Ghotagrom körmönfontan kezdett bele terve megvalósításába. Ércagyú kíséretében ráérősen átsündörgött a kiszabadított emberrabszolgák közé, és beszédbe elegyedett mindenkivel, akit egy picit is jelentősebb személynek vélt.

 – Yekken vagyok, a Kőszáli... tudjátok, a meirani... az emberszabadító... Itt az amulettem, a nyakamban! Látjátok? Yekken vagyok... Roppantmód tisztelték. Hisz' egy élő legenda állt előttük.

 – Kőszáli Yekken! – mormolták tágra nyílt szemmel. – A meirani! A hírhedt emberszabadító!

 – Yekken vagyok... – Megérintették. Megtapogatták. Megfogdosták. – Ffagh! El a mocskos mancsokkal a combomtól! Grrr... Yvorl rogyasszon meg benneteket! Nehogy már letapizzatok!

 – Yekken! – motyogták üdvözülten. – Az emberszabadító!

 – Én vagyok az új parancsnokotok. Engem jelölt ki Venogrei Kamillo lovag... a tapasztalatom és a helyismeretem miatt. Megértettétek? Ha majd jön a hír, hogy mennünk kell a harcba, akkor majd én azt ordítom torkom szakadtából, hogy „talpra, dicső harcosok"... ti pedig ugrani fogtok a parancsomra, és sorakoztok!

 Egy langaléta kerin húzódott közelebb; gyanakvóan hunyorgott.

 – Te meg kiaffene vagy?

 A kiszabadított rabszolgák kórusa válaszolt:

 – Ő Kőszáli Yekken! Az új parancsnokunk!

 A langaléta szélesen elvigyorodott, bólogatott.

 – Yekken? Ja, az mindjárt más...

 Ghotagrom a milícisták közé is sikeresen beszivárgott.

 – Kőszáli Yekken vagyok! Hallottátok már a nevem, ugye? – A meirani?

 – Az bizony. Az emberszabadító.

 – Óóóhh, valóban te lennél?

 – Személyesen. És mellesleg... mostantól én rendelkezek veletek. Ha jön a parancs, hogy csatasorba kell állnunk, én sorakoztatlak benneteket, és én vezérlem a rohamot.

 – Nahát! Kőszáli Yekken...

 Itt azonban már nem ment olyan könnyen a dolog, mint korábban az alultáplált, agyilag alulmosott rabszolgaféléknél. Többen is megkérdőjelezték Ghotagrom kijelentésének jogosultságát.

 – Te... akarsz... parancsolni... nekünk?

 – Akar a halál! – fintorgott Ghotagrom. – Rühellem az ilyesmit, higgyétek el! De a tapasztalatom és a helyismeretem miatt engem jelölt ki parancsnoknak a gróf.

 – Miféle...

 – Az a fekete páncélos lovag. Vegorni Kamillor, Helgefords grófja! Ő parancsol nekünk.

 Sokan bólogattak, de egy-két kétkedő még mindig akadt. Ezeket viszont Ércagyú csendesítette le.

 – Pofa befog! – recsegte szigorúan. – Háború van, a csatatéren káosz tombol, bajtársaink százával pusztulnak. Aki nem engedelmeskedik Yekkennek, annak velem gyűlik meg a baja!

 – Miért? Te ki vagy?

 Ércagyú vészjóslóan hunyorgott.

 – Ne akard megtudni!

...

Gyémántszemű Roedgar nem véletlenül volt Gerondar legnagyobb taktikusa: eszében sem volt mindent egy lapra feltenni. Mint farkasok áradata a juhakol körül, úgy került jobbról és balról, a dombok takarásában egy-egy kisebb hadtest a forgolódó orkok védtelen oldala felé...

 Kerin Vágtatók martak bele oldalról az ork seregbe, és mögöttük tömött sorokban áradtak az Öklök és a Kőarcú Talpasok pihent egységei. Az orkok hada megroppanni látszott, és Brugh Doral diadalüvöltése új erővel töltötte el a megfáradt harcosokat.

