A követek jóval alkonyat előtt maguk mögött hagyták a tábort, és délnek vágtattak a hegyek közti, végtelennek tűnő kősivatagban. Ghotagrom csupán egy maroknyi testőrt vitt magával; Vén Ordas válogatta ki őket személyesen, és természetesen ő is urával tartott. Komor Tarong közvetlenül indulás előtt csatlakozott hozzájuk.

 – Tarong! – lepődött meg Ghotagrom. – Nem úgy volt, hogy én tárgyalok Kerangorral?

 – Te viszed a szót – biccentett a Bélkiontó. – De kell valaki arra az esetre is, ha te esetleg nem érnél oda élve. Kiszenvednél kígyómarástól, hőgutától... vagy csak úgy, gyengeségből.

 – Az ilyesmi nem szokásom.

 – Azért én veled megyek.

 Vágott Fülű harcosok kísérték őket, több mint kéttucatnyian. Hogy pontosan mennyien, azt Ghotagrom nem tudta megállapítani, mivel a nomádok menet közben hol feltünedeztek, hol pedig újra elvágtattak. Mindig akadtak új arcok, akik hirtelen bukkantak fel a semmiből négyesével, ötösével, és kurta vakkantásokkal beszámoltak a csapatot vezető Narhognak a rájuk váró terepről.

 – Délkeleten magányos sziklák sorakoznak. Alkalmasak százszázötven lapuló lovas elrejtésére.

 – Elkerüljük őket. – Narhog azonnal meghozta döntését. – Dél felől, nagy ívben, aztán majd visszakanyarodunk.

 Lépésben haladtak a tikkasztó hőségben, és a szemüket visszaverődő fények sokasága gyötörte.

 Monguz Narhog sosem volt szószátyár, de úgy tűnt, most még a szokásosnál is mogorvább. Csak a legszükségesebb válaszokat adta, ha Ghotagrom vagy Tarong kérdezte, és aztán feltűnő igyekezettel máris előrébb ugratott, hogy ne tudják tovább faggatni.

 – Mi ütött ezekbe? – dörmögte Ghotagrom. – Úgy lógatják az orrukat, mintha azzal akarnák levakarni a szart a lovaik patájáról.

 Komor Tarong sem volt túlzottan beszédes kedvében, de ő legalább nem hagyta faképnél a Kerítőt, ha kérdezték.

 – Nincs már vezére, elanyátlanodott a falka – felelte.

 Ghotagrom a homlokát ráncolta.

 – Mi van?

 Tarong oldalra hajolt lova nyergéből, hogy a szája minél közelebb legyen a Kerítő füléhez.

 – A kán halott.

 – Fffagh! Micsoda?! Mikor... hol... és...

 – Elvágták a torkát a groovetter alatt.

 – Fffaggh! Átkozott, kínos eset!

 – Főleg amiatt – dörmögte Tarong –, mert a gyilkos tőrt egy Fekete Karmú markolta.

 – De... de... a Fekete Karmúak elvonultak!

 – Maradt jó néhány az Ítélethozók között.

 Ghotagrom a homlokát törölgette. Már közeledett az alkony, felélénkült a szél és kellemesen hűsítette, de ő ettől a hírtől verejtékezni kezdett.

 – G'orkoh és Rog'hoag alaposan összekaptak. Ha ez egyfajta megtorlás volt a kannibálok részéről...

 – Tartsd a szád, Kerítő! Nincs épp elég bajunk? Ne akarj újabb viszályt kelteni felelőtlen találgatással!

 – Ki kell kérdezni a gyilkos Fekete Karmút!

 – Aligha. – Tarong grimaszolt. – A groovetterben részt vevő Vágott Fülűek azonnal a kánjuk után küldték.

 – De... ez a szertartás nem a gyűlölködésről, a megtorlásról és a viszálykeltésről szól!

 – Így igaz. Csakhogy most mindenki ingerült, forr a vér, kezdenek felfakadni a régi sebek, melyekre megérkeztünkkor a hadúr kőkemény béklyót vetett. A törzsek félretették, de el nem feledték sérelmeiket... és azt hiszik, eljött az idő, hogy elégtételt vegyenek régi ellenségeinken.

 Ghotagrom hitetlenkedve ingatta a fejét.

 – Miért nem tesz valamit Raghma'van? Miért nem csap szét köztük kemény kézzel?

 Tarong nem felelt.

 Csak a lópaták csattogtak a köveken, és az állatok fújtatása hallatszott.

 – A Könyörtelen... – Tarong mondani akart valamit, de hirtelen elharapta a folytatást.

 – Mi van vele? – faggatta Ghotagrom. Türelmesen kivárt hat-nyolc levegővételnyit is, de miután továbbra sem kapott választ, megismételte. – Mi van vele?

 – Én sem vagyok fiatal – mormolta Tarong kelletlenül. – Az idő szelleme már rég megrágta lelkem, és visszaköpte azt. De az ő lelkét nemcsak az idő sorvasztotta.

 – Úgy érted, a lélekorzó lidérc...

 – Nem kell szóvá gyúrni és a szádon kiköpni minden tétova gondolatot!

 – Szerinted Raghma'van már nem képes...

 – Túl sokat fecsegsz! – csattant fel Tarong. – Az én uramhoz senki nincs fogható! És én magam szakasztom a torkában a hangot annak, aki mást mer szólani...

 Ghotagrom jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább ezt a kérdést. A gondolatai visszakalandoztak G'orkoh halálához.

 – Ki lesz az új kán?

 – A Vágott Fülűek ma éjszaka kérdezik meg a szellemeiket, és a táltosaik hajnalban nevén szólítják az új vezért. Azt, kit az első napon bármelyik klánvezér kihívhat...

 – Hm, érdekesen hangzik.

 – Emiatt poroszkálnak velünk a csikósok ily' kedveszegetten, hogy nem lehetnek ott, amikor az új kánt nyeregbe emelik. Vérét és életét Groomsnak áldozó vezérük utolsó parancsa béklyóként köti őket hozzánk. Így megeshet, hogy mire visszatérnek, legádázabb vetélytársuk, a Vándorsólyom-klán soraiból kerül ki népük új ura.

 Ghotagrom először vállat vont, mintegy „hát nem tökmindegy" flegmasággal...

 ...de aztán megnyúlt a képe.

 – Fffagh! Várjunk csak! Mit mondtál? A Vándorsólyom-klán?? – Lobbanó Grakhot könnyen úrrá tehetik a szellemek... de ha nem így lesz, vérrel vívja ki magának a kán aranynyergét.

 – Grooms rogyasszon meg, Tarong! Te most ugratsz engem?! – Nem szokásom játszani a szavakkal.

 – Lobbanó Grakh lesz a Vágott Fülűek nagyhatalmú kánja? – Az ifjú klánvezér lelkét nagyratörő vágyak fűtik. Nem fog fejét lehajtva az új kánra várni, mikor ő maga is azzá lehet.

 – Ffffaaaagh! – recsegte Ghotagrom. – Vissza kell fordulnunk! – Ugyan miért?

 – Adjunk esélyt Monguz Narhognak, hogy kitépdesse a Vándorsólyom tollait... vagy ha ő elbukik, hadd álljak az útjába én! Komor Tarong érdeklődve bámult rá.

 – Igen, mintha hallottam volna valami szófiabeszédet arról, hogy Lobbanó Grakh meg te nem isztok egymás kupájából.

 – Shikyemest esküdött ellenem az a lóbaszó tahó!

 Tarong elvigyorodott a durva kifejezés hallatán.

 – Hej, reccsent a szavad, Kerítő! De hiszen akkor éppen azért kéne emésztened magad, hogy legyen ő az új kán, mert akkor már nem lesz joga beteljesíteni rajtad a vérbosszúját.

 Monguz Narhog, aki legalább öt méterrel előttük lovagolt, most bevárta őket.

 – Már hogyne lenne – mormolta. – Félretudod a törvényt, Tarong. Nincs joga új shikyemest kötni... de kötelessége a régebben kötötteket sürgősen beteljesíteni!

 Valóban; sokan mondták, hogy Narhognak kivételesen remek hallása van.

...

Egész éjszaka lépésben haladtak délnek, csupán kisebb-nagyobb pihenőket tartottak reggelig. A délelőttöt és a déli órákat egy nagyobb szikla kagyló formájú üregének árnyékában átaludták, és a délután közepén folytatták útjukat. Ám alig tettek meg pár mérföldet, az egyik felderítőpáros vágtatva jött vissza.

 – Lovasok! – jelentette a Vágott Fülű; két ujját mutatta. – Déliek, fegyverrel, épp előttünk, egy vágtányira.

 – Csak ketten? – csodálkozott Ghotagrom, a nomád feltartott ujjai felé bökve. – Akkor mire ez a nagy izgalom?

 – Nincs izgalom – felelte a felderítő helyett Monguz Narhog. – De nem ketten vannak, hanem kétszer annyian, mint mi.

 – Felderítők lehetnek?

 – Követek.

 – Mi?! – Ghotagrom nem csak a szemébe csorgó veríték miatt pislogott. – Biztos vagy benne?

 A felderítő mereven ült szikár hátasán; úgy tűnt, zokon vette a kérdést. Aztán mégis válaszolt:

 – Akárcsak nálunk: letört hegyű lándzsa, fehér szalagokkal. – Hány szalag van?

 – Négy rövid, két hosszú.

 A Legfőbb Kerítő az emlékei közt keresgélt.

 – Magas rangú személy vezeti őket – mormolta.

 – Klánfőnök, legalább.

 – Ez jó hír! – derült fel Ghotagrom. Szélesen intett. – Nosza! Gyerünk, eléjük!

 – Vagy inkább várjuk be őket! – indítványozta Monguz. – Ez a terep épp megfelel. Íjászok lapulhatnának ott és ott... azok a sziklák kiváló rejteket nyújtanak.

 Ghotagrom csak pár pillanatig fontolgatta ezt a javaslatot. Aztán nemet intett.

 – Tárgyalni akarunk, nem harcolni.

 – Az elővigyázatosság és a körültekintés dicső erények; kár lenne elhanyagolni őket.

 – Egyetértek – somolygott a Kerítő. – Ám épp így szolgálom ezeket legjobban. A déliek bizonyára már ugyanúgy tudnak a mi jelenlétünkről, mint ahogy mi is kikémleltük őket. Nyilván nekik is vannak felderítőik... – Látván Monguz Narhog arcán az árnyékot, sietve helyesbített: – No, persze ők biztosan nem annyira ügyesek és jók, mint ti, Vágott Fülűek... de hiba lenne lenézni őket és azt feltételezni, hogy könnyelműen belovagolnának a csapdába. – Meggyőzően biccentett. – Ezért nem helyezünk sehova íjászokat. Nem akarjuk, hogy eleve gyanakvás költözzön a szívükbe, ha azt látják, hogy feleannyian fogadjuk őket, mint amennyiünket korábban kikémleltek.

 – Már megbocsáss, hogy közbeugatok, főség! – Vén Ordas a fejét rázta. – Ezek egy Kerítő gondolatai.

 – Na és?

 – Rossz okoskodás.

