Kulcsos Dgetgoth, az Enyveskezűek vezére az éjszaka közepén arra ébredt, hogy valaki lágyan megérinti a nyakát.

 – Áááiiééé! – üvöltötte, és a puha kezet félrelökve mereven felült az ágyban. – Takarodj!

 – Ssssshh, uram! – intette az ismeretlen. – Csak én vagyok az, Fojtogató Ordeth!

 – Épp ezért förmedtem rád – sziszegte Kulcsos mérgesen. – Ugyanis nem vagy túlzottan szívderítő látvány, különösen így... a sátramban, a nyakam közelében... az éjszaka közepén!

 – Lassan már pitymallik!

 – És ez feljogosít arra, hogy fojtogatni próbálj, te gyalázatos?!

 – Nem fojtogattalak, uram, csupán megérintettelek, hogy felébredj – tiltakozott Ordeth. – Ugyanis fontos hírt hoztam neked, amit tudnod kell, most azonnal! – Egy szuszra elhadarta: – Félórával ezelőtt az Aranyfülűek elfogtak a tábor közepén két kémet... két embert!

 – Menj a pokolba, boranarcú! – sziszegte Kulcsos Dgetgoth, és ásítva vissza akart heveredni a vackára. – Képes vagy kiverni a szememből kedvenc rémálmomat két elcsatangolt emberszolga miatt?!

 – Nemigen rabszolgák azok, uram! Az egyiket felismertem. Szerintem az emberszabadító az! Kőszáli Yekken!

 Kulcsos Dgetgoth talpra ugrott. Pár kótyagos pillanat alatt kizötyögött a fejéből az álom.

 – Yekken?! Biztos, hogy ő?!

 – Törjenek ki mind az érzékeny ujjaim, ha tévedek! Ott voltam, amikor orvul meggyilkolta az arádat és ellopta a szolgáidat, uram! Alaposan belém ivódott az ábrázata; amíg élek, nem felejtem el.

 Dgetgothnak ölölbe szorult mindkét keze.

 – Yekken!!

 – Az arca ráncosabb lett, a haja hosszabb, a képe csupaszabb... de a tekintete ugyanaz. Ő az, uram, a gyűlölt meirani, semmi kétség!

 – Azt mondod, az Aranyfülűek fogták el? Vajon ők is tudják, miféle becses foglyot ejtettek?

 – Én nem árultam el nekik. Hozzád rohantam, hogy felébresszelek... de attól tartok, Yekken kiléte nem maradhat sokáig titok. Úgy láttam, az Aranyfülűek a Kínsátorba hurcolták a két foglyot, és ez arra utal, elég jelentősnek tekintik őket ahhoz, hogy vallatózni kezdjenek.

 – „Kínsátor"? – hunyorgott Kulcsos Dgetgoth. – Van itt ilyen?

 – Van, uram. De talán ezt később is megbeszélhetnénk... Jobb lenne sietni, hogy megkaparinthassuk Yekkent, mielőtt az Aranyfülűek pribékjei rájönnek, ki ő.

 – Gondolod, átadják nekünk?

 – Ezért ébresztettelek fel, uram. Ha te, az Enyveskezűek királya személyesen követeled magadnak a foglyot, és bosszúra hivatkozva jogot formálsz rá, egyetlen közrendű Aranyfülü Katona... vagy kisebb klánvezér... sem lesz elég bátor ahhoz, hogy dacoljon veled.

 – A ruhámat! – sziszegte a Legenyvesebb Kezű. – Sietve! Segíts öltözni, Fojtogató... de a nyakamhoz még egyszer hozzá ne érj!

...

Kulcsos Dgetgoth talán még életében nem készült el ily hamar az öltözködéssel, mint most; négy perc múltán királyi pompában, két tucat testőrétől kísérve lóra kapott, és ügetett Fojtogató Ordeth alacsony marjú hókája nyomában a tábor nyugati harmada felé, ahol az Aranyfülűek díszes, színes – és szagos – sátrai sorakoztak. Az őrszemek felismerték, és tiszteletteljesen utat nyitottak előtte. Fertályórába se telt, odaértek ahhoz a fáklyákkal körbevilágított, jókora, fekete ponyvás építményhez, amire Ordeth „Kínsátor" néven hivatkozott.

 Itt viszont már határozottan elállták az útjukat; vörös köpenyes, ékszerekkel díszes, daliás termetű Aranyfülű égimeszelők szegezték feléjük alabárdjuk hegyét. Ezek nem közöséges őrök voltak, hanem Fényesszáj Rog'homónak, az Aranyfülűek királyának válogatott testőrei.

 – Szhszh! – sziszegte Dgetgoth csalódottan. – Elkéstünk!

 – Siettem, ahogy tudtam – mentegetőzött Fojtogató. – De talán még nem maradtunk le semmiről... Parancsold nekik, hogy álljanak félre!

 – Kulcsos Dgetgoth vagyok, az Enyveskezűek királya! – dörögte a vezér. – Félre az utamból, pribékek! Dolgom van odabenn.

 A magas testőrök elbizonytalanodtak ugyan, de nem vonták vissza alabárjaikat. Azonban pillanatnyi feszült pauza után egy magas, vékony alak bukkant fel a sátor takarásából. Nem lépett ki a homályból, az arcát nem lehetett kivenni, részben takarva maradt. Ám elég volt tőle egy kurta intés, és a vörös köpenyesek meghátráltak, a langaléta pedig visszaolvadt az árnyékba, mintha korábban ott se lett volna.

 Dgetgoth lecsusszant a lováról, és a szabaddá vált bejárat felé indult. Azonban a vörösköpenyesek egyike ismét megállította:

 – Csak te, felség... meg még három!

 Az Enyveskezű vezér megértette az elővigyázatosságot. Intett Fojtogatónak és két testőrtisztjének, hogy kövessék, aztán bemasírozott a fekete Kínsátorba. Meg sem lepődött, hogy odabenn, a tágas helyiségben valóságos csődületet talált. Legalább másfél tucatnyian hemzsegtek ott, többnyire vörös köpenyes Aranyfülű testőrök, de akadt két fekete kámzsás csatamágus is...

 ...no és persze az Aranyfülűek királya, Fényesszáj Rog'homo. Ő köszöntötte az érkezőket.

 – Áh-háh-hááá! Kulcsos Dgetgoth! Micsoda kellemes meglepetés! Épp érted akartam küldetni...

 – Megtisztelsz a figyelmeddel, Fényesszáj – mormolta nagy önuralommal az Enyveskezű, és tekintetével az emberfoglyokat kereste, – Megmondanád nekem... mi folyik itt?!

 – Vér. Patakokban.

 – Miii?!

 – Vér fog folyni – magyarázta az Aranyfülű király leereszkedő mosollyal. – Patakokban. Ezeké, itt.

 Kulcsos Dgetgoth csak ekkor nézett körül a roppant tágas sátorban... és a látványtól teljesen ledöbbent. Ugyanis egy igen komolyan felszerelt, minden szükséges berendezéssel és eszközzel ellátott kínzókamrát látott maga körül! Nyársak és csigák, fogók és bilincsek, izzó, tűk és nyúzókések, szögekkel kivert ágyak, bilincsek... az egyík oldalon fújtatóval életben tartott parázs, amiben néhány vörösen izzó nyárs. és fogó tüzesedett... vassulyommal ékes pántok, kegyetlenül rafinált székek... vagy inkább székszerűségek... és rengeteg olyasmi, aminek rendeltetését és funkcióját első pillantásra nem lehetett kitalálni... de az Enyveskezű nem is szándékozott rajta sokat találgatni. Ugyanis, ha úgy hozta a szükség, maga sem vetett el egy-két szükséges csonkítást vagy néhány gondosan kivitelezett orgyilkosságot. De az ilyen hidegvérű, tervszerű kínzásokhoz soha nem volt elég erős a gyomra... így nem is élt hasonló módszerrel.

 S emiatt, bár éppen hogy csak megszáradt testén a rémálom okozta izzadság, most újra kiverte a hideg verejték... pláne akkor, amikor meglátta a kikötözött emberfoglyok mellett a két csuklyás, csupasz mellkasú, hatalmas csonttörőt, és a közöttük várakozó, hegyesre köszörült fogait sunyi vigyorral kivillantó, töpörödött, rosszarcú fickót.

 Káosztörpe! Egy tébolyult hitehagyott kínzómester!

 Szemügyre vette a két emberfogolyot is: mindkettőt egy-egy jól megszerkesztettnek tűnő állványszerűségre lógatták, egymás közelében – szétterpesztett bokájuknál fogva, fejjel lefelé, épp olyan magasan, hogy szabadon lelógó karjuk pont nem érte el a földet. Testüket teljesen lecsupaszították, így látni lehetett szokatlanul puhának gyengének tűnő, szőrtelen bőrüket, ami szinte világított a fáklyák és a rőten izzó parázstartók fényében. Egy-két véraláfutástól eltekintve – amiket nyilván elfogásuk során szereztek – mindketten sértetlennek látszottak. Nyitott szemük csillogása, eltorzult arckifejezésük elárulta: eszméletüknél vannak.

 Egyelőre... a nyomorultak!

 Nem bírta sajnálni ezeket a gátlástalan gyilkosokat, akik közül az egyik megölte azt a lényt, akit ő mindenki másnál jobban szeretett! Vajon a kettő közül melyik lehet Kőszáli Yekken?

 Nyilván a magasabbik, a hosszú hajú!

 – Megragadott a látvány, Kulcsos? kellemkedett az Aranyfülűek királya. – Neked nincs hasonló berendezettségű kínsátrad, ugye?

 – Te mindig ilyen... családias körülmények között szoktál utazni?! motyogta Dgetgoth álmélkodva. – Mert bár az érthető, ha valaki mindenhová magával viszi megszokott kispárnáját, bevált szakácsát, odaadó ágyasait... de hogy egy lépést se tudjon tenni a kedvenc kínzókamrája nélkül, bevallom, az nekem merőben szokatlan.

 – Sosem tudható – vont vállat álságosan Rog'homo –, hogy mikor lehet szükség egy gondosan felszerelt, mágikus védőburokkal bevont kínsátorra, ami nem engedi át a legfülsiketítőbb fájdalomsikolyt sem, mert Grooms ellenségei számtalanok, és az Egy és Igaz Hit védelmében bármi megengedett!

 Ez teljesen őrült!

 – Azért jöttem – jelentette ki Kulcsos Dgetgoth –, hogy igényt formáljak az egyik foglyodra.

 – Nocsak! – lepődött meg Fényesszáj. – Mi végből?

 – Át kell adnod őt nekem, az Ork Törvénynek azon jogán, melynek neve Vérbosszú.

 Az Aranyfülűek királya még csak össze sem rezzent, még csak nem is fontolgatta a követelést.

 – Háborúban állunk – szögezte le. – Háttérbe kell szorítanod vérbosszúdat népünk közös érdeke előtt!

 – Az az ember... meggyilkolta kedvenc arámat! – kiáltotta indulatosan Kulcsos Dgetgoth. – Lemészárolta sok jó harcosomat, és elragadta emberrabszolgáimat. Jogom van meggyilkolni!

 Fényesszáj Rog'homo fontolgatta ezt. Aztán biccentett.

 – Elismerem jogodat, Kulcsos. Szavamat adom, hogy megkapod mindkét foglyot, kényedre-kedvedre, jogos bosszúd alanyaként... – Bölcs döntés, nagy király!

 – ...de tekintettel a kémek veszélyességére, minderre csak aztán kapsz lehetőséget, ha annak rendje s módja szerint kivallattuk őket! Dgetgoth először csak tátogni tudott. Aztán elemi erővel kifakadt: – Grooms retkes valagára, Fényesszáj! Te... packázol velem!

 – Kegyet gyakorlok – helyesbített zordan az Aranyfelű. – Mert ha kedvem úgy tartaná, elküldhetnélek a táboromból, és nem lennék köteles eltűrni efféle hangnemet. – Barátságosan királytársa vállára tette mancsát, és derűsen nézett a szemébe. – Légy őszinte, Kulcsos! Ha te fogtad volna el ezt a kettőt... te vajon átadnád őket nekem? – Ha vérbosszúra hívatkoznál...

 – Dehogy adnád! Főképpen úgy nem, ha tudnád, hogy a foglyok egyike nem más, mint Kőszáli Yekken, a hírhedt emberszabadító.

 Dgetgoth vitára nyitotta száját, ám az ominózus nevet hallva, becsukta azt, és szótlanul meredt a baljós tekintetű Aranyfülűre.

 – Igen, tudom, hogy Kőszáli Yekken és társa az, akit karmaink közé vezérelt rossz sorsa – jelentette ki diadalmasan Fényesszáj. – Ezért vagyok itt. Mert engem személyesen is rendkívül érdekel, vajh, mi lett azoknak az elragadott kincseknek a sorsa, amiket Yekken megkaparintott a népemtől fortélyos rajtaütései során! – Az Aranyfülű szélesen mosolygott. – Kegyességemet és nagylelkűségemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy e vallatás alatt engedélyezem jelenlétedet. Amint a tőlünk rabolt kincsek sorsát sikerül kiszednem belőle, átadom őt neked, kényedre-kedvedre...

