Yl'Agdardagh utolsó látogatását követően Ghotagrom nem csak jobban lett, de végre-valahára elkezdett „lekopni" róla az az álcázóvarázs, mely napokon át embernek mutatta. A visszaalakulás jóval rövidebb idő alatt zajlott le, mint annakidején az emberbőrbe bújás; ébredéskor fedezte fel az első szőrpamacsokat a lába szárán, és a délelőtt közepén már teljes ork mivoltában büszkélkedhetett. Tükröt ugyan nem talált, hogy tetőtől talpig végiggyönyörködje magát, de amit látott, azzal messzemenően elégedett volt.

 – Grooms rogyasszon meg! – szuszogta megkönnyebbülten, amikor végigtapogatta testét. – Mindenem a régi!

 Most már biztosra vette, hogy rohamosan javulni fog az állapot Elutasította Vaják ápolgatási próbálkozásait, nem volt hajlandó ágyban maradni, és minden intő szó ellenére résztvett a haditanácsban. Aztán pedig a döntő ütközet előtti estén elfogadta Gkotho Garoth invitálását arra a lakomára, melyet a Gonosz Agyúak emírje már régóta készült megrendezni az ő fogadott fia tiszteletére.

 – Ne menj oda, főség! – próbálta óvni őt Vén Ordas.

 – Miért ne? Tán orgyilkos merénytől tartasz? Alig hinném, hogy bárki is megölni próbálná a sereg hősét!

 – Nem való még neked az ilyesmi. Az a sok zabálás és vedelés megterhelheti a gyomrodat.

 Ghotagrom nevetett ezen.

 – Most változtam vissza orkká, Ordas! Ez a remek Kerítő gyomor alig várja már, hogy jó alaposan megterheljem! Épp eleget nélkülözött az elmúlt napok alatt!

 – A sok koplalástól elpuhult a gyomrod.

 – Jó kaja és egy kis hordócska bor ezen is segít.

...

A Gonosz Agyúak emírje alaposan kitett magáért. Borant vágatott, és az étekmesterek azt készültek ráhúzni egy jókora nyársra, mely nem sokkal ezelőtt még sudár, hatméteres fa lehetett. Ghotagrom evett má többször is boranhúst, és bár az íze ellen nem volt kifogása, általába túl rágósnak találta. Azonban így, hogy egyben süljön, még soha, sehol nem látta. Meg is jegyezte, miközben az emír társaságában az előkészületeket bámulta:

 – Nem fog rendesen átszenesedni. A belseje félig nyers marad. A hájas emír göcögött ezen.

 – Na és? Úgy a jó! Vagy tán a Kerítők finnyás gyomra nem bírja a véreset? – Aztán, látva vendége zavart képét, vállon veregette. – Ne aggódj emiatt, édes fiam, tudják ezek, mit csinálnak! Lefogadom, végén mind a tíz ujjadat megnyalod, de még a lábujjaidról is paprikaboranzsírt szopogatsz!

 Ghotagrom nem öntötte szavakba ez irányú kétségeit, de érdeklődve figyelte az előkészületeket.

 Az étekmesterek kibelezték a borant, gondosan lenyúzták a bőrét, és kívül-belül alaposan megtisztogatták. Aztán egy kádnyi sót összekevertek hagymával, köménnyel meg csípős pirospaprikával, és elkezdték vele bedörzsölni a boran belsejét. Miközben ezzel foglalatoskodtak, valamivel arrébb leöltek három birkát, és tucatnyi kakas nyakát vágták el. A zsírral kikent, nagy kondérba folyatott vérbe hagymát és apróra morzsolt fűszereket szórtak, majd három kosárnyi élő sáskát zúdítottak. Ügyesen lefedték a kondért, mielőtt a sáskák kiugrálhattak volna. Egy-kettőnek így is sikerült kiszöknie, de ezek sem jutottak messzire. Az étekmesterek segédei levadászták azokat is, és visszadugták őket a kondérba, mely nem sokkal később már a tűz fölött rotyogott. Aztán amikor a hagymás vérben főtt sáskák már nem ugráltak, a mesterek jó alaposan megkeverték az egészet, belevegyítették a csirke belszerveket – tüdőt, májat, zúzát, szívet, miegymást, és némi vita után további fűszerekkel ízesítették. Aztán ezzel a masszával megtöltötték a megkopasztott, kibelezett kakasokat, úgy, hogy néhány hámozott, főtt tojást is beleillesztettek, aztán bedörzsölték azokat sós, paprikás zsírral, és hármat-négyet dugtak egy-egy birka belsejébe. Aztán a birkákat nyársra húzták, és sütni kezdték.

 Ghotagrom kezdte átlátni a dolgot.

 – Amikor a birkák átsülnek... mennek a boranba?

 – A szabad helyeket pedig kibéleljük zöld paradicsommal. – Az emír ajka szélén nyálpatak buggyant. – Ősi törzsi recept. Ritka csemege! Ha egyszer megízleled, mindig vágyni fogod.

 Ghotagrom, aki bár sok tekintetben finnyás volt, értékelte más fajok és törzsek konyhaművészetét, és általában élvezettel falta a szokatlan eledeleket. Bár sáskát még sohasem kóstolt, határozott izgalmat érzett inkább, nem viszolygást.

 Ugyanakkor mégis... émelyegni kezdett!

 Az az érzése támadt, mintha valahonnan az árnyékból nyílvessző meredne rá egy pattanásig feszített idegről.

 Forgolódott. Tekintetével az esetleges merénylőt kereste. Az emír félreértette viselkedését.

 – Meg kell kóstolnod, fiam! – szögezte le ellentmondást nem tűrően. – De ha nem ízlik, választhatsz mást. Gazdag lakoma vár rád ma este, erre a szavamat adom.

 Ott! A sátor takarásában!

 Homályos, nagydarab, sötét alakot látott a távoli sátortól részben takarva, amint feléje nyújtja mindkét kezét. Ismerősnek találta. Tigrismancs Ignorong?

 Az idegen nem fogott rá íjat, sem más fegyvert...

 ...a Legfőbb Kerítő mégis beleborzongott.

 Hirtelen szörnyű bizonyossággal döbbent rá, ki az.

 Kárhozat, a lélekorzó lidérc!

 Rohamosan gyengült, tagjai reszkettek, homloka tüzelt.

 – Ordas! – csikorogta rémülten. – Ordas...

 Összeesett.

 Valaki próbálta elkapni, de elkésett; nem bírta megtartani.

 Mielőtt végleg belecsavarodott volna az émelyítő szürkeségbe, több mérföldnyi messzeségből vélte hallani Gkotho Garoth mérgelődését:

 – A fene a kényes Kerítő-gyomrát! Minek akar töltött borant zabálni, aki már a látványát se bírja?! Sértés ez a Gonosz Agyúaknak!

...

Ghotagrom arra tért magához, hogy ismét olyasféle rossz szagú kencével nyálasítják testét, amihez az elmúlt napok alatt már egészen hozzászokott. Ugyazokat a hegyesre reszelt fogú kannibál vénasszonyokat látta, akiket korábban is. A potrohos sámán meszelt képe viszont nem villogott a látóterében.

 – Hol van... Vaják? – nyögte. Pedig ez a kérdés valójában egyáltalán nem érdekelte.

 – Vaják nincs – csacsogta az egyik dagadék. Vaják amottan van, Mennydörgőszavúval. Mormog neki, ő, a fővaják.

 Ghotagrom eltolta a testét dörzsölő kezeket, és próbált felkönyökölni. Iszonyatosan gyenge volt; visszazuhant.

 – Fffaggh! – suttogta csalódottan. – Pedig már sokkal jobban voltam!

 Fiatal ork hajolt fölé, megragadta a karját, segített neki; félig ülő helyzetbe cibálta.

 – Jó, így jó... – motyogta Ghotagrom. Pislogott. Szoktatta szemét a benti félhomály és a sátor nyílásán bevetülő, éles napfénypengék csatározásához. Feltűnően kevesen mocorogtak a közelében. A nagy sátor gyakorlatilag üresnek tűnt; a három dagadt asszonyságon kívül csak két kölyök lézengett az ágya mellett. – Mi ez? Hol vagyok?

 – A betegsátradban, uram – felelte a nyúlánk fiú, aki segítette felülni az imént. – A hátvédben. Betegséged visszatért. Láz gyötör.

 Ghotagrom emlékezett arra, miként rogyott össze a Gonosz Agyúak táborában.

 Megborzongott!

 Yl'Agdardagh oltalma mégsem működött jól; a lélekorzó lidérc ismét elkapta.

 Behunyta a szemét. Nem akart arra gondolni, mennyire ostobán viselkedett. Hallgatnia kellett volna támogatóira, és ágyban maradni, amíg teljesen felépül!

 De most már késő ezen rágódni!

 – Miért vagyunk... ennyire kevesen? – mormolta még mindig behunyt szemmel, lángoló szemhéjjal. – Hol van mindenki?

 – A Koponya Katlanban, uram. – Az ifjú hangjában lelkesedés csengett. – Ez a döntő ütközet.

 – Mi?! – Ghotagrom azonnal kinyitotta a szemét. Megélénkült. Próbált lekászálódni az ágyról. Túl erőtlennek bizonyult, visszazuhant. – Megkezdődött...

 – Elsöpörjük a déli kutyákat! – rivallgta az ifjú. – Döntő nap ez az orkság történetében! Bár ott lehetnék én is... a csatatéren!

 Kiérzett szavaiból némi csalódottság: szívesebben lenne a harcolók között, mint itt, beteget pátyolgatva.

 – Miért nem mentél?! – dörmögte kedvetlenül Ghotagrom. – Látom a csuklódra tekert köntösdarabomról, hogy a testőrségembe tartozol, de... te már elég idős lennél a harchoz. Hogy-hogy épp te maradtál mellettem? Sorsot mutattatok, és gatyaletoláskor a te dákód bizonyult a legkurtábbnak?