 Ghotagrom pár hónappal ezelőtt még felcsattant volna ezekre a pimasz szavakra, de mostanra már belátta, hogy érdemes megszívlelni – de legalábbis fontolóra venni – minden észrevételt, még akkor is, ha bosszantóan hangzik.

 – Hallgatlak, Ordas.

 – Ha nem helyezel ijászokat, ha nem véded magad, főség... az ellenség ostobának gondol... vagy amit még inkább nem kívánsz: idegesek lesznek és azon morfondíroznak, vajon miféle csapdát állítottál, amiről ők nem tudnak. Ha viszont észlelik a sziklákon lapuló íjászokat, nyugodtak lesznek... hisz' erre számítanak.

 Monguz Narhog és Komor Tarong egyetértően bólogattak. Ghotagrom viszont hosszan töprengett ezen a felvetésen.

 Végül rábólintott.

 – Behódolok az érveidnek, Ordas. Más esetben tétovázás nélkül követném a tanácsodat... de nem most. Ez egy különleges alkalom. Hajszálon múlhat, sikerül-e meggyőznünk a délieket vagy sem. Gyanakvás mindenképpen lesz, bármit teszünk vagy mondunk is... de a tárgyalási taktikámat a feltétlen hitre és bizalomra alapozom. Még színleg sem akarom azt mutatni, hogy cselt állítok vagy fegyverrel fogadom a déliek követeit. – Meg sem várva, mit szólnak erre a társai, sietve rendelkezett. – Monguz! Vidd hátra a harcosaidat száz lépésnyire! Maradjatok lóháton, de ne lássanak a kezetekben fegyvert! A testőrségem válljon két részre, húsz-húsz lépésre helyezkedjenek, tőlem jobbra illetve balra. Csak hárman maradunk itt. Én, Tarong és Ordas. – Biccentett. – Ordas, vedd át a béke jelét a Vágott Fülűtől!

 – Nehogy már! – tiltakozott az ifjú kapitány, és megpaskolta a combjánál lógó számszeríjakat. – Nem lesz szabad a kezem!

 – Igaz. – Ghotagrom változtatott. – Akkor négyen leszünk. Itt marad a zászlótartó is!

 Monguz Narhog komoran meredt Ghotagromra, mintegy arra várva, hogy a Legfőbb Kerítő ráébred a tévedésére és meggondolja magát. Aztán amikor őt továbbra sem invitálták, hogy részt vegyen a találkozáson, sértetten biccentett, és heves kurjongatásokkal terelte hátra a Vágott Fülű harcosokat.

 – Vajon mi lehet emögött? – mormolta Komor Tarong. – Cselvetés? Be akarják vérezni a kezüket? Mintha kígyót próbálnánk fogni a sátorban: nem tudni menekülni fog-e, vagy mérget köpve nekünk ugrik.

 – Szerintem ez kedvező fordulat – értékelte Ghotagrom. – Megértetem velük, hogy nekem Kerangorral van szavam, és védőkísérettel lovagolhatunk a déliek táborába. Nem kell attól tartanunk, hogy rajtunk üt valami Véreskezű csürhe, akik semmibeveszik a Békejel szentségét!

 – És ha ezek meg azt akarják, hogy mi kísérjük őket Raghma'van elé?

 – Akkor kemény tárgyalás lesz. – Ghotagrom vállat vont. – De bízz bennem! Ebben mi, Kerítők elég jók vagyunk.

...

A déliek rendezetlen sorokban, masszív csapatként bukkantak elő egy távolabbi sziklacsoport mögül, és egyenesen Ghotagromék felé tartottak. Nyilván pontosan tudták, hogy már várják őket, mivel nem adták jelét meglepetésnek, megtorpanás nélkül vágtattak.

 – Ffagh! Ezek... le akarnak gázolni bennünket?

 A Kerítő aggodalma azonban korainak bizonyult. A déli csapat zöme másfél nyíllövésnyire tőlük megfékezte lovát, lecövekeltek egy szikla árnyékában, csupán maroknyian vágtattak tovább. Végül még ezek öten is könnyű ügetésre váltottak.

 – Véreskezűek, főség – jegyezte meg Vén Ordas. Nem kérdezték, de megmagyarázta, mire alapozza véleményét. – Vörös lengő lobog a fehér csíkok között.

 – Csonkoló Ragon vezetheti őket – vélte Komor Tarong, utalva a fehér szalagok sokaságára, mely magas rangú követet jelzett. – Vagy tán maga Emberirtó Taghoran?

 Ghotagrom vállat vont.

 – Tökmindegy.

 – Felismered valamelyiküket? – faggatta a Bélkiontó. – Te láthattad őket, amikor eloroztad a Rubinszemet...

 – Nagy port vernek. – Ghotagrom a szemét meresztette. – És úgy rémlik, nem volt ott jelen Véreskezű főnök...

 Elhallgatott. Eszébe jutottak azok a múltkori események a kínzósátorban, és magabiztossága megrendült kissé. Most nincs itt Yl'Agdargadh, hogy kíntűrő varázst bocsásson rá, most nincs jelen Kőszáli Yekken, hogy feláldozza életét „ork barátaiért", és Ércagyú sincs, hogy elemi erejével szétcsapjon a rátámadók között.

 A szemét meresztgette.

 A déliek küldöttsége kibontakozott a porfelhőből, és már hallani lehetett lovaik fújtatását, a paták csattogását.

 Aztán szinte egyik pillanatról a másikra „karnyújtásnyi" közelségbe értek. Persze, még legalább ötven méterre voltak, de Ghotagrom úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné őket.

 Immár lépésben közeledtek. Elöl egy széles, tömzsi alak. Közvetlenül mögötte két izmos harcos, valamivel lemaradva a zászlóvivő, egy nagydarab fickó, és még hátrébb egy bőrvértes íjász.

 – Aha! – lehelte Ghotagrom. – Felismerem, kétségkívül! Fojtogató Ordeth vezeti őket!

 – Az meg ki a fene?! – Komor Tarong a homlokát ráncolta. – Nem sok csatában foroghatott, ha nem ismerem a nevét.

 – Kulcsos Dgetgoth alvezére. Klánfőnök az Enyveskezűeknél.

 – Enyveskezű? – csodálkozott Tarong. – Akkor mire fel a vörös lengő a Békelándzsán?

 – Ha ez cselszövés – csikorogta Vén Ordas –, én a jobb oldali kísérőt és az íjászt szedem le. Tarong, tartsd a szemed a bal szélsőn! Főség, tied az Enyveskezű.

 – Nyugi! – intette Ghotagrom. – Nem harcolunk, tárgyalunk. – Há', eleinte, legalábbis...

 Pár szívdobbanással később a déliek küldöttsége lefékezett előttük. Vezetőjük kihúzta magát a nyeregben, jobbját a válla mellé emelte, balját a mellkasára tette; így jelezve, hogy nem markol fegyvert, szándékai őszinték.

 – Grooms magas! – kiáltotta a szokásos üdvözést. – Az ő szavát hordozom!

 – Grooms a legmagasabb – felelte Ghotagrom. – Fülem nyitott az ő szavára.

 – Fojtogató Ordeth, ez vagyok, a Háromujj klánfőnöke, az Enyveskezűek királyának, Kulcsos Dgetgothnak vérségi alvezére. Viszonozni illett a bemutatkozást.

 – Aranykéz Ghotagrom, ez vagyok, az Aranykezűek klánfőnöke, a Legfőbb Kerítő.

 Fojtogató Ordeth folytatni kívánta a szokványos tárgyalási menetet, ám ennek hallatán úgy viselkedett, mintha villám csapott volna belé. Megreszketett, a szeme kidülledt, szája tágra nyílt. Lova felnyihogott, táncolni kezdett alatta.

 – Fffffffaaaaaagh! – nyögte, próbálván megfékezni virgonc paripáját. – Te vagy... Ghotagrom?!

 – Nos...

 – A Rubinszem tolvaja?! Az, aki kijátszott és nevetségessé tett valamennyiünket Grooms szemében?! A Megszégyenítőnk?!

 – Ne szívd mellre! – nyugtatta Ghotagrom. – Csak azért tudtam hülyét csinálni belőletek, mert Grooms akaratát teljesítettem... és mellesleg a szerencse is mellém szegődött.

 – De tényleg?! Te lennél az Aranykezű?!

 – Nem ismersz meg? – Ghotagrom cinkosan kacsintott. – Ja, persze, hogy nem... hisz' akkor emberformát viseltem. Nem emlékezhetsz a pofámra... – Legyintett. – De felejtsük el a múltat! Azt mondd inkább, amit a jelen diktál!

 Fojtogató Ordeth lehorgasztotta a fejét, és a köves talajt bámulta. Mögötte kétfelé sodródott két Véreskezű kísérője, és a zászlóhordozó ugratott előre. Hatalmas termetű, csupaizom fickó volt, aki úgy ülte meg méretes paripáját, mintha csak egy vézna agarat szorongatna vaskos combjai között. Csupasz mellkasát oltalmazó rúnák és törzsi tetoválások borították; rengő mellés karizmai miatt felsőteste hihetetlenül vaskosnak, szélesnek tűnt. Ám mégsem a roppant izmok kölcsönözték külseje legérzékelhetőbb jellegzetességét, hanem az a különös kísugárzás, mely lehengerlő erőt árasztott teste minden porcikájából. Ahogy a Békezászlóval a kezében előretört, ő került a középpontba, társai, kísérői akárha ott se lettek volna. Egymaga magasabbanak és hatalmasabbnak tűnt, mint a teljes tárgyaló különítmény együttvéve, beleértve Ghotagromot és Komor Tarongot is.

 A Legfőbb Kerítő csaknem kiesett a nyeregből.

 – Kerangor! – nyögte hitetlenkedve. Majd meghajlott a hatalom ereje előtt. – Nagykodó!

...

Ájtatos Kerangor, minden orkok nagykodója állva is az orkok többsége fölé tornyosult, megtermett lova hátáról viszont úgy bámult le a fejét lehorgasztó Kerítőre, mintha több fejjel magasabb lenne.

 – Ghotagrom! – recsegte. – Hallgatlak.

 – Ööö... ööö... ööö...

 – Amikor legutóbb szemben álltunk, sokkal bátrabb voltál. Magabiztosabb. Pimaszabb. Most mi a baj? Az zavar tán, hogy már nem emberformában vagy?

 Ghotagrom végre erőt vett magán.

 – Nem számítottam a jelenlétedre, nagykodó... de legalább már értem a Békezászlón lévő Véreskezű lengő jelentését. Téged jelöl. – A fejét ingatta. – De hogy lehetséges, hogy te... ööö... itt vagy? Nem pedig a seregeddel?

 – Grooms megérintett, ismét. Szólt hozzám, ugyanúgy, mint akkor, amikor holtan vágyta a hitszegő Radogh Drommelt és tanítványait. Megmondta, mit tegyek, és én, hűséges híve engedelmeskedem akaratának.

 – Kíváncsi lennék... mit sugallt neked Grooms?

 Kerangor türelmetlenül intett, mintegy elvágva ezzel a kérdések fonalát.

 – Te azért indultál, hogy szövetségre bírj a kerinek ellen, és arra kérj, gyógyítsam meg a Prófétát. – Fejet hajtott. – Grooms akarata ez. Megteszem.

 – Grooms magas! – suttogta Ghotagrom döbbenten. Ily könnyű győzelmet legszebb álmaiban sem mert volna remélni. – Úgy érted, fegyverszünet köttetik közöttünk, és te hajlandó vagy velem visszatérni a táborunkba, hogy meggyógyítsd Mennydörgőszavút?

 – Ezt mondtam épp.

 – De... képes vagy rá?

 – Grooms adja erőm. Az ő akaratát hordozom.

 – Nagyuram...

 – Induljunk már! – recsegte Kerangor. – Minden perc késlekedés végzetes lehet!

 Ghotagrom agyában ezerféle gondolat kavargott. Többek között az is, hogy ez csupán csel. Kerangor nem meggyógyítani akarja a Prófétát, hanem a közelébe kerülve végképp elpusztítani. Még úgy is, hogy ebbe akár ő maga is belehalhat.

 Hisz abban, amire készül. Grooms szavát követi.

 De vajon mit akar Grooms? Mennydörgőszavú halálát, vagy meggyógyulását?

 Ghotagrom döntött.

 – Jöjj velem, nagykodó! És csak hogy tudd: félned nem kell semmitől! Raghma'van, a Könyörtelen Grooms nevére esküdve, személyesen garantálja biztonságodat.

 Kerangor ránézett. Arca komoly maradt, de a szemében mintha csillogott volna némi derű.

 – Jó tudni – dörmögte. – Bár ez... francot se érdekel!

...

Az északi és a déli követek – a korábban hátramaradt kísérettel – együtt lovagoltak vissza Raghma'van táborába, és bár tapintani nem lehetett volna a köztük feszülő ellenségeskedést, a többórás út alatt alig hangzott el közöttük szó.

 Ghotagromban számtalan kérdés felvetődött, amit szeretett volna feltenni Kerangornak, de az orkok nagykodója maga elé meredve, rezzenéstelen képpel lovagolt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki bármire is készségesen válaszol.

 A Kerítő persze próbálkozott.

 – Tudsz a kerin seregről, nagyuram?

 – Ki nem?

 – Tudod, ki irányítja őket?

 – Jobban, mint ők maguk.

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Közös ellenségeink. Csakis akkor lehetünk úrrá fölöttük, ha félretesszük a viszályt, és összefogunk!

 – Grooms akarata szerint.

 – Képes vagy meggyógyítani a Prófétát? Hajlandó vagy szövetségre lépni velünk Soldron Seliar és kerin kutyái ellen?

 Kerangor egyenes derékkal ült a nyeregben.

 – Ha Grooms úgy akarja.

 – Akarhatná máshogy? Kívánhatná Grooms, hogy az ő birodalma és a népe a Káosz fennhatósága alá kerüljön?

 Kerangor ünnepélyesen meredt a Kerítőre.

 – Sem te, sem én nem ismerhetjük Grooms igaz akaratát. Ne keressük, ne firtassuk az értelmét! Ám ha szól hozzánk, engedelmeskednünk kell! Ezért jöttem.

...

Monguz Narhog hírvivőt küldött előre, így amikor a követek a táborba értek, már mindenki tudott az érkezésükről. Raghma'van a hosszúház előtt, karba tett kézzel fogadta őket, mögötte félkaréjban sorakoztak az egyes törzsek főnökei, köztük a Vágott Fülűek frissiben választott, ifjú kánja, Lobbanó Grakh. Klánfőnökök, alvezérek, hősi címek birtokosai alkottak lazább kört a sátor előtti térség körül, és mögöttük ezerszám toporogtak, tolongtak, tülekedtek a kíváncsi harcosok. Akik nem tudtak bezsúfolódni a térre, sorfalat alkottak egészen a tábor széléig; és az érkezőknek köztük kellett belovagolniuk.

 Mindenki látni akarta Ájtatos Kerangort, a Kondor Birodalom legendás nagykodóját, Grooms Evilági Helytartóját!

 A harcosok többsége szájtátva bámulta a roppant alakot, mások kihívóan vicsorogtak rá, dobbantottak, az öklüket rázták vagy gyalázkodásokat harsogtak. Kerangor úgy léptetett végig köztük, mintha ott se lennének. Nem foglalkozott sem a tisztelettel fejet hajtókkal, sem az acsarkodókkal.

 Négy Koponyalyukasztó harcos tört elő a tömegből, és baltát lóbálva, sértéseket fröcsögve Kerangor felé lódultak. Az egyiket azonnal elsodorták a követet védelmező Véreskezűek, másik kettőt Vágott Fülű lovasok tereltek vissza hosszú nyelű kopjáikkal, a negyedik viszont áttört közöttük, és dobásra lendítette baltáját. Ám mielőtt a fegyver elhagyta volna a kezét, kurta vessző csapódott a vállába, és annak ereje kicsavarta felsőtestét. A Koponyalyukasztó felbömbölt, és próbálta visszanyerni egyensúlyát. A második vessző azonban a mellkasába fúródott, és leterítette.

 – Ostoba! – sziszegte Vén Ordas megvetően. – Mit képzeltél?

 A Koponyalyukasztókat felháborította az, ami a társaikkal történt, és némelyek ordítozva, vicsorogva, morogva próbáltak közelebb kerülni, ám ezeket már saját társaik fékezték meg. Igaz, sem Csillagarcú Magraf, sem a klánfónökök nem voltak itt, de akadtak kisebb főnönök, családfők, akik fel tudták mérni, miféle véres megtorlásra számíthatnak, ha megszegik Raghma'van határozott parancsát, amit hírkiáltók tettek közé jóval ezelőtt: „A követeknek nem eshet bajuk! Halálfia, ki fegyvert emel rájuk!”

 A Koponyalyukasztók egymás között tusakodtak, acsarkodtak, de már nem akadtak újabb próbálkozók. Még ha lett volna is valaki, mire kitörhetett volna testvérei szorításából, a lovasok már továbbhaladtak.

 Kerangor nem zavartatta magát. Rezzenéstelen képpel lovagolt, és épp csak a szeme sarkából pillantott oldalra; változatlan tempóban léptetett tovább.

 Pár pillanattal később Ghotagrom lesiklott lova nyergéből, és ruganyos léptekkel a vezéri sátor előtt várakozókhoz sietett.

 – Raghma'van, hadúr! – kiáltotta nem titkolt büszkeséggel. – Küldetésem sikerre vittem. Ím, itt van velem Grooms Evilági Helytartója, Kerangor, az Ájtatos, a Birodalom nagykodója, ki eljött, hogy tárgyaljon veled.

 Ghotagrom egy pillanatig még kiélvezte a vezérek elismerő, hitetlenkedő pillantásait – még a rátarti Lobbanó Grakh is érdeklődő tekintettel bámult rá –, aztán oldalra lépett, helyet adva a déli követeknek.

 Kerangor, aki útközben átadta a Békelándzsát az egyik Véreskezűnek, a táborba érkezés előtt nem sokkal visszavette azt. Most közelebb léptetett a várakozó törzsfőkhöz, de nem szállt le a nyeregből; felülről nézett le az őt fogadókra. Bal kézzel tartotta a lefittyedő hegyű, szalagoktól övezett rudat, jobbját pedig ökölbe szorítva csapta oda domború mellkasára.

 – Grooms magas!

 – A legmagasabb! – Raghma'van szertartásosan viszonozta az üdvözlést. Úgy illett volna, hogy fél térdre ereszkedjen, vagy legalább fejet hajtson a nagykodó előtt, ám sem ő, sem a többi törzsfő nem adta meg ezt a kötelező tiszteletet.

 Mint ahogy egyelőre Kerangor sem szállt le a lova hátáról.

 Neki kellett volna folytatnia az üdvözlő mondatok sorát, hivatalosan megnevezni önmagát, és a kíséretben lévő magas rangúakat, ám ő nem szólt többet. Mereven ült a nyeregben, kezében a Békezászlóval, és némi megvetéssel bámult le engedetlen „alattvalóira", kik nem átallottak szövetkezni és hadba vonulni ellene.

 Raghma'van hosszan – nagyon hosszan – kivárt, időt adva vendégének a folytatásra, de aztán kurtán biccentett.

 – Jöjj, Kerangor, tapodd sátram földjét, fogadd el az étket és italt, amivel megkínállak!

 A nagykodó azonban még mindig nyeregben maradt.

 – Nem enni és inni jöttem, hanem Grooms akaratát szolgálni. Hol találom azt, ki az ő prófétájának vallja magát? Hozzá kell látnom a gyógyításához haladéktalanul!

 – A hosszúházban van. Idehozattam.

 Kerangor magához intette egyik testőrét, és a kezébe nyomta a Békezászlót, majd leszállt a nyeregből. Ráérősen, higgadtan tette mindezt, ám mégis, minden egyes mozdulata hihetetlen őserőt sejtetett. Két lépéssel az északi hadúr elé lépett, és a két gigász egy kurta pillanatig szembenézett egymással. Bár a medve termetű Könyörtelen Raghma'van daliás, megtermett ork volt, valamivel kisebbnek tűnt a nála is magasabb, szélesebb Kerangor jelenlétében.

 A Bélkiontó csak egy pillanatig állta el vendége útját, aztán némán oldalra lépett.

 – Raghma'van, a Könyörtelen! – recsegte a nagykodó. – Tetteid dicsőségesek; elkötelezett hitről, bátorságról, hősi lélekről beszélnek. – Megtisztelsz. Bár viszonozhatnám dicsérő szavaidat.

 Kerangor szája sarkában megrándult egy ideg. Nem tudni, mosolyt tartott-e vissza, avagy felháborodott vicsort.

 – Tegyük hát Grooms akaratát!

 Ahogyan illik, Raghma'van lépett először a sátorba, Kerangor követte, majd sorra bevonultak a törzsek fejei, és néhány jelentősebb klánfőnök is ott tülekedett a bejáratban, jogot érezve arra, hogy tanúja legyen a neves eseménynek.

 Bár úgy illett volna, hogy Kerangor ugyanolyan létszámú kísérettel üljön a tárgyalóasztalhoz, mint ahányan ellenfelei, azonban Grooms Evilági Helytartója még halovány kísérletet sem tett, hogy kikövetelje magának ezt a jogot. Oly nagy nyugalommal sétált be egymaga ellenségei fészkébe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A többségében Véreskezűekből álló követség még csak ekkor kászálódott le a nyeregből, és türelmesen várakoztak. Csupán Fojtogató Ordeth és két másik tekintélyes külsejű követ nyomult a hosszúház felé. Komor Tarong nyitotta nekik az utat. Váltott pár szót egy idősebb Bélkiontóval, aztán maga is bement a vezéri sátorba. A koros fickó pedig azonnal Bélkiontó harcosokat sorakoztatott fel a követek körül, hogy védelmezzék őket a gyűlölködő, acsarkodó harcosoktól.

 Nem igazán szerették errefelé a Véreskezűeket.

...

Ghotagrom is azok közé tartozott, akik feljogosultnak érezték magukat, hogy részt vegyenek a jelentős eseményen. Ám szinte közelharcot kellett vívnia néhány klánfőnökkel, hogy bejuthasson.

 – Engedjetek már... Grooms rogyasszon meg valamennyiőtöket... nekem odabenn a helyem!

 Persze engedték, elismerő szavakat mormogtak, a vállát veregették, a lapockáját csapkodták, puszta tiszteletből még bokán is rúgták...

 ...de annyian nyüzsögtek ott, hogy szinte gilisztaként kellett befurakodnia.

 Rögtön a bejáraton belül nekipréselődött Fojtogató Ordethnek. Az Enyveskezűek klánfőnöke egyetlen szót sem szólt hozzá az ideúton, most viszont, ily szoros testközelségből rávillantotta agyarait.

 – Aranykezű! – mormolta. – Nem hittem volna, hogy még egyszer találkozunk... és nem ragadlak torkon az első pillanatban!

 – Ha eddig kibírtad, ne most tedd meg! – sugallta Ghotagrom. – Még eltiporna ez a nagy tömeg, ha a földre küldenélek.

 – Hah! – Fojtogató derűsen rötyögött. – Te meg én... jócskán hasonlítunk!

 – Ffffaaaagh! – undorkodott a Kerítő. – Csak szeretnéd!

...

Ghotagromnak kemény csatározásba telt, mire az elsó sorokba küzdötte magát. A mozdulatlan Mennydörgőszavút egy masszív asztalra fektették, melynek mind a négy sarkánál baltát szorongató Ítélethozók álltak, köztük Vurdonk, a Gyűlölet, a szentork legfőbb támasza. Az asztalfőnél sorakoztak a sámánok és táltosok: Szarvas M'goath, Négyagyar, Vaják meg még vagy négy olyan varázstudó, akiknek Ghotagrom a nevét nem tudta, de látta már őket a Próféta közelében. És volt ott még valaki, akinek láttán a vér is meghűlt: Szürke Kador, a renegát pap!

 Lehet, hogy most akar bosszút állni apja gyilkosán?!

 Már-már mozdult volna, hogy akár saját kezűleg távolítsa el a fickót a nagykodó közelségéből, de nagy meglepetésére azt látta, hogy Grooms Evilági Helytartója és a renegát nem rontanak egymásnak.

 Kerangor, aki eddig kéttérden imádkozott az asztal jobb oldalán, most felegyenesedett, és irdatlan mancsát a Próféta homlokára tette. Irgalmatlanul nagy keze volt; hüvelykje Mennydörgőszavú jobb fülébe lógott, kisujja körme pedig a bal halántékot karcolta. Úgy tűnt, akár össze is roppanthatná a koponyát, mint valami tojáshéjat.

 Az Ítélethozók megfeszültek. Vurdonk a szemét forgatta. Kerangor a sámánok felé pillantott.

 – Támogattok?

 M'goath válaszolt:

 – Utolsó csepp vérünkig, ha szükséges!

 – Vér nem kell, csak hit és erő. – Kerangor a csöndben álló paphoz fordult. – A kincsedet!

 Szürke Kador nem tiltakozott. Sőt, úgy tűnt, már számított erre. Letekerte derekáról azt a keskeny, égett szélű, vörös vásznat, melyen Grooms kormos és vérmocskos maszatnyomai éktelenkedtek. Két tenyerén tartva, szertartásosan nyújtotta a nagykodó felé.

 Kerangor azonban elutasította a tisztességet.

 – Te csinálod. – Intett. – Terítsd a mellkasára!

 Kador szó nélkül engedelmeskedett; a hosszú, sálszerű vásznat keresztbe terítette a Próféta mozdulatlan mellkasán, és kétszeresen viszszahajtotta.

 Hátrébb lépett, lehajtott fejjel várt.

 – Vissza! – parancsolta Kerangor ellentmondást nem tűrően. – A szíve fölé mindkét kezed!

 – Méltatlan vagyok én... ily tisztességre!

 – A szíve fölé, azt mondtam!

 Kador tétován fejet hajtott. Bal tenyerét helyezte a mellkas bal oldalára, aztán úgy tette rá saját jobbját, hogy ujjai összefonódjanak és bonyolult mintát képezzenek.

 – Használd a hatalmad, és imádkozz, legjobb tudásod szerint! – A nagykodó M'goathoz fordult. – Imádkozzatok ti is... adjatok erőt! Amennyit csak lehet!

 – Mindannyian Grooms kezében vagyunk – kántálta M'goath –, nagy az ő hatalma, és mi, gyermekei áldjuk őt...

 Kerangor immár másik kezét is a Próféta ábrázatára helyezte, két lapáttenyerével teljesen eltakarta arcát.

 – Áldjuk őt! – visszhangozta mennydörgő hangon.

 A közelében álló törzsfők és klánfők átvették hangját.

 – Áldjuk! – zengték, többé-kevésbé egyszerre. – Aldjuk őt! – Mondjuk ki nevét! – kántálta M'goath. – Grooms!

 És az egybegyűltek megismételték:

 – Grooms!

 A név kikúszott a sátorfalakon kívülre, és akár a vízbe hajított kavics, hullámokat vert:

 – Grooms!... Grooms!... Grooms!

 – Mondjuk ki nevét! – kántálta ismét M'goath. – Groooooms! És immár egybefüggően morajlott kintről a név:

 – Groooooooooooooooooms!Groooooooooooooooms! Groooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooms!! Grooms! Grooms! Grooms! Grooms! Grooms!

 – Groooooooooooooooooms! Groooooooooooooooms!

 – Groooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooms!!

 A Próféta teste megrándult. Vergődni kezdett, leszórt magáról minden kezet, lehajította az égett szélű, vérmaszatos, vörös vászoncsíkot is. Derékból felült, és együtt üvöltötte a tömeggel az imádott Atya nevét:

 – Groooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooms!! Mennydörgőszavú visszatért a halál mezsgyéjéről.

Leírni is képtelenség azt a heves eufóriát, mely a Próféta eszméletre ébredését követte. A sátorban lévők üvöltöttek a gyönyörűségtől, és diadalukban a kinti tömeg is osztozott. Hosszú percekig, talán fertály_ óráig is tartott az a győzedelmes üvöltés, mely acélossá erősítette a megrendült lelkeket.

– A Próféta magához tért!

– Grooms velünk van!

– Győzni fogunk!

...

Míg a sámánok azzal foglalkoztak, hogy megerősítsék a nehézkesen lábadozó Mennydörgőszavút, a hadúr és a nagykodó tárgyalóasztalhoz ültek; az íratlan szabályok szerint, egyenlő arányban. Az északiak részéről Raghma'van, Komor Tarong, Gkotho Garoth, Vasököl Trogranorh és – minő meglepetés – Aranykéz Ghotagrom kapott helyett a tárgyalók között. Míg Kerangort Fojtogató Ordeth és három Véreskezű klánfőnök kísérte.

 – A helyzet válságos. – Raghma'van azonnal a lényegre tért. – Míg mi, orkok egymást gyilkoljuk, koncra váró dögevők lesnek bennünket, hogy amikor kellően meggyengülünk, ránk rontsanak és darabokra szaggassanak. A köztünk lévő ellenségeskedés nem újkeletű, a messzi régmúltba nyúlik vissza, és nincs olyan klán, sem északon, sem délen, akinek ne lenne megtorolnivalója bőségesen. – A hadúr merőn nézte Kerangort. – Ám én azt mondom, tegyük félre sérelmeinket, létünk érdekében fogjunk össze a vérünkre szomjazó Káosz-kutyák ellen, pusztítsuk el a kerin sereget, és vissza kell űznünk Soldron Seliart a Vas-hegységen túlra! Mit mondasz, nagykodó?

 Most először szólította meg a neki kijáró tisztelettel Grooms Evilági Helytartóját, mintegy ezzel is jelezve hajlandóságát a szövetségre.

 Kerangor oly könnyedén biccentett, mintha csak azt kérdezték volna tőle, tölthetnek-e neki bort.

 – Eljöttem hozzád, Raghma'van, hogy meggyógyítsam őt, aki a mi urunk prófétájának vallja magát, mert ez volt Grooms akarata. Megtettem, teljesítettem, távozhatnék. Ám én tárgyalok veled, mert így látom helyesnek, így akarom. Össze kell fognunk a közös ellenséggel szemben. Aztán ha majd szétvertük őket, eldönthetitek, folytatjátok-e ellenem a hadjáratotokat... vagy újra helyet foglalunk itt, ugyanennél az asztalnál...

 – Vagy a váradban, Groomarban – tette hozzá Raghma'van. És ezt úgy is lehetett érteni, hogy „igen, tárgyalni fogunk, akárhol is", meg persze úgy is, hogy „miután bevettük Groomart, majd akkor tárgyalunk".

 Kerangor szeme villant, orrlikai kitágultak; hevesebben vette a levegőt. Aztán egy pillanat alatt lehiggadt.

 – Legyen így! – mondta. – A két sereg egyesítése problémás lehet. Tárgyaljuk meg a részleteket!

 – A legfontosabb kérdés: ki vezeti a sereget?

 Kerangor egy szívverésnyit sem tétovázott:

 – Az, aki erre a legalkalmasabb.

 – Úgy érted, te magad?

 – Én nem jártam a yumai egyetemre, nem tanultam hadi ismereteket. – A nagykodó ajka enyhe mosolyra húzódott. – Nem rázhatod le a nyakadból ezt a koloncot, hadúr.

 – Magam is így gondolom. – Raghma'van biccentett. – Ám mielőtt rátérnénk a gyakorlati kérdésekre, szükségesnek vélem, hogy megismerd a legfontosabb részleteket, melyek e háború hátterében állnak. – A hadúr intett. – Aranykéz!

 Ghotagrom, aki épp egy fürt kékszőlőt majszolt nagy élvezettel, a tenyerébe köpködve a szúrós magokat, csaknem megfulladt ennek hallatán.

 – Mi?!... Ki?! Én?!

 – Őszintén beszélj! Számolj be a Soldron Seliarhoz fűződő kapcsolatodról, az elmúlt hónapok történéseiről, aztán ismertesd azt a tervet, melyet előttem korábban már felvázoltál!

 Ghotagrom úgy érezte, fel kellene állnia, de aztán inkább ülve maradt; rogyadozó lábon imbolyogva nehezebb összefüggően beszélni. Aztán végül mégis rátalált a szavakra, és még ha néha kissé elkalandozva is, nagyjából érthetően előadta, miként kereste őt fel Fekete Mogard, és hogyan adta parancsba számára Soldron Seliar a háború kezdeményezését. Aztán már könnyebben folytatta. A különböző törzsek szövetségbe léptetését pár mondattal elintézte, de annál hosszabban ecsetelte kétségeit és vívódásait, a Próféta elleni kényszerű merényletet, a Rubinszem megszerzését, valamint Kárhozat leleplezését és léprecsalását.

 Leginkább nem az döbbentette meg, hogy mindezt sikerült egybefüggően, viszonylag értelmesen elhadarnia...

 ...hanem az, hogy mindenki figyelmesen hallgatta, és senki sem szólt közbe.

 – A tervem pedig a következő... – mormolta, miután a történet végére jutott. – Legelőször is, meg kell tévesztenünk Soldron Seliart...