 Dgetgoth megértette. A vérbosszú fontos dolog... a feltételezett kincsek megszerzése azonban még annál is fontosabb. Valóban, hálás lehet az Aranyfülűek királyának, hogy egyáltalán engedélyezi neki a jelenlétet a vallatás alatt. Fordított esetben ő nem engedné.

 – Jelen leszek a vallatás alatt, és szótlanul, türelmesen kivárom, míg végzel vele... Már úgy értem, a vallatásával.

...

A nagy darab veremharcos félelmetes izomzattal rendelkezett, puha, harmonikus, mégis ugrásra kész mozgása a gyilkolásra született nagyvadakra emlékeztetett. Testét csupán egy ágyékkötő takarta, olajtól csillogó, bronzbarna bőrén kígyóként tekergő hegek jelezték: már számtalan harcban diadalmaskodhatott. Tekintetét minden tétova emberrabszolgára kihívóan ráemelte, és azok behódoló állatként sütötték szemüket a földre. Ha ébredező, álmatag ork harcosokkal találkozott, a veremharcos nem nézett egyenesen a szemükbe, de nem is hajtott fejet – azaz nem provokálta őket, de érezni lehetett, ha kell, gondolkodás nélkül nekitámad bárkinek, mint egy veszett kutya. Mellkasán tetovált párducfej hirdette: a rabszolgaharcost a Fekete Karmok törzs Párducölő Gaygarash-klánja képezte ki, tőlük vásárolhatták vagy ragadhatták el erővel a Véreskezűek. És mivel a Fekete Karmok veremharcosainak hírét mindenki ismerte – nem akadt sem ember, sem ork, aki a rabszolga útjába állt volna.

 Az emberharcos mögött egy nála jóval alacsonyabb és vékonyabb emberrabszolga baktatott, dülöngélve a rárakott holmik súlya alatt. Bal vállán átvetve tömött tarisznya lógott, hátára erősítve kétkezes pallost és csatabárdot cipelt, jobb kezében zsákszerű csomagot himbált, a derekára kötött övön egy ököltüskékkel megerősített páncélkesztyű, egy bagh nakh^[1] és egy ötélű szúrótőr ékeskedett, jobb hóna alatt pedig kétméteres rudakat hurcolt, amelyeknek csak a legelejük lógott ki a rájuk tekert pokrócból, így látni lehetett, hogy azok különféle lándzsák, valamint pallosés horgasalabárdok lehetnek.

 A látvány mindenki számára egyértelmű volt: a veremharcos nyilván a bajnokok bajnoka, gazdája pedig – akinek valószínűleg sok dicsőséget szerzett és számtalan fogadást megnyerhetett – megbecsülése jeléül adhatta mellé a satnya emberszolgát, aki egyrészt fegyverhordozóként, másrészt szakácsként, felcserként, illetve egyfajta mindenesként igyekszik a harcos kedvére tenni. És ez az emberrabszolgák között igen nagyrabecsült, megtisztelő és fontos beosztás – mégha korántsem annyira, mint veremharcosnak lenni.

 A veremharcos és fegyverhordozója magabiztosan, célirányosan haladt előre az éledező táborban az álmosan pislogó orkok és a már javában tüsténkedő emberszolgák között. Útjuk egyenesen egy kiemelt fontosságú sátorhoz vezetett, ami – bár nagyjából a tábor szívében lehetett, mégis – a többitől elkülönítve állt, és unatkozó Aranyfülű őrök posztoltak körülötte. Ahogy közeledtek, a veremharcos kurtán hátra vakkantott, alaposan megrakott fegyverhordozója engedelmesen megtorpant, ő pedig egyedül ment tovább a sátor felé.

 – Hohó, emberfajzat! – lépett elé a rangidős őr, aki mögé-mellé rögtön felzárkózott másik két társa is. – Mi a fenét képzelsz?! Egy lépést se tovább!

 A rabszolgaharcos derékból meghajolt – nem olyan mélyen, mint ahogy azt a kötelező tisztelet megkövetelte volna, de annyira nem kevéssé, hogy megkifogásolhassák –, majd a kérdező szemébe nézett, ami eleve szokatlan egy embertől, de nem felelt, csak némán állt.

 – Ugass, emberkutya, vagy tűnj innen! – acsarkodott az őr. – Ez tiltott terület neked, semmi dolgod itt!

 A hatalmas veremharcos karba tette kezét, és egykedvűen állt. Elbámult az őrök feje fölött.

 Az Aranyfülű posztos kezdett dühbe gurulni.

 – Nem hallottad, mit mondtam?! Takarodj, különben...

 – Várj, ork uram! – kiabálta a háttérből a megterhelt fegyverhordozó. – A gazdánkat keresi!

 Az őrök parancsnoka gyanakodva és egyre erősödő rosszallással nézte a tőle láthatóan mit sem tartó, nemtörődöm veremharcost. – A gazdátokat?! Itt?! – horkantotta. – Mi a neve?!

 – Uy'dorkh Nagdronk, a Véreskezűek törzséből, ork uram.

 Az őrök gyanakodva méregették az emberóriást, és görnyedten közeledő fegyverhordozóját.

 – Nincs itt olyan! Nem jött ide Véreskezű egy se! Eredjetek innen! – Kerangor nagyúr testőrségével kellett idejönnie – makacskodott a fegyverhordozó, miközben közelebb vánszorgott súlyos terhével. – Én és a bajnok pedig az ő parancsára.

 – Tévedsz, kutya. A nagykodó nem járt erre mostanában, és nem is fog. Csak Enyveskezűek jöttek, Véreskezűek nem! Takarodjatok innen!

 – Már megbocsáss, ork uram, minden bizonnyal igazad van. De ha nem járt itt Kerangor nagyúr, az azt jelenti, hogy még ezután fog jönni. Megengeditek, hogy megvárjuk őt?

 – Ffagh, dehogy! Tűnjetek innen, ostoba embertetvek, amíg szépen mondom!

 A benga veremharcos most először szólalt meg mély, dörmögő hangján:

 – Boranjószág!

 A valamivel távolabb, elkülönülten álldogáló Enyveskezűek – Kulcsos Dgetgoth idekinn rekedt testőrei – megnyikkantak. Felröhögtek.

 Az Aranyfülű azonnal előrántotta hosszúkardját, és hegyét az ember torkához illesztette.

 – Mit mondtál, kutya?!

 A veremharcos továbbra is karba tett kézzel állt, csupán egykedvű tekintete vált izzóvá, baljósabbá.

 – Ó, ó, ó! Ork nagyúr! – riadozott a fegyverhordozó. – Kérlek, ne keresd a bajt! Mi a gazdánk parancsára jöttünk ide!

 – Bosszant ez a nagy darab tapló! – fröcsögte az Aranyfülű dühösen. – Miért te beszélsz helyette?! Miért nem ő?!

