Soldron Seliar, Káoszpüspök jó évtizede dédelgette már sajátos álmait Grooms népének leigázásáról. Kellő körültekintéssel dolgozta ki a részleteket, fokozott óvatossággal rejtette szándékát, és céltudatosan, minden akadályt leküzdve formálta jövőjét.

 Volena állam Korenis tartományában uralkodott, és tisztában volt azzal, hogy a másik két Káoszpüspök, a legerősebb védőmágiák dacára, árgus szemekkel figyeli – mint a mindkettejük által legveszélyesebbnek ítélt vetélytársat: a fekete mágust, a Halálurat. És nem csak pusztán minden mozdulatát és a tartományát belengő Véresszencia^[6] minden rezdülését lesték – miként persze közben egymást is –, de ugrásra készen álltak, hogy azonnal reagáljanak, ha úgy éreznék, hogy bármi is veszélyezteti a kényes egyensúlyi helyzetet. Ha bármire is rájönnek, talán egyénileg, talán összefogva próbálták volna megfékezni, vagy ami még rosszabb, pozíciójuk megerősítése okán azonnal Kígyólelkű Saladorhoz, a Káoszpápához rohannának, kérve, hogy ő büntesse meg, ki vakmerően túl magasra tör.

 Ám mivel ezzel Soldron Seliar nagyon is tisztában volt – hisz' ő maga is nem egyszer „csapott már rá" valamelyik vetélytársa túl mohó ujjaira, vagy szaladt egy-egy frissiben megtudott hírrel a Káoszpápához, bizonyítva ezzel hűségét és lojalitását –, ezért a lehető legkörültekintőbben fogott terve megvalósításához.

 Először is roppant méretű, harcra termett sereget szerzett. Nem toborzással, nem pénzzel: az mind csak arra lett volna jó, hogy felhívja magára riválisai figyelmét. Önálló seregre volt szüksége, aminek sem összegyűjtésére, sem kiképzésére nem akart időt vesztegetni. Ám mindenképpen olyanra, melynek harci ereje, képzettsége és küzdeni tudása megfelelő lehet a Kondor Birodalom meghódítására. Ezért esett választása Keriniára, a katonaállamra; és a kerinekre – a Káosz hírhedett hadinépére.

 A legfőbb beavatottakon kívül senki nem tudta, hogy a kerin lovagkirály, Gyémántszemű Roedgar már évek óta a Halálúr hatalmában van. Kárhozat, a Második Gyermek kereste fel otthonában a kerinek uralkodóját... Egy éjszaka az éppen szolgálatban lévő Fekete Vértes testőrparancsnok képében beosont a természetellenesen mélyen alvó király hálószobájába, akinek a vacsora alatt személyesen kevert altatószert az italába. Egy káoszbestia vérével pentagrammát rajzolt Roedgar meztelen mellkasára, pontosan a szíve fölé, majd a sötét jel minden csúcsában egy-egy parányi sebet ejtett a király testén. Miután a bestia és az uralkodó vére elkeveredtek, Kárhozat elsuttogta a szükséges igéket, aztán finoman vágást ejtett Roedgar csuklóján, és a kifolyó vért egy üres fiolába gyűjtötte. Végül a sebszájat összeforrasztotta saját nyálával, úgy, hogy csak halvány, vékony forradás maradt utána.

 A káoszbestia tisztátalan életereje által imigyen megferteztetett király vérének birtokában Soldron Seliar, a fekete tanokban elmélyült mágus könnyedén létrehozta a vérkötést^[7] Ezt követően a Halálúrnak csupán arra kellett ügyelnie, hogy senkinek ne szúrjon szemet az uralma alá vont, megszállott Roedgar, és olybá' tűnjön, hogy minden, amit a király dönt, határoz, cselekszik, önszántából, saját akaratából teszi.

 Ez pedig olyannyira jól sikerült, hogy amikor a kerin sereg behajózott az Aranyváros felé, kétség sem férhetett ahhoz, hogy ez Gyémántszemű Roedgar saját döntése – azaz fel sem tételezték, hogy esetleg valaki más állhat a készülő hadjárat mögött. A király legbensőbb vezérei persze tudták, hogy a „mesebeli" Aranyváros felkutatásának és elfoglalásának terve csupán álca, és hogy ők valójában a Kondor Birodalom elfoglalásáért kelnek útra. Azonban azt is szentül és büszkén hitték, hogy ez a vakmerő, monumentális terv egyenesen Roedgar fejéből pattant ki.

 Az Aranyváros-legenda körül kitört aranylázat valójában a Halálúr robbantotta ki^[8]. Úgy gondolta, hogy a Gerond középső részét elözönlő, az arany bűvöletében égő tömeg áradásában az inváziós hadsereg feltűnés nélkül képes lesz elvegyülni és partra szállni.

 Valójában, a hadjárat előkészületei már hónapok óta folytak a legnagyobb titokban. Az Aranyváros meghódítására érkezett szerencsevadászok flottájának tömegében akadtak csöndesen meghúzódó, megrakott hajók, amik észrevétlenül váltak le, és a part mentén délre vitorláztak.

 Ki törődött volna velük az aranyláz tüzében égve?

 Az Aranyváros a Fekete Karmok területén volt, de a rakott szállítóhajóknak jóval délebbre, a Véreskezűek földjén túl, a Szörnyfejűek országában kellett kikötniük. Nem akartak harcba keveredni, ezért erős varázslatokkal álcázták magukat, és ennek fedezékében hajóztak fel az Eliadonon illetve a Kisharon a kontinens belseje felé a készletekkel. Az előre meghatározott stratégiai pontokon rakodtak ki; hatalmas föld alatti raktárakat hoztak létre, amikben sózott húst, lisztet, zöldségeket és takarmányt helyeztek el. Óhatatlanul adódtak összetűzéseik néhány helyi ork törzzsel, de sem a veszteségeik, sem a harcok mértéke nem volt számottevő. Az utolsó raktár feltöltése után a lehető leggyorsabban tértek vissza a partvidékre, és elhajóztak északra az időközben toborzott katonákért, zsoldosokért.

 Ilyen előkészületek után lépett partra a Roedgar vezette kerin főhad, amely harcoló egységeinek létszáma elérte a hatvanezret. Nem egyszerre, hanem ütemezve érkeztek meg a hajók a Fekete Karmok partvidékére, és a teljes sereg hét nap alatt szállt partra. Leváltak az Aranyváros felé törő tömegtől, és a dzsungel peremén gyors iramban meneteltek a Birodalom szíve felé.

 Más hajók – főként zhíli zsoldosokkal és bőséges élelmiszer-utánpótlással megrakva –, jóval délebben kötöttek ki, és a Véreskezűek földjén léptek partra. Két külön hadként, az Eliadon illetve a Kishar mentén vonultak, mindig a folyóhoz közel. Nem vették be a csekély védelemmel maradt ork városokat, de az útjukba eső falvakat feldúlták, és kifosztották. Ezernyi emberrabszolgát szabadítottak ki, és fegyvereztek fel. Sietve vonultak keletnek, hogy csatlakozzanak a Roedgarhoz az utánpótlással.

 A három sereg csak most egyesült, a Szörnyfejűek területén, a lovagkirály által megjelölt találkozási ponton. Csaknem százhúszezren voltak, alig másfélnapi járásra az egymásra acsarkodó orkoktól – és várták a Jelet.

...

Gyémántszemű Roedgar tűnődve nézte az előtte álló párost. Egyikük, aki a vaskos varázsbotot hordozta, magas, hosszúkás arcú, sörtés hajú ember volt, akinek bal szemét kötés takarta – mintha csak őt akarná majmolni –, a másik pedig köpcös, fekete hajú fickó.

 Egy zoldrun varázsló és volenai tanítványa.

 Legalábbis ezt hazudták!

 Roedgar azonban tudta, hogy a helyzet épp fordított: valójában a „tanítvány" a nagyobb hatalmú mágus, nem a zoldrun. Ráadásul a „volenai" nem is ember, hanem ork! Mágikus álcát visel, hogy embernek higgyék!

 Ezek ketten pár nappal ezelőtt jelentkeztek nála, felajánlva értékes szolgálataikat. Már akkor alaposan megnézte őket „varázsszemével", és azonnal érzékelte a gyanús körülményeket. Jelen helyzetben végzetes híba lett volna engedni, hogy egy ork varázstudó szaglásszon a közelében, a lovagkirály mégis elfogadta ajánlkozásukat, ugyanis még az ork esetében is azt érzékelte, hogy – bár valódi kilétét titkolja – kétségkívül igazat beszél a tekintetben, hogy segíteni fogja őt az orkok elleni küzdelemben.

 A lovagkirály tudta, hogy nem hazudik.

 A bal szemüregében lévő gyémántszemhez fűződő legenda, miszerint „azzal olvasni képes az ellenség gondolatait" valójában nem volt igaz – viszont képes volt általa észrevenni, hogy akivel beszél, igazat mond-e, avagy hazudik. Ez a képesség oly felbecsülhetetlen ajándéknak számított, melynek hasznosságát és valódi értékét a király nem tudta volna aranyban meghatározni...

 Másrészt bérmágusainak egyike titokban kifürkészte mindkét ajánlkozót. Joshika Tamako, a jidori tűzmester első számú tanítványa már az első pillanatokban megállapította, hogy az embernek álcázott ork hitehagyott. A Káoszt szolgálja ő is, akárcsak a zoldrun, nem Grooms hatalmát. Semmiképpen nem az orkok ravasz kémei, akik azért jöttek, hogy kijátsszák őt: valóban az a céljuk, hogy Kondor elbukjon, a kerinek győzzenek.

 Roedgar nem fogadta őket feltétlen bizalmába, de nem adta jelét a különös párosnak, hogy észlelte hazugságukat. Elfogadta ajánlkozásukat, a biztonság kedvéért továbbra is megbízta figyelésükkel Joshikát, és várta, mit akarhatnak.

 Most épp egy felderítésről tértek vissza.

 – Nos, Yl'Agdardagh! – szólította meg a zoldrunt a lovagkirály. – Kedvező a hír, amit hoztál?

 – Kerangor nem hátrál tovább. Csatarendbe állt.

 Nem volt ez meglepő hír. A kerin felderítők már tegnapelőtt jelentették, hogy az északiak tábort bontottak, és dél felé vonulnak. Várható volt az újabb ütközet.

 – Istenmezőn?

 – Másfél órája kezdődött. Ölik egymást! Hullanak, mint a legyek! Ha így folytatják, alkonyatra ezren se maradnak...

 Gyémántszemű Roedgar elégedetten elhúzta szája szélét. Zord, féloldalas, kemény mosoly volt ez; nem szívderítő látvány.

 – Mily kedves tőlük, hogy kényünkre tesznek! – Intett a sarokban várakozó szárnysegédjének. – Kürtre fel! Megindulunk!

...

Soldron Seliar egy prémlobogós sátor mélyén hűsölt a kerin tábor közepén, és a vérkötés révén jelen volt Roedgar tudatában, amikor a jelentés érkezett.

 Minden szót hallott, mindent látott.

 Tudta, hogy Fekete Mogard hamarosan megérkezik hozzá, hogy aprólékosabb részletekkel is szolgáljon, mint azt Roedgarnak tették, de valójában nem érdekelte.

 A dolgok pontosan úgy alakultak, ahogyan tervezte.

 Szinte már unalmasan.

 Ásított.

 Ennél sokkal komolyabb erőfeszítésre számított; izgalmakra, bonyodalmakra, váratlan húzásokra.

 – Orkok! – morogta megvetően. – Eh...

 Bizseregni kezdett a bal halántéka.

 Ezen már meg sem lepődött. Előkotorta a lószőrpokróc alól kristálygömbjét, és lustán rátenyerelt.

 A gömb belsejében kavarogni, örvényleni kezdtek a színes gázok, és legbelül apró alakot formáltak.

 Aranykéz Ghotagrom arca vált felismerhetővé.

 Már vártam! Óh, mennyire sorsszerű...

...

A mágikus üveggömbből kibuggyanó sötét köd elkeveredett a sátorban hömpölygő, sötétszürke füsttel, ahogy a Halálúr dermesztő szelleme megjelent.

 – Nagyuram!! – sikította eszelős fejhangon Ghotagrom. – Nagy baj van! Segíts! Segííííííííts!

 – Ghotagrom, te Aranytorkú! – zengte Soldron Seliar. – Mi ez a nagy visongás? Tán eszedet vesztetted? Füst ölel körbe, jól látom? És ez a zaj, ez őrjít meg?

 A távolból duhogások, süvítések hallatszottak, mintha onagerek tucatjai okádnák pusztító terhüket; vágtató lovak patái dobogtak, fájdalmas nyerítések reszkették a levegőt, üvöltések, megvadult boranok bőgése, égő fa recsegése-ropogása, pengő-csendülő fegyvercsattogás, diadalüvöltések és halálsikolyok.

 – Elvesztünk! – harsogta a Legfőbb Kerítő. – Ments meg, nagyuram! Segíts hű szolgádon!!!

 Soldron Seliar egy pillanatig nem válaszolt; szórakozottan megbámulta Ghotagrom állapotát. A Kerítő ugyanis tépetten, kormosanmocskosan, több sebből vérezve térdelt az üveggömb előtt. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, arcán és mellkasán vágott-szúrt, vért szivárgó sebek; jobb karját furcsán, ernyedten lógatta az oldala mellett, vállán kétujjnyi mély, nyílt húsárok tátongott – talán csatabárd üthette – melynek alján megcsillantak a törött csontok végei.

 – Nocsak! Tán nem kedvünk szerint alakultak a dolgok?

 – Kudarcot vallottunk, nagyuram! – zokogta Ghotagrom. – Elbuktunk! Mindennek vége!

 – Csak lassan, érthetően!

 – A déliek elsöpörnek minket! Összecsaptunk velük az Istenmezőn... de ők olyan harcigépeket vetettek be ellenünk, amikről még sosem hallottam. Szétzúzták a Vascsizmák nehézlovasságát, tűzzel és acéllal kergették szét a Vágott Fülűeket, a gyalogos derékhadon pedig könnyedén átgázoltak... Ó, uram, nagyuram, segíts! Ezek a déli állatok lemészárolnak, elpusztítanak minket az utolsó szálig! De ha te segítenél, megmentenél és közbeavatkoznál szörnyű erőiddel... még mindig a trónra ültethetnél engem, és én olyan hű szolgád lennék, akiről mindig is álmodtál! – Kiabált. – Kérlek, nagyuram... Yvorl nevére kérlek... csinálj valamit!

 – Mi történik?

 – Borzalom! – sivalkodott a Kerítő. – Rettenet! Raghma'van elesett, akárcsak a törzsfők többsége! Káosz és zűrzavar uralkodik rajtunk! A győzedelmes déliek már a táborunkban járnak... gyilkolnak, fosztogatnak, gyújtogatnak... nem kegyelmeznek senkinek! Körülvettek! Magamtól nem menekülhetek... Nagyuram! Nagyuram! Hatalmas nagyúr! Méltóságos, kegyelmes, irgalmas Halálúr! Kérlek, kérlek, kérlek, mentsd meg hű szolgádat, ezt könyörgöm!

 – Jól van, Aranykezű, megnyugodhatsz. Feladatod végetért. Megtetted, amit vártam tőled.

 – Kimenekítesz a vérből, a füstből... a mészárlásból, nagyúr?? – Hát persze. – Soldron Seliar nem mosolygott. – A magam módján...

 Ghotagrom mágikus kristálygömbje úgy robbant fel, mintha több tucat tűzgolyó csapódott volna a sátorba. A tartófák összetörtek, a ponyva cafatokra szakadt, a berendezés pozdorjává tört. Földés fűcsomók röpködtek, Ghotagrom eltűnt a törmelék alatt.

...

A kerin had fegyelmezetten, állandóan harcra készen vonult: őket sohasem lehetett menet közben egy vakmerő oldalvagy hátbatámadással meglepni. Elöl, hátul és mindkét szárnyon a Kerin Vágtatók könynyű vértezetű, visszacsapó íjjal és egyenes, félhosszú karddal felfegyverzett lovassága biztosított. A főerőt alkotó harcedzett veteránokat vegyes fegyverzetű, számos nációból származó zsoldossereg vonta gyűrűbe. Egyrészt mert a kerinek nem hogy nem bíztak a zsoldosokban, de egyenesen meg is vetették azokat, akik nem dicsőségért, hanem pénzért harcoltak. Másrészt ez a leküzdhetetlen utálkozás nem gátolta meg őket abban, hogy az első sorokban vessék be azokat: így, mint egyfajta „élő pajzs" gyengíthetik a mögöttük jövő kerin főseregre nehezedő nyomást. Másrészt viszont egyáltalán nem bíztak abban, hogy a szedett-vedett „csőcselék" kitart a harc hevében: ezért nem egy tömbben, hanem részekre tagoltan, minden szárnyon és vonalon nagyjából egyenletesen elosztva vetették be a zsoldosokat. Mögöttük pedig minden esetben rezzenéstelen arcú, jeges szemű, harcedzett kerinek sorakoztak, akik egyértelműen, keresetlen szavakkal hozták a bérencek tudomására: nem fogják eltűrni, hogy bárki is hátat fordítson az ellenségnek.

 A főerőt a kerin harcosok legjava alkotta: a nehézlovasságot az Acélförgeteg, a gyalogságot a Kőarcú Talpasok és az Ököl harcirendek alkották, a had szívében pedig a legjobbak legjobbjai, a király elitgárdája, a Fekete Vértesek sorakoztak.

 Bár a kerinek, miként a zsoldosokat, a mágiahasználókat is megvetették – de képesek voltak félretenni fennhéjázó gőgjüket a cél érdekében (épp úgy, mint a zsoldosok esetében), ezért használták és előnyükre fordították a varázslókat is. Gyémántszemű Roedgar rendkívül büszke volt harcosaira, és szívét mindig elöntötte a népe nagysága fölött érzett már-már nyársatnyelt gőghöz hasonlítható, fensőbbséges öröm, amikor az egységesen fekete-vörös színeket viselő hadra vetette tekintetét. Ám ez a büszkeség nem tette önhitté, vakká vagy süketté: tudta, hogy egy hadjárat sikere nagyban függ a mágusoktól is, ezért – mivel Keriniában nem voltak varázslórendek – hat jidori varázstudót fogadott fel, akik valamennyien egy-egy őselemet uraltak. Bár a Föld erejét egyikük sem birtokolta, a másik három őselem mindegyikére két-két tudor is jutott. Ráadásul ott volt az a két mágus – Yl'Agdardagh és az emberforma ork –, akik utólag álltak a szolgálatába. Így a király kellőképpen felkészültnek érezte magát a lenézett, és szükséges rossznak tartott mágia terén is.

 A sereg harcoló egységeinek létszáma meghaladta a százezret – a kiszolgálókkal együtt a százharmincezret is – remekül kiképzett, kiváló fegyverzetű, tapasztalt harcosok valamennyien –, és nem férhetett kétség ahhoz, hogy játszva legázolnak bármilyen „ork rablóbandát", ami az útjukba kerül, még akár kétszeres-háromszoros túlerő ellenében is. Arról nem is szólva, hogy a türelmetlen harcosok alig vártak már valami igazi csatát: eleddig csak néhány, félig üres falut gázoltak le, ahol nem ütköztek jelentős ellenállásba.

 Vágyták a harcot. Vágyták már a vért.

 Igaz, másfél hete úgy tűnt, végre valami csataszerűség is kialakulhat, ugyanis az éj leple alatt különös, maszkot viselő ork népség támadta meg őket. Ám szervezetlenségük, csekélyke létszámuk és csőcselékszerű mivoltuk miatt az eleve hamvába holt rajtaütésből nem kerekedhetett ki valamirevaló csata: jóformán veszteség nélkül mészárolták le őket a kerinek; túlélőket sem hagytak. Ez a már-már szégyenteljesen könnyű győzelem nem csak a sereg önbizalmát, de az orkok iránt érzett megvetését is felszította.

 Ezek a félállatok nem ellenfelek! Hol teremhet itt dicsőség a magunkfajta Igazi Harcosoknak?! Csak legalább egyetlen nagy csatára gyűlnének össze, pusztán a testgyakorlás végett... meg hogy a kardunk ne rozsdálljon bele teljesen a hüvelybe!

 A kerin had csatamágusai eleddig egyáltalán nem használták művészetüket. Soldron Seliar meglepetésnek szánta őket, ha majd eljön az ideje. Az ugyan erősen valószínűtlen volt, hogy jelentős mágusok kószálnának errefelé, ám kétségkívül az orkok között is akadnak papok, sámánok és egyébfajta mágiahasználók, akik ellen hasznosak lehetnek a jidori mágusok.

 Jobb az elővigyázatosság!

 Ráadásul a Halálúr joggal tartott attól, hogy egy inváziós embersereg megjelenésének híre még a legősibb ellenségnek számító ork törzseket is egy táborba hajtja, és akkor – talán – ki tudja, mi minden meg nem történhet. Ezért kárhoztatta tétlenségre a mágusokat; ezért nem hagytak maguk mögött sem élő orkot, sem embert; de éppen ezért nem perzselhették porig a koszlott falvakat, mert nem akarták, hogy az égig kavargó füst rájuk terelje a figyelmet.

 Szerencsére az orkok sohasem arról voltak híresek, hogy figyelmeztetnék egymást a közelgő veszélyre – mindenki csak a saját irháját igyekezett menteni. (S ha ez nem sikerült?! Dögöljön meg a szomszéd boranja is! Meg maga a szomszéd is!) Így aztán a kiküldött portyázók mindig meglepetésszerűen zúdúltak az újabb és újabb ork tanyákra, ahol válogatás és ellenállás nélkül gyilkolhattak le öreget, nőstényt és karonülő porontyot.

...

Ma is legyőzhetetlenségük, és ellenállhatatlanságuk teljes tudatában vonultak a Trogorh-dombság irányába. A még szinte félálomban, monoton egyhangúsággal lépkedő katonák számára a menetelés alatt a koromsötét éjszaka szinte észrevétlenül folyt át előbb szürkületi derengésbe, majd pirkadatba. A fősereg élén lovagló Gyémántszemű Roedgarhoz ekkor felderítő érkezett.

 – Lovagkirály – szólította meg főhajtva a katona –, az orkok már csak egy iramodásnyira vannak, a lankás hegy mögött, a nagy síkságon, melynek neve Grooms Mezeje!

 – Istenmező. – A király bólintott. Maga mellé intette tábornokait. – Nézzük meg őket!

 Könnyű ügetésben érkeztek a lankás hegyoldalhoz, és ugyanazzal a lendülettel kaptattak fel a rövid emelkedőn. A felderítő a domb teteje előtt leugrott lováról, és a kantárszárat az ott várakozó társ kezébe nyomta.

 – Jobb lenne, ha innen már gyalogosan folytatnánk utunkat, felség. A hegytetőre pedig hason csúszva kellene feljutnunk, és úgy lekémlelnünk a síkságra, nehogy az orkok meglássanak.

 A lovagkirály gőgösen kihúzta magát lova nyergében, és villámló tekintettel nézett le az előtte álló harcosra.

 – Én a nemes kerinek királya vagyok – recsegte hidegen. – Harcos és hódító, ki már tucatnyi csatában győzedelmeskedett. Mögöttem százhúszezres, rettenthetetlen sereg, mely intésemre vérbe és tűzbe borítja akár az egész világot! Rájuk, Keriniára és önmagamra hoznék szégyent azzal, ha hason kúsznék-másznék néhány mocskos, félállati létből éppen csak kilábalt ork miatt!

 Sarkát lova véknyába bökte, és felfelé kaptatott. Tábornokai habozás nélkül követték.

 Pár szívdobbanásnyi idő alatt felértek.

 S ahogy odafentről szétnézték – még a lélegzetük is elakadt.

 Hatalmas síkság terült el előttük, melynek délen – sok-sok mérföldnyire kelet felé kanyarodó hegykaréj zárta útját, nyugaton homályos dombok, keleti peremén pedig sűrű erdőség kezdete sötétlett. Ezek között húzódott Grooms Mezeje – egy hatalmas, zöldellő síkság, melynek füve úgy hajlongott, hullámzott és fodrozódott a hajnali szélben, akár valami smaragdszínű tó felszíne. Hát itt volt az Istenmező: ez a roppant síkság, az ideális csatatér, melyen egykoron maga Btoektoe, a Nagy Egyesítő is megütközött ellenségeivel, és Grooms segítségével – diadalmaskodott!

 Ám a kerin király lélegzete nem a természeti adottságok miatt akadt el. Holtakkal, halódokkal teleszórt síkságot kellett volna látniuk...

 ...előttük viszont két irdatlan ork sereg állt. Harcra készen.

...

A Roedgar szemén át látó Soldron Seliar megrökönyödve bámulta a jelenetet. Aprólékosan megtervezett háborújában erre a lehetőségre nem számított. Főként azok után, amilyen jelentéseket legutóbb kapott.

 Átvertek! Kijátszottak!

 Nem mészárolták le egymást a déliek és az északiak! És hogy most sem azért sorakoztak fel a mezőn, hogy egymásra rontsanak azért volt nyilvánvaló, mivel nem egymással szemben, hanem a Trogorhdombság felől érkező kerinek irányába álltak.

 Nyavalyás Ghotagrom, az átkozott Kerítő észjárásoddal! Szerencséd, hogy már halott vagy!

 A Káoszpüspök sosem volt dühöngő fajta, most is csupán némi bosszankodással vette tudomásul, hogy a dolgok nem alakulnak anynyira könnyen, mint azt várta. Máris a következő lépésen törte a fejét. Egy pillanatra belenézett a lovagkirály gondolataiba, és meglepődve vette tudomásul, hogy Roedgar csöppet sem tart az orkoktól – még így sem! S nem azért, mert nincs tisztában a veszély nagyságával, az orkok számbeli túlerejével, vagy mert túlontúl önhitt lenne: pusztán azért érez így, mert ismeri mind saját seregének harci erejét, mind általában az orkokét. És a kettő közötti óriási különbség miatt, még az aggodalom szikrája sem csípte meg.

 És talán igaza van!

 Egyrészt hiába vannak az orkok két-háromszoros túlerőben, a jóval képzettebb kerin katonák így is elbánhatnak velük. Másrészt jól látható, hogy a két ork sereg nem egyesült. Nem szívlelik egymást, nem képesek levetkőzni évszázados előítéleteiket.

 Észak és Dél... Fehér és Fekete... Tűz és Víz...

 Nem egységes seregként, hanem megosztva, önállóan fognak mozogni. És külön-külön, legyen bármekkora harci tapasztalatuk is, egy Roedgar-szintű hadvezér játszva felmorzsolja őket.

 A Káoszpüspök visszahúzta fürkésző tudatcsápjait, hogy lehetőséget adjanak Gerondar legnagyobb stratégájának.

...

– Végre! – suttogta maga elé Gyémántszemű Roedgar. – Itt vár ránk az ütközet, ami megkoronázza erőfeszítéseinket! – Tábornokaihoz fordult: – Hozzátok a sereget a dombkaréjra! Magasodjunk az ork kutyák fölé, hadd öntse el hitvány szívüket a kétség és a rettenet! – A lovagkirálynak erről eszébe jutott még valami. – Készüljenek a jidoriak! És jöjjön hozzám a félszemű embermágus meg a szolgája azzal a varázsbottal! Hadd lássák az orkok, hogy nálunk van Grooms Ereklyéje, és általa ellenük fordítjuk istenük haragját. Ezeket a babonás, bálványimádó jószágokat már ezzel halálra rémítjük. Mire a nap delelőre ér, miénk lesz a győzelem!

 A tábornokok szívdobbanásnyit kivártak még, aztán látva, hogy egyelőre nincs több parancs, ellovagoltak.

 Gyémántszemű Roedgar magára maradt a domb tetején. Lova hátáról, jobb kezét kardja markolatán nyugtatva, szemét résnyire hunyva, összeráncolt homlokkal nézte az ork seregtesteket, és a fejében lassan kibontakozott az ütközet terve...

...

Könyörtelen Raghma'van az északiak törzsszövetségének élén komoran bámulta a dombtetőn álló, magányos lovast. Bár nem ismerte – ily messziről az arcát sem láthatta –, mégis biztosra vette, hogy a hódítók vezére az.

 – Hát itt vannak – mormolta inkább magának, mint alvezéreinek, Komor Tarongnak és Tigrismancs Ignorongnak. – Most dől el sorsunk és jövőnk. Ki tudná megmondani, mi vár ránk? Talán még az istenek Sem. Diadal... vagy dicső halál?

 – Négyagyar jövőt ontott, hadúr – emlékeztette Tarong. – Tudjuk jól, min múlhat e háború végkimenetele. Grooms Ereklyéjén!

 Raghma'van ajkai megfeszültek.

 – Taszít a gondolat, hogy egy megbízhatatlan Kerítőn múlhat a sorsunk...

 – Bízzunk Ghotagromban, uram! – mordult fel Tigrismancs. – Egyszer már bevált!

...

Ghotagrom nem halt meg a kristálygömb felrobbanásakor; testét láthatatlan esszenciapáncél védte. Ájtatos Kerangor rakta rá e rendkívüli erejű védelmező varázslatot közvetlenül azelőtt, hogy a Kerítő eljátszotta a Soldron Seliar szemének és fülének szánt szerepet. Mindezt Szarvas M'goath javaslatára, mivelhogy a vak sámán megsejtette, mi lehet a Halálúrral folytatott párbeszéd vége.

 Az esszenciapáncél megvédte ugyan a Kerítőt magától a robbanástól; nem szaggatták szét testét a kristályszilánkok, ám még így is csaknem belepusztult. Ugyanis megnyílt alatta a talaj, kövek és földdarabok záporoztak, és a törmelék teljesen betemette. Úgy ásta ki magát – zihálva, fuldokolva, félig kábán –, hogy az még egy Dogonnak is becsületére vált volna.

 Talán még így sem bírt volna kikapaszkodni a meglepően mély üregből, de eddigre megérkezett Vén Ordas meg az Aranykezű Testőrség néhány tagja, és kíméletlen elszántsággal kikaparták, kirángatták a törmelék közül.

 – A lábaaam... Ffffagh!... Beszorul!

 – Nem szorul az, főség, legföljebb bokából ott szakad.

 De nem szakadt.

 Ghotagrom csak percek múltán tért magához annyira kábaságából, hogy felfogja: minden rendben van, épségben megúszta az esetet. Néhány tucat karcolás ide vagy oda...

 Ugyanis az esszenciapáncél, bármily erős volt is, felfogta ugyan a robbanást, de abban megsemmisült.

 És ez a robbanás...

 ...iszonyatos volt!

 Csak amikor tudatra tért, akkor érzékelte Ghotagrom, mitől mentette meg őt M'goath előrelátása. Ott, ahová a színjáték előtt a sátrát felállították – félmérföldnyire a tábor szélétől –, most egy harminc méter átmérőjű, a közepén hat méter mély kráter tátongott. Ennek mélyéről húzták ki őt.

 Csaknem olyan állapotban, mintha azok a sebek, amiket a Halálúr átverése miatt imitáltak testén, mind valóssá váltak volna.

 Még Raghma'van is elismerően bámult rá, hogy ezt élve megúszta, és már nem tűnt annyira szkeptikusnak, mint korábban. Hisz ez az ördöngös Ghotagrom nyilvánvalóan az istenek – vagy a démonok – kegyeltje. A hadurat mégsem annyira az ő egészségi állapota izgatta, hanem a színjáték eredménye.

 – Bevált a terved, Kerítő?

 – Ó, efelől nincs kétségem! – sziszegte Ghotagrom mérgesen. – Hálát adhatok Groomsnak, hogy élve megúsztam.

 – Elhitte, hogy harcban állunk?

 – Nekem el. A kérdés csak az, ti mennyire hitelesen játsszátok el a csatát. Meg tudjátok téveszteni a felderítőit, ha vannak?

 A völgy felől elmosódott csatazajok hallatszottak. Már tartott a színjáték.

 – Egy éles szemű megfigyelő kiszúrhatná a cselt – dörmögte Raghma'van. – De bízzunk a Vágott Fülűekben, akik a környéken portyáznak, és nem hagyják, hogy az ellenség kémei annyira közel merészkedjenek!

 Ghotagrom megrázkódott, akár egy vízből kilábaló kutya.

 – És most jön a terv második része! – krákogta. – Hajrá! Fel, Grooms Csatabotjának visszaszerzésére!

 Raghma'van nem szólt, csak bámulta. Arcán nem mutatkoztak kétségek, de komor tekintetéből sejteni lehetett, hogy nem osztja a Kerítő optimizmusát.

 – Na aggódj már! – nyugtatta meg Ghotagrom. – Épp elég baj, hogy engem tör a frász!

 Mivel Raghma'van még erre sem reagált, Ghotagrom fontosnak vélte megosztani vele elképzelése lényegét:

 – Van egy remek tervem. Talán beválik... vagy ha nem, hát Grooms rogyasszon meg!

...

Pár perccel később a Legfőbb Kerítő már a Próféta sátra előtt toporgott. Be akart volna menni, de a bejáratnál posztoló fél tucat Ítélethozó dárdahegyeket szegezett a hasának, mellkasának.

 Tény, ami tény, a merénylet óta – nyilvánvaló hőstettei dacára – még most sem örvendett közöttük túlzott népszerűségnek.

 – Engedjetek! Beszédem van a Prófétával!

 – Nem beszél az senkihez.

 – M'goath vár engem.

 – Dehogy vár.

 – Fffaaagh! – mérgelődött Ghotagrom. – De rohadtul unom, hogy király létemre bunkó talpasokkal kell vitatkoznom!

 – Akkor ne vitatkozz! Menj el!

 – Ordas...

 – Lőjem hasba a közepső kettőt, főség?

 Mielőtt azonban vér csordult volna, a nagy hangoskodásra előjött Vurdonk, a Gyűlölet, és mogorván eltaszigálta a vehemens őröket a bejáratból.

 – De csak te, Ghotagrom! – röfögte. – Egymagad. A fegyverek kint maradnak!

 A Legfőbb Kerítő nem vitatkozott. Lecsatolta drágaköves markolatú dísztőrét, átadta Ordasnak, majd bebújt a sátorrésen.

 Odabenn kisebb csődületet talált.

 A sátor közepén elhelyezett ágyon a Próféta félig hevert, félig ült; hátát egymásra póckolt párnáknak vetve. Körülötte különféle törzsbéli Ítélethozók térdeltek, bal kezüket feléje nyújtották, mintha meg akarnák ragadni, de nem érintették meg. Ajkuk folyamatosan járt, de hangok nem hagyták el azokat; némán imádkoztak.

 Mennydörgőszavú nyitott szemmel hevert ugyan, de nem adta jelét, hogy tudomást venne környezetéről. Szempillái se rezdültek, miközben a fejénél tüsténkedő Vaják bűzös, ragacsos masszát kent szét a homlokán.

 Szarvas M'goath a Próféta lábánál állt, három lépésnyire a térdelőktől, és világtalan tekintetét lefelé fordította. Még csak a fejét sem mozdította, amikor Vurdonk odavezette hozzá Ghotagromot.

 – Mit akarsz, Kerítő? – kérdezte halk, színtelen hangon.

 – A Próféta... – nyögte Ghotagrom döbbenten. – Kerangor nem gyógyította meg?

 – Visszahozta lelkét a halál mezsgyéjéről, kiűzte belőle a lidérc rontását, de teste betegségét nem mulaszthatta el.

 – Fffagh!

 – Rohama volt. Ismét. – M'goath biccentett. – Hamarosan jobban lesz.

 – Hála Groomsnak!

 – Hála.

 – De amikor magához tér, szerinted lesz elég ereje...

 – Mit akarsz tőle? Mondd ki! Talán én segíthetek.

 Ghotagrom megnyalta a szája szélét zavarában, és ostobán vigyorgott.

 – Nem hittem volna, hogy valaha is erre fogom megkérni... de szükséges lenne... hogy ismét embert csináljon belőlem!

 – Nahát, ez mókás! – A sámán egyáltalán nem nevetett. – Épp az imént járt itt Ércagyú Rudarkogh, aki pedig azért fenyegetőzött és ígért be nagy-nagy pofonokat, hogy változtassuk vissza emberből orkká! – Szarvas M'goath a fejét ingatta. – De a Próféta sem egyikre, sem másikra nem képes még. Túlságosan legyengült. Erősödnie kell. Újra felépíteni önmagát.

 – Ffagh! Fontos lenne! Ezen állhat vagy bukhat a sorsunk!

 – Akkor sem.

 – De te... vagy valaki más?

 – Ismerem a varázslatot, de nem tudlak átváltoztatni. Sajnálom.

 – Emberré kell lennem! – nyüszítette Ghotagrom. – Ork formában sosem jutok be a kerin táborba! Levágnak, még mielőtt az Ereklye közelébe kerülhetnék!

 – Miért nem? – M'goathot nem lehetett kizökkenteni egykedvűségéből. – Az ellenséges ork táborba emberként hatoltál be? Miért ne juthatnál be orkként az emberek közé? Kerítő vagy! Találj ki valamit!

 – Fortélyos tervet találtam ki, ami sikerrel járhat... de ahhoz embernek kellene látszanom!

 M'goath vállat vont.

 – Borotváld le a szőrt a pofádról meg a tagjaidról, és ölts emberi ruhát...

 Ghotagrom gyanakodva meredt a sámánra.

 – Te most ugratsz?!

 – Csak ötletet adok. Egyébre sajnos nem telik.

 – Hát ez nem vicces.

 – Vidd magaddal Ércagyút! – javasolta M'goath. – Ő még mindig embernek hat. Megjátszhatja, hogy foglyul ejtett egy magas rangú orkot, a Legfőbb Kerítőt.

 – Hú, de jó napja lenne Soldron Seliarnak! – Ghotagrom beleborzongott a gondolatba, de valahol a tudata szegletében elkezdett formálódni valami bizonytalan elképzelés. – Bár ha másképp nem megy... hm... érdekes...

 A Próféta megmozdult az ágyon. Száját csikorgó hangok hagyták el. Vaják máris ugrott, rongyot mártogatott egy lavórba, lassan, óvatosan megnedvesítette a repedezett ajkakat, majd ugyanarról a rongyról vizet csöpögtetett közéjük.

 Mennydörgőszavú felemelte hatalmas lapátkezét, és félretolta vele a pocakos Fekete Karmút.

 – Engedjétek... közelebb... a Kerítőt! – csikorogta darabosan, vontatottan.

 Az ágya mellett térdelők egymásután felegyenesedtek, és ímmelámmal utat nyitottak Ghotagromnak. A Próféta erőlködve próbálta még inkább ülő helyzetbe könyökölni magát; ketten is ugrottak, hogy segítsék. Megigazították a párnákat a dereka alatt.

 Ghotagrom egészen közel ment az ágyhoz. Bár ő állt, a Próféta pedig ült, a szemük egymagasságba került.

 – Aranykéz Ghotagrom! – nyögte a Próféta. – Fortélyos bajnokom, hűséges támogatóm...

 – Ki?? Én??

 – ...menj, szerezd vissza, ami az enyém! Lopd vissza Grooms Csatabotját!

 – Azon vagyok – mormolta Ghotagrom. – Csakhogy így, ezzel a hírhedett ork külsővel nem lesz túl egyszerű, mert hogy...

 – Térdelj le!

 – Mi a fenének?

 – Megteszem, amiért idejöttél. Emberi álcát varázsolok reád.

 – Mennydörgőszavú! – csattant fel M'goath. Gyógyulásod kockáztatod, ha elpazarlod csekélyke erődet!

 – Ha a Csatabot újra a kezemben lesz, majd akkor... meggyógyulok!

 M'goath nem vitatkozott tovább. Időközben pedig Ghotagrom már buzgón leereszkedett.

 – Féltérdre, vagy mindkettőre? – érdeklődött készségesen.

 A Próféta elengedte a füle mellett a kérdést. Hatalmas tenyerét a Kerítő homlokára helyezte.

 – Felkészültél?

 – Várj! Várj csak! – Ghotagrom érdeklődve pislogott ki a roppant kéz alól. – Lehetne valami konkrét emberi külsőt kapni? Úgy értem, elmesélném, hogy szeretnék kinézni, és akkor te...

 – Összepontosíts! – recsegte a Próféta. – Idézd fel a külsőt, amit magadra kívánsz!

 – Máris. Próbálom!... Behunyhatom közben a szemem? Úgy könnyebben menne...

 A Próféta nyirkos tenyere felemelkedett a homlokáról.

 – Felkelhetsz.

 – Mi?! – nyögte csalódottan a Kerítő. – Nem sikerült?

 Mindenki öt bámulta; ki döbbenten, ki közönyösen, ki pedig kíváncsian. Ghotagrom megpillantotta tükörképét az egyik Itélethozó csillogó vértjében, és bár elmosódott volt az a képmás, megértette, miért bámulják.

 – E varázslat – csikorogta még mindig nehézkesen a Próféta – puszta illúzió. Feleannyira sem erőteljes és hatásos, mint amit egyszer már rád raktam. Máris hatni kezdett, és lefoszlik rólad a második nap végére. Vagy még hamarabb. – Súlyosan, reszelősen lélegzett. – Menj, bajnokom! Ne késlekedj!

 – Huhh! Nincs itt valakinél egészen véletlenül egy ezüsttükör? – Látva a gúnyos, fancsali pofákat, sóhajtott, és megrántotta a vállát. – Ffffagh! Mit is képzeltem...

...

Odakinn, a bejárattól távolabb, egy ponyvás szekér árnyékában Vén Ordas egy hatalmas termetű, páncélos Vascsizmával beszélgetett, aki a nagy meleg ellenére sem hajtotta fel sisakrostélyát. Ennek dacára sem volt túl nehéz kitalálni, ki lehet az.

 Ghotagrom közelebb sétált, és barátságosan köszöntötte: – Ércagyú!

 – Baaaaaaaah! – A Vascsizma helyből két lépést ugrott, és tán még meg sem vetette a lábát, már kirántotta roppant pallosát. – Mi a búbánatos...

 – Nyugalom! Csak én...

 – Kőszáli Yekken! – bömbölte Ércagyú, és felcsapta sisakrostélyát. – Te halott vagy! Láttalak kibelezve!

 Vén Ordas csupán azért nem rémüldözött és nem eresztett bele vagy két nyílvesszőt, mert ő tudta, miféle szándékkal kereste fel főnöke a Prófétát. Ő most csak vigyorgott a nagydarab Vascsizma megrökönyödésén.

 A Kerítő elégedetten vigyorgott; tehát az álca remekül sikerült. Épp Kőszáli Yekken külsejét kívánta magára ölteni.

 – Tedd le a pallost, Ércagyú! Ghotagrom vagyok.

 – Boranjószág! – bőgte a behemót megrökönyödve. – Hát ez meg... mi történt... Hát kellett ez neked, te szerencsétlen?!

 – Én magam akartam így – magyarázta Ghotagrom. – A Próféta rakta rám ezt az illúzióálcát.

 – Micsodaaa?! – Ettől Ércagyú még dühösebb lett. – Terád varázsolt?! Én meg hiába esdekeltem szép szavakkal, hogy szabadítsanak már meg ettől a gyűlöletes külsőtől, mindenféle átlátszó kifogásokat találtak... hogy a Próféta beteg... meg hogy épp nem ér rá, mert rohama van és habzik a szája? – A fogát csikorgatta. – Na, én most odamegyek, és amit kapnak...

 – Hallgass már el! – förmedt rá Ghotagrom. – Így vagy jól, ahogy vagy! Hasznodat venném emberként...

 – Ha még te is ugratsz... teeee... Tudod te, hány kart és lábat kellett már eltörnöm ennél kevesebbért?!

 – A kerinek táborába megyek, Yl'Agdardagh után. Vissza kéne szerezni tőle Grooms Csatabotját. – Ghotagrom vigyorgott. – Jól jönne ott valaki, aki így néz ki, mint te, és aki szívesen megszorongatná annak az alattomos zoldrun gyíknak a csupasz nyakát!

 – Höööh! Én vagyok a te orkod erre a feladatra!

 – Az én emberem! – helyesbített a Kerítő nagy lelki nyugalommal, és megpaskolta a behemót páncélkesztyűs kezét. – Szedd le a vasakat, rakd le a fegyvered, vedd vissza a csinos ágyékkötődet, és állj készen az indulásra.

 – Mi?! Miiiiiiiiiiiiiiiiiiii?! Nehogy már fegyvertelenül menjek!

 – Épp, mint a múltkor.

 – De...

 – Lásd be, egy páncélos, fegyveres harcos itt, az orkok birodalmának közepén gyanakvást keltene. Míg viszont, ha megjelenik a kerin tábor szélén a Gerondar-szerte ismert és tisztelt Kőszáli Yekken egy csapat frissen kiszabadított, fegyvertelen emberrabszolgával, ki gondolna bármi rosszat?

 Ércagyú nehézkesen emésztette meg a hallottakat.

 – Én egymagam leszek... a „kiszabadított csapat"?

 – Része annak. – Ghotagrom roppantmód büszke volt magára, ahogy elárulta terve legvalószínűtlenebb pontját. – Vérkopó és a falkám csaholnak majd mögöttem.

...

Az emberi külső nem keltett osztatlan sikert a feszült orkok között, de Vén Ordas és az Aranykezű Testőrség jelenléte megnyugtatta valamelyest a kedélyeket. Ghotagromnak sikerült úgy végigmennie a táboron, hogy csak pár tucatnyian próbálták megélezni a baltájukat a csontjain, de ezeket néhány kemény szóval jobb belátásra térítettek. Az alkalmi karámban hűsölő emberkutyák viszont izgatottan mocorogni kezdtek, amint megérezték a szagát.

 Aranylánc Ghotar – Ghotagrom kuzinja –, aki újabban a falka ügyelője lett, mérgesen sietett elő a sátra mélyéről, és csípőre tett kézzel, hunyorogva bámulta a jövevényeket.

 – Mit akartok? Hol a Legfőbb Kerítő?

 – Amott – bökött hanyagul a karám felé Ordas. – Emberkedik. – Mi a Groomssetét...

 – Elviszi a falkát.

 – Hova a Groomssetétvala...

 – Ahova akarja – vágott közbe a zsoldos. Majd magyarázatképpen szelíden, meggyőzően hozzátette: – Az övé.

 A kutyák vicsorogtak, morogtak, de Ghotagrom a félelem legcsekélyebb jele nélkül sétált be közéjük.

 – Falkavezér! – kiáltotta. – Talpra!

 A testek sűrűjéből izmos, koszos emberférfi egyenesedett fel, lerázta magáról a port, és fejét lehajtva várt. Arcába csüngő, csimbókos barna haja alól kivillant világoskék szeme, ajka vicsorra rándult. Látszólag nyugodtan állt, de enyhén reszketett, és olyan volt, akár egy ugrásra kész fenevad.

 Ghotagrom tétovázás nélkül odasietett hozzá, és az emberállat orra alá dugta a bal kezét.

 Szimatolás. Vad mordulás. Felismerés. Nyalintás a kézfejre. – Gazda.

 – Készen álltok a vadászatra, Vérkopó?

 – Születésünk óta.

 – Fegyvertelenül megyünk. – Ghotagrom elmerengett egy pillanatra. Aztán közölt még egy fontos információt: – Emberek ellen. – Jóóóó...

 – A falka engedelmeskedjen minden szavamnak, és csakis akkor harcoljon, amikor én parancsolom! Egy sem beszélhet, senkinek nem felelhet!

 – Megértettem, gazda.

 – Aki élve megússza, a legnagyobb jutalmat kapja, amit csak kívánhat: szabad emberként távozhat.

 – Rossz jutalom, Gazda: a szabadság éhezés. Kutyának lenni bőséges hús! Sok hús!

 – Ha győzünk, annyi húst kaptok, amennyit megenni se bírtok. Meg minden mást, amire vágytok: sört és bort, míves fegyvereket, a legpompásabb emberszukákat...

 – Hrrrr, hhhhhrrröörrrrrrr...

 – Futnotok kell, órákon át. Kevés lesz a pihenő.

 – Volt már elég – vakkantotta Vérkopó. – Túl sok is, a pihenő!

 – Ne aggódj, kutya! – vágta közbe Ercagyú, aki megunta a sok dumát, és a Kerítő után ballagott. – Az elkövetkező órákban nem fogtok unatkozni, nekem elhiheted.

 A falkavezér valamivel feljebb emelte a fejét, és félrerázta loncsos haját a pofája elől. Harciasan vicsorgott Ércagyú felé.

 – Orkszagú ember!

 – Harcostársam – felelte Ghotagrom. – Velünk tart.

 Az emberkutyát nem nyugtatta meg ez a válasz; sőt, még vadabbul vicsorgott, és teste ismét megfeszült.

 – Vérkopó a falkavezér! – csikorogta. – Én, Vérkopó!

 – Te vagy a falkavezér, Vérkopó – nyugtatta meg sietve Ghotagrom. – Az orkszagú ember a falkád engedelmes tagja lesz!

 – Micsodaaa?! – hördült fel Ércagyú felháborodottan. – Mi leszek én?! Megvesztél, boranjószág?!

 – Csak látszólag, pajtás. Elvegyülsz az emberkutyák között, és úgy viselkedsz, mintha te is a falkához tartoznál!

 – De miért ne lehetnék én a falkavezér?!

 – Mert a kutyák Vérkopónak engedelmeskednek, nem neked. – Ghotagrom a fejét rázta. – Csak egy módon tarthatsz velünk; a falka tagjaként. Ugye, fel tudod fogni, hogy csak így van esélyünk?

 – Ffffffh! – Ercagyú grimaszolt, kihívó pillantásokat vetett a vicsorgó Vérkopóra, aztán legyintett. – Na jó, most az egyszer...

...

Ghotagrom és a falka egy órával hajnal előtt indultak. Hogy ne érje őket bántalom az orkok részéről, Vén Ordas és két tucat testöre kísérte őket a táboron kívülre, jócskán a Vágott Fülű felderítők vonalán túlra. Odáig Ércagyú is lóháton tette meg az utat, ám amikor elérkezett az elválás perce, Ghotagrom idejét látta, hogy közölje társával a rossz hírt:

 – Búcsúzz el a lovadtól, Ércagyú! Bízd Ordasra! Mostantól neked is futnod kell, akárcsak a falka többi kutyájának!

 Az emberkülsejű Vascsizma felhördült ugyan erre a megjegyzésre, de csodamód nem tiltakozott. Nyilván már megemésztette a gondolatot, és ő maga is felfogta, hogy ha embernek akar látszani, el kell vegyülnie az igazi emberek között.

 Ghotagromnak viszont nehezére esett búcsút mondani kapitányának. Baljós előérzet gyötörte, és legszívesebben órákig húzta volna az elválást. Vagy még inkább: ahhoz érzett volna kedvet, hogy Ordassal együtt visszatérjen a táborba, végleg kiverve a fejéből ezt az öngyilkos küldetést.

 De már nem tehette! Hisz' ő maga ajánlotta fel, és tudta jól, milyen fontos, hogy sikerrel járjon.

 – Amint visszatérsz – mormolta kölyökképű kapitányának jelentsd Raghma'vannak, hogy elindultuk!

 – Na ja.

 – És ha esetleg úgy adódna, hogy nem térnék vissza...

 – Ne aggódj miattunk, főség! Már beszéltem Minoroghgal; ki fogja fizetni a zsoldunkat a háború végéig. Meg aztán több jó ajánlatot is kaptam más törzsbéli uraságoktól...

 – Grooms rogyasszon meg, Ordas! – fortyant fel Ghotagrom. – Legalább egy csekélyke együttérzést mutathatnál!

 – Oszt' mi végből?

 – Meglehet, most beszélünk utoljára...

 – Há', akkor ne nyavalyogjunk, mint a kislyányok! Búcsúzzunk harcoshoz méltóan! – Vén Ordas vigyorgott. – Ököl a szívre, oszt' Grooms kísérje lelkedet!

...

Nem egyenesen a kerin sereg irányába tartottak. Ghotagrom nyugatnak lovagolt, és az emberkutyák lihegve, csaholva futottak a nyomában. A falka csaknem kétszáz tagot számlált; többségében jól táplált, izmos egyedeket, de akadt köztük néhány beesett horpaszú, keshedt példány is – azok, akik megsérültek vagy megcsonkultak abban a rajtaütésben, ami annakidején Roegghánál érte őket. Nem mind pusztultak el, de a sorsuk megpecsételtetett; az erősebbek elmarták tőlük az élelmüket, és napról napra meg kellett küzdeniük a túlélésükért.

 Ércagyú helyezete érdekesen alakult. Vérkopó a leghátsó sorba parancsolta az új tagot, és az „orkszagú embernek" meg kellett vívnia a falkán belül elfoglalt pozíciójáért.

 Nehezen fogadták be. Rámorogtak, rávicsorogtak, feléje kapkodtak agyaraikkal. Ércagyú eleinte leereszkedő mosollyal tűrte megaláztatását, és megelégedett annyival, hogy beígért néhány kemény taslit. Ám amikor az egyik félkarú emberkutya rávetette magát a hátára és megpróbálta nyakszirten harapni, betelt nála a pohár. Heves mozdulattal lehajította magáról az alkalmatlankodót, majd úgy a torkára taposott, hogy széttiporta a gigáját.

 Az emberkutya a hátán fetrengett, haldoklott, és szörnyű, szörcsögő hangokat hallatott.

 – B'ssszki! – sziszegte Ércagyú bűnbánóan. – Ő harapott először... Senki nem rótta meg tettéért.

 Ghotagrom, aki jóval előrébb lovagolt, nem is észlelte a felfordulást, az emberkutyák pedig úgy szaladtak tovább az esemény színhelyéről, mintha mi sem történt volna.

 Ércagyú is továbblódult velük, de aztán mégis megtorpant annyira, hogy bevégezze művét. Letérdelt kínlódó áldozata mellé, megragadta a fejét, és erőteljes mozdulattal kitörte a nyakát.

 Aztán hatalmas léptekkel futott a falka után, és hamarosan beérte a leghátsókat. Rávicsorogtak, rámorogtak, de immár senki sem próbálta megharapni. Ércagyú pedig kihasználta frissiben kialakult tekintélyét, és vakmerően előrébb nyomult. Akadtak ugyan páran a falkában, akiknek ez nem tetszett, de némi erőfitogtatás – vicsorgás, fogmutogatás – után ők is félreálltak, akik pedig nem adták meg magukat ennyire könnyen, kaptak néhány pofont a behemót Vascsizmától, és miután attól jobb belátásra gerjedt az orruk vére, már ők sem akadékoskodtak.

 A déli pihenő előtt Ércagyú már közvetlenül Vérkopó mögött loholt, és üdvözült vigyorral szemlélgette a morgó, vicsorgó falkavezért.

 – Le tudnám nyomni – vallotta meg a pihenő alkalmával Ghotagromnak. – Lehetnék én a falkavezér... de persze nem leszek! – Rötyögött. – Ne aggódj, boranjószág! A látszat kedvéért... és csakis azért... engedelmes falkatag maradok! Ámbár... ha ez a Vérkopó nagyon pofátlankodik velem, lehet, hogy kissé megpocsékolom...

 – Ne! – sziszegte Ghotagrom. – Elronthatsz mindent!

 Ércagyú szánalmasan meredt maga elé.

 – Hát jó – dörmögte belenyugvóan. – De majd ha vége lesz ennek az egésznek... visszatérünk a dologra.

 – Elment az eszed? Emberkutyákkal marákodnál?!

 – Höhh! Jobb szórakozás, mint hittem. Élvezem. Egyszer majd neked is ki kéne próbálnod! – Ércagyú rötyögött, aztán a homlokát ráncolta. – Vagy inkább nem. Téged már az elején széttépnének...

Ghotagrom és a falka jókora kerülőt tettek nyugat felé, kilihegték magukat egy ritkás cuavayaligetben, majd északnak fordultak. A pihenő alatt a Legfőbb Kerítő újra meg újra a szájába rágta Vérkopónak, miféle viselkedést vár a falkától.

 – Ez hadicsel, nem nyílt támadás. El kell hitetnünk a kerinekkel, hogy én Kőszáli Yekken vagyok, ti pedig kiszabadított emberrabszolgák.

 – A kutyáid vagyunk, Gazda. Megöljük, akire rámutatsz.