontosabb lehetne!

 Ércagyú emésztette ezt pár pillanatig; – Akkor majd fuss te! – javasolta. – Én meg feltartom az üldözőket. Ghotagrom nem vitatkozott.

...

Leírhatatlan, ami történt: kavargó káosz, robajló hangzavar, villanó agyarak és pengék, reccsenő csont, fröccsenő vét. Fém a fémen, fém a csonton, fém a húsban. Nincs előre kiszámított, nincs megfontolt mozdulat – csak egy ösztön diktál: az ölni vágyás.

 A Raghma'van által vezetett, füstölgő lovasok véres éket ütöttek a kerinek soraiba, de – bár legázoltak mindenkit – rohamuk egyre lassult... míg végül lendületüket vesztve megálltak. A harci paripák minden egyes fordulásukkal, ágaskodásukkal embereket sodortak a paták és a csizmába burkolt lábak alá, le a vériszamba... ahonnan már senki nem tudott felállni...

 Ám a kerinek acélosak voltak: megölni lehetett őket, de megtörni nem. Kitartottak és fogcsikorgató elszántsággal ellene feszültek az orkoknak.

 Kétkardos Bog'hrogom, a Sötét Felhő oligarchája által vezetett lovasok bele-belemartak az emberseregbe, majd elszakadtak tőlük, és egy másik helyen csaptak le újra. Olyan kiszámíthatatlanul harcoltak, mint a veszett kutyák.

 Az idő könnyű lábakon szállt, és a karok nem lankadtak: újra és újra felemelkedtek és lecsaptak. Csak a lábak alatt fekvő eltiportakból, a begyűjtött sebekből, az egyre mocskosabb páncélokból és vércsatakos fegyverekből látszott, mennyire sok telt már el.

 Az orkok fanatikusan küzdöttek: a sebeikkel nem törődtek, fájdalmat nem éreztek, harcoltak foggal és körömmel, az utolsó szívdobbanásukig. Vagy még azon túl is, mert a halálban görcsbe ránduló kezükkel megragadták gyilkosuk lábát, és tartották, vonszoltatták magukat, hogy a többiek könnyebben végezhessenek vele...

 A Koponyalyukasztók Csillagarcú Magraf vezetésével irtották az ellent, de a törzs híres mesteríjászai nem vegyültek bele a forgatagba: a hadakozóktól nem messze helyezkedtek, és gondos célzás után újra meg újra a kerinekre nyilaztak. Csodás íjaik átütőereje méltó volt a róluk költött legendákhoz: pajzson-páncélon keresztül szedték le lovukról az embereket. Aki a lőtávolukba ért, számot vethetett az életével. A kerinek szerencséjére nem voltak annyian, hogy jelentős veszteséget okozhattak volna, de hihetetlen erővel kilőtt nyilaik zápora demoralizálóan hatott a sereg azon részére, akik látták, mire képesek.

 Az orkok született harcosok, de a kerin hadinép tapasztalata, fegyelmezettsége és rendíthetetlensége legendásnak számított. Ennek dacára Raghma'van hívei lassan, de biztosan, lépésről-lépésre nyomultak előre.

 Éles fütty harsant a hadakozók lármájába, amit innen is, onnan is felkaptak és megismételtek, majd tülkölések következtek. Az orkok fokozatosan elszakadtak az ellenségtől, és rendezetten visszavonultak.

 Néhány megszállottól eltekintve a kerinek nem zúdultak fejetlenül a nyomukba: kürtszó adta mindenki tudtára az új parancsot: „Megállj! Rendeződj!”

 Jókora tér támad a visszavonuló orkok és a gyors ütemben felfejlődő kerinek között. Az emberseregben a hátsó sorokból feltöltötték az arcvonalban elesettek, sebesültek miatt támadt réseket. Majd újra rivalgott a kürt: „Előre!". És most a Kőarcú Talpasok és a Kerin Vágtatók indultak meg: lassan, megfontoltan, de megállíthatatlan erőt sugallva.

...

Az északiak visszavonulásuk közben egyszer csak megtorpantak, a sorok egymásba torlódtak. Raghma'van és a vezérek – akik a hátraarc miatt most a hátsó sorokba kerültek, nem tudták, mi akasztotta meg őket a csatatér közepén.

 Aztán egy lóhalálában vágtató Vágott Fülű érkezett a hírrel. – Hadúr! – kiáltotta. – A déliek...

 – Mi van velük?! – Raghma'van a legrosszabbtól tartott. – Elvonultak? Cserben hagytak minket?

 – Épp a hátunkban! – zihálta a küldönc izgatottan. – Felállították a hadigépeiket! Támadni készülnek...

A dárdavetők, az onagerek és a tűzköpők egymás mellett, felajzva sorakoztak: kezelőik láthatóan csak a parancsszóra vártak, hogy útjára bocsássák halálos terhüket.

 – Két tűz közé kerültünk, uram! – recsegte Tigrismancs Ignorong. – A mocskos déli kutyák hátbatámadnak minket!

 De nem lehetett ezen sokat morfondírozni: éles kiáltás hallatszott, és a déliek hadiszerkezetei egymás után kilőttek.

 Az északiak ledermedve, megbűvölve nézték, ahogy a pusztító felleg felemelkedett, és süvítve repült feléjük. Önkéntelen, de a kívülálló számára nevetséges mozdulat volt, ahogy sokan behúzták a nyakukat, és testüket minden izmukban megfeszítve várták a becsapódásokat.

 Csak néhányan akadtak – ki elszántsága, ki teljes lebénulása miatt – , akik szemüket egy pillanatra sem vették le a lövedékekről, és kísérték őket röppályájukon. Ők voltak az elsők, akik észlelték, mi a helyzet. Előbb bizonytalanul, hitetlenkedve, majd egyre biztosabban, végül fellelkesedve ordítottak az égre.

 A dárdák, a lángoló lövedékek, a pusztító kősziklák átszálltak az északi sereg fölött – és a támadó kerinek közé vágódtak!

 Egyszerre robbant ki az orkok diadalés az emberek halálüvöltése. Azonban a roham nem tört meg: a kerinek rendíthetetlenül nyomultak tovább, a déli hadigépeket pedig újra felcsörlőzték.

 És útra kelt a következő sorozat.

 Aztán egy következő...

 Majd egy újabb...

 A kerinek, mint megannyi érzéketlen csatagólem, fogcsikorgatva, megingás nélkül gázoltak át társaik tetemén, és megállíthatatlanul jöttek tovább, egyre tovább, egyre gyorsabban. Ajkukon bősz csatakiáltás sarjadt, amiben benne volt minden dühük és vasakaratuk:

 – Halál az orkokra! Ölünk vagy meghalunk!

...

Lópaták dübörgése hallatszott, egyre erősödött, majd a szállongó porfelhőből kibukkantak a déliek harci szekerei: lángoló szemű, fanatikus hajtókkal a bakon. Az északiak vadul üvöltve, diadalt harsogva szétnyíltak, utat engedtek a kocsiknak. A kerin íjászok viszont heves nyílzáporral fogadták a közeledőket, és jó néhány hajtó és számtalan ló bukott el vesszőkkel telitűzdelve – de a maradék még elszántabban vágtatott. Nem volt közöttük egyetlen egy sem, aki az ellenséges sorok előtt boszorkányos ügyességgel megfordította volna az általa vezetett szekeret, és kivetette volna abból halálos terhét. Valamennyien habozás nélkül a kerinek közé gázoltak: a szekerek kerekein, oldalán borotvaéles pengék sorjáztak, amik véres aratást végeztek az emberharcosok között. Aztán egyszer csak szörnyű robbanás-sorozat kezdődött, és egymás után lángoszlopok törtek az égbe: a harci szekereken lévő folyékony lánggal teli hordók működésbe léptek. Egy-egy halálraszánt, megveszekedett ork több tucatnyi embert rántott magával a halálba...

 És a féktelen szenvedély, a mindenre elszántság ilyetén megnyilvánulása láttán az eleddig magukat rettenthetetlennek tartó kerin veteránok lelkében is felbukkant egy tétova gondolat:

 Vajon lebírhatunk ily zabolátlan megszállottakat?

...

Ghotagrom türelmet erőltetett magára. A szíve azt dobogta, ne várjon tovább, induljon meg azonnal, és tegye meg, amit megtehet...

 ...az esze viszont azt súgta: csak biztosra, biztosra, biztosra!

 Tény: sok múlik azon, sikerül-e megszereznie Grooms Csatabotját. Miközben a mérgesvörös alkonyi eget bámulta, terveket kovácsolt.

 Jó ideig semmi használható nem jutott eszébe.

 De aztán. ..

 ...Aranykéz Ghotagrom, a Legfőbb Kerítő elmosolyodott.

 – Há-há-há-hááát, ne rogyasszon meg Grooms?? – rötyögött. – Fffffaaaagh!

 Ércagyú megrovóan nézett rá.

 – „Fffffaaaagh"?? És még te mondod nekem, hogy... pszt?! Na most akkor, melyikünk a boranjószág??

...

Raghma'vanban csak ekkor tudatosult – mintha eleddig egy furcsa, különös álomban lebegett volna, bámulva a csodálatos hadigépek és harci szekerek pusztító támadását –, hogy a déli sereg felzárkózott melléjük. Mindenfelé vérvörösre mázolt arcú Véreskezűek hemzsegtek, mellettük pedig az Enyveskezűek elszánt, de vegyesnek tűnő tömege üvöltözött. Az élen két Véreskezű vezér állt: az egyik emberhajból szőtt öltözékben, a másik szörnyűséges, csupa él, csupa hegy buzogánnyal a kezében. Raghma'van eleddig még nem találkozott velük, de hallomásból jól ismerte mindkettőt: Emberirtó Taghoran és Csonkoló Ragon lehettek.

 Az északi hadúr fejet hajtva köszöntötte a déliek vezéreit, amit azok hasonló, elismerést sugárzó fejbólintással fogadtak.

 Láttuk, mit tettetek.

 Ám nem volt idő több tisztelgésre: a kerin had lankadatlanul nyomult előre és a két Véreskezű szinte egyszerre emelte magasba fegyverét, majd veszett csikaszt megszégyenítő farkasüvöltést hallattak, amit azonnal átvettek a harcosaik. Az eddig pihentetett déli had az ellenség felé lendült és szívdobbanásnyival lemaradva követték őket a már harcpróbált északiak.

...

A két sereg találkozása most még vadabb és hangosabb volt, mint korábban: a harcra kiéhezett Véreskezűek már-már állati élvezettel vetették bele magukat a csatába, és a senkitől és semmitől nem félő kerinekben méltó ellenfelekre találtak.

 Emberirtó Taghoran emberhaj öltözékének már a látványa is iszonyattal töltötte el a legedzettebb veteránok szívét is, de a Véreskezű vezér harci őrülete még annál is félelmetesebb volt. Az ork hadifőnök nem törődött a védekezéssel, nem gondolkodott azon, mennyire önveszélyes az, amit tesz: tébolyult ordítással rontott a kerinek soraiba, és eszelős vadsággal osztotta a csapásokat. Ebbe a minden kifinomultságot nélkülöző harcmodorba minden józan orki és emberi számítás szerint pillanatok alatt bele kellett volna halnia, de ez mégsem történt meg. Ugyanis fékevesztett vezére oldalán ott hadakozott Csonkoló Ragon, aki megszokta már, hogy neki kell védenie Emberirtót, és tudta, mi a teendője. A Véreskezű főnök védtelen hátához senki nem kerülhetett közel – vagy ha mégis, akkor az felismerhetetlenné zúzott fejjel, széttrancsírozott testtel bukott el, miután Csonkoló Ragon rettentő buzogánya lecsapott rá.

 Úgy tűnt, az orkok létszámfölényben vannak az emberekkel szemben, de ezt az előnyt egyelőre nem tudták a javukra fordítani. A Kőarcú Talpasok és az Ököl-rendek rettentően szívósak és igencsak jól képzettek voltak. Soraikat szorosra zárták, és nem egy vad roham vásott el pajzsés pengefalukon. Ám az orkok nem rettentek vissza, új és új hullámokban, egyre elszántabban, egyre vadabbul támadtak. Egyre inkább kiütközött a halálnak fittyet hányó, fanatikus ork virtus.

 Volt olyan eszelős Véreskezű, aki szándékosan nyársaltatta fel magát: a testébe vágódó lándzsákat üvöltve megragadta, nem engedte visszahúzni, és így a nyomában jövő társai már képesek legyenek berontani és rést ütni a kerinek sorain.

 Brugh Doral, a Sziklaszirt, az első sorokban állt, és mint akinek lába megkövült, egy tapodtat sem mozdult, medveként üvöltött és hatalmas kétkezes bárdjával osztotta a halált. Az Öklök félistenként tisztelték tábornokukat és mindenben követték példáját: ha ő nem hátrál, hát inkább vesszenek el mind egy szálig, de ők sem fognak! Fogvicsorgató elszántsággal, halálra szántan szegültek ellen az orkok megújuló, eszelős rohamainak, de minden erőfeszítésük dacára olybá tűnt, lassan, de biztosan fel fognak morzsolódni. És az orkok még állhatatosabban támadtak.