 – Gyilkos Párduc rosszúl beszéli az orgát, ork uram magyarázta a fegyverhordozó tisztelettudóan lehajtott fejjel. – Véreskezű Nagdronk nagyúr csak nemrég vásárolta őt a Fekete Karmúaktól... de ő nagy harcos, máris sokakat megölt és híres bajnok a veremharcosok között.

 – Bármekkora bajnok is – acsargott az emberre az Aranyfülű –, tudnia kell, hol a helye! – Kihívóan megböködte kardja hegyével a veremharcos dagadó bicepszét, és a szeme sarkából azt leste, vajon röhögnek-e még az Enyveskezűek. – Hallod, emberkutya?! Ha egy ork azt parancsolja, hogy nyald tisztára a sáros talpát, te szó nélkül ugrassz és nyalod, megértetted?! Különben le talál hullani a bamba fejed...

 A veremharcos odanézett, ahol a kardhegy a bőrét birizgálta, ráérős lassúsággal kibontotta karjait, majd megtáncoltatta látványos mellizmait.

 – Ne ingereld, uram! – sipította rémülten a fegyverhordozó. – Amúgy is épp elég dühös, hogy ide kellett jönnie! Éppen párzani készült a kedvenc szukájával!

 – Úúúgy? – Az ork felröhögött, és játékosan az ember ágyéka felé bökött. – Hát majd mindjárt megpiszkálom én a micsodáját!

 A benga veremharcos villámsebesen mozdult. Belépett az előreszökkenő kardpenge mellé, baljával rácsapott az ork markolatszorító kezére, jobb tenyere élével pedig torkon vágta a gúnyolódót. Ahogy az hörögve megtántorodott, az ember Konnyedén kicsavarta kezéből a kardot, megpörgette a feje fölött, aztán suhintott egyet oda, egyet viszsza, fejmagasságban. Nem sebezte meg a döbbenettől tehetetlen fickót a penge félujjnyira suhant el annak orrától –, csupán érzékeltette, milyen könnyen megölhetné. Aztán lefelé fordította frissen szerzett fegyverét, és akár egy túlméretes kést, félméterről belevágta a földbe. A kard tenyérnyi mélyen a letaposott göröngyök közé fúródott, alig hüvelyknyire az ork kopott, széttaposott sarujától; szinte horzsolta kikandikáló, fekete körmű nagylábujját.

 Az Aranyfülű reflexből hátra akart ugrani a lábfejét célzó kardhegy elől, de az előbbiektől annyira megzavarodott, hogy a lábai összeakadtak, és seggre esett.

 – Ffaaaaggggh!

 A rohadék Enyveskezűek szinte visítottak a gyönyörűségtől. De velük együtt röhögött az összes Aranyfülű is.

 A fickó máris kapálódzott, hogy talpra álljon, de remegtek a tagjai az őt ért megaláztatástól, és elsőre visszaesett.

 – Lenyilazni! – hörögte magából kikelten. – Öljétek meg az átkozott emberfattyat!

 Társai azonban nem kezdtek nyilakat lődözni; öblösen hahotáztak, gúnyosan röhögtek. Még a fekete kámzsás, magas csatamágus sem bukkant ki a homályból, hogy ellenőrizze a különös derű okát.

 A megszégyenült őr valahogy talpra idétlenkedte magát, és kicibálta a földből a kardját. Rá akart rontani az egykedvűen várakozó veremharcosra, de két társa is rávetette magát egyszerre, és közös erővel visszafelé rángatták.

 – Elment az eszed?! – förmedt rá az egyikük. – Meg akarod ölni?! – Groomsra mondom... engedjetek!

 – Minek? Hogy megint lefegyverezezzen és leseggeltessen?! – Kiherélem!

 – Ő fogja letépni a te töködet!

 A megszégyenült Aranyfülű immár a cimboráival veszekedett:

 – Akkor meg miért engem rángattok?! Gyerünk, segítsetek! Tanítsuk móresre együtt!

 Jó pár másodpercbe beletelt, mire a túlerő legyűrte a felhevült orkot, és elszedték tőle a fegyverét. De még akkor is győzködniük kellett:

 – Tudod te, milyen sokat ér egy veremharcos?! – kiáltotta távolabbról az egyik Enyveskezű. – Tudod, mibe kerül, mire kiképzik és ilyen szintre jut, mint ez itt?! Még ha sikerülne is megölnöd, amit erősen kétlek, az életeddel kellene felelned a gazdája előtt!

 – Beszari kutyák! – csikorogta a megtépázott tekintélyű őr valamivel megszeppentebben, de még mindig vehemensen. – Hogy hagyhattátok, hogy egy emberfatty kezet emeljen egy ork harcosra?! Hát nem jár neki halál?!

 Idősebb társa azonban lehiggasztotta:

 – Ez itt egy veremharcos, te boran! Nem csak joga van megvédeni magát bárki ellenében, de kötelessége is megóvni gazdája értékes tulajdonát, önmagát! Ezt mondja a Törvény.

 – Leszarom! – lihegte a megalázott fickó. – Akkor se értem, miért véditek tőlem!

 – Nem őt védjük, te balga! Mi most épp a te kurva életedet mentettük meg!

 – És köszönd meg neki – kontrázott a másik –, hogy csak seggre lökött és nem a fejedet nyisszantotta le!

 Újra felharsantak itt-ott a gúnyos röhögések. Azonban mostanra már a megszégyenült őr is lehiggadt, és kezdte belátni társai igazát. Mindenesetre, megtépázott tekintélye maradékát védendő, nagyot sercintett az egykedvűen álldogáló veremharcos irányába.

 – Köszönje meg neki a búbánatos rossznyavalya!

 A görnyedt fegyverhordozó óvatosan előrébbcsörömpölt pár lépésnyit, de persze nem annyit, hogy túlzott közelségbe kerüljön a köpködő orkkal. Nem akarta megkockáztatni, hogy az – felismervén az igazságot, miszerint csak a veremharcost illetik kiváltságok, a szolgáját nem rajta töltse ki mérgét.

 – Ork uram! – nyekeregte. – Engedélyezed Gyilkos Párducnak és szerény szolgájának, akik csupán gazdájuk parancsát teljesítik, hogy csendben meghúzódva bevárják itt a nagyméltóságú nagykodó érkezését?

 – Itt ugyan nem! – Némi habozás után az őr egy öt méterrel távolabbi pontra mutatott. – Ott! Ott bevárhatjátok!

 A nagy darab veremharcos megvetően rámeredt.

 – Jól van, boranjószág – dörmögte beleegyezően. – Ott várunk. De ha elaludnék a sötétben, majd ébressz fel, amikor Kerangor megérkezik!

...

Öt méterrel arrébb, a fénykörön kívül, a kijelölt helyen a veremharcos és szolgája letelepedtek. A fegyverhordozó nyögve lepakolta súlyos holmijait, az egyik batyuból elemózsiát kotort elő – nyers, véres boranhúst, fekete kenyeret, medvehagymát –, és gondosan feldarabolta azokat ökölnyi adagokra az egykedvűen üldögélő benga harcos számára.

 – Jól csináltam, mi? – suttogta a veremharcos önelégült képpel. – Remek voltam!

 – Ne vitatkozzunk ezen!

 – És te még azt hitted, hogy mindent elcseszek! Höhö! Pedig egy igazi veremharcos se csinálhatta volna nálam hitelesebben!

 Yl'Agdardagh sóhajtott, és egy pillanatra behunyta a szemét. Majdnem elvágta az ujját húsdarabolás közben.

 – Egyél inkább! – javasolta. – Úgy rágcsáld a véres cafatokat, mintha a világ legízletesebb eledele lenne! Az emberkutyák imádják! A veremharcosok még inkább! Cuppogjál nagyokat! Csámcsogjál jó hangosan! Böfögjél!

 – Höhö. Az menni fog.

 És ezúttal még színlelnie sem kellett.

...

A Kínsátor belsejében a két ember szájából kiszedték a peckeket, és a hóhérpribékek mindkettejük bordáját megböködték kissé, hogy felélénküljenek. Eközben a káosztörpe különféle formájú és fajtájú vasakat izzítgatott parázson. Dúdolgatott is közben.

 Fényesszáj Rog'homo közelebb lépett.

 – Nos, most, hogy ilyen szépen összegyűltünk – kezdte derűsen ideje elbeszélgetni kéretlen vendégeinkkel. – Először egy-két egyszerű kérdést teszek fel. Felhívom a figyelmeteket arra a tényre, hogy nagy szarban vagytok... és bizton állíthatom: annak lesz jobb, aki előbb megnyílik kérdéseim előtt.

 A foglyok hallgattak, és mintha még a szájukat is jobban összeszorították volna.

 – Derék dolog! – dicsérte őket Fényesszáj álságos mosollyal. – De talán nem látjátok elég világosan a helyzeteteket. – Vigyorgott. – Meg fogtok dögleni, mindketten. A kérdés csupán az, hogy miként. Lassú kínhalállal, miközben az ép elméteket megbontó fájdalomtól torkotok szakadtából üvöltetek... vagy ha kellőképpen szolgálatkészek vagytok, akkor gyorsan és tisztán... és higgyétek el: ez nagyon kegyes ajánlat részemről, amit érdemes megfontolnotok.

 A foglyok továbbra sem adtak semmilyen hangot.

 – Nem értenek téged – vélte bizonytalanul Kulcsos.

 – Szerinted nem értik az orgát?! – kérdezett vissza gúnyosan Fényesszáj. – Azt minden söpredék emberfattyú beszéli a Birodalomban!

 – Akkor miért nem pofáznak?

 – Mindjárt megtudjuk. – Fényesszáj Rog'homo intett a káosztörPének. – Nyúzó Nrogor! Nézd csak meg ezeket: nincs-e kivágva a nyelvük, vagy elmetszve a hangszáluk...

 A megszólított alázatosan fejet hajtott, aztán fáklyát véve a kezébe egymás után a két fogolyhoz hajolt, és állkapcsukat szétfeszítve előbb a szájukba nézett, majd a nyakukat is gondosan megvizsgálgatta.

 – Van nyelvük – jelentette a törpe mély, morgó hangon. – A torkuk is ép. Egyelőre.

 – Hallottátok, tetvek! – recsegte az Aranyfülűek királya. – Semmi baja a nyelveteknek és a torkotoknak. Pofázhattok!

 – Nem beszélünk – nyögte Ghotagrom ebben a fejjel lefelé fordított helyzetben –, csak magának Kerangornak.

 – Talán Kerangor nagykodó úrnak, te kutya! – A káosztörpe csizmás talpa nagyot csattant Ghotagrom pofáján. A Legfőbb Kerítő csak azt érezte, hogy a feje oldalra vágódik a kegyetlen rúgástól, a nyakizmai megfeszültek, de csodamód nem érzett fájdalmat. – Miből gondolod, hogy Grooms Evilági Helytartójának nyitott a füle egy nyamvadt embervakarcs ugatására?!

 – Érdekelni fogja, elhiheted...

 – Az Aranyfülűek királyával beszélsz, kutya! – sisteregte Nyúzó Nrogor, és ismét megrúgta. Ezúttal még kegyetlenebbül. – Tedd hozzá, hogy „felség"!

 – És ha hozzád szólok? – csikorogta Ghotagrom. – Mondjam azt, hogy „tébolyult seggdugasz"?!

 A törpe felhördült, és vészjósló lassúsággal kiemelt a parázsból egy izzó vaskampót.

 – Várj! – kiáltotta rémülten Ghotagrom. – Kerangor nagykodó úr haragos lesz, ha nem értesül a mondandómról!

 A káosztörpe megtorpant, és kérdőn pillantott urára. Az Aranyfülűek királya biccentett.

 – Gyerünk, Nyúzó, pörköld meg egy kicsit, hadd eredjen meg még jobban a nyelve!

 – Ffagh! – sziszegte Ghotagrom. – Grooms rogyasszon meg! egy ujjal is hozzám mersz érni...

 A káosztörpe meglendítette a tüzes kampót, és horgas hegyét belevágta a fogoly bal vállába, beakasztotta a kulccsont alá. Majd kissé megmozgatta, megrángatta.

 Ghotagrom arra számított, hogy üvölteni fog a kíntól, vagy legalábbis nyomban elájulni...

 ...ehhez képest csupán annyit érzett, mintha valami langyos rongygyal cirógatnák a vállát. Bizonyos szinten még jól is esett.

 – Üvölts, ember! – biztatta a törpe, és fél pillanat múltán egy más kampóval a kezében hajolt közelebb, ezúttal a jobb váll felé. – Ordíts csak! Szórakozzunk jól! Ne fogjuk vissza magunkat!

 Ám mielőtt belevágta volna a második kampót Ghotagrom testébe, az árnyékból hirtelen egy fekete kámzsás alak nyomult elő, és megragadta a buzgólkodó káosztörpe csuklóját. Társa, a másik csatamágus aki eddig a homályból figyelt, most az Aranyfülűek királyához lépett, és valamit a fülébe súgott.

 – Micsoda?! – Fényesszáj Rog'homo kerek szeme még jobban kikerekedett. – Az nem lehet!

 A csatamágus, akinek arcát takarta a csuklya kétoldali lebernyege, hátrébb lépett, és mereven állt. Társa még mindig fogva tartotta a meghökkent káosztörpe csuklóját.

 – Mi a ragya van?! – türelmetlenkedett Kulcsos Dgetgoth. – Mi történt?!... Mi történik?!

 Az Aranyfülűek királya lassan, mintha álmodna, úgy fordította fejét vezértársa irányába.

 – Azt mondja... hogy ez az ember itt nem ember... hanem ork! – Tán megkergült a csatamágusod?! – hörögte Kulcsos Dgetgoth. – Vagy nem lát a szemétől?

 – Jobban lát, mint te vagy én. Átlát az emberi álcán, az illúzión, mely megtéveszt bennünket – mormolta vérben forgó szemmel Fényesszáj. Ghotagromra meredt. – Beszélj, kutya! Ki vagy te?! Honnan származik az álcázó varázslatod? És vajh... mi okod volt arra, hogy esztelen módon emberi külsőt öltve hatolj be egy ork haditáborba?!

 – Beszélek – szögezte le határozottan Ghotagrom –, de csakis a nagykodónak. Senki másnak. Küldjetek érte mielőbb! A mondandóm több mint sürgős!

 – Úúúúgy gondolod?! – Fényesszáj dühödten vicsorgott. – Miféle hitvány alvezére lennék én Grooms Evilági Helytartójának, ha csak úgy megzavarnám éjszakai nyugalmát mindenféle csipp-csupp ügyekkel? Ráadásul hogy engedhetném őt, a mi hitbéli vezetőnket, szentatyánkat egy mágiával embernek álcázott ork közelébe... anélkül, hogy meg ne tudnám, kiféle és mi okkal érkezett? – Intett a káosztörpét visszatartó csatamágusnak. – Lépj félre, izé! Hadd fejezze be Nyúzó, amit elkezdett! Megoldja ő ennek a titokzatos alaknak a nyelvét, semmi kétség.

 A csatamágus azonban nem mozdult.

 Magasabbik társa ismét a király füléhez hajolt, és újabb dolgokat sustorgott.

 Átkozott Dagh! – gondolta magában Ghotagrom türelmetlenül. Miért húzza az időt?! Miért nem adja varázsparancsba az Aranyfülűnek, hogy azonnal szalajtson Kerangorért?!

 Meg volt róla győződve, hogy a zoldrun varázsló és Ércagyú rejteznek a fekete kámzsák mögött.

 De csupán addig, amíg a kovácstűz váratlan fellobbanása meg nem világította a közelebb álló csatamágus szőrös ábrázatának részletét. Ffffaaaagh! Ez nem Ércagyú! Ez egy szőrös orkpofa!

 Ghotagrom megborzongott.

 Ha ezek ketten valóban az Aranyfülűek csatamágusai...

 ...Yl'Agdardagh és Ércagyú bajba kerülhetnek a mentési kísérlet közben!

 Fényesszáj Rog'homo elsápadt és megroggyant kissé, mire csatamágusa befejezte a sugdosást. Nem várt kérdésekre, magától adott magyarázatot az Enyveskezű királynak.

 – Azt mondja... kár kínozni. Az ember külsejű orkot erős mágia védelmezi. Nem tudunk neki fájdalmat okozni.

 Védelmező mágia?! Ezen Ghotagrom talán még jobban meglepődött, mint az Aranyfülű. Bár ez a tény kétségkívül magyarázatot adott arra, miért nem érezte meg a rúgásokat és miért nem kellett üvöltenie, amikor a tüzes kampót a húsába vájták...

 De hogy került rá a védelmező mágia? Talán akkor, amikor Dagh megölelgette búcsúzóul?

 Grooms rogyassza meg azt a nyavalyást, hát képes és mindenre gondol?!

 Eközben Kulcsos Dgetgoth az Aranyfülűt faggatta.

 – Mennyire erős ez a védelmező mágia?

 – Nagyon.

 – Úgy érted... a csatamágusaid sem tudnák levarázsolni róla?

 – Úgy értem, ők biztosan le tudnák szedni, ha számítottak volna ilyesmire.

 – Meg tudják szüntetni, vagy sem?

 Fényesszáj a közelben álló kámzsásra pillantott, aztán vállat vont.

 – Jelenleg nem.

 – Szerintem sem – vágott közbe felbátorodva Ghotagrom. – Kínozhattok, gyötörhettek, akár a szememet is kikaparhatjátok... ööö... de bárhogy legyen is, valamennyien jobban járunk, ha inkább idehívjátok a nagykodót, vagy engem az ő... felséges színe elé visztek!

 – Vajon miért változtatja át magát egy ork emberré?! – töprengett Fényesszáj, és fürkészőn meredt foglyára. – Mi indokolhat egy ilyen értelmetlen, minden ork számára visszataszító, megalázó átváltozást?! Egy ork, egy büszke, harcos és dicsőségre termett nép fia... hogy lehet képes ilyen undorító mocsokká, érinthetetlen aljanéppé válni?! – Elhallgatott, és a sátorra olyan csend borult, hogy csak a fáklyák sercegését lehetett hallani. – Vagy talán éppen ez jelzi mindenre elszántságodat?! – szőtte tovább gondolatait kis idő elteltével az Aranyfülű király. – Célod beteljesítéséhez kész vagy minden áldozatra, nem rettent vissza semmilyen akadály, nincs a világon semmi, amit ne tennél meg a sikerért? Hm... meg kell mondjam, ha ez netalán valóban így van... az a szememben roppant elismerésre méltó cselekedet! Mivel magam is azt vallom, hogyha valamit el akaruk érni, azt tűzön-vízen át kell vinni. Nem létezik legyőzhetetlen akadály; orkok vagyunk és diadalra születtünk! Arra vagyunk hivatottak, hogy uraljuk a világot, amit Grooms atyánk nekünk adott! Az alacsonyabb rendű népek csak arra jók, hogy nyelvükkel a csizmánk talpát tisztogassák... és az orkoknál minden faj alacsonyabb rendű!! Így látod te is, idegen? Vagy talán nem?

 Ghotagrom sejtette, mi célt szolgál ez a rögtönzött szónoklat. Fényesszáj megpróbálja kiugratni a nyulat a bokorból. Tudni szeretné, mire számíthat a foglyától.

 – Ork vagyok – felelte rendíthetetlen nyugalommal. – Groomsban hiszek és az orkság erejében. Éppen ezért kell beszélnem a nagykodóval... hogy szolgálhassam őt... és valamennyiünket! Higgy nekem, kérlek, Aranyfülű király, és segíts, hogy én segíthesselek benneteket szent háborútokban!

 Nagy csönd támadt. Aztán váratlanul Kulcsos Dgetgoth szólalt meg:

 – Mi a helyzet a másikkal? – érdeklődött kelletlenül. – Mégsem Yekken az? Ő is csak ork, emberi formában?

 A csatamágus ismét királya füléhez hajolt, és Fényesszáj meg sem várva, hogy befejezze, azon nyomban közreadta a hallójáratába suttogott szavakat:

 – Rajta nincs illúzió... Kőszáli Yekken, igen... és őt nem védi semmiféle fájdalomtűrő mágia...

 Fagh! – gondolta Ghotagrom. Rohadék Dagh! Őt is meg kellett volna ölelgetned!

 – Semmi mágia? – Kulcsos Dgetgoth szélesen elmosolyodott. – Jó, nagyon jó... Javasolhatom, hogy akkor egyelőre hagyjuk az emberorkot és kínozzuk meg Yekkent! Ha a törpéd valóban érti a mesterségét, belőle azt is kiszedhetjük, amit ez a másik megpróbál elhallgatni!

 A kisebbik csatamágus szabadon engedte a káosztörpe csuklóját, és két lépéssel visszahátrált a sátorszéli homályba. Magasabb társa ott maradt a királya mögött, de nem tett olyan gesztust, amivel ellenezte volna a javaslatot.

 Nyúzó Nrogor visszatette a kihülőfélben lévő kampót a tűzbe, és helyette egy csőrszerű horogban végződő fogót emelt ki. Biztatóan Kőszáli Yekkenre mosolygott.

 – Jó meleg!

 – Várjatok! – csikorogta elszántan Ghotagrom. – Hát nem értitek, ostobák?! Szart se értek azzal, ha megkínozzátok a társamat! Ő semmit sem tud! Csupán arra fogadtam fel, hogy segítsen nekem bejutni a haditáborba. Ő azt sem tudja, ki vagyok. Nézzetek rá! Látjátok az arcán a megdöbbenést?... Még azt sem tudta, hogy ork vagyok! Embernek hitt! Ezért segített!

 – Shhhh, barátom, sssshhhh! – intette Fényesszáj Rog'homo joviális mosollyal. – Ne koptasd a szád fölöslegesen! Bízd csak ránk a dolgot! Majd mi kiszedjük belőle, hogy mit tud és mit nem tud... és talán azt is, mi az a nagy titok, amit te... méltatlan módon... nem kívánsz megosztani velem és tekintélyes vezértársammal... – Az Aranyfülűek királya sürgetően tapsolt. – Gyerünk, Nyúzó... nehogy már kihüljön az a vas!

 A kínzómester elégedett morrantására a két csonttörő jobbról-balról megfogta az állványt, amihez Kőszáli Yekkent kötözték, és a legcsekélyebb erőlködés nélkül, egyetlen, ínszakasztó mozdulattal a talpára állították.

 – Kőszáli Yekken! – köpte megvetően Fényesszáj –, te valódi embermocsok! Most, miután, megtudtad, hogy a cimborád átvert... és valójában ork, nem pedig ember... elmondod önként mindazt, amit tudsz... vagy arra vágysz, hogy tüzes vasakkal égessük ki belőled? – Az Aranyfülű baljósan vicsorgott. – Beszélj! Miért jöttetek a táborunkba ork uraddal, és ígérem, nem kínozunk. Kíméletlen gyorsasággal fogsz megdögleni.

 – Gebedj meg! – sziszegte Yekken sápadtan. Tégy, amit akarsz! Nem félek. Meg van az az elégtétel, hogy tíz hosszú éven át én csináltam hülyét belőletek... rohadék orkokból!

 – Ess neki, Nyúzó! Égesd szét az ostoba önérzetét! Aztán amikor már sebzett nyúlként vinnyog, feltesszük neki a legfontosabb kérdéseket.

 A káosztörpe ugyanolyan kampót vágott Kőszáli Yekken vállába, mint amilyet korábban Ghotagoméba. A meirani összeszorított foggal tűrte, ahogy az izzó fém a testébe hatol. Amikor a horgas vég elérte a kulcscsontját, könnyek buggyantak ki a szemén, és ajkát véresre harapta. Aztán amikor Nyúzó Nrogor megforgatta a sebben a kampóját, Yekken nem bírta tovább. Felordított, üvöltött, vergődött, bömbölt a gyötrelmektől.

 Ghotagromban újrabuggyant a kérdés:

 Rohadék Dagh! Miért csak rám raktál kíntól védelmező varázst, a saját fajtársadra miért nem??

 – Gyerünk, válaszolj! – harsogta az Aranyfülű király. – Ki a társad? És mit akar Kerangortól emberi formában?!

 – Arhhh...

 Yekken a fogát csikorgatta, cafatosra harapott ajka vérét köpködte.

 A káosztörpe arasznyi hosszúságú tűket szurkált a fogoly körmei alá, lassan, megfontoltan, módszeresen. Kőszáli Yekken már vergődni is alig bírt, de ismét úgy üvöltött, mintha nyúznák. Pedig még nem.

 – Azt hiszed – morogta Nyúzó Nrogor –, nem szedem ki belőled a válaszokat a nagyúr minden kérdésére? Keményebb emberek is eldalolták már nekem az összes titkukat e hangszerek kíséretében. – A csonttörőkhöz fordult. – Ujjfogót!

 Ghotagrom, aki fejjel lefelé fordított helyzetéből nem nagyon látta, mi történik, csupán Yekken kínlódó üvöltéseit hallotta, maga is elsápadt. Bár csupán egy ember szenvedett a szomszédos kínzódeszkán, olyan érzések kavarogtak a lelkében, mintha egy régi kedves cimborája kínzásait kellene végigtűrnie.

 Aranykéz Ghotagrom, a Legfőbb Kerítő kiszáradt szájjal, levegő után kapkodva, kitágult szemmel bámulta, mint kezdi el letépkedni egyenként az egyik fogdmeg egy tűzvörösen lüktető fogóval Kőszáli Yekken lábujjait.

 Az égő, sistergő hús szaga betöltötte a sátrat – éppúgy, ahogy az ember iszonyatos fájdalomsikolyai is. A lábujjak helyét a másik kínsegéd módszeresen kiégette, ezzel megakadályozva az áldozat kivérzését és idő előtti halálát. A meggyalázott láb fekete, füstölgő-bűzölgő csonkjainak látványa sokkolta Ghotagromot – a Kerítők törzsében sohasem volt szokás a kínzás –, és bár tudta, hogy más orkok előszeretettel élnek ezzel a vallatási-kivégzési móddal, most mégis vérfagyasztó volt ezt testközelből látnia.

 A bérencek nem álltak meg minden egyes lábujj leszaggatása után, hogy az Aranyfülűek királya újra feltegye a kérdéseit, és láthatólag a sátorban senkit nem érdekelt, hogy milyen bestiális cselekedetet művelnek éppen.

 Ráadásul egyik pillanatról a másikra megérkezett a kínos felismerés Ghotagrom tudatába...

 Yekken nem bírja sokáig! Hamarosan megtörik, és akkor mindent elmond, amit tud. Nem csak a Kerangor ellen tervezett merényről beszél majd, mint kellene... de el fogja árulni a terv minden részletét! Beszélni fog a lehetőségre váró Ercagyúról és Daghról is! Mindent leleplez!

 A kósza remény, hogy talán téved és bízhat az ember állóképességében és hűségében még inkább szertefoszlott, amikor saját lelepleződésére gondolt.

 Yekken tudja, hogy ork vagyok! Tudja, hogy átvertük és kihasználtuk! Miért védene hát? Miért szenvedne tovább? Hiszen megtalálhatja a megváltó halált, ha mindent kitálal? És miért ne tenné? Nem tartozik hűséggel nekünk, orkoknak!

 – Elég! – üvöltötte Ghotagrom, rádöbbenve, hogy sürgősen taktikát kell változtatnia. – Hagyjátok abba! Pofázok nektek! Elmondok mindent, amit tudni akartok!

 – Késő! – vetette oda gúnyosan Fényesszáj. – Hamarabb kellett volna meggondolnod magad! Most már befejezzük, amit elkezdtünk.

Mielőtt veled foglalkoznánk, előbb meghallgatjuk a cimborád válaszait.

 – Velem foglalkozzatok! Én... Aranykéz Ghotagrom vagyok, a Legfőbb Kerítő, a Kerítők királya, az északiak seregének szervezője és legfőbb alvezére!

 – Na ne mondd! – gúnyolódott Fényesszáj. – Én meg már azt reméltem, magát Könyörtelen Raghma'vant, az északiak hadurát tisztelhetem becses személyedben!

 Mindenki röhögött, még a káosztörpe is.

 Csak Kőszáli Yekken nem.

 – Ostoba boranok! – fröcsögte Ghotagrom magából kikelten. – Higgyetek nekem, Grooms rogyasszon meg mindnyájatokat... inkább kétszer, de jó alaposan! Én vagyok a Kerítő! A Legfőbb! Az Extravagáns Nagyúr... vagy ahogy némelyek gúnyolnak, a Piperkőc Hímringyó... én vagyok az! Ghotagrom! Az Aranytetős palotájú! Én vagyok! Eééén!

 Az Aranyfülűek királya enyhén meghajolt, és simán szemközt röhögte.

 – Balga lélek! Hogy hihetnénk el ezt a purdémesét? Ugyan mit keresne itt az a léha életű és közismerten tunya Aranypöcs Ghotagrom... aki már attól kiütést kap, ha selyem helyett darócba kell bújnia, nemhogy emberbőrbe!

 – Na jó, ez részben igaz... de akkor is én vagyok!

 – Én elhiszem, hogy ő lehet – szólt közbe komolyan Kulcsos Dgetgoth. Kivárta, míg elcsendesednek a röhögések és minden szem rámeredt. – Ghotagromnak ide kellett jönnie!

 – Groomsnak hála! – lihegte megkönnyebbülten a Kerítő. – Végre egy értelmes fajankó a sok tapló között!

 – Ghotagrom az! – Az Enyveskezűek vezérének hangja gyanús magasságokba emelkedett. – Miután az északiak összes seregkísérő szajháját felpróbálta már az Aranypöcsű, naná, hogy átjött a mi táborunkba... megcicerészni a mi jó kis déli ribancainkat!

 Oly harsogó röhögés csattant fel a kínzósátor belsejében, Yekken fájdalmas nyüszítése csupán távoli emlékké homályosult. Maga Ghotagrom is a többiekkel röhögött.

 – Hát ez jó... és hízelgő számomra, bevallom... de szerintem, kár lenne éretlen tréfálkozással elütni a helyzet komolyságát! Én tényleg Ghotagrom vagyok. És nem holmi szajhák miatt vállaltam a veszélyeket, hanem mert a mondandóm nem tűr halasztást. Olyan híreket hoztam Ke... mármint minden orkok nagykodójának, Ájtatos Kerangornak, ami alapjaiban változtathatja meg a háborús erőviszonyokat!

 – Ha tényleg az Aranypöcsű lennél – tételezte fel Fényesszáj –, az azt jelentené, hogy elárulni szándékozod azt a sereget... amit te magad szerveztél eggyé és vezettél ellenünk?

 – Így igaz! – csattant fel mérgesen Ghotagrom, érezvén a nyílt gúnyt. – Én szerveztem a sereget, én egyesítettem az északi törzseket, és én vezettem ellenetek... de most én vagyok az, aki rádöbbentem a hibámra, és jóvá akarom tenni a nagykodónál!

 – Rádöbbentéééééél?? Na ne bassz...

 – Sokat változtam az utóbbi hónapokban, uram! Én már nem az a léha életű, iszákos és kurvázós Piperkőc Ghotagrom vagyok, akiként a fél világ megismert! – Mielőtt bárki elereszthetett volna valami tréfát, sietve folytatta: – Vagy talán nincsenek kémeitek az északi táborban? Talán nem hallottatok az elmúlt napok legfontosabb történéseiről? – Erőltetetten nevetett. Meglehetősen ostobán hatott így, fejjel lefelé lógva. – Ne mondjátok már, hogy nem hallottatok arról a merényletről, amit roegghai bérpalotámban a Mennydörgőszavú Próféta ellen kíséreltem meg! Meg akartam öletni, mert túl veszélyesnek hittem... az orkok végzetét, a faj vérbe fulladását hallottam ki harsogó próféciáiból, és rádöbbentem, mekkorát hibáztam... de a merénylet vége az lett, hogy elbuktam, kudarcot vallottam.

 A magas csatamágus ismét közel hajolt Fényesszáj Rog'homo füléhez. Ezúttal csupán kurta időre, alig pár szót súghatott.

 Ghotagrom biztosra vette, hogy a fekete kámzsás megerősítette a történetét. Naná, hogy vannak kémeik az északi táborban, naná, hogy hallaniuk kellett a félresikerült merényletről!

 – A Próféta fanatikus hívei, az Ítélethozók lemészárolták a harcosaimat... testőreim kapitányát, leghűségesebb társamat, a Véreskezű törzsbéli Rőt Agyart maga Raghma'van gyilkolta meg! A történtek után kegyvesztett lettem, megfosztottak vezéri jogaimtól, és csupán azért nem tűzték karóra a fejemet, mert azt az összes főnökök elismerték, hogy nekem köszönhető, hogy egyáltalán összeállt az északi sereg. – A fejét rázta. – Csakhogy ez így már nem tetszik nekem! Én nem az orkok pusztulását akartam, amikor a hadjárat szervezésébe kezