Raghma'van és alvezére, Komor Tarong kíséret nélkül, gyalogszerrel járták be a holtakkal teli Koponya Katlant. Nem szenteltek különösebb figyelmet sem a sebesülteket ellátó vajákosoknak és sámánoknak, sem az életteleneket – hovatartozásra való tekintet nélkül – óriási máglyákra gyűjtő halottszállítóknak: mindkettejüket komor gondolatok gyötörték. Bár diadalt arattak, és megfutamodásra, visszavonulásra késztették ellenségeiket, a csata mindkét oldaltól rendkívül súlyos áldozatot követelt – és a két Bélkiontó nem érezte attól könnyebbnek a lelkét, hogy a déliek még tőlük is jelentősebb veszteségeket szenvedtek.

 – Téged is a látvány marcangol, ugye? – kérdezte Komor Tarong. – Nem tudsz örülni a diadalnak.

 – Vereséggel felérő győzelem ez. – A hadúr a kupacba hordott Szörnyfejűek és Véreskezűek felé bökött. – Orkok ők is, akárcsak mi. A szülőföldjüket védték... ellenünk!

 Tarong egyetértően bólogatott.

 – De még hogy védték! Olyan veszettül harcoltak, mint a Pokol Ördögei! Istenemre, minden egyes délire büszke vagyok, aki ma itt harcolt ellenünk... mert ők is a mi népünk!

 Raghma'van karba tett kézzel állt, büszkén kihúzta magát, és abba az irányba bámult, amerre Kerangor maradék serege visszavonult.

 – Létezhet-e bármiféle Szent Cél, ami indokolttá tesz ily mérvű mészárlást?! Mi az, ami még elfogadható ár a győzelemért; és mi az, ami már túlmegy a józan ész határán?! – A Bélkiontó hadúr elmerengett. – Mire véget ér a harc, valamennyien belepusztulunk... csak a kondorkeselyűk köröznek a felperzselt föld felett...

 – Hoarg! – köpte Komor Tarong, és leárnyékolta szemét a naptól, hogy lássa a feléjük vágtató lovast. Baljós megérzés kerítette hatalmába. – Rossz hírt hoz!

 Hoargh, bár nyaktörő sebességgel vágtatott a Katlanban, mintha a pokol kutyái csaholnának a nyomában, csak fél kézzel fogta a kantárszárat, és úgy tűnt, mintha tartana valamit maga előtt a másik karjában.

 – Egy kölyök az – mormolta Komor Tarong tompán –, egy halott gyerek...

 Raghma'van megfeszült a döbbenettől.

 Hoargh úgy vágtatott be eléjük, mintha feltett szándéka lenne, hogy legázolja vagy elsodorja őket. Alig két lépésnyire sikerült lefékeznie. Nem szállt le fújtató lováról, a nyeregből mutatta oda apjának az ork kölyök meggyalázott holttestét.

 Könyörtelen Raghma'vannak minden lelki erejére szüksége volt, hogy megőrizze rendíthetetlenségét és ne bömbölje világgá irtózatos fájdalmát legkisebb fia holttestének láttán.

 Kroigoooooon!

 – Groomsra! Darabokra szabdalták!

 – Látod, bölcs hadúr? – recsegte Hoargh olyan mélyről jövő gyűlölettel és kétségbeeséssel, hogy Raghma'van beleborzongott. – Látod, mit tettél saját kölyköddel?! Látod, hová vezetsz minket? Ez a gyümölcse egyetemen érlelt taktikádnak és stratégiádnak, melyre oly büszke vagy! Az ifjak a jövőnk zálogai, mindig ezt tanítottad! Hah! Akkor miért lökted oda őket koncnak?! Miért nem óvtad őket jobban, nagy tekintélyű atyám?! – A hangja elcsuklott, arcán rángatózni kezdett egy ideg. Undorral köpte a szavakat: – Ork vagy te egyáltalán?!

 Raghma'van szólni sem tudott: a vád és a megrendülés elapasztották szavait. Nem nézett tajtékzó fiára, csak Kroigon apró testére...

 ...és nem tudta, de nem is akarta elvonni a tekintetét.

 – Az sem érdekel, hogy történt?! – Féktelen Hoarg, aki mindig is túl hevesen fejezte ki érzelmeit, immár hangosan zokogott, sötét szeméből könnyek patakzottak. – Az én öcsém... az én kisöcsém hősként halt meg! A társaival együtt a tábort védte, a hátunkat óvta, utolsó leheletéig! Az életüket adták azért, hogy a Véreskezűek ne törhessenek át rajtuk és ne támadhassanak hátba bennünket! – Hangját ismét eluralta a gyűlölet. Vádlón, gúnyosan recsegte: – Lehetsz te bármilyen híres-neves nagy hadúr, sohasem fogsz még a lábnyomába sem érni az én hős öcsémnek! Mert te... te még egy átokverte tábort sem tudsz biztonságos helyre felállítani! Ostoba boranként belesétáltál a déliek csapdájába! Kroigon temiattad halt meg! – Ömlött a könnye, úgy zokogott. – Háááát... egyetlen átkozott szavad sincs, apám?! Arva könynyet sem ejtesz saját véredért?!

 – Az asszonyok sírnak, fiam... a harcosok nem.

 – Óóóó! – ordította Hoarg magából kikelten. – Ennyit mondasz csupán?! Miféle szívtelen, elmebeteg állat vagy te, hogy még legkisebb gyermeked halála se zökkent ki egykedvűségedből?!

 – Fiam...

 Hoarg azonban nem bírta kivárni a szentenciát. Vadul odahajította a csuromvér holttestet apja karjaiba, akárha egy mocskos rongycsomó lenne. Raghma'van épphogy el bírta kapni.

 – Nesze, fogd! Érezd! – vicsorogta Hoarg szívből jövő gyűlölettel. – Nézd az arcát, a kivájt szemét, az elvagdalt torkát, a feltépett mellkasát... közvetlen közelről... és aztán mondogasd magadnak... újra meg újra, hogy csak az asszonyok sírnak! – Ismét felzokogott. – Neked kellett volna inkább megdöglened, te átkozott!

 Megfordította a lovát, és elvágtatott.

 – Átveszem, uram – mormolta Komor Tarong, és a kezét nyújtotta a holttestért.

 Raghma'van azonban a fejét rázta. Elutasította a segítséget. A karjában akarta tartani gyermekét, mielőtt visszaadja a lángnak, amelyből született.

 A roncsolt képű Bélkiontó krákogott, aztán megértően biccentett a távolodó után.

 – Hoarg jó fiú, uram. Bár néha túl harsány és érzékeny... kemény harcos. Méltó utódod lesz majd, ha eljön a te időd.

 – Engem hibáztat.

 – Kicsordult belőle az indulat. – Tarong hitetlenkedve ingatta a fejét. – Mindenkinél jobban szerette a kisöccsét, és most mégis úgy dobta a karodba a tetemét, mintha csak egy zsák borantrágya lenne! Iszonyatos lehet az elkeseredése és a kétségbeesése, ha ezt meg bírta tenni!

 A Bélkiontó hadúr, karjában Kroigon kihűlt testével, hosszan és szótlanul bámult egyetlen megmaradt fia után, és azt kívánta, bár ne látná soha többé.

 Mert tudta, amikor újra szembenéznek, orkhalál következik!

...

Tigrismancs Ignorong érkezett, zord képpel, négyfős kísérettel, két vezetéklóval.

 – Uram! – szólott halkan, miközben tekintete oda-vissza röpködött a hadúr arca és a halott gyerek között. – Látom, már tudod...

 További felesleges szavak nélkül átnyújtotta az egyik ló kantárszárát, és várakozásteljesen nézett Raghma'van sötéten csillogó szemébe. Amikor főnöke feléje nyújtotta legkisebb fia tetemét, Tigrismancs szótlanul átvette, és maga elé fektette.

 – Felkészítem őt, hadúr... a végső útra. – Nagy tisztességgel tedd!

 A hadúr és alvezére nyeregbe szálltak, és északnak fordították lovaikat.

 Zaklatott tempóban vágtak át a csatatéren, majd egyenesen belovagoltak abba a völgyhasadékba, amely a Koponya Katlan-béli ütközet alatt hátrahagyott, közvetlen kisegítő csapatok táborhelyéhez vezetett. Ahogy a szekértáborhoz értek, ügetésből lépésbe váltottak, majd megállították hátasaikat, leszálltak, és azokat kantárszáron vezetve haladtak tovább – látván az irgalmatlan összecsapás nyomait, valamennyien úgy érezték, hogy ez a legkevesebb, amivel adózhatnak az itt elesetteknek.

 Raghma'van az ütközet közben kapott ugyan hírt arról, hogy az ellenség kijátszva a mindenre figyelő Vágott Fülű felderítők éberségét, valahogy a hátukba került és átlátta, hogy egy jól szervezett hátbatámadás képes lehet az egész csata kimenetelét megfordítani, de épp akkor sikerült megbontania a Véreskezüek hadrendjét, és ez mindennél nagyobb súllyal bírt; nem tudott kellően foglalkozni a problémával. Amikor ellenségeik ellenállása megtört, és Kerangor kürtösei visszavonulót fújtak, túl sokat már nem tehetett. Mielőtt bármilyen parancsot adhatott volna a hátvédet illetően, újabb hírvivő érkezett, aki már arról számolt be, hogy a hátukba került ellenséges csapatokat a szekértáborban lévő segédcsapat sikeresen feltartóztatta és késleltette, amíg az Aranyló Nap által vezetett tartalék, a Kerítők meg nem érkeztek és végérvényesen széjjel nem zúzták őket.

 Raghma'van tisztában volt azzal, hogy a szekértáborban nem maradt számottevő, ütőképes harci egység, csak gyerekek, öregek és sebesültek – de a hír hallatán elkönyvelte, hogy mégis csak oroszlánszívű, kis csapat lehetett, ha ezt véghez tudták vinni. Akkor, a dúló ütközet forgatagában nem foglalkozott ezzel tovább. Gondolván: „A Kerítők már a helyszínen vannak, és útját állták a hátulról támadóknak. Onnan már nem érhet bennünket meglepetés!”

 Az idő nem állt meg, újabb és újabb fordulatok következtek az ütközetben, amikre azonnal reagálni kellett. Végül megfutamították a déli hadat, dicső győzelmet arattak, és az északi hadúr nem gondolt tovább a megtámadott hátvéddel. Addig a szent pillanatig eszébe sem jutott a szekértábornál indított támadás – és azok sem, akik azt megállították –, amíg Hoarg oda nem jött hozzá, karjában Kroigon tetemével. Ám most, az események helyszínén járva, ösztönösen megborzongott az öldöklő és önfeláldozó küzdelem nyomai láttán.

 Hevenyészett szekértorlaszt látott, kettőt is, melyek minden egyes alkotóelemét vér áztatta, és olybá tűnt, mintha szétzilált, bizarr vérpadok lennének. Köröskörül levágott testrészek hevertek, néhol végtagok nélküli, formátlan torzók, összekaszabolt, alaktalan húsmasszák, nyilakkal teletűzdelt holtak, akik még mindig görcsösen szorították fegyvereiket. Gyűlölködő grimaszba merevedett, halálukban is elszántan acsarkodó pofák... Elpusztult lovak, szétszakadt pajzsok, kettétört fegyverek, mocskos, behorpadt páncélok, mélyükön meggyalázott testek...

 Vajon hol esett el Kroigon? Hányat ölt, mily dicsőséget szerzett, mielőtt ifjúi élete véget ért?

 A Bélkiontó hadúr a világ számos csataterén járt már, látott megannyi eltékozolt életet, és a holtaknak oly magas hegyeit, miknek láttán harcedzett veteránok törtek ki hisztérikus zokogásban... most mégis úgy érezte, ennél nagyobb tragédiával – mint most a véráztatta barikádnál – még soha életében nem szembesült.

 Tapasztalt katonaként azonnal fel tudta mérni: a védők sokszoros túlerővel néztek szembe, esélytelenül. És vajon kik tartották fel az ellenséget? Sebesültek, kölykök, öregek, asszonyok – ártalmatlan táborkísérők, akiket azért hagytak hátra, hogy távol maradjanak a harctól.

 A Háború Démonai mégis megtalálták őket!

 Poros, vérmocskos alak lovagolt be eléjük, és azonnal lepattant a nyeregből; egykor csillogó, díszes páncélját vastagon lepte a harc üledéke. Raghma'van inkább csak jellegzetes testtartásából és fegyvereiről ismerte fel a Kerítők vezérét, nem maszatos arcáról. És végképp nem a tekintetéről, melyet korábban sosem látott még ennyire eszelősnek, tébolyodottnak.

 – Aranyló Nap! – szólította meg. – Beszélj!

 – Könyörtelen! – csikorogta a kimerült ifjú. – Késve kaptuk a hírt. A védőkön már nem segíthettünk... de az ellenséget visszavertük, mind egy szálig leöltük!

 – Legalább egyet életben hagyhattatok volna – dörmögte Komor Tarong –, hogy kivallathassuk...

 Ebben benne volt minden: főképpen az, hogy ő aztán pontosan tudja, mi az igazi vallatás!

 – Megfutottak néhányan – folytatta a beszámolóját Aranyló Nap zordan –, de mi utánuk mentünk, a leggyorsabbjaink eléjük kerültek, és beszorítottuk őket egy félreeső szurdokba. Onnan nem szökhettek tovább. A harcosaim dühtől és gyönyörtől vonyítva koncolták fel valamennyiüket... és én nem tartottam vissza őket... Én is velük üvöltöttem, mint a farkas a vérszagtól megvadult falkával. Majd pedig sírtam, mint ők... mintha apátlan-anyátlan fattyú lennék...

 – Jól van. – Raghma'van csupán ennyit mondott. És ezúttal nem hangsúlyozta ki, hogy „csak az asszonyok szoktak sírni, a harcosok nem".

 – Tízszeres túlerővel álltak szembe – suttogta Aranyló Nap elismerően –, és nem akadt sem egy kölyök, sem egy öreg, egyetlen sebesült sem, aki ne állt volna fel habozás nélkül erre a szedett-vedett, összetákolt barikádra... meghalni!

 – Mind?

 – Vannak túlélők...

 – Hála Groomsnak! – mormolta Raghma'van. Úgy tűnt, nagy kő esett le a szívéről; valahogy mégsem tűnt túl együtt érzőnek.

 – Hatan mindössze – magyarázta Aranyló Nap. – Az a két suhanc, akiket értem szalasztottak... meg a Próféta... valamint a reá vigyázó két sámán... a Bélkiontó Négyagyar és a Fekete Karom Vaják... meg az Ítélethozók vezére, Vurdonk... aki szörnyű sebeket szenvedett ugyan, és éppcsak hogy megmaradt... ők túlélték... de rajtuk kívül más senki.

 – Nők? Vének? Karonülők sem?

 – Nem, hadúr. Nem kegyelmeztek ezek senkinek. – Aranyló Nap szeme szikrázott a csalódottságtól és a bosszúszomjtól. – Szétkergették, lemészárolták a jószágainkat, felégették a gabonánkat, még a lovak tartalék abrakját is olajjal öntötték le, és meggyújtották. Amikor ideértem, már az utolsó túlélőket kaszabolták... fegyvertelen Fekete Karom asszonyokat... habzó szájjal, oly nekivadultan, mintha érzéseikből és orki mivoltukból kivetkőzött, káoszhitű szukafattyak lennének... az átkozott szarevők!!

 – Azt tették, amit tenniük kellett. Orkok ők is, akárcsak mi.

 – Ezek a rohadék mészárosok?! – Aranyló Nap öklendezett. – Ocsmány állatok, ha engem kérdezel! Igenis, jól tesszük, ha végzünk velük! Ki kell irtanunk valamennyiüket!

 – Higgadj le, Kerítő!

 – Kerítő vagyok, igen! – acsargott Aranyló Nap. – Te meg a tieid lenéztek bennünket, Felhajtónak gúnyoltok, nem tartjátok sokra a harci tudásunkat, és a hátunk mögött kiröhögtök minket! De hidd el, uram, ha csatára kerül a sor, senki sem nevezhet bennünket lágyszívűnek!

 Raghma'van fejet hajtott.

 – És senki nem is nevezett annak benneteket. Vagy ha mégis...

 – Úgy gondolom, uram, hogy ez a dühödt, bestiális mészárlás, amit ezek a rühes Véreskezű állatok véghezvittek, szükségtelen volt ahhoz, hogy győzzenek... Ezért hát mi sem ejtettünk foglyokat! – Aranyló Nap a szemét forgatta. – Büntess meg miatta, ha akarsz, de a harcosaimmal együtt úgy hisszük, hogy az ilyen kegyetlen, eszelős szörnyetegek nem érdemelnek kegyelmet.

 – Azt mondod, Mennydörgőszavú túlélte. Ép és sértetlen? Nem esett baja?

 – Még mindig betegség kínozza, lázas és félrebeszél... de vére nem folyt, karcolás sem érte.

 – Hála Groomsnak! – mormolta Raghma'van megkönnyebbülten. – Nagy lelki erőt jelent a seregnek az ő jelenléte.

 Aranyló Nap lehajtotta a fejét.

 – Az Ereklye, hadúr! – sziszegte megrendülten, szégyenkezve, mintha ő tehetne róla. – Grooms Csatabotja...

 – Mi van vele?

 – Elragadták tőlünk!

...

Könyörtelen Raghma'van arcán nem mutatkozott indulat. A Bélkiontó hadúr hosszan hallgatott, komoran meredt maga elé, végül feltette kérdését:

 – Ki?

 Az ifjú Kerítő kényelmetlenül feszengett.

 – Azt mondják... a félszemű embermágus.

 – A Nyájas? – Raghma'van hunyorgott. – Bizonyos ez?

 – Négyagyar és Vaják makogják...

 – Ghotagrom megbízott benne! – csattant fel a hadúr. – Azt mondta, még a rokonainál, a testvéreinél is jobban! Ráadásul elévülhetetlen érdemeket szerzett a Rubinszem megszerzésében. Nehéz hinni... hogy most meg ellenünk fordult és elorozta tőlünk azt, amit ő maga lopott ide nekünk! – A fejét rázta. – Ennek semmi értelme! De... hol van Aranykéz? Hol van Ghotagrom?

 Aranyló Nap még csüggedtebben meredt maga elé.

 – Senki sem tudja, hol lehet Ghotagrom.

 – Keressétek!

 – Emlékezz, uram! – nógatta. – Aranykéz Ghotagrom... az én hős bátyám, ki nagy dicsőséget vívott ki magának a Rubinszem megszerzésével... úgyszintén itt volt a táborban, a maródiak között. Raghma'van hallgatott.

 Aranyló Nap kelletlenül pislogott.

 – Nem vágyom a címre és rangra, hadúr... de meglehet, e pillanatban már nem csupán a Kerítők parancsnoka vagyok, hanem én lettem... a Legfőbb Kerítő.

...

Raghma'van megszemlélte a túlélőket. Saját kulacsát nyújtotta oda a két bátor fiúnak – Lungornak és Nrogmának —, akik a támadás hírét megvitték Aranyló Napnak. Vurdonk, a Gyűlölet nem volt magánál; még élt ugyan, de oly súlyos sebeket szenvedett, hogy nem lehetett tudni, melyik percben enyészik el életének ereje. Négyagyar és Vaják kóválygó állapotban leledzettek; és bár értelmesnek tűnő válaszokat adtak a hozzájuk intézett kérdésekre, nem lehetett biztosra venni, valóban eszüknél vannak-e. A Próféta pedig ismét a démonaival küzdött; lázasan verejtékezett, dobálta magát, félrebeszélt, és nagyon-nagyon kiabált. Valami érthetetlen nyelven.

 Raghma'van próbálta kivenni a különös szavak értelmét, de nem boldogult. Mennydörgőszavú ismét azt az ősi nyelvet használta, melyet rajta kívül senki más nem értett.

 Végül Komor Tarong volt az, aki kizökkentette vezérét a hallgatag némaságból.

 – Könyörtelen! Jöjj velem! Vén Ordas várakozik odakinn. Mutatni kíván neked valamit.

 Raghma'van magára hagyta a megszállott Prófétát az épen maradt sátrak egyikében, és kutatón nézett a reá várakozó kölyökképű testőrkapitányra.

 – Hol a gazdád, Ordas?

 – Ha tudnám, uram, megmondanám.

 – Tán nem voltál mellette a döntő pillanatban?

 Nem, fffaggggh! – A fiatal zsoldos vadul grimaszolt. Nem bírt uralkodni rángatózó arcvonásain. – Pedig kellett volna, mi? – A fejét ingatta. – Harcolni akartam... megszolgálni a zsoldom! De harc helyett Aranyló Nap mellett számolgathattam a retkes lábujjaimat... a kurva tartalékban!

 Raghma'van komoran meredt rá.

 – Semmit nem tudsz róla?

 – Még a semminél is semmibbet, uram.

 – Azt mondták, mutatni akarsz valamit.

 – Ja hát.

 – Mit?

 – Ott, fenn a platón! A csikósok találtak valamit.

 – Mit?

 – Nehogy má' én mondjam el! Jöjjél velem, és lásd a saját szemeddel!

 Nyeregbe szálltak, és könnyű ügetésben haladtak a távoli völgytorok felé. Akárcsak percekkel ezelőtt, mint amikor a csatatéren vágtak át, ugyanolyan látvány fogadta őket, csak itt ork hullák helyett lenyilazott, felnyársalt, kiontott belű marhák, lovak, boranok hevertek szerteszéjjel. A támadók szemmel láthatóan a nagyobb testű jószágokat gyilkolászták, nem vesztegették az idejüket juhokra és disznókra; ezekből alig akadt pár tucat a döglött állatok között. Vágott Fülűek vágtáztak ezen a mezőn összevissza, és kurjongatva próbálták elriogatni a nagy számban érkező keselyűket, összefogdosni és egybe terelni a riadt, szétkergetett túlélőket.

 Raghma'van nem szólt, de a szeme mély indulatokról árulkodott.

 – A csorda kétharmadát levágták vagy szétzavarták – morogta Komor Tarong —, de itt ez a rengeteg hús...

 – Hamar megrothad ezen az éghajlaton.

 – Ork gyomor nem nyomor – idézte a mondást biztatóan a torz arcú Bélkiontó. – Rohadjon csak... annál zamatosabb!

 Raghma'van azonban nem osztotta társa véleményét.

 – Ha elhúzódik a háború, éhezni fogunk.

 – Én ettől nem tartok. Bár a mi veszteségeink is jelentősek, hatalmas győzelmet arattunk, a déliek fejvesztve menekülnek. Ha engem kérdezel, hadúr, Groomarig meg se állnak! Mi meg megyünk utánuk... és ha fogytán az élelmünk, felprédálunk pár falut. Szerzünk utánpótlást, bőségesen!

 Raghma'van biccentett.

 – Úgy legyen! – Ám a tekintete elárulta, hogy ő nem bízik ebben. Végül szavakba öntötte véleményét: – Kerangor egy falat húst, egy szem gabonát sem hagy nekünk. Ők maguk dúlják fel saját falvaikat, és amit megenni nem bírnak, inkább felégetik majd, mint hogy nekünk hagyják. Ha pedig beveszik magukat Groomar várába, az ostrom hetekig, hónapokig is eltarthat...

 Komor Tarong eltöprengett ezen a lehetőségen. Aztán hanyagul megrántotta a vállát.

 – Nem hallottam én még olyat, hogy egy épkézláb ork éhen veszett volna. Ha az összes tartalékunk elfogy, példát veszünk Fekete Karmú testvéreinkről, és legyilkolt ellenségeink húsával oltjuk éhünket. Abból meg lesz úgyis elég.

 Nem lehetett megállapítani, vajon tréfából mondja-e ezt, vagy komolyan gondolja. Raghma'van pedig inkább nem firtatta.

...

Hamarosan maguk mögött hagyták a vércsatakos legelőt, és egyre feljebb jutottak a völgyszorosban. Rövid lovaglás után egy szemmel alig látható, lóháton még éppen járható oldalösvénynek fordultak, és felkaptattak rajta, egészen a fenti teraszig, melynek végében sötét nyílás tátongott. Félkezű G'orkoh és egyik klánfőnöke álltak a barlang bejáratában; a Vágott Fülűek kánja enyhén meggörnyedve, hevesen gesztikulált, és többször is úgy tűnt, megüti mereven álló harcosát. A lódobogásra viszont felnézett, és visszafogta dühét. Az érkezők felé lépett, fejet hajtott.

 – Raghma'van! Tarong!

 – Idehoztam a hadurat – szólalt meg Vén Ordas –, hogy mindent a saját szemével láthasson. Gyerünk, nomád, mentsd az irhád!

 A Vágott Fülűek kánja kihúzta magát, és dacosan nézett szembe az északi sereg fővezérével.

 – Nincs mentségem, hadúr – jelentette ki olyan vehemensen, mintha éppenséggel a tetteivel hencegne. – Megbocsáthatatlan a hiba, mit felderítőim elkövettek... szégyenkezem miattuk. Kudarcot vallottak: ostoba felületességük és figyelmetlenségük sok ifjú táborkísérőnk életébe és jószágaink pusztulásába került. Lenyilaztattam valamennyiüket, húsukkal kutyákat etettem, lovaikat, asszonyaikat, fegyvereiket elkoboztattam, nevüket kitöröltettem az emlékezetből. – Még zordabban nézett. – Megelégszel ennyivel, Könyörtelen? Vagy vetessem vérét klánjuk főnökének, Mongúz Narhognak, és azzal mocskoljam körbe a lószőr pokrócot, melybe göngyölve levágott fejemet kínálom fel neked?

 Raghma'van nem akart Kroigonra gondolni.

 – Csínján a levágott fejekkel! – dörmögte szemöldökét felhúzva. – Épp elég orkvér folyt el ma már... kíméljük, ami megmaradt.

 Félkezű G'orkoh engedelmesen biccentett. Efféle válaszra – kegyes megbocsátásra – számíthatott; ámbár nyilván akkor sem tétovázott volna, ha a hadúr él az ajánlatával és a klánvezér vérét meg az ő fejét követeli.

 – Híved vagyok, hadúr. Rendelkezz véremmel!

 Raghma'van a barlangnyílást bámulta. Voltak elképzelései, de hallani akarta a megerősítést.

 – Itt lapultak, amíg elhaladtunk mellettük?

 – Itt, hadúr. Meg még másik két... vagy három... hasonló üregben, nyitott tetejű katlanban pár vágtányival visszább.

 – Nem észlelték a felderítők?

 – Mágia, hadúr, átkozott mágia! – G'orkoh a szemét forgatta. – Megtévesztettek, elkápráztattak bennünket! Ez nem menti... de legalább magyarázza vétkünket.

 Raghma'van nem szólt, csak intett a Vágott Fülű kánnak, hogy folytassa. Félkezű G'orkoh viszont átruházta a válasz lehetőségét a felderítők klánfőnökére:

 – Szólj te, Mongúz! Mondd a részleteket!

 A villogó szemű nomád harcos, aki ez idáig félrehúzódva állt, most tiszteletteljesen fejet hajtott az északi sereg hadura előtt.

 – Életem a tiéd, Raghma'van – mormolta kötelességtudóan. – Híved vagyok, hadúr. Rendelkezz véremmel!

 A Bélkiontó komoran meredt rá.

 – Meghallgatlak.

 – Tüzetesen átvizsgáltunk minden nyomot – kezdte kelletlenül Mongúz Narhog. – Véreskezűek lapultak a barlangon túli katlanban, a lovaikkal... nagyjából kétszázan.

 Raghma'van a homlokát ráncolta.

 – Ennyien csupán?

 – Itt igen, hadúr... de tudjuk, hogy voltak más barlangok, más katlanok is. Innen északra egy, meg kettő nyugatabbra... és talán még több is...

 – Folytasd!

 – Fegyelmezetten viselkedtek: nem gyújtottak tüzet, nem jöttek elő, Csakis a katlan legmélyebb, hátsó nyúlványába piszkítottak, nem ittak szeszt, nem hangoskodtak. A lovakat külön mellékágban tartották, ahol elnézve a visszamaradt szénát, a lótrágyát, az üres és még teli Vizeshordók számát... arra a következtetésre jutottam, hogy négy-öt napot tartózkodhattak itt. – Mongúz Narhog oldalra bökött. – A barlang száját azzal a nagy sziklával zárták el, de persze egy nagyobb nekiveselkedéssel belülről is félre tudták lökni. Gondosan választhatták ki, mégpedig úgy, hogy csekély farigcsálással pontosan illeszkedjen a nyílásba, de a külseje ne üssön el a környező sziklafaltól. Ez persze nem lett volna elég, hogy megtévessze a felderítőinket... némi mágikus segítség is közrejátszott, hogy eltüntesse a nyomokat.

 Raghma'van bólintott. Naná! Ügyesen álcázták magukat, hogy senkinek ne tűnjön fel az itt lapuló csapat.

 – Átmenetileg befalazták magukat a barlangba – folytatta Mongúz Narhog egykedvűen. – Magasba törő, keskeny kürtők óvták őket attól, hogy elzárják magukat a levegőtől. Kívül maradt segítőik eltüntették a nyomaikat, majd miután az álcázást tökéletessé tették, elhagyták a környéket. A bentlévők türelmesen kivárták, amíg elhaladnak mellettük a felderítőink, majd pedig az egész sereg. Nyilván ugyanígy tettek a többi helyen lapulók is.

 Raghma'van kiértékelte magában a helyzetet.

 – Mondd csak, Mongúz – szegezte a kérdést a felderítők klánfőnökének –, hány helyen kelhettünk volna át a hegyen?

 Az alvezér a kánra nézett, de nem ő, hanem Félkezű G'orkoh válaszolta meg a kérdést, némileg bizonytalanul:

 – Féltucatnyin.

 – Öt olyan hágó van, hadúr – helyesbített Mongúz Narhog –, amin a mienkhez hasonló méretű sereg különösebb nehézség nélkül átvonulhatott.

 – Indokolta bármi is, hogy mi épp erre jöjjünk, és itt keljünk át a hegyen?

 – A többi négy épp ily jól megfelelt volna... de három, legalábbis. Bármelyiket választhattuk volna.

 – Mi viszont épp erre jöttünk. És alig hihető, hogy ellenségeink a többi hágónál is hasonló cselt alkalmaztak volna.

 Mongúz Narhog és Félkezű G'orkoh ismét összenéztek.

 – Már megbocsáss, hadúr – kezdte a kán mélán –, valóban úgy gondolod, hogy...

 – Tudták, hogy épp erre fogunk jönni. Jó előre tudták!

 – Áruló van köztünk! – csattant fel Félkezű G'orkoh. – Megsúgta a terveinket Kerangornak! – A szemét förgatta, a fogát csikorgatta. – Én megmondtam! Szóltam, hogy a történtek után... ne engedjük a tanácsba azt az átkozott Kerítőt!

 – Szerinted Aranykéz Ghotagrom az áruló?

 – Ki más?

 – Azok után, hogy oly hősiesen megszerezte Kerangortól a Rubinszemet, ezzel a mi javunkra fordítva a háborút, elárult volna bennünket?

 Félkezű G'orkoh elbizonytalanodott.

 – De ha nem ő... akkor kifene??

 – Figyelünk, résen leszünk, gondolkodunk, és rájövünk. – Raghma'van hunyorgott. – Mellesleg Ghotagrom is a táborban volt a rajtaütés előtt. Aztán nyomtalanul eltűnt.

 – Úgy gondolod, ő... mégis összejátszott...

 – Nem. Nem gondolom úgy. – A Bélkiontó hadúr határozottnak tűnt. – De ha bármi nyomára bukkantok... a tetemére... vagy akár a teste egy cafatjára... haladéktalanul értesítsetek!

 – Hadúr! – recsegte döbbenten Mongúz Narhog. – Kívánságod teljesült. Aranykéz Ghotagrom... él és sértetlen!

 – Miből gondolod?

 – Épp most hozzák ki a barlangszájból, amott. Ha megfordulsz, magad is láthatod.

...

Ghotagrom alig volt magánál. Három Vágott Fülű támogatta, és még így is minden lépésnél azt hitte, menten összerogy, és magával rántja gyámolítóit is. Órákat töltött a barlang legmélyén, egy sötét oldaljáratban, valamiféle nyúlós, nyálkás és bűzös hálóba csomagoltan, tehetetlenül. Yl'Agdardagh vonszolta ide magával, és itt rejtette el...

 ...állítólag azért, hogy megmentse az életét a tábort feldúló Véreskezűektől.

 Ghotagrom hitte is ezt a magyarázatot, meg nem is. Kézzel-lábbal, szitkozódva, kiabálva tiltakozott foglyul ejtőjénél, megbízható jó barátjánál, de a zoldrunt nem hatották meg sem a könyörgések, sem a gyalázkodások. Varázslattal felgyorsulva vonszolta fel vergődő csomagját a nyaktörő kaptatón, és csekély kíméletességgel hajította be a legsötétebb sötétbe. Aztán eltűnt.

 Órákba tellett, mire a nyálkás háló meglazult annyira, hogy Ghotagrom kimászhatott belőle, és hason csúszva a fény felé araszolt. Meglátta a nyomokat tanulmányozó Vágott Fülűeket, és addig kiabált, míg sikerült magára vonnia a figyelmüket. Kihúzták, kitámogatták a napfényre.

 És most rogyadozó inakkal, eszméletéért küzdve állt az északi sereg hadura előtt.

 – Árulás! – zihálta kétségbeesetten. – Dagh... Yl'Agdardagh! Az átkozott zoldrun! Elárult bennünket!... Elragadta az Ereklyét!... Grooms rogy... Adjon már... innom valaki!

 Előkerült egy kulacs. Megitatták, támogatták, de ellenséges, gyanakvó ábrázatok vették körül.

 Még Vén Ordas is a szemöldökét ráncolta.

 – Megint ork fizimiskád van, főség... mégha kissé ramaty is.

 – Igen, persze, de csak nemrég... De ez most kit érdekel?! – Ahogy nézem, sokakat.

 – Beszélj! – parancsolta Raghma'van. – Hogy történt!

 Ghotagrom ugyanolyan kínosan feszengett, mint a félresikerült rénylet utáni kikérdezésen. Pedig most, kivételesen, ártatlan volt. Nagyrészt, legalábbis. Mégis, a bizalmatlanság légköre lengte körül ismét, és a törékeny megbecsülés, melyet a Rubinszem megszerzésével vívott ki magának, tiszavirág életűnek bizonyult.

 Akadozva, a szavakat keresgélve számolt be a Próféta sátrában történtekről, mindarról, amit tudott.

 – ...aztán leköpött... és a nyála, mint valami ragacsos pókháló, beburkolt... ekkor megragadott, és vonszolt a földön, a köveken, akár egy batyút. Nem tudtam kiszabadulni... úgy éreztem, az összes csontom darabokra törik abban a veszett száguldásban... mert hogy varázslattal felgyorsulva vágtatott velem fel... aztán behajított abba a sötét alagútba, és elszelelt. – Ghotagrom a fogát csikorgatta. – Groomsra esküszöm, ezért meglakol az a gyalázatos!

 A bizalmatlanság jottányit sem csökkent.

 – Miért? – vakkantotta Félkezű G'orkoh indulatosan. – Miért hozott ide? Mit akart ezzel? Miért nem ölt meg? Vagy miért nem hagyott a táborban, hogy a Véreskezűek végezzenek veled?

 – Mert az ember... nem öli meg a barátját... és nem hagyja ott más gyilkosoknak sem! – Ő maga is csak most döbbent rá, hogy Dagh tulajdonképpen az életét mentette meg azzal, hogy idevonszolta és a barlang mélyére dobta. A tábort feldúló Véreskezűek megölték volna, ha ott marad. – Sok éven át állt a szolgálatomban... azt mondta... azt mondta, megkedvelt... barátok lettünk, vagy valami efféle...

 – Fene a gusztusod! Piha! – G'orkoh a földre köpött. – Jobban jártál volna, ha megöl, Kerítő! Mert így neked kell felelned a barátod árulásáért! Hajtsd le a fejed, és szégyenkezz! Ne merj többé igaz orkok szemébe nézni!

 – Engem ugyanúgy átvett és kihasznált, mint mindenki mást!

 – Te álltál jót érte! Azt mondtad, jobban bízol benne, mint a saját testvéreidben!

 – És így is volt! Megbíztam benne! Éveken át hűségesen szolgált! A déliek táborában az életemet mentette meg! Nélküle nem sikerült volna elcsaklizni a Rubinszemet! – A fejét rázta. – Hihetetlen, hogy elárult! Nem bírom felfogni!

 – Le kellene nyilaztassalak, mint egy rühes kutyát – acsargott a Vágott Fülűek kánja –, de kár lenne beléd a jóféle vessző...

 Na nehogy már! Elhagyott az eszed, Félkezű?! Engem hibáztatsz? Engem... aki nélkül nem is lett volna mit elrabolni? Én szereztem meg a Rubinszemet, vagy tán elfelejtetted? Ha nem teszem, Kerangor villámokkal égette volna szét a bugris lovasaidat!

 – Vissza mersz ugatni, rühes Felhajtó?!

 Kezdtek elszabadulni az indulatok.

 – Apád volt a rühes... meg az a jóképű kanca, ami ellett! – csikorogta Ghotagrom magából kikelten. – Fffagh! Mi ütött beléd?! Én lázas betegen fetrengtem, miközben a te híres felderítőid azt sem vették észre, hogy ezernyi Véreskezű a hátunkba lovagol! És még te hibáztatsz engem, lóivadék?! Ffffagggh!

 – Azok a felderítők megkapták a büntetésüket!

 – Ugyan mit? Feldugtad a seggükbe a ,‚jóféle vessződet"? – Lenyilaztuk mind. Kutyák lakomái lettek.

 – Hah! Végre legalább jóllaktak a girhes ebeitek! Többet kellene hibáznotok! Javaslom, tápláld őket még jobban, és legközelebb őket küldd ki felderítésre!

 – Kihívlak! – üvöltötte Félkezű G'orkoh. – A véredet veszem!

 – Shikyemesre hívsz? – Ghotagrom gúnyosan röhögött. – Állj be a sorba Lobbanó Grakh és Sólyomtoll Chugrakh mögé! Majd ha velük végeztem, lealázlak téged is!

 – Nem shikyemes! Viadal. Most azonnal! Halálig!

 Könyörtelen Raghma'van eddig hallgatott, de most közbelépett.

 – Elég az acsargásból! – recsegte ellentmondást nem tűrően. – Nem lesz vérontás. Betiltatott minden véres torzsalkodás!

 – De a becsületes párviadal engedélyezett, hadúr! – csattant fel Ghotagrom. – Például a keselyűtánc, az Ork Törvény szerint...

 – Én vagyok a sereg ura, én vagyok a törvény! Ezennel megtiltom a becsületes párviadalt is! Senki nem emelhet fegyvert szövetségesére, míg Groomart be nem vettük! – Körülnézett. – Bárki, aki ezt megszegi, halálfia! Megértettétek?!

 Félkezű G'orkoh valami csípőset készült válaszolni, de erőt vett magán, és beérte egy zord biccentéssel. Ghotagrom pedig a homlokát ráncolva meredt ellenfelére; nem tudta eldönteni, örüljön-e ennek a fordulatnak, avagy bosszankodjon inkább. Talán, ha keselyűtáncban megölné a Vágott Fülűek félkezű kánját, visszaállíthatná a becsületét. Ugyanakkor nem kívánta főnöktársa halálát, és valahol a lelke mélyén igazat adott a vádaknak.

 A hirtelen beállt csendet Komor Tarong dörmögése törte meg:

 – Miért épp most? Miért épp így? – A torzképű alfőnök a fejét ingatta. – Ha el akarta rabolni az Ereklyét, miért nem tette meg már előbb? Miért vállalta azt a kockázatos akciót a Rubinszemért?

Bár nem mondott nevet, nyilvánvaló volt, hogy Yl'Agdardaghról beszél.

 Raghma'van biccentett.

 – A kérdés jó, Tarong. Magam is eltöprengtem ezen. – A hadúr csupán egy pillanatra hallgatott el, aztán megadta a választ. – Neki nem Grooms Csatabotja kellett, és nem is a Rubinszem... hanem a kettő együtt. Ellophatta volna ezeket külön-külön is, de meglehet, nem bírta volna eggyé összerakni. A Prófétának kellett megtennie ezt... S hogy miért épp most? Miért nem korábban? Mert így, a csata forgatagában jóval könnyebb dolga volt, mintha százegynéhány Ítélethozón és a fél seregen kellett volna átverekednie magát. – Raghma'van ismét elhallgatott, és egyenként a körülötte állók szemébe nézett. Aztán folytatta: – A fő kérdések nem ezek. Hanem az, hogy mi a célja a zoldrunnak az Ereklyével? Hova vitte? Vissza Kerangornak, hogy ellenünk fordítsa? Vagy csupán megszerezni akarta, a maga számára, hogy tanulmányozza és saját védelmére használja?

 A hadúr Ghotagromra nézett, mintha tőle várna választ, és rajta kívül számos szempár fürkészte a Legfőbb Kerítőt.

 – Honnan tudhatnám? – háborgott Ghotagrom, akiből még nem távozott a korábbi indulat. – Ha belelátnék a fejébe, rég lecsapattam volna a nyakáról... még mielőtt elárult volna!

 – Beszélt veled a varázsló? – kérdezte Raghma'van. – Mondott valamit, mielőtt idehozott?

 – Nem nagyon emlékszem...

 – Erőltesd az agyad! Minden szó fontos lehet!

 – Azt mondta... menjek haza, a káprázatos, aranytetős palotámba... éljek úgy mint eddig... vedeljek és keféljem a szajháimat, ne foglalkozzak semmivel! Mert... az én háborúm már véget ért...

 – Vajon miért mondta ezt?

 Ghotagrom fintorgott.

 – Talán úgy gondolja, végleg kudarcot vallottam, és már nem tudom ismét visszanyerni a bizalmatokat... vagyis hát csak kolonc leszek...

 – Mint ahogy eddig is – tette hozzá mérgesen Félkezű G'orkoh. Mondani akart még mást is, de visszafogta magát.

 – Ennyit mondott? – firtatta a hadúr, és átható pillantása szinte Ghotagrom lelkébe hatolt.

 – Hát... ö... tulajdonképpen... – A Legfőbb Kerítő már-már kibökte, hogy mit beszélt Dagh a lélekorzó lidércről, de a szándék bizonytalan hebegésbe fulladt. Egyrészt azért, mert nem akart erről enynyi illetéktelen fül előtt kitálalni, másrészt a kaptatón egy hatalmas alakot látott feléjük lovagolni. – Tigrismancs Ignorong jön... és... jééé... Fekete Karmúakkal!

 Eredetileg azért nem folytatta, mert éppenhogy a hatalmas Bélkiontó volt az, akire gyanakodott, aztán a meglepetése csak fokozódott, amikor a Fekete Karmúakat megpillantotta. A dzsungellakó kannibálokat nem gyakran látni lóháton, most pedig hárman is kaptattak Tigrismancs mögött; egy hajlott hátú vénség, egy daliás harcos és egy vézna leány, olyan arccal, mint amit cafatokra szaggattak, és itt-ott megfoltozva utólag összevarrtak.

 Pár pillanat, és a négy lovas elérte a barlang előtt csoportosulókat. Ignorong le sem szállt a nyeregből, úgy közölte:

 – Fontos hírek, hadúr! Ellenség a hátunkban.

 – Véreskezűek? Szörnyfejűek?

 – Emberek, urain.

 – Emberek? – A mindenre kész, mindent rezzenéstelenül tudomásul vevő Raghma'van ez alkalommal nem bírta leplezni meghökkenését. – Úgy érted... embereeeek?!

 – Kerinek!

 – Kerinek?? Itt?? – A Béliontó hadúr nem volt az a fajta, aki ostobán megismétli az elhangzottakat. Hogy most mégis ezt tette, a helyzet hihetetlenségéről tanúskodott. – Mennyien?

 – Egész sereg.

 – Mekkora sereg?

 – Azt nem tudni, de azt mondják, a kerinek királya, Gyémántszemű Roedgar vezeti őket.

 Raghma'vannak mostanra sikerült úrrá lennie meglepetésén.

 – Kik... mondják? – A Fekete Karmúak felé biccentett. – Ők?

 – Szó'hatok, hadúr? – krákogta a jelenlévő kannibálok közül a legidősebb, egy hajlott hátú, csuparánc vénség, és jelentőségteljesen pislogott hályogos szemével. Választ sem várva folytatta: – Ez a' ifjú lányzó itten az enyéim körül, a dicső Párducölő Gaygarash klánból való Majomverő Rekka... ki már köcslányzóként nevet szerzett magának, mikoron megpüfölt egy vérszeteg csémpánzt. Ő hozta a szót.

 Raghma'van nem kereste az elhangzottak pontos jelentését; a sebhelyes képű, vézna leány felé fordult.

 – Rekka!

 – Sokan jöttek – kiabálta a lány. Bár jócskán hiányoztak a szájából a fogak, sokkal érthetőbben formálta a szavakat, mint idős klánfőnöke. – Feldúlták falunkat, lekaszabolták népemet, rokonaimat, testvéreimet. Mindenkit megöltek, aki az útjukba került, nem kegyelmeztek senkinek. Az Istenek Hegye^[5] felé vonultak tovább... de aztán sokan közülük délnek fordultak... és anyám engem küldött, hogy hírt hozzak róluk apámnak, bátyáimnak és klánom harcosainak. Nappal pihentem, alkonyatkor eleséget kerestem, éjjelente futottam, futottam, futottam...

 – Mennyien vannak? – tudakolta Raghma'van. – Hányan, azok, akik délnek vonultak?

 – Mennyi fatörzs van a dzsungelben?

 – Majomverő Rekka nem ismeri számok hatalmát – nyekegte az idős klánfőnök. – Ő szót hozta. Számokat nektek kell kiderítnetek! Raghma'van nem erőltette a témát.

 – Vissza a táborba! – parancsolta. – Haditanácsot hívunk. Részletesen kifaggatjuk a lányt. – A Vágott Fülű kánhoz fordult. – G'orkoh! Küldj ki felderítőket! Találják meg ezt a kerin sereget... és tudják meg, mennyien vannak, merre tartanak! – Komoran meredt maga elé, majd Ghotagrom felé pislantott. – Nem tudjuk, miért lopta el Yl'Agdardagh Grooms Csatabotját... de hogy hová vihette, immár egészen nyilvánvaló.