 Az ifjú tekintete megkeményedett.

 – Önként jelentkeztem melléd, uram.

 – Mi a fenéért?

 – Mert arra esküdtem, hogy téged védelmezzelek. És ez... fontosabb, mint csatában vitézkedni, ellenséget ölni, harcos nevet szerezni.

 – Na ne már! – fanyalgott Ghotagrom. – Ostoba borannak nézel, fiú? Hogy lenne fontosabb egy szánalmas beteg mellett gubbasztani, mint dicsőséget kivívni?! Épeszű kölyök nem gondolkodhat így!

 A fiú hallgatott. Valószínűleg ő is épp így gondolta. Mégis inkább itt maradt. Önként.

 Ghotagrom csak most nézte meg jobban.

 – Hé! Ismerlek téged... de nem emlékszem, honnan. Ki vagy? – Rakh fia Rakh.

 – Ismerősen cseng a név... – Ghotagrom tudata furcsán gőzölgött; összefolytak a nevek és az emlékek. – A Gonosz Agyúak közé tartozol, úgy látom. Gkotho Garoth legkisebb fia vagy?

 – Már megmondtam: Rakh fia vagyok, Rakh.

 – Honnan is...

 – A fivéreim ellopták öt jó lovadat, megölték két harcosodat. Én a fogságodba estem. Te nem öltél meg. Asszonynémbereid egyike helyre rángatta kajla vállamat. Lovat adtál alám, és utamra engedtél.

 – Emlékszem! – kiáltotta erőtlenül Ghotagrom. A szeme csillogott. – Rakh fia Rakh! Hát persze! ... Nőttél! Megnyúltál! Magasabb lettél!

 – Férfikorba értem, uram.

 – Micsoda döbbenet, hogy újra találkozunk! Itt vagy, beálltál te is az Aranykéz Testőrségbe! Es most engem szolgálsz!... Megvan még az a remek ló?

 – Nyavalyás gebe volt. Összerogyott és kilehelte páráját, alig hagytam el a táborodat. Csaknem elpusztultam a sivatagban víz nélkül, ló nélkül, élelem nélkül... de te kegyes voltál hozzám, és csak ez számít! A ló nyers húsát zabáltam, a vérét ittam, és életben maradtam. Azért, hogy téged szolgálhassalak! Hogy akár az életemmel is visszafizethessem nagylelkűségedet!

 Ghotagrom ernyedten mosolygott.

 – Különös dolgokat vet néha a sors, nem igaz?

 – Nagyon is. – A fiú sóhajtott. – Megvallom, magam sem tudom, helyesen cselekszem-e... de valami... valami megmagyarázhatatlan erő... arra késztet, hogy itt legyek veled, és védjelek, az életem árán akár... uram!

 – Hűséged és hálád megható. Értékelem. – Ghotagrom pislogott. És a Próféta? Ő sincs a csatában? Szintén betegeskedik tán... hogy Vajáknak ápolnia kell?

 – Összeroskadt ő is, akárcsak te, uram. Azt suttogják, ugyanaz kárhozatos, gonosz lidérc támadott meg mindkettőtöket. Ghotagromnak efelől nem volt semmi kétsége.

 – Kárhozat! – lehelte elveszetten. – Elszívja a lelkünket! Rakh fia Rakh a homlokát ráncolta.

 – Szarvas M'goath! Ő... ő biztosan megvéd benneteket!

 – Alig hiszem. – A Legfőbb Kerítő szomorkásan mosolygott. – Ha a saját mágusom sem tud... vajh, mi esélye lenne ellene egy mezítlábas sámánnak? – Rábólintott. – Igen!

 – Igen, uram? Mit „igen"?

 – Nekem, magamnak kell megfékeznem azt a kárhozatos lidércet! – Sóhajtott. – Segíts felkelni, Rakh fia Rakh!

...

Kroigon, az Aranykéz Testvériség ifjú hadnagya egy terebélyes broabroa fára mászott fel, végighasalt egy vastag ágon, és onnan nézte távolban dúló csatát. Hallotta a vágtázó lovak dübörgését, a dühödt csatakiáltásokat, a fájdalomsikolyokat, a halálhörgéseket, a pallosok és csatabárdok zuhogó csattanásait. Por hömpölygött mindenfelé, a kiontott vértől mégis bíborszínűnek látszott a Koponya Katlan harcmezeje, a fel-feltámadó szél pedig vér–, verejtékés acélszagot sodort feléje. És valami más, valami borzongató, súlyos illatot is, amiről bár korábban még sohasem érezte – biztos volt, hogy az nem lehet más, csak a Halál szaga...

 A kavargó sokadalomban leginkább apját, Raghma'vant próbálta szemmel követni, aki hatalmas, fekete csataménjén egyenesen bevágtatott az ellenség soraiba, őrjöngve tombolt, és ahol pusztító alakja feltűnt, ott egyhamar űr támadt körülötte. Leghűbb alvezérei vakon követték a Bélkiontó hadurat. Komor Tarong védte a hátát, jobbján Féktelen Hoarg csapkodott feltartóztathatatlanul, balján pedig Tigrismancs Ignorong vált veszekedett berzerkerré; átváltozott névadó erőállata formájára, brutális felsőteste még inkább kiszélesedett, alkarja megvastagodott, ujjai helyén kegyetlen tigriskarmokat növesztett. Ő nem használt fegyvert, nem volt szüksége rá. Ahova odacsapott, hús szakadt karmai alatt. Ahova tigrisagyaraival odaharapott, csontok roppantak, koponyák szakadtak.

 Bár több tucat Bélkiontó hős tódult a hadúr és alvezérei nyomdokában, akik kíméletlenül levágták az ellenük szegülőket, mégis ez a legendás négyes vágott utat a Véreskezűek között, akár a nyílhegy, és egyre beljebb, egyre mélyebbre hatoltak az ellenség szívébe.

 – Rápacsáltatok! – kacagott Kroigon őszinte lelkesedéssel. Aztán már kiáltotta: – Hű de nagyon rá!

 Hallani vélte apja öblös bömbölését; szinte látta az éjsötét szemekben csillogó ölésvágyat; érezte a körülötte izzó levegőt... és érzékelte a rettegést is, amit az ellenség szívében keltett.

 Mindig is bálványként csodálta apját, a Könyörtelent, de most, hogy saját szemével láthatta fékevesztett erejét, gyilkos tombolását, belátta, hogy amit eddig hallott róla, az mind csak a valóság halovány árnyképe volt.

 A lelke rivallgott. Ordítani, üvölteni szeretett volna.

 Nézzétek! Nézzétek! Ott tombol pusztító Raghma'van! Az én apám! AZ ÉN HŐS APÁM! Nincs párja a világon! Senki nem állhat meg ellene! Nézzétek! Nézzétek! Egyszer én is ilyen nagy harcos leszek!

 Megrészegülten nézett vissza a fáról a tábor felé, hátha észrevesz valakit, akivel közölhetné mindazt, amit látott, akivel megoszthatná Parttalan lelkesedését...

 ...és lelke egy pillanat alatt megdermedt.

 A tábor túlfeléről, a hátuk mögül, északi irányból jókora porfelhő közeledett.

 Lovasok!

 Rengetegen!

 Éles szemének köszönhetően azt is ki tudta venni, mifélék. – Véreskezűek! – motyogta. – Legalább kétszázan!

 Alig tudatosult benne a felismerés, elképedve fedezte fel, hogy messze alábecsülte a támadók létszámát. Ez a csapat jóval nagyobb: öt-hatszázan is lehetnek.

 Vagy talán ezren?

 – Grooms, segíts! Ne hagyj cserben!

 A kölyök szeme elkerekedett, ajka kiszáradt. Érezte, hogy nagy baj van. Rettenetesen nagy baj!

 Két kisebb csapat – ötven-hatvan fő – a réten legelésző csordákat gulyákat vette célba. Pillanatok alatt lenyilazták az őröket meg a pásztorokat, és mészárolni kezdték a rémült állatokat. A támadók zöme pedig vágtában közeledett a csekélyke védelemmel hátrahagyott tábor felé!

 Kroigon a testi épségével mit sem törődve levetette magát az ágról, hajított kőként zuhant alá. Amint földet ért, a bokájába nyilalló fájdalommal mit sem törődve teljes erejéből a tábor felé rohant. Tudta, hogy nincs sok esélyük megállítani az acélos áradatot. Minden igazi harcos ott volt Raghma'vannal, a Koponya Katlanban; a táborban csupán súlyos sebesültek, betegek, harcképzetlen sihederek és megfáradt öregek maradtak. No meg persze a...

 ...a Próféta, akit már előző nap ledöntött a lábáról egyre súlyosabb rohamainak egyike.

 Igaz, az ő őrzésére itt maradt legalább száz Ítélethozó, de a hátulról támadó ellenség még így is legalább ötszörös túlerőben van!

 A fiú szívét elöntötte a reménytelenség, egy pillanatra átcikázott rajta, hogy nem tehet semmit, és jobb, ha menti a saját irháját, mert minden elveszett, nincs esély... de aztán vadul megrázta a fejét, és kettőzött erőfeszítéssel rohant tovább.

 Az Aranykéz Testőrség hadnagya vagyok, nem holmi gyáva korcsféreg!!

 Pár szívdobbanásnyi idő elteltével lélekszakadva zuhant be a védelmi kört alkotó szekerek közé.

 – Támadás! – ordította levegő után kapkodva. – Mindjárt ránk zúdulnak! Fegyverbe!

 Pillanatokon belül mindenki körülötte toporgott: talán három-négy tucatnyi ifjú, majd' ugyanannyi öreg, és néhány sebesült is, akik ki tudták vonszolni magukat az ispotályos sátorból. Mindannyiuk szemében ott ült a rettegés: kinek azért, mert még nem sejtette, mi várhat rájuk; másnak pedig azért, mert nagyon is jól tudta...

 Kroigon hadarva vázolta a helyzetet:

 – Mögénk kerültek! Leölik az állatainkat! Hátba akarják támadni a mieinket! Az útjuk rajtunk keresztül vezet. Fel kell tartóztatnunk őket, ameddig csak tudjuk!

 – Megfékezzük őket! – recsegte egy határozott hang. Az Ítélethozók vezetője volt: Vurdonk, a Gyűlölet. A Fekete Karmú portyamester megrázta jókora bozótvágóját. – Itt nem jutnak át!

 – Groomsnak hála! – lihegte Kroigon megkönnyebbülten. – De jó, hogy itt vagytok!

 – Megvédjük a Prófétát! – harsogta Vurdonk. Égnek emelte, vadul rázta fegyverét. – Ítélethozók! Diadal vagy halál!

 Égrengető üvöltés jött válaszul.

 Kroigon nem akart lemaradni. Nála egy könnyű gyilok volt; azt rántotta elő, azt rázta az ég felé.

 – Aranykéz Testőrség! – üvöltötte elszántan. – Testvéreim! Fegyverbe mind! Éljetek és haljatok szent eskütök szerint! Haiii!

 Elszánt rikoltozás. Tíz év körüli kölykök ragadtak alkalmi fegyvereket. Legtöbbjüknek csak kő vagy göcsörtös bot jutott.

 Vurdonk vette át az irányítást. Parancsokat harsogott az Ítélethozóknak:

 – Zaggran! Máris indulj! Tíz legjobb harcosoddal elviszed innen a Prófétát, és biztonságba helyezed! Te pedig, Minok, riasztod a többieket! Mondd meg nekik... mondd meg nekik, eljött az idő, hogy vérünkkel bizonyítsuk hitünket.

 Azok ketten némán biccentettek, majd elrohantak.

 – És mi? És mi? – lihegte izgatottan Kroigon. – Nekünk mi a feladatunk? Mi mit tegyünk?

 Vurdonk végigmérte.

 – Porontyok! – recsegte megvetően. Aztán meghatározta a feladatukat: – Ne álljatok az utunkba!

 – De mi...

 – Félre! – ordította a képébe a Fekete Karom. – Védjétek a Kerítő bálványotokat, ha ez a vágyatok! De az igazi harcosokat ne akadályozzátok!

...

Kroigon sértetten, megszégyenülten oldalgott el, miközben az Ítélethozók vezére a védelmet szervezte. Rettenetesen bántotta, hogy őt és barátait ennyire semmibe vették.

 – Mi legyen? – követelte az Ezüst Üst-beli Lungor, aki az elsők között állt be a Testőrségbe.

 – Visszahúzódunk – motyogta szégyenlősen Kroigon. – Védjük a Kerítőt... és csak akkor avatkozunk a harcba, ha nem lesz más választásunk.

 – Tényleg? Szerinted... az Ítélethozók megfékezik őket?

 – Minden bizonnyal – mormolta Kroigon. Aztán, ahogy társai szemébe nézett, rádöbbent, hogy nem hazudhat nekik. – Frászkarikát! A déliek átgázolnak rajtuk!

 – De hát maga Vurdonk...

 – Ötszörös túlerőben jönnek! Tízszeresben! – Szörnyű bizonyossággal tudta: – Le fogják vágni valamennyiüket!!

 Erőt vett magán. Urrá akart lenni a helyzeten.

 Egyenként a körülötte tolongó kölykök és öregek szemébe nézett, és látta, ahogy a kezdeti félelem helyét átveszi az elszántság. Hisz' orkok voltak, harcban és harcra születtek; és ha eljött az idő, ott is, vágytak meghalni.

 Végtelen nyugalom szállta meg. Apjára gondolt, az orkok leghatalmasabb hadvezérére. Méltó akart lenni hozzá.

 – Nincs sok esélyünk – kiáltotta. – Az Ítélethozók nem állíthatják meg a délieket. Mint ahogy mi sem.

 – De akkor... mi legyen?

 – Segítség kell! – szögezte le Kroigon. – Az erdő szélén várakozik Aranyló Nap a tartalékkal.

 – Egy Kerítő?? Nekünk végünk!

 – Kapitányunk, Vén Ordas is mellette van! – magyarázta Kroigon. – Ő majd tudja, mit tegyen! Idejében értesülnie kell a hátbatámadásról!

 – Mire ideér, levágnak bennünket! – rikoltotta valaki.

 – Ha így lesz, én büszkén halok meg! – üvöltötte vissza Kroigon. – És vajon melyikőtök nem, Aranykezű Testvéreim??

 Erőtlen éljenzést kapott válaszul.

 A körülötte nyüzsgő kölykök – meg az asszonyok és öregek – elszánták magukat a halálra.

 – Testvérek vagyunk?! – üvöltötte Kroigon.

 – Testvérek! – harsogott a válasz, és több száznyi kéz emelkedett a magasba, a csuklókon Ghotagrom legkedvesebb hálóköntöseinek aranyszálhímzéses cafataival. – Aranykezű Testőrök! Hai!

 – Hai! Haiiiiii! Haaaaaaiiiiiiiiiiiiii!

 – Lungor, Nrogma! – kiáltotta Kroigon. A két gyorslábú ifjonc rögvest eléje perdült. – Induljatok Ordas kapitányhoz! Azonnal! Legalább az egyikőtöknek célhoz kell érnie! Rajta!

 A két megnevezett elszántan összenézett, szemükben fellángolt a konok kölyökdac, a „csakazértis" elszántság, és már futottak is, mint a szél.

 A Bélkiontó fiú a többiekhez fordult:

 – A közelebbi szekereket össze kell tolni a sátrak előtt! Amennyit csak bírunk, fel kell borítanunk! Barikádot emelünk!

 – Az Ítélethozók mögött?! És ha ők hátrafelé menekülnének?

 – Nem fognak. – Kroigon tapsolt. – Mi lesz már? Mozgás!

 Nem kellett többször mondania: a vének, a sebesültek és a fiatalok egyszerre szaladtak a szekerekhez, és már inuk szakadtából toltákhúzták azokat. Csatlakoztak hozzájuk a tábort kísérő asszonyok is, és a segítségükkel hamarosan sikerült széles torlaszt emelniük.

 – Elég lesz! – kiabálta Kroigon. – Íjakat, nyilakat, kardokat elő!

 – Honnan, hadnagy?! – sipította egy vékony fiú, és széttárta üres kezét. – Honnan? – Akkor... ragadjatok köveket!

 Mégis akadtak fegyverek; javításra váró, kicsorbult kardok, törött nyelű balták, elgörbült íjak, egyebek. A köveknél jobbak. Kalapácsos Inakhion cipelt oda egy ölnyit, a Vascsizmák kovácsa, aki a kishari csatában bal lábára olyan súlyos buzogánycsapást kapott, hogy azt csak szánalmasan húzva-dobva tudta mozgatni.

 – Hozzátok a többit! – recsegte. – Ott, abban a nagy kosárban... az üllő mellett...

 E pillanatban iszonyatos üvöltés harsant, aztán, akár a jégeső, kopogni kezdtek a becsapódó nyílvesszők a külső szekértorlaszon. Négy-öt Ítélethozó halálra sebzetten dőlt el, legalább tucatnyian pedig káromkodva rángatták testükből a csonthegyű vesszőket. Legtöbben csak beletörték.

 És már érkeztek is a Véreskezűek. Velőtrázó üvöltéssel zúdultak a száz Ítélethozóra, lenyilazták a védteleneket, hosszú lándzsáikkal átdöftek a szekerek résein, és levágták, lekaszabolták azokat a vakmerőket, akik fedezékükből kiugorva szemközt támadtak.

 Vurdonk bátor, rettenthetetlen harcos volt, és tudta, mit tegyen, ha saját területén – a dzsungel sűrűjében – kellett jelentős túlerővel öszszecsapnia. A nyílt terepen viszont nem sokat ért a tudása, és olthatatlan fanatizmusa inkább vált kárára, mint előnyére. Üvöltve ugrott ki a szekere védelméből, és széles bozótvágójával szinte kihasította a rárobogó Véreskezű alól a lovat. Aztán egy újabb roppant csapással térdből levágott egy lábat.

 Ám mire harmadik csapásra emelhette volna a fegyverét, nyílveszsző vágódott a jobb vállába, oly erővel, hogy a becsapódás kitekerte a Fekete Karmú portyamester felsőtestét. Aztán, mielőtt egyensúlyát visszanyerhette volna, idomtalan lándzsahegy fúródott az oldalába, és szinte felnyársalta.

 A csata pillanatok alatt eldőlt. A védelemben rés keletkezett, a támadók oldalra vontattak egy szekeret, és hiába rohant oda azonnal három tucatnyi Ítélethozó, a Véreskezűek egyszerűen legázolták, elsodorták őket.

 Az északiak azonban még tartották magukat; fogvicsorgatva küzdöttek utolsó leheletükig, de immár nem volt kérdéses, hogy már csak percekig képesek megfékezni az ellenséget.

 Kroigon újra végignézett kis csapatán, és szánalomra méltónak látta magukat.

 Feltartóztatni őket?! Ezzel a százegynéhány gyerekkel, fogatlan vénséggel, fájdalomtól eltorzult arcú sebesülttel?!

 – Mindenki helyezkedjen el! – kiabálta izgatottan. – Vissza kell fognunk őket, ameddig csak lehet! Ki kell tartanunk a végsőkig!

 – Rajtunk nem törnek át! – kiáltotta válaszul a sánta Inakhion. Amíg csak fel tudom emelni a kalapácsomat!

 Vadul meglengette nevezetes fegyverét.

 A kölykök összeszűkült szemmel néztek össze, majd suttogva, fovicsorgatva, hörögve-csikorogva köpték a szavakat:

 – Rajtunk nem törnek át!... Rajtunk nem törnek át!... Rajtunk nem törnek át!

 Kroigon összeszorult szívvel nézte, ahogy mindenki elhelyezkedik a szekérroncsok mellett: megrázó volt látni saját csekélységüket. Hiába az elszántság, hiába Inakhion erőt sugárzó nyugalma és magabiztossága... ez nem lesz elég.

 Bár itt lenne Raghma'van! Vagy Hoarg, a Féktelen! Vagy legalább egy hős harcos, aki láttán mindenkiben felgyúlhat a remény szikrája!

 De nem volt senki. Csak sebesültek... gyerekek... meg öregek. Lódobogás hangját sodorta feléjük a szél, ami kiragadta a hiábavaló önsajnálatból.

 – Jönnek! – kiáltotta. – Készüljetek!

 – Kik jönnek? – reccsent egy hang a hátuk mögött.

 Kroigon megfordult, és egy vénséges vén orkot pillantott meg.

 – Öklelő Gaur! – kiáltott fel örömmel Kalapácsos Inakhion. – Hát te is harcolni akarsz, vén csataboran?!

 Kroigon körül megfordult a világ: Öklelő Gaur! Minden ork hallotta már ezt a nevet, a Viharháborúk régvolt hőséét!

 Az ifjú Bélkiontó egyszerre ismerte meg a nevét Btoektoe-éval, és ez mindent elmond az orkok vén harcosáról. De már jó ideje nem lehetett hallani az öregről: úgy hírlett, már rég meghalt. Még hősi ballada is született haláláról, mely szájról szájra járt. Kroigon ismerte jól:

Vihar dühöng a bérceken,

Kopár sziklák, amerre néz;

„Gonosz vidék ez, úgy hiszem" –

Így tűnődik Gaur vitéz.

„Magam maradtam, egyedül,

Győztes csatában, száz közül,

És hosszú még az út itt

A törzsem táboráig.”

Kroigon nem akart a balladára gondolni ebben a válságos pillanatban, ám annak folytatása akaratlanul is ott lüktetett a fejében:

Süvölt a szél, eső zuhog;

„Gaur vitéz, figyelmezz!

A szirtlakó szellem vagyok,

S nem ismerek kegyelmet.

Csitítsd el gyötrő szomjamat,

Add át nekem zsákmányodat,

Ezüsts aranymarhádat,

Akkor tán elbocsátlak.”

„Arany s ezüst? Ez kell neked?

Beh furcsa szomj, mit oltanak!

Ha préda kell, fogjad, vigyed,

Fullaszd be véle torkodat!"

S kacagva szórja szerteszét

Ezüst kincsét, arany becsét;

Ahonnan ezt szerezte,

Van még elég helyette.

 – Kik jönnek? – nyekeregte újra Öklelő Gaur.

 – Hát... az ellenség!

 – A Viharóriások?! Vagy a Szirt Rémei?!

 Kroigon elképedve nézett az öreg szemébe, és ott meglátta a szomorú igazságot: Öklelő Gaur nem halt meg, de megháborodott. Mit is mondhatna a vén hősnek? Kezdjen magyarázni? Küldje el, mint egy kutyát a gazdája, mert az láb alatt van? Mint ahogy őt zavarta el Vurdonk? Alázza meg az orkok legnagyobb élő legendáját?! Mit mondjon?! Mit is mondhatna...

Orkán rikolt, záporverés;

„Gaur vitéz, még szomjazom!

Az összes kincsed mind kevés;

Így nincsen tőlem irgalom!

Négy asszony várja jöttödet

Szállásodon, s csapat gyerek:

Legyenek ők a zálog,

Min éltedet kiváltod.”

,,Asszonyt mindig rabolhatok,

S ha véle hálok, lesz poronty.

Jó alku, annyit mondhatok;

Mi elvész, azt pótolhatom.”

Az éjbe vetve két szemét

Ekként beszél Gaur vitéz;

S a törzs fő táborában

Meghaltak mind az ágyban.

 – Igen – suttogta szomorúan Kroigon. – A Viharóriások jönnek.

 A kiejtett szavak utolsó szótagjának elhangzásával Gaur szemébe olyan eszelős, már-már állati félelem költözött, hogy Kroigon egy pillanat alatt ezerszer megbánta, amit mondott. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét... de már késő volt. Az öreg hős lehajtotta a fejjel maga elé motyogott. Keze remegett.

 – Tudtam... tudtam, hogy... egyszer visszajönnek értem...

Villám vakít, kőszikla reng;

„Gaur vitéz, hazudtam!

Az átkom úgy rendelte el,

Hogy szomjam vassal oltsam.

Egy vén sámán olvasta rám

Idők mélyének hajnalán;

Add át hát harci bárdod,

Leghívebb jóbarátod!”

„Acélt eszel? Jöjj, megkapod!

Csak győzzed nyeldekelni!

Bárdom nélkül halott vagyok,

Meg nem foszt tőle senki!"

S hogy éjt a nap oszlatta szét,

Ott lelték meg Gaur vitézt:

Holtan hevert a mélyben,

Hű bárdjával kezében.

 Kroigon olyan zavarban volt, hogy kínjában az egyik lábáról a másikra állt. Most mi legyen ezzel a szenilis, vén bolonddal? Csak nem kérheti tőle is, hogy fogjon fegyvert?! Küldje vissza a sátorba?! Semminevű Kroigon küldje el, Öklelő Gaurt, mint egy szutykos gyereket?!?! Kérlelőn nézett a körülötte állókra, akik valamennyien zavartan félrenéztek: feltehetően hasonló érzelmek dúlhattak bennük is.

 Ám Gaur abbahagyta a remegést, és ráncos, cserzett, de mégis roppant kezét ökölbe szorította, úgy, hogy mindenki hallotta a csontok recsegését. Majd lassan felnézett, arca eltorzult a visszafojtott dühtől, és tekintete lángra gyúlt.

 – Hát csak jöjjenek! – motyogta az öreg, de hangja olyan volt, mint egy hömpölygő jeges folyam, aminek lassú, csöndes ereje oly rettentő, hogy még a hegyeket is eltolja az útjából. – Hát csak jöjjenek!

 Azzal a sebtiben odahurcolt, földre dobált fegyverekhez lépett, és egy borzasztó, kétkezes csatabárdot vett megkérgesedett markába, majd megfontolt léptekkel megállt a barikád tövében.

 – Melyikőtök a vezér? – kérdezte nyugodtan.

 Kroigon Kalapácsos Inakhionra nézett. A Vascsizmák kovácsa azonban fejével a Bélkiontó kölyök felé bökött.

 – Ő az.

 Öklelő Gaur láthatóan újfent megrendült.

 – Acélos Gtorat'hog^[3] – nyögte döbbenten. – Vezérem...

 – Az én nevem Kroigon! – harsogta a fiú, nem is annyira az öregnek, mint inkább a benne bízóknak. – Raghma'van fia vagyok! Az Aranykezű Testőrség hadnagya! Ne féljetek! Győzelemre viszlek benneteket!

 – Úgy, mint a régi, szép időkben, nagyuram... – lehelte maga elé Gaur, majd arcán elömlött valami boldog elégedettség, és a szekérroncsok tetejére hágott, Inakhion mellé. A lovasok már csak kéthárom kőhajításnyira jártak.

 – Jönnek! – mordult fel a kovács.

 – Akkor itt az ideje, hogy újra zablát vessünk a vihar acsargó pofájára! – harsogta az öreg, és fennen röhögött.

 – Viharzabolázó! – rikkantotta valaki a hős másik nevét. Öklelő Gaur szinte transzban, delejes szemmel nézett le az őt megilletődötten figyelő, szedett-vedett kölyökcsapatra.

 – Készüljetek! – dörrent le rájuk, mint a robajló sziklaomlás. – Rajtunk nem törnek át!

 – Rajtunk nem törnek át! – visszhangozta mindenki. – Rajtunk nem törnek át! Rajtunk nem törnek át!

 Kroigon is a barikádhoz ugrott, felkapott egy rozoga, megereszkedett íjat, és vesszőt illesztett a húrra.

 – Feszíts! – vezényelte, és kéttucatnyi kölyöktársa húzta hátra az íj húrját. Az egyik elpattant, és alaposan fülön vágta meglepett használóját.

 – Most! – kiáltotta Kroigon, és a vesszők elröppentek. – Újra! Háromszor lőttek a támadókra, de vajmi kevés kárt tudtak tenni bennük. A vágtató falanx rendületlenül tört előre.

– Gyertek csak! Gyertek!! – ordította túl a paták csattogását a vén hős, és szája szélén habos nyál buggyant, mint egy eszelősnek. – Gaur vagyok, az Öklelő!! Százakat... ezreket öltem meg közületek!! És még mindig élek!!

 A lovasok láthatóan nem törödtök az útjukban álló barikáddal, Feltehetően nagyon bíztak hatalmas csatalovaikban, és puszta lendületükkel akartak áttörni. Talán sikerülhetett is volna, ki tudja – de Grooms másként akarta...

...

Zaggran és a tucatnyi Ítélethozó, akiket Vurdonk visszaküldött, hogy helyezzék biztonságba a Prófétát, két gyógyító sámán – Vaják és Négyagyar – segítségével óvatosan saroglyára tették a verejtékben fürdő testet, és már indultak volna a közeli erdő felé, ám Mennydörgőszavú hirtelen felriadt, kinyitotta a szemét, és leszökkent a saroglyáról.

 – Öldöklés! – hörögte láztól égő szemmel a lengő szakállú vénség. – Harc! Háború! Halál!...

 – Feküdj vissza, Mennydörgőszavú! – mormolta szemforgatva Négyagyar, a Bélkiontók sámánja. – Ez nem a te harcod. Legyengültél. Engedd, hogy megóvjunk és elmenekítsünk!

 – Menekülni? – recsegte a Próféta oly mélyről jövő indulattal, hogy a gyógyító önkéntelenül is hátrább lépett. – Hogy menekülhetnék, amikor ártatlan, ifjúi vért ontanak?!

 – A te életed mindennél fontosabb! – kiáltotta Zaggran. – Meg kell óvnunk bármi áron!

 – Társaid vállt vállnak vetve harcolnak! Lelkük minden rezdülése az sikoltja feléd: „Testvér! Hol vagy testvér? Segíts!" ... és te ezt nem hallod?! Süket vagy?! Vagy nem akarod meghallani?!

 Zaggran feszült arcára kiült a lelkét marcangoló kín.

 – Parancsot kaptam...

 – Most más parancsot kapsz! – vágott közbe a Próféta. És már harsogta is: – A botomat! Add ide a botomat!

 – Kérlek, Mennydörgőszavú...

 A verejtékcsatakos öreg azonban elfordult tőle. Átvette Vaják kezéből az Ereklyét, és a rúd alsó végét elemi erővel a földhöz csattantotta, alig hibázva el vele saját csupasz lábfejét. A Rubinszem vörösen felizott a Csatabot markában.

 – Grooms nevében! – mennydörögte a Próféta, miközben egész testét pirosas fény folyta körbe a szem formájú rubinból. – Öldöklő véremre sújtson le Grooms Ökle!

...

 – Újra! – recsegte Kroigon. – Lőj!!

Ő maga is véresre marjult ujjakkal húzta fülig az íját, és útra kelt az utolsó sorozat – aminek minden egyes vesszeje húsba, csontba vágott. Rőt fények villogtak, szikrák pattogtak. A támadók mintha kifeszített kötélbe rohantak volna: a lovak fájdalmasan nyerítettek és rogytak össze, a Véreskezűek ordítva zuhantak ki a nyeregből. És a mögöttük jövőknek esélyük sem volt kikerülni őket.

 A torlaszon állók kitágult pupillákkal, meg-megremegő orrcimpákkal nézték a szinte a lábuk elé zuhanó támadókat: látták a vörös villódzást, az apró villámocskákat, hallották a törő csontok reccsenését, az inak szakadását, a sebzett hús hersenését...

 – Grooms velünk van!... Rajtunk nem törnek át!

 Az első lovasokat a közvetlen közelről rájuk zúdult nyílzápor terítette le; a második sor az elzuhanó elsőkben bukott fel; a dermedten fékező harmadikat a mit sem sejtő negyedik és ötödik sorok tiporták el – ám ezenközben újfent rengeteg ló bukott fel a paták alá került, öszszekavarodott testeken. Úgy tűnt, az ellenséges támadás különösebb külső beavatkozás nélkül, mintegy önmagát számolja fel...

 Káosz és zűrzavar tombolt.

...

Ghotagrom idegesen, remegő kézzel próbált megkapaszkodni valamiben, hogy leszállhasson az ágyáról. Bár mindenki más izzadt és verejtékezett a közelében, ő vacogott és reszketett. A hideg rázta testét, zsibbadás szorongatta elméjét.

 – Mi... mi történik?! – vacogta. – Rakh fia Rakh... felelj!

 – Nagy baj van, uram. – A Gonosz Agyú ifjú sápadtnak tűnt, és kissé rémültnek. – Az ellenség betört a táborba. Lemészárolnak mindenkit!

 – Se-segíts felkelni! K-kardot nekem!

 Saját súlyodat se bírnád el, uram, annyira beteg vagy! Reszketsz! – Nem hagy... hatom...

 – Ezért vagyunk mi, az Aranykéz Testőrség! Megvédünk!

 – L-le-legalább egy számszeríjat adj!

 – Nincs nekem olyan, uram. Csak egy rozsdás kardom.

 – Nekem meg egy faragott dárdám – csacsogott közbe a másik fiú. Talán a Sötét Felhő törzsében nevelkedett. – Ha kívánod, neked adhatom.

 – Ho-hol van Ordas?!

 – Harcol a Katlanban, együtt a Kerítőkkel.

 Ghotagrom behunyta a szemét. Próbált erőt meríteni önmagából, de ettől szédülni kezdett, és csak még inkább érzékelte gyengeségét. – Meg fogunk halni.

 – Egyszer majd igen – felelte sápadtan Rakh fia Rakh –, de lelkemre ígérem, nem ma lesz az a nap.

...

Hihetetlen összevisszaság uralkodott el a torlasz előtt. Mintha nem is Groomsnak, hanem a Yvorlnak, a Káosz Istenének akarata állította volna meg a fékevesztett rohamot. A Véreskezűek hátsó sorai lelassultak, és nekivadult elszántsággal – szerencse a szerencsétlenségben – eltiport társaik már szinte összefüggő, bár alaktalan húsmasszáján kaptathattak fel a torlaszhoz, ahol állatias üvöltéssel csaptak le a védőkre, akik nem kevésbé elszántan vették fel velük a harcot.

 – Grooms magas!! – harsogott mindkét oldalon. – Grooms a legmagasabb!

 Kroigon eldobta a közelharcban hasznavehetetlen íjat, és két kézre fogott karddal próbálta fogadni az ellenséget. Fakarddal rengeteget hadakozott már, apjától és bátyjaitól sajátította el a vívás alapjait és annak fortélyait, de valódi, vérre menő küzdelemben még sosem vett részt.

 Most sem sokáig.

 Az elesett harcostársak torzóin felkaptató Véreskezűek úgy söpörték félre útjukból a tapasztalatlan kölyköt, mint szélvihar a könnyű tollpihét. Kroigon a szekérfalnak zuhant, ahol egy pillanatra megszédülve, zavarodottan támolygott. Sikoltó életösztönére hallgatva gyorsan kirázta az elméjére telepedő ködöt, és hátával a szekérnek simult. Épp időben: mert egy lovas úgy suhant el mellette, hogyha akarta volna, megérintheti a paripa oldalát.

 Támadásba lendült volna, de ekkor valami rázuhant, és a hatalmas súly maga alá temette. Lefejezett, görcsösen vonagló test préselte őt a vérmocskos talajba. Salapáló, izmos végtagok püfölték akaratlanul. Vér csorgott a szemébe, elhomályosította látását.

 Lovasok ugrattak át fölöttük, vagy épp a fejetlen torzóról rugaszkodtak el. Kroigon tehetetlenül vergődött a súlyos test alatt, a szájába csorgó vért köpködte, fájdalmasan zokogott, és a szeme megtelt könynyel.

 Nem vagyok méltó hozzád, apám! Egyetlen kardcsapás nélkül vesztem el! Gyáva, senkinevű, semmirekellő kölyök vagyok! Ó, bár halnék meg most rögtön!

...

Aranykéz Ghotagrom nem bírt ágyban maradni. A valós világ csatazajai keveredtek fejében saját hagymázas látomásaival.

 – Seg'stek má... Groom rogyasz... benne... ket...

 Rakh fia Rakh nem tiltakozott. Átkarolta a Legfőbb Kerítő derekát, és megtartotta, míg az megvetette lábát a letaposott talajon. – Csak lassan, uram!

 – Mi ez a nagy... lábdob'gás?! – zihálta Ghotagrom. – Máris itt vannak?!

 A Fekete Karom asszonyságok összetömörültek a sátor leghátsó szegletében, rémülten vartyogtak, és alkarnyi hosszú, hegyes karókat szorongattak. A másik Aranykezű Testőr vakmerően kilesett a sátor nyílásán.

 – Zaggran az! – kiáltotta a fiúcska olyan őszinte lelkesedéssel, mintha biztosra vette volna, hogy ez a név megnyugtat mindenkit. – Meg vagyunk mentve! Tucatnyi Itélethozó! A Próféta sátránál!

 – Odamegyünk! – nyögte Rakh fia Rakh. – A Próféta mellett biztonságban leszünk... Támaszkodj rám jobban, uram!

...

A fejetlen hulla nem vergődött tovább, de tekintélyes súlyával még mindig maga alá préselte a jó kötésű fiúcskát. Kroigon immár kiküszködhette volna magát alóla, de mozdulni sem merészelt, sőt még önvádló zokogását is magába fojtotta. Csak és kizárólag Véreskezűek hemzsegtek körülötte, gyalog és lóháton, és az élőket, sebesülteket gyilkolták. Vele nem foglalkoztak; talán nem is látták, vagy hullának vélték az őt lepő és körülvevő vérmennyiség miatt.

 Viszont ha kimászna, nyomban megölnék!

 De nem az lenne inkább kívánatosabb, mint gyáván meglapulni?!

 Kroigon lelkében vad csata dúlt. Átkozta magát gyávasága miatt, de a halál szaga, az iszonyat, a rettegés megbénította, és izmai nem engedelmeskedtek akaratának. Félt, meglapult, és az emiatt érzett szégyenbe csaknem belepusztult...

 ...miközben körülötte már javarészt holtan hevertek vagy épp utolsó csapásaikat mérték ki bátor bajtársai, a Testőrség elszánt ifjai.

 És ő, Kroigon, Könyörtelen Raghma'van fia, Féktelen Hoarg öcscse, a Bélkiontók reménysége, a Testőrség büszke hadnagya még ahhoz is gyávának bizonyult, hogy velük haljon!?

 De én... még csak egy gyerek vagyok! – suhant át az agyán, és ettől a megalázó gondolattól még gyalázatosabbnak érezte magát. Hisz' azok is csak gyerekek, akik bátran szembenéztek sorsukkal, és nem meglapulva, hanem állva fogadták a halált.

 Szeretett volna elsüllyedni a vérben, a mocsokban, le a föld alá, egészen a gyávák poklának legmélyebb zugáig!

Most már mindkét fiú támogatta, de még így is csak nehezen haladtak. Ghotagrom émelygett, szédült, kavargott körülötte a mindenség, és a szó szoros értelmében vonszolta – vonszoltatta – magát.

 Élő mankói váratlanul megtorpantak, meglepetten felkiáltottak, és idő kellett, mire a Legfőbb Kerítő felfogta, hogy a szemébe ömlő tűzpiros lángolás nem a képzelete terméke.

 – M-mi történik? – nyökögte zavarodottan. – A Próféta sátra... lángot fogott?

 – Vöröslő zuhatag! – suttogta Rakh fia Rakh. – Láttam már hasonlót... az alkonyi sivatagban... a homokbuckák fölött...

 – M-mit jelentett?

 – Gyilkos vihar közeledtét, uram.

 Ghotagrom megpróbált erőt venni magán.

 – Akkor... siessünk!

...

A piros fény lüktetve vibrált végig a sátor belsejében, elért és megkóstolt mindenkit fájdalmas csípéseivel. A legsűrűbb része a Próféta körül koncentrálódott, vörös szikrák pattogtak, sercegett a levegő, és a vén ork minden szakállszála más irányba meredt.

 Mennydörgőszavú lába reszketett, ina megroggyant. Térdre hullott volna, ha nem kapaszkodik meg Grooms Csatabotjában.

 Körülötte viszont mindenki más térdre vagy hasra rogyott. Ki önként, ki pedig elgyengülten.

 – Ó, magasságos! – sziszegte Négyagyar. – Éreztem! Éreztem... Grooms jelenlétét!

 – Grooms visszatért! – sipította Vaják. Hasra vetette magát, és a földbe fúrta arcát. – Oly sok év után... Istenünk újra köztünk jár!

 – Grooms! – zúgták az Ítélethozók. – Grooms! Grooms! Grooms! A Próféta úgy remegett, mint ingatag nádszál a viharban.

 – Segítsetek! – mennydörögte kétségbeesetten. – Egymagam... nem bírom... itt tartani őt!

 – Mit tegyünk, uram??

 – A hitetek! Kell... KELL a hitetek!

 – A hitünk a tiéd, uram! – harsogta Zaggran. – Mondd, mit kell tennünk!

 – Groomsban higgyetek!

 Megértették^[4].

– Hiszünk benned, Próféta, és hiszünk Groomsban! – kántálta Zaggran, és előhúzta kését. – Kérlek, fogadd felajánlásomat! Légy kegyes hozzám, Grooms! Étkezz belőlem!

 És az Ítélethozók többsége nem habozott utánozni.

 – Étkezz belőlem, Grooms! Étkezz!

 Felhasított mellkassal, átdöfött szívvel vagy kiontott belekkel dőltek jobbra, balra a térdelők.

 A vörös fény beburkolta őket, sercegve falta kiömlő vérüket. A két sámán nem adta vérét.

 Rajtuk és a Prófétán kívül három Ítélethozó is megtagadta a kegyet. Egyikük csak zavartan pislogott és tétován álldogált, a másik szégyenkezve zokogott és önmagát becsmérelte, a harmadik pedig – egy görnyedt, zömök fickó – nagyot kiáltva a sátornyílás felé iramodva menekült.

 De a sorsa elől ő sem szökhetett...

...

Kroigon csak nehezen tudott szabadulni az önsajnálatból. Szipogva, reszketve fészkelődött, és szabad bal kezével a szemét törölgette. Jobbját mozdítani se bírta; maga alá gyűrődött, és nem lehetett tudni, eltört-e vagy csak kificamodott.

 A Véreskezűek már továbbhaladtak, és pillanatnyilag nem kellett attól tartania, hogy felfedezik.

 Feküdhetnék itt, holtnak tettetve magam, egészen addig, amíg megérkezik a felmentő sereg. Mondhatnám azt, hogy eszméletemet vesztettem, ezért nem tudtam beleavatkozni a csatába. Megúszhatnám élve...

 Undorodott ettől a gondolattól. Undorodott magától, amiért egyáltalán felmerült benne ez a lehetőség.

 Soha nem nézhetnék egy igazi harcos szemébe! Soha nem nézhetnék apám szemébe! Mert ő átlátna rajtam... nem hinné... ő tudná... leköpne, megtiporna...

 Megpróbált kievickélni a fatörzsnyi súlyú tetem alól. Igyekezett felmérni, hogyan áll a csata.

 És a látványba beleremegett a szíve!

 A rozoga szekerekből összehordott barikád olybá tűnt, mint egy szikla a tenger közepén, amit minden oldalról körül vesz a víz, és szünös-szüntelen ostromolják a felkorbácsolt hullámok.

 Ellenség, ellenség körös-körül, ameddig a szem ellát: és míg a kicsiny védőcsapat egyre fogyatkozott, minden egyes Véreskezű helyébe kettő vagy három termett.

 A torlasz közepén, a harc katlanában, bíborvörös gyémánt-ékként három vérmocskos alak küzdött egymás mellett megingathatatlanul. Középen a vén Gaur, az Öklelő – hősi hírnevéhez méltón, eltorzult hangon üvöltve emelte újra és újra a magasba súlyos csatabárdját, melynek élére mintha a Halál vigyorgó-vicsorgó pofáját festette volna már a kiontott vér. És amikor lesújtott, páncél szakadt, csont törött, hús hersent, ín pattant – egy csapás jobbra, egy balra, és már tisztást irtott az ellenség sűrűjében. Közben szünet nélkül bömbölt, mint egy felbőszült vérmedve, és lesújtott megint. Újra és újra. Fáradhatatlanul.

 Balról egy páncélos Ítélethozó – a Vascsizmák közül –, mint a megelevenedett, acélba öntött Végítélet maga, úgy forgatta rettentő kétkezes pallosát, mintha az csak egy nádszál lenne. A csata kezdetén még makulátlanul tiszta vértezete mostanra kiontott vértől és szétlocscsantott agyvelőtől lett lucskos. Nem védekezett, egyre támadott, megelőző csapásokat osztogatott, miközben láthatóan igyekezett úgy helyezkedni, hogy saját testével fedezze a mindössze könnyű bőrmellényt viselő Öklelő védtelen oldalát. Harc közben nem szólt, nem rikoltott: csak szúrt és vágott, mintha nem is igazi hús-vér ork lenne, hanem valami istentől elrugaszkodott csatagólem.

 És neki még a nevét sem ismerjük!

 Az öreg harcos jobbján Kalapácsos Inakhion verekedett, akinél a világtörténelemben még senki nem volt méltóbb a Pörölykezű névre. A Vascsizmák mesterkovácsa szilaj rikkantásokkal fűszerezve vert halálos ritmust a támadók testén. Számolhatatlan, súlyos csapásaiba még az is beleremegett, aki csak páncélzaton keresztül tapasztalta meg erejüket – és Grooms sem irgalmazott annak, akit testének védtelen pontján ért egy irgalmatlan ütés. Az egyenként huszonöt kilós, edzett kalapácsfejek veszekedetten pörögtek az értő kezekben, és összezúztak-összetörtek mindent, amit eltalálnak.

 A Véreskezűek nem tudták eldönteni, hogy az ékből ki a legveszélyesebb – így nagyjából egyenlő arányban rontottak rájuk, olyan elszántan acsarogva, mint egy kiéhezett toportyánfalka a védtelen juhnyájra. Nem riasztotta vissza őket a véres fejjel, tucatszám elhulló társaik látványa sem, sőt, inkább csak felhorgasztotta vadságukat. Áradtak, egyre áradtak végeláthatatlanul, mintha sohasem akarnának elfogyní.

 A védők viszont egyre fogyatkoztak: mind vékonyabb lett a gát, ami nekifeszült a tengerárnak.

 Kroigon lelke megtelt az elé táruló képpel: rettegését leküzdve, eltorzult pofával, vicsorogva rángatta ki testét a súlyos tetem alól, és valamiféle fegyvert próbált keresni elveszített kardja helyett. Mindössze egy acélhegyű, tollas nyílvesszőt talált, azt szorongatta izzadó markában.

 Aztán ismét a földre lapult, és torkában dobogó szívvel a holtat játszotta, mert acélvértes Véreskezűek lovagoltak be a közvetlen közelébe.

 Az a zömök, öszvér tartású Ítélethozó, aki szökni próbált, a sátor bejáratánál hirtelen megtorpant, és nagyot kiáltott. Aztán hanyatt esett, és rózsaszín habos vért fröcsögve haldoklott.

 A Próféta ebből mit sem észlelt; ő még mindig Grooms Csatabotját szorongatta, és a talpon maradásért küzdött, miközben a Rubinszem vörös fénynyelve éhesen lefetyelte be az öngyilkos Ítélethozók kiömlő vérét.

 Négyagyar, a Bélkiontók sámánja viszont követte tekintetével a menekülőt, végignézte annak halálát, és idegesen nyúlt rituális tőre felé..

 ...aztán amikor megpillantotta azt az alakot, aki belépett a sátorba az általa halálra sebzett fickó fölött, megkönnyebbült mosoly terült szét agyaraktól zsúfolt képén.

 – Te... te vagy az? – préselte ki magából őszinte örömmel. – Groomsnak hála... a legjobbkor!

 És ez volt az utolsó, amit Négyagyar mondhatott. Úgy képen vágták, hogy négy jellegzetes agyarából három reccsenve törött, a negyedik pedig suta billegésbe kezdett. A Bélkiontó sámán tudatában gyászos feketeségbe kanyarodott a megrökönyödéstől sikoltozó lélek.

...

Kroigon mozdulatlanul hevert, és karja fedezékéből leste a harcolókat. A csata a torlasznál már rég eldőlt: talán, ha kéttucatnyi védő maradt még talpon, kétszáz Véreskezű ellenében.

 Középen még mindig kitartott a hősies hármas, de már ők is fáradni látszottak. Öklelő Gaur bal vállából nyílvessző állt ki, és a fejsebéből szemébe folyó vér miatt félvakon vagdalkozott csatabárdjával. A páncélos Ítélethozó immár csak fél kézzel suhogtatta pallosát, ami azt mutatta, szörnyű erő szorult belé, ha kétkezes fegyverét bénán lógó balja ellenére is képes még forgatni. Kalapácsos Inakhion pedig már megroggyanva küzdött: korábban sérült bal lába után most a jobbra is súlyos sebet kapott. Térdelve osztogatta csonttörő csapásait – de nem tudott elmozdulni a helyéről. Bömbölt dühében és elkeseredésében, de mindkét keze pörgött, mint egy megveszekedett motolla: és minden egyes csapását törő csontok reccsenése, kínsikoly és halálhörgés kísérték. Ám így megrogyva az ellenség immár benne látta a gyenge pontot, ahol a gyémántkemény éket fel lehet törni, és a puszta lendületükkel akarták a földbe tiporni.

 Gyors egymásutánban három nyílvessző is fúródott kalapácsforgató jobb karjába, aztán a vállába is beleállt egy. A kovács, érezve a Halál leheletét, mintegy búcsúzva az élettől elkeseredett üvöltést hallatott. Majd még háromszor lesújtott bal kezével, mindháromszor pozdorjává zúzva azt, amit eltalált – aztán lándzsadöfés érte a mellén. Csapásra emelt keze erőtlenül lehullott, és Inakhion torz vicsorral nézett a mellén egyre terjedő vörös foltra, majd tekintetét az előtte tornyosuló ellenségre emelte... és talán egy pillanatra láthatta villanni azt a pengét, mely széthasította a fejét.

 A kovács legyőzője diadalüvöltést hallatott – ami egy pillanat alatt fúlt halálhörgésbe, mert a semmiből egy szörnyű csatabárd érkezett sima, ám ínszakasztó mozdulattal, ami elől nem lehetett kitérni.

 A csatabárdos vénember hangja olyan dobhártyarepesztő erővel zengett, mint a Végítélet Harsonája:

 – Gaur vagyok, az Öklelő! Százakat... ezreket öltem meg közületek! – Borzasztó bárdja újra és újra lesújtott, mintha forgatóján a berzerkerek fáradthatatlansággal együtt járó dühe lett volna úrrá. Gaur vagyok! És még mindig élek!!!

 Az ellenség hátsó soraiból dühödt parancsszó harsant: és a megmaradt védőkkel hadakozók közül sokan a földre buktak, de olyanok is akadtak jócskán, akikhez nem jutott el, akik nem értették a figyelmeztetést. És a következő pillanatban érkező nyílzápor nem válogatott: a suhanó vesszők alatt egyaránt hullott barát és ellenség. Majd újra felcsattant a parancskiáltás, amivel szinte egy időben a páncélos Ítélethozó maga mögé rántotta a véres szemmel acsargó Gaurt – és már kopogtak is páncélján az acélhegyek, akár a jégeső.

 A vén harcos egy minutummal később eszmélt, és vadul lökte félre az előtte álló, vértbe burkolt páncélost... aki engedve a nyomásnak, ellenállás nélkül dőlt el oldalra, mint egy kivágott fa. Egy nyíl a számtalanból utat talált sisakja rostélyán, és a szemébe fúródva azonnal végzett vele...

 Ám Öklelő ezt észre sem vette. Azt tette, amit a vérében tomboló tűz diktált: a torlaszról lebukdácsolva az ellenség sorai közé rontott. Ezzel véget vetett a további nyilazásnak, és újra közelharcra késztette az ellenséget.

 De milyen áron?! – sikoltott a felismerés Kroigon fejében. Egyedül száz ellen?! Ennek semmi értelme! Ez egyszerűen... esztelen öngyilkosság!!

 A támadókat meglepte a mindennel elszámoló, kétségbeesett támadás, de csak egy szívdobbanásnyi ideig, aztán körbevették az eszelős öreget, hogy leöljék, mint pásztorkutyák az éhségtől megvadult csikaszt.

 – Groomsért és a Prófétáért!! – harsant egy erővel telített csatakiáltás, és számos torok visszhangozta újra. – Groomsért és a Prófétáért!!! – És a torlasz tetején feltűnt vagy tucatnyi Ítélethozó, akik habozás nélkül az ellenségre zúdultak.

 Az érkezőkkel a már-már eldőlni látszó csata új lendületet kapott, hiszen a védők létszáma a meglévő másfélszeresére nőtt. A tizenegynéhány friss harcos lelkesedése magával ragadó, elszántsága elismerésre méltó, fegyverforgatása és harci ereje tiszteletet parancsoló volt – de számuk szánnivalóan csekély. Úgy látszott, megjelenésük csupán arra jó, hogy ha kevéssel is, de elodázza az elkerülhetetlen vereséget.

 Ez az! – lelkesedett Kroigon. Lungor és Nrogma már elérhették a Kerítő tartalékot. Vén Ordas bármelyik pillanatban ideérhet a felmentő sereggel! Aranyat érhet minden egyes perc, amivel feltartóztathatjuk őket!

 És az újonnan érkezettek számos aranyat érő percet szereztek a felmentő seregnek... aminek minden egyes pillanatát kiontott vérükkel váltották meg. Kardjaik bősz dühvel emelkedtek és sújtottak le, minden mozdulatukból a halálra szántak zabolázatlansága sütött: „Elszámoltunk Istenünkkel és életünkkel – már nincs mitől félnünk ezen a földön.". Mint acélhegyű ék hasítottak az ellenség soraiba, és fényesen csillogó páncéljaik pillanatok alatt váltak vérvörössé. Ám a támadók megrogyása csak pillanatokig tartott: és a tucatnyi harcos alkotta szigetet körülölelték, és ostromolni kezdték a déliek vérhabos hullámai.

 Hamar, túl hamar szállt tova a drága idő...

 ...és elnyelte, felemésztette őket az áradat.

...

A Próféta sátrát vöröses fény vibrálta körbe, néhol átlátszóvá tette a ponyvát, homályos árnyakként jelenítve meg a bentieket.

 – M-mi történik? – vacogta Ghotagrom. – M-mi ez a...

 Mielőtt Rakh fia Rakh válaszolhatott volna a befejezetlen kérdésre, a sátor oldala reccsenve kiszakadt, és egy potrohos, ágyékkötős ork bucskázott ki rajta. Kettőt-hármat gördült, aztán úgy maradt, kiterülve, hanyattfekvő helyzetben. Sávosra meszelt képe szinte lángolni látszott a vöröses megvilágításban.

 – F-f-fffagh! – nyögte Ghotagrom. – Vaják!

 A Fekete Karmú sámán csak tátogott, dülledt szemét forgatta, de nem bírt mozogni, és hangot sem tudott kiadni.

 – Ott, uram, ott! – hebegte Rakh fia Rakh, és kibújt a Kerítő hónalja alól. Kirántotta rozsdás kardját. – Nézd! Néééézd!

 Ám eddigre már Ghotagrom is látta.

 A sátor oldalán jókora rést ütött Vaják kizuhanó teste, mely a Ponyvából jelentős részt magával rántott és letépett. A lyukon, melyen egy boran is átsétálhatott volna, belátás nyílott az odabent történőkre.

 Magas, nyúlánk alakot látott, sörtehajú emberférfit, akinek fél szemét bőrkötés fedte. Ott állt a térdelő Próféta mellett...

 ...kiragadta kezéből Grooms Csatabotját, és miközben az Ereklyét máris csapásra lendítette, mintegy mellesleg úgy halántékon rúgta reszketeg lengőszakállút, hogy az eldőlt, akár egy zsák.

 Egy Ezüst Üst törzsbéli Ítélethozó rontott rá az emberre; ő kapta az első csapást. Grooms Csatabotja könnyed ívben lezúdult a harcias üvöltő fickóra, és úgy roppantotta szét a koponyáját, akárha az tojáshéjból lenne. Agyvelő fröccsent szerte, és a letaglózó ütés oly borzalmas erejű volt, hogy nem csak a fejet loccsantotta szét, de a nyakat is kitörte, az egyik vállcsontot is pozdorjává zúzta.

 Egy másik Ítélethozó is felbukkant a közelben, döfésre tartott hoszszúkarddal. Ám Grooms Csatabotja ismét lecsapott, mellbe találta a vitézkedőt, szétzúzta a szegycsontot meg a bordák nagy részét. A fickó hanyatt zuhant, és bugyborékoló halálsikolyával együtt sötétvörös vér buggyant ki a száján, lefolyt a nyakára.

 Ghotagrom dermedten bámult.

 Tucatnyi testet látott holtan heverni – vagy épp utolsókat vonaglani – a sátor vércsatakos füvén. Immár csupán egyvalaki állt a lábán; győzedelmesen, erélyes pózban.

 Kezében Grooms Csatabotjával, melynek markában a Rubinszem egyre hevesebben lüktetett.

 – L-I-lehetetlen! – vacogta Ghotagrom, és úgy érezte, mintha a levegő hirtelen még fagyosabbá hűlt volna ebben az egyenlítői gőzkatlanban. – Dagh!

...

A csatazaj hirtelen ült el, és az ellenség kavargó tömegén keresztül egy lovas léptetett előre, fel a barikádra, ahonnan körülnézett, és dühöngve vette számba jelentékeny veszteségeiket:

 – Átok, átok, átok! – bömbölte. – Fertályórába telt, mire át tudtunk törni ezen a szedett-vedett védelmen! Ezren sem bírtunk átgázolni száz harcoson és ugyanannyi éretlen kölykön! Átok, átok, átok, és még ezerszer átok! – Forgolódott a lován, és parancsokat osztogatott. – Sátrakat, szekereket felgyújtani! Minden élelmet megsemmisíteni! Nincs irgalom senkinek! Se vénnek, se asszonynak, se csöcsszopónak!

 Két tagbaszakadt Véreskezű tört át a megtépázott sorokon, egy csurom véres, sebektől szaggatott alakot hurcolva magukkal.

 – Ez meg miféle döglődő féreg?! – böffent rájuk a vezér. – Minek cipeltétek ide?! Miért nem hagytátok saját vérében fetrengve megfulladni?!

 Mielőtt a két Véreskezű válaszolhatott volna, az összekaszabolt, holtnak látszó torzó felemelte felismerhetetlenségig roncsolt arcát.

 – Gaur vagyok... – nyöszörögte halkan, mégis tisztán érthetően – ..az öklelő... és még mindig... élek...

 A vezér intésére a két harcos talpra rángatta a haldoklót, és a vérben fürdő, rogyadozó testet megtartották a lovas előtt.

 – Dehogy élsz, öreg! – sziszegte gyűlölettel a vezér. – Csak egy árny vagy a múltból... és itt az idő, hogy megtérj a többiekhez... a homályba!

 Kihajolt a nyeregből, és állatias vadságú kardcsapással lefejezte a vén orkot. Ha a két Véreskezű időben el nem ugrik, talán őket is megsebzi vezérük dühödt vágása; de a kifröccsenő vérzápor így is beterítette mindkettejüket.

 Ez volt az a pillanat, amikor a közelben lapuló fiú szeme előtt beszűkült a világ. Már nem szégyenkezett gyávasága miatt, nem szipogott azért, hogy méltatlan az apjához, nem próbálta tovább a holtat játszani. Felpattant, elrugaszkodott, és sebesen felrohant a torlaszra.

 A Véreskezűek valamennyien az eldőlő, fejetlen torzót bámulták, és késve észlelték a köztük átkígyózó kölyköt.

 Kroigon ruganyos párducként szökkent fel a ló hátára, a Véreskezű vezér háta mögé. Lesodorta sisakját, bal könyökhajlatával befogta és hátrafeszítette a vezér nyakát, úgy ordította a fülébe:

 – Ő Gaur, az Öklelő! A Viharzabolázó, akinek neve örökre fennmarad!... Te pedig senki és semmi vagy... és engem szolgálsz majd a másvilágon, kutya!!

 Kegyetlen erővel a fülön keresztül a vezér agyába döfte a kezében markolt nyílvesszőt. Aztán, mintha ez nem lenne elég, még jobban hátrafeszítette haldokló áldozata fejét, és éles agyaraival a vaskos nyakat tépte, marcangolta.

...

Rakh fia Rakh belefutott a végzetébe. Szánalmas, rozsdás pengéjű kardjával a kezében berontott a sátor résén, és üvöltve támadt a zoldrun varázslóra.

 Hogy mit képzelt?! Miben bízott? Miben reménykedett?! Yl'Agdardagh gyomron vágta Grooms Csatabotjával.

 A Gonosz Agyú sihedernek szétrepedt a hasfala, belei kifolytak, tartalmuk szétfröccsent. De ettől az iszonyatos erejű ütéstől még a gerince is eltörött.

 A másik fiúnak, a Sötét Felhő-bélinek több esze volt...

 ...vagy talán csak halálra rémült.

 Ő is kibújt Ghotagrom hóna alól, de nem azért, hogy a halálba rohanjon, hanem épp ellenkezőleg: ledobta a földre égetett hegyű fadárdáját, és hangosan zokogva a tábor széle felé iramodott.

 Ghotagrom szédüléssel küzdött, émelygett, és csaknem elvágódott, amikor lehajolt a dárdáért.

 Megmarkolta a nyelét, magához vette.

 Felegyenesedni viszont csak úgy tudott, ha a dárdát botként használta, amire rátámaszkodhatott.

 Erőt gyűjtött. Felnézett.

 – Ffffffagh! – nyögte.

 Yl'Agdardagh ott állt előtte karnyújtásnyira. A varázsló már a feje fölé lendítette Grooms Csatabotját, és lecsapni készült.

 – Ejh! – lehelte Ghotagrom sértődötten. – M-megölöd a kenyéradó gazdádat? Vagy tán elfelejtetted, hogy még mindig az én zsoldomban állsz, mászkálóivadék?!

 A zoldrun varázsló csak egy pillanatig tétovázott.

 Aztán megnyikkant. Úgy, mintha röhögne. De mégsem.

 – Nem szolgállak tovább, barátom... Felmondok!

 Grooms Csatabotja lecsapott.

...

Kroigon már nem félt. Nem érzett fájdalmat, nem érzett rettegést. Azt sem tudta, mi történik vele, mi zajlik körülötte. A vezér teste oldalra billent, és kizuhant a nyeregből, magával rántva, részben maga alá gyűrve a belé csimpaszkodó kölyköt. A Véreskezű már az agyába fúródó nyílvesszőbe belehalt, összeharapdált torka már semmit sem rontott az állapotán. Gyilkosa közérzetén viszont jócskán javított az agyarai alatt elreccsenő inak hangja, az ajkaiba fröcsögő vér íze, a végzetes bugyborékolás...

 Lándzsahegyek villogtak körülötte, kardpengék suhogtak. Kapott szúrásokat, döféseket, vágásokat, de nem érzett kínt, csak diadalt. Ezernyi sebből vérzett, meglehet, mindkét karját lecsapták, és gyomrát is átszúrták.

 Apám, Raghma'van! Legkisebb fiad méltó volt nagyságodhoz; dicső halált halt!

 De még nem lehelte ki a lelkét!

 – Kroigon vagyok, Raghma'van fia! – Úgy képzelte, gúnyosan bömböli ezt gyilkosai képébe, valójában épp csak suttogott. – Kroigon vagyok, a Vezérgyilkos... és még mindig élek!

 Büszkén, szinte tébolyultan kacagott, kacagott, kacagott... ...azon, hogy a hős Gaur szavait használja.

 A távolból tompa robajlást, lópaták dobogását és ismerős kürtszót hallott: a Kerítők trilláját.

 A küldöncök célba értek!

 – Hahh-ha-haa... Jön Vén Ordas a Kerítőkkel... jól seggberúg benneteket... és én még mindig élek!

...

Yl'Agdardagh lesújtott ugyan Grooms Csatabotjával, de az utolsó pillanatban módosított mozdulatán, és nem loccsantotta ki egykori megbízója agyát. Ehelyett vízszintesen csapott, és kisodorta a Kerítő alól a lábat.

 Ghotagrom hanyatt esett, a levegő kiszisszent a tüdejéből. Még fffagghogni sem bírt.

 Mégis, minden erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni.

 A varázsló rátaposott dárdaszorongató kézfejére, föléje hajolt, és az Ereklye öklös végével leszorította a földre a nyakát. A Rubinszem oly közel parázslott Ghotagrom arcához, hogy ha akarja, akár meg is nyalhatta volna, legendásan méretes nyelvével.

 De miért akart volna ilyet?!

 – Figyelj rám, barátom! – recsegte Yl'Agdardagh sietősen. – A te háborúd véget ért! Menj haza! Zárkózz be csiricsáré palotádba, és éveken át ne nyiss ajtót senkinek!

 – Áruló! – hörögte Ghotagrom. – Rohadt, szemét, mocskos, aljas, piszok, mászká...

 – Ez most nem a magyarázkodások ideje! – szakította félbe a varázsló türelmetlenül. – Kíméld a lélegzeted!

 – Grooms rogyassz...

 – Meg fogsz dögleni! – sziszegte Yl'Agdardagh érzelemmentesen. – És nem, ne hidd, hogy én leszek a végzeted! Én komolyan megkedveltelek az elmúlt évek alatt. Meg kellene öljelek, de nem tudom, nem akarom megtenni. A francba is, Ghotagrom, azt szeretném, hogy élj és élvezd ugyanúgy az életet, mint azelőtt! Vedelj, zabálj, kefélj, és ne törődj semmivel!

 Grrr...

 – A lidérc... a lélekorzó az, ami elemészt! Öld meg, különben véged! Ha alulmaradsz, elpusztul a Próféta is!

 Ghotagrom leküzdötte torkában lüktető indulatait.

 – Te tudod... kiben lakozik a lidérc? Tigrismancs Ignorongban, gaz? Vagy... esetleg Ércagyúban? Vagy valaki más... behemót harcosban? Tudom, hogy nagydarab! Láttam!

 Yl'Agdardagh kurtán nemet intett.

 – Bárkiben legyen is, nem elég megölni a testet, amit bitorol! magát kell legyilkolnod... a lidércet... különben átköltözik valaki másba, és tovább emészt!

 – De ki az? Kiben lakozik most?

 A varázsló elengedte a füle mellett a kérdést.

 – Szerezd meg Btoektoe Késeit a hitvány utódjától! Azokkal... és csakis azokkal... elpusztíthatod a Kárhozatot!

 – Fffagh! Azok a rozsdás bökők... tényleg igaziak?!

 – Van más választásod kideríteni, mint hogy kipróbálod?!

 A Sötét Felhő kölyök, aki nem sokkal ezelőtt dárdáját elhajítva menekült, most ismét feltűnt a sátrak között: sikoltozva, hadonászva rohant visszafelé.

 Egy lándzsás Véreskezű vágtatott mögötte. Felnyársalta a kalimpáló ifjút, akár egy bogarat.

 A távolban sötét füst gomolygott. A közeli sátrak is sorra lángra lobbantak. Messze, valahol nagyon messze vékonyka kürtszó a Kerítők csatadalát cincogta.

 Csapatosan vágtattak elő az égő sátrak közül a Véreskezűek.

 – Es most... – csikorogta Yl'Agdardagh – elkövetem életem legnagyobb ostobaságát!

 – Mi?!

 A varázsló leköpte. A nyál pillanatok alatt körbefolyta a Kerítőt, és roppant erős, nyúlós pókhálóvá változott. Ghotagrom hiába rugdalódzott, a háló körbefonta, nem szabadulhatott.

 – Most olyasmit teszek – sziszegte a varázsló –, ami számodra... szörnyen megalázó lesz... de légy hálás... mert ezzel megmentem a nyomorult életedet!

 A feléjük robogó Véreskezű harsány csatakiáltást hallatott, és előreszegezte lándzsáját, melynek előrészén még mindig ott vonaglott az átdöfött, felszúrt kölyök.

 Yl'Agdardagh azonban nem várta be. Aktiválta gyorsulóvarázsát, megragadta pókhálóba csavarodott zsákmányát, és szemmel követhetetlen sebességgel magával vonszolta.

 Porzott utána a vöröses, kavicsos föld.