 – Még egy roham, fiúk! Még egy nekirugaszkodás, és megtörnek! – Doral megindult, mint valami csatagólem. – Miénk lesz a győzelem!

 Az Öklök pedig vakon követték a parancsnokukat: mert ha ő vezette őket, nem féltek senkitől és semmitől.

 Tigrisüvöltés zengett fel az ork seregben, és némi tér támadt... Tigrismancs Ignorong gyilkolásra kész félállatként zúdult a kerin tábornok útjába. Már megtörtént az átváltozás; tudatát az erőállata uralta. Arasznyi agyarairól nyál csöpögött, kézfeje helyén lévő hatalmas mancsok végén megannyi véres karom hirdette a halált.

 Brugh Doral összehúzott szemmel meredt a félork-félállatra, majd szinte követhetetlen gyorsasággal felé csapott a csatabárdjával. Azonban a tigrisorknál nem tudott gyorsabb lenni. Két szökkenés: az egyikkel Ignorong félreugrott a csapás elől, a másikkal pedig már támadt. Mancsai letépték a tábornok válláról a páncélt, és csaknem csontig a húst is. Doral ilyen közelségben már nem vehette hasznát kétkezes bárdjának, hát eldobta. Egyik hatalmas, páncélkesztyűs kezével a tigrisszörny nyakát ragadta meg, a másikkal pedig rettentő ökölcsapásokat vitt be a démoni pofába. Hármat, négyet, ötöt, hatot. Fogak törtek az acélököl alatt, és a tigris már fájdalmában üvöltve karmolt és harapott eszeveszetten – de a robosztus, őserejű kerinben emberére akadt.

 ...egy Ökölbéli lovag kéretlenül ura segítségére sietett, és lándzsát tört a félállat derekába.

 Ez volt utolsó tette.

 Felbőszült ork érkezett jobbról, és levágta a kerin fél karját... de annak meg egy másik ember nyomta pengéjét markolatig az oldalába...

 Újabb ork érkezett, és az ember páncéllal borított mellkasába szakasztotta csatabárdját... ketten is ugrottak, hogy megöljék... de három Vascsizma jött, hogy védelmezze, a csata tovább dühöngött és már nem lehetett látni, hogyan végződött Tigrismancs és Brugh Doral párbaja.

...

Miután Ércagyú földhöz vágott egy akadékoskodó milícistát, egy másikat pedig torkon ragadott irdatlan markával, nem kellett tovább fenyegetőznie. Elvégre ezeknek a másodvonalbéli katonáknak teljesen mindegy volt, ki adja a parancsot; ha menni kell, úgyis menni kell.

 Persze, továbbra is akadtak, akik gyanakodva pislogtak feléjük, mások pedig sötét pillantásokkal méregették Kőszáli Yekkent és behemót pártfogóját, de ezek sem berzenkedtek. Már csak azért sem, mivel Yekken egyelőre semmiféle idegesítő parancsot nem adott.

 SŐT! Épp ellenkezőleg:

 – Pihenjetek csak! Lazsáljatok!... Csak nyugodtan, fiúk!... Nem jött még el a ti számotokra a harc ideje...

 A többség máris elfogadta, megkevelte. Ghotagrom pedig gondoskodott arról, hogy még inkább elnyerje a bizalmukat. Ugyanis, amikor a lovag fegyvernöke visszatért, ő már messziről kiszúrta, és eléje sietett. Mindezt persze elég látványosan tette ahhoz, hogy fenntartsa a közeli milícisták figyelmét.

 – Úgy látom, a gróf fegyvernöke érkezik – kiabálta. – Lehet, hogy máris csatasorba kell állnunk?

 Saját falkája körében várta be a köpcös fegyvernököt.

 – Intézkedtem – közölte Guey. – Hoznak nektek szárított húst és zabcipót, elegendőt.

 – És innivalót? Az emberek szomjasak...

 – Kapnak vizet, egynapi adagot.

 Ghotagrom odalépett a lovashoz, és jelezte, hogy hajoljon közelebb. A fegyvernök enyhén meggörnyedt a nyeregben.

 – Elkelne pár hordócska bor. Akár a legsavanyúbb lőréből... – Höh, persze! – A fegyvernök bosszankodva rázta a fejét. – Elsurrant az eszed? Még mit nem?!

 Ghotagrom lehúzta ujjáról vaskos aranygyűrűjét.

 – És erről mit gondolsz?

 A fegyvemök elvette, méregette, ízlelgette.

 – Szép darab.

 – Egy ork klánfőnök ujjáról húztam le – füllentette Ghotagrom. – Békeidőben négy hordó bort is megér.

 De most háború van.

 – Két hordónyival is beérem, ha elég nagyok azok a hordók, hogy minden milícistának jusson belőle egy toroknedvesítő kortyocska... A fegyvernök a homlokát ráncolta.

 – A béna milícistákat akarod itatni?

 – Ha már együtt harcolunk, jó benyomást akarok tenni rájuk. – Miaffrancnak?

 Ghotagrom némi tétovázás után válasz helyett megemelte és odamutatta Yekken nyakláncát. Sajnálta, hogy esetleg meg kell válnia tőle, de nem volt nála más érték, amit felajánlhatott volna.

 – Ez a lánc mágikus. Elnyeli viselője lépteinek hangját. Ha a tied lenne, nesztelenül járkálhatnál... észrevétlenül lephetnéd meg az ellenségeidet. Vagy barátaid alvó asszonyait... Megfizethetetlen kincs!

 A fegyvernök gyanakodva pislogott.

 – Tényleg le akarod itatni ezeket? – A fejét rázta. – Lerészegednek, és abból nagy bajunk lehet!

 – Senki nem fog lerészegedni, erre a szavamat adom. De úgy gondolom, ezekre a szerencsétlen exrabszolgákra is ráfér egy adag ital. A fegyvernök tusakodott magában.

 – Honnan tudjam, hogy nem versz át? – mormolta. – Honnan tudjam, hogy valóban mágikus az a lánc?

 Ghotagrom levette, és a köpcös fickó nyakába tette.

 – Próbáld ki! Ott egy száraz gally... lépj rá!

 Guey megtette. Nem hallatszott semmi zaj; a nyaklánc mágiája valóban elnyelte. A fegyvernök érdeklődése fokozottan növekedett.

 – Mennyi bort is akarsz?

 – Hat hordó? Talán sok? Vagy megoldható?

 Guey vállat vont, és hátrébb lépett; nyilvánvalóvá téve, hogy nem áll szándékában visszaadni friss szerzeményét.

 – Meglátom, mit tehetek...

 Félóra múltán két szekér érkezett a milícia táborába, három-három hatalmas hordó borral. Elsőként Ghotagrom kóstolta meg... ...és nehezére tellett, hogy ne fintorogjon.

 A fegyvernök komolyan vette a „legolcsóbb, legsavanyúbb lőre”

kitételt, és ecetes, pimpós bort hozott. Viszont a célnak ez is megfelelt. – Kerítettem nektek egy kis bort a csata előtt! – kiabálta összetapadó szájjal. A lovag úr ajándéka! – Ne tolongjatok! Jut mindenkinek! Az adagok kimérésére kijelölt két sunyi képű önként jelentkezőt, akikből kinézte, hogy nem éppen a megbízhatóság mintapéldányai, aztán eltávolodott a közelből, mielőtt a tülekedők eltiporták volna.

 – Mindenkinek egy korty jár, nem több! – rendelkezett. Majd hozzátette: – Na jó, az élelmesebbek többet is ihatnak... de ha bárkit részegen látok, szavamra, felköttetem!

 Megéljenezték.

 Lényegesen megnőtt a respektusa, és immár senki nem vonta kétségbe, hogy ő a parancsnokuk.

 Ghotagrom elégedetten bámulta a tülekedőket, és megpróbálta felbecsülni a létszámukat. Úgy saccolta, nagyjából hatszáz milícista, háromszáz exrabszolga, plusz az ő kétszáz emberkutyája áll készen, hogy felsorakozzon a parancsára.

 Csupán a falkavezér féltékeny morgása rontotta elégedettségét.

 – Amazok ott isznak! Bort.

 – Tudom, Vérkopó, tudom – mormolta Ghotagrom –, de ti nem ihattok... mert a bor tompítja az elmét, és nekem szükségem lesz az éberségetekre. Hamarosan.

 – Jóóó! Akkor mi majd vért iszunk, igaz, gazda?

...

Az oldalról érkező Kőarcúak és Öklök fogadására aranyos vértezetben, hatalmas, tükörfényes pajzsokkal, öles lándzsákkal felszerelt orkok érkeztek: az Aranyfülűek falanxharcosai, akik szervezettségben és fegyelemben méltó párjai voltak az ember gyalogságnak. Kerin Vágtatók fordultak feléjük, és vágta közben szórtak rájuk száz és száz nyílvesszőt: de az ork pajzsok jól zártak, a sorok meg sem rezdültek a halálos eső alatt – aztán a falanxok rejtekéből Vágott Fülű lovasok vágtattak elő.

 Az orkok lóháton született nomádjai hujjogatva zúdultak a „civilizált, tanult" lovasokra, és nyaktörő, eszelős módon, önnön testi épségüket semmibe véve rontottak közéjük, pillanatok alatt szétzilálva soraikat. Pónijaikon száguldozva visszacsapó íjaikkal minden helyzetből, minden irányba szórták a halált, olyan gyors egymásutániságban, mintha a lovakon nem is egy, hanem két vagy három íjász is ülne.

 A Kerin Vágtatók eddig azt hitték, ők az íj mesterei, de most kiderült, nem vehetik fel a versenyt a Vágott Fülűek tudásával: a nomád orkok úgy szedték le őket a nyeregből, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

 A könnyűlovasságok megtalálták egymást – és mostanra a kerin gyalogosok is nekirohantak az orkok falanxának.

 Közben a nap estébe hajlott, és lassan szürkülni kezdett. A seregek nem bírtak egymással, tapodtat sem jutottak előre, vagy ha mégis, a következő pillanatokban ugyanannyit hátrálni kényszerültek. Emberek és orkok százával hullottak, de az elesetek helyére azonnal újabb élők tolultak. Aztán megszólaltak a kürtök és a tülkök, és mintha csak valami közös megegyezésre tennék, a harcoló felek kezdtek elszakadni egymástól. Visszavonultak. A folytonos acélpengés, a csataés halálüvöltések után, szinte már fájt a csend, ami a csatatérre borult.

 A kerinek számba vették veszteségeiket, Brugh Doral jelentést tett Roedgarnak a parancsnoki sátorban, és a sötétbe borult harcmezőn kis fáklyás csoportok jelentek meg, akik a sebesülteket gyűjtötték össze. A fáklya nélküli csoportok pedig a holtakat fosztogatták... Az orkok tábora felől nesz sem hallatszott: ők nem kutakodtak túlélők után, csak néhány távoli máglya fénye jelezte, hogy ott vannak egyáltalán.

...

Az alkony vöröse lassacskán elhomályosult, és sűrűsödni kezdett a sötétség. Szerte a táborban tüzeket gyújtottak, és fenn a dombon, a vezéri sátrat is máglyák és fáklyák fénye világította be, mely kísérteties szörnyetegekké nagyította az elsuhanó árnyakat. Nagy volt a jövésmenés a dombtetőn, lovas hírvivők, gyalogos futárok érkeztek, távoztak, néha pedig komor alakok álltak sorba a sátor előtt.

 Ghotagrom a szemét meresztette, de még most sem tudta, vajon ott van-e Yl'Agdardagh, vagy sincs. Mostanra elfogyott a türelme. – Várj itt! – vetette oda Ércagyúnak, és lóra kapott.

 – Hova a jóbüdösgroo...

 – Ideje körülnézni.

 Lépésben indult meg, de pár pillanattal később könnyű ügetésre váltott. Egyáltalán nem keltett feltűnést; senki nem nézte meg alaposabban, már csak azért sem, mert nyüzsögtek itt a hozzá hasonló, magányos lovasok, akik fontoskodó képpel vágtattak egyik táborrészből a másikba, hogy valamit ellenőrizzenek vagy parancsokat továbbítsanak. Ghotagrom épp úgy viselkedett, mintha közéjük tartozna; egyenes derékkal ült a nyeregben, és úgy meredt maga elé, mintha a világ legfontosabb üzenetét hordozná.

 És persze: külsőleg ember volt, emberárnyékot vetett!

 Ki gyanakodott volna rá?

 Először csak nagy íveket írt le a domb körül, felmérte a terepet, aztán vakmerően a dombtető felé fordította a lovát, és felügetett a lankás oldalon a vezéri sátort kirajzoló tüzek irányába.

 Mielőtt felért volna, maroknyi Fekete Vértes vágtatott be elé; fáklyákkal az arcába világítottak.

 Ki vagy?!

 – Yekken – zihálta Ghotagrom, és kimerültséget színlelve a homlokát törölgette kézfejével. – Helgefords gróf úr küldönce.

 – Mit akarsz?!

 Rögtönzött. Elvégre Kerítő volt.

 – Nagyuram, jelentenem kell, hogy a Keliran kapitány által vezetett Vágtatók nem tértek vissza északnyugatról! Kiküldtünk pár embert, hogy nézzenek utánuk... és megtalálták őket.

 – Na és?

 – Innen félórányira, egy ligetben. Holtan. A nyomokból ítélve orkok ütöttek rajtuk jelentős túlerővel, és lemészárolták őket az utolsó szálig.

 A Fekete Vértesek vezetője a földre köpött.

 – Ezrével halnak a völgyben a jó kerin harcosok! Gondolod, érdekel most bárkit is pár tucat Vágtató nyúlgerinc halála?!

 – Az talán nem, uram – vágott vissza Ghotagrom –, de az fontos lehet, hogy a felderítőm jelentős létszámú ork csapatokat látott felénk vonulni északnyugatról...

 – Miaffene?!

 – Sok ezren jönnek! Meglehet, több tízezren! Mint erdőben a fák, annyian vannak! A hátsó soraikat látni sem lehetett!

 – Az lehetetlen! – sziszegte a Fekete Vértes. – Ha komoly sereg próbált volna a hátunkba kerülni, arról tudnánk!

 – Fekete Karmúak! Azok, akiket pár napja elvonulni láttunk! – harsogta hirtelen ötlettől felderülve Ghotagrom. Veszettül gesztikulált, ahogy általában az emberek szoktak. – Csel volt! Megtévesztettek... hogy a hátunkba kerülhessenek!

 A Vértesek vezetője cifra káromkodásokat eresztett meg, aztán utat nyitott Ghotagrom előtt.

 – Kövess!

...

Shontart, a kerin közembert is a sebesültszedők közé osztották be: nem volt elég képzett ahhoz, hogy beférjen akár a Talpasok soraiba, így csupán másod–, vagy inkább a harmadvonalbeli erősítésbe tartozott. Csatát se sokat látott még – igazából ezt a mostanit sem, hisz a táborban csak a csatazajt hallgathatták társaival, ám a halottakkal és haldoklókkal borított csatamező száz szónál is ékesebben beszélt neki.

 Ha ez a háború... akkor ez iszonyatos!

 Már négyszer fordult egy-egy sebesülttel a tábor és a harcmező között: és közben végignézte, ahogy a csoportjuk vezetője, egy veterán sebtudor tucatnyi harcosnak adta meg a kegyelemdöfést... és ettől felfordult a gyomra. Nem igazán attól, amiért ezt történt – ő maga is tisztában volt azzal, hogy egy mindkét lábát elvesztett katonának, vagy annak, aki kezével tartotta széttépett hasüregében a kiomló beleit, már nincs segítség. Csak az a szenvtelenség taszította, ahogy a vén sebgyógyító osztotta a „megváltást": mintha csak egy szemtelen szúnyogot nyomna el a karján... és már megy is tovább. Újabb menthetetlen sebesült, szemében fájdalom és félelem, és elhaló hangon könyörög segítségért. A vén gyilkos – mert Shontar már magában csak így nevezte a „gyógyítót" – végigméri az összeroncsolódott testét, aztán bólint. Egyik kezével befogja a katona szemét, a másikban tartott tőrrel pedig szíven szúrja. Arca rezzenéstelen, érzelemnek nyoma sincs rajta, és már lép is a következő nyöszörgő felé...

 Yvorl segíts!

 Shontar elfordult, miközben nyeldekelve tartotta vissza a torkán feltörekvő epét.

 Négy fáklyás csoport mozgott előttük. Nyilván hasonló „gyógyítókkal" az élen.

 Shontar nagyot sóhajtva felnézett a csillagtalan égre, kurta imákat rebegett, majd visszatekintett, de már csak három fáklyát látott mozogni maga előtt.

 Mi a fene! Az előbb még négy Újabb fáklya fénye hunyt ki némán...

 – Hé! Hé! – kiáltotta riadtan. – Mi az ott?!

 – Nyugodj bele! – fordult felé a vén gyilkos szenvtelenül. – Ennek a tüdeje lyukadt ki...

 – De...

 – Vágjak eret rajta? Azt hiszed, segítene?

 Közben újabb fáklya fénye lett a múlté...

 – A fáklyák! – kiabálta Shontar. – Hunynak ki a fáklyák előttünk! Valami történik!

 – Hol? Micsoda? – horkantotta értetlenül a veterán sebgyógyító. – Én nem látok semmit...

 – Hát éppen ez az! – vágta rá szinte hisztérikusan Shontar. – Hova tűntek a... áááááááá!

 Az orkok a sötétségből surrantak elő: agyaraik kísértetiesen villogtak a fáklyafényben. Aztán csak a zuhogó csapásokat, a jajdulásokat, a fojtott sikolyokat, a hersenő hús zaját lehetett hallani...

 Az utolsó fáklya is kialudt.

 Minden elsötétedett.

 – Óóóóhhhh...

 Shontar melegséget érzett a mellkasán. Zavartan-tétován tapogatott bele... valami ragacsos melegség... aztán valami különös, ólmos fáradtság ömlött el rajta... lábai összecsuklottak... a földre rogyott a többiek közé, akik fölött az imént még lépkedett...

 Orkok néma, sötét tömege özönlött körülötte. Némelyek ráléptek, de ő nem szólt, nem tudott és már nem is fájt neki semmi. Legfeljebb a tudat: hogy kijátszották őket.

...

Raghma'van személyesen vezette seregét éjszakai támadásra; ostoba lett volna, ha nem fordítja hasznukra természetes képességeiket. Az orkok ugyanolyan jól látnak a sötétben, mint napvilágnál. Miért álltak volna le a csatával csak amiatt, mert leszállt az éj??

 Miért is??

 Cselből.

 Visszavonultak, mintha aludni vágynának, de aztán rendeződtek, és hőlátásuknak köszönhetően előretörtek a vaksötét éjszakában. Nesztelenül nyomultak, és gondoskodtak arról, hogy az érkezésükről senki ne riassza idejekorán az embereket.

 Roedgar azonban sohasem volt óvatlan: őrszemei pedig nem ostobák – látták, ahogy sorra kihunytak a fáklyafények, és nem tétováztak jelenteni.

 A Kőarcúak néma csendben sorakoztak fel a tábor előtt, tüzeket gyújtva fényt hoztak az éjszakába. A Kerin Vágtatók pedig gyújtónyilak százait repítették az égre – és látni lehetett az orkok feléjük áradó tömegét, akik a nyílzáporra megálltak, és pajzsaik takarásába húzódtak... majd az ő íjászaik is munkához láttak.

 Veszteségek akadtak itt is, ott is... és az orkok pajzsaik takarásában, fegyelmezetten, lépésről-lépésre nyomultak előre.

 – Fényt! Még fényt! – kiáltotta Roedgar, és az utolsó jidori tűzmágus halálra váltan fogott az esszenciaszövésbe. Biztosra vette, hogy ereje a semminél alig többre lesz csupán elég; és hogy abba is bele fog halni. Ám tette, amire Jidoron a varázslórendjében felesküdött, amiért megfizették, és számot vetve az életével varázsolni kezdett...

 ...és megdöbbenésében majdnem felkiáltott!

 Ugyanis valami hihetetlen módon olyan mértékű esszencia simult engedelmes kutyaként a keze alá, ami nemhogy mostani kimerült állapotában volt elképzelhetetlen, de még életében soha nem állt a rendelkezésére.

 Mintha nem is egymagában, hanem több tűzmágussal közösen szőné a mágiát...

 Vagy egy nagymesterrel!

 Úgy tűnt, valahonnan a háttérből érkezett a megerősítés. Ahogy lopva odapillantott a válla fölött, a félszemű zoldrun zömök társát pillantotta meg. Yl'Agdardagh tanítványa lenne az, aki besegített? Honnan vett ennyi erőt?

 De a jidori nem sokat tudott és akart morfondírozni ezen a csodán: az uralma alatt lévő hatalmas energia már-már túlcsordult, és tudta, ha nem akarja életét egy pusztító esszenciarobbanásban befejezni, akkor azonnal útjára kell engednie a megformált mágiát.

 Amikor kimondta a hatalomszavakat, tűzaura izzott fel körülötte... és lángra lobbant az ég!

 A tűzmágus pedig a benne áramló esszenciától megittasodva, bódultan érezte, hogy ezt a varázslatot akár órákig képes lesz fenntartani.

 Nem olyan volt, mintha a nap világított volna az égen, még csak a pirkadat halovány fénysávjaira se hasonlított: a lángok, mint szélben szálló zászlók lobogtak az égen, és kísérteties lidércfénnyel világították be a csatamezőt. A babonás orkok baljóslatúan lestek felfelé. De néhány gyors pislogás után már bele tudtak nézni a tűzfényben táncoló éjszakába, és lelküket megacélozva újra nekiveselkedtek az ellenségnek.

 Az éjlátó orkok előnye elenyészett a lángokban... a kerinek pedig fellelkesedtek.

...

Raghma'van azonban nem erre az egy képességükre tett fel mindent. Vezényszó harsant, és az orkok utat engedtek a mindeddig pihentetett Vascsizma nehézlovasságnak.

 A támadás félelmetesebb volt, mint korábban a harci boranok rohama: a csatákra képzett, gazdáikban feltétlenül bízó, őket minden mozdulatukkal segítő óriáslovak talán gyilkosabban forgolódtak a emberek között, mint a hatalmas bárdokat és pallosokat mesterien forgató gazdáik.

 Vasököl Trogranorh, kezén atyái kesztyűjével, olyan irtózatos csapásokat mért jobbra-balra, hogy nem egy szerencsétlen kerint szó szerint kettőbe hasított, és közben bömbölt, mint egy megvadult bika. A Vascsizma harcosok pedig méltóak voltak vezérükhöz, és hozzá hasonlatos szilajsággal rontottak az ellenség soraiba. A különös égi tűzfényben makulátlan páncéljaik eleinte lángszínt szórtak szerteszét, de hamarosan tompa bíborvörössé váltak a rájuk fröccsent, kiontott vértől. ...

Gyémántszemű Roedgar késpengényivé keskenyedett szájjal nézte a csata alakulását: az orkok minden fronton előretörtek és vagy már szorították is vissza az embereket, vagy olyan nyomást gyakoroltak soraikra, hogy látnivaló volt, az hamarosan engedni fog... rosszabb esetben meg is roppan a rá nehezedő támadás súlya alatt.

 Úgy érezte, ha tovább húzza elitcsapatának bevetését, akkor már késő lesz: így egy intésére megindultak a legyőzhetetlenségük nimbuszával büszkélkedő Fekete Vértesek. Nem az öreg Lord Damian vezette őket, hanem az ifjú és erőteljes Lord Hassel, akit mindenki a nagymester lehetséges utódjának tekintett.

 A Fekete Vértesek megjelenése hittel és lelkesedéssel töltötte el a harcoló kerineket, és erejükre jellemző, hogy ahol feltűntek, ott azonnal visszavetették az orkokat: ők valóban az emberharcosok legjobbjai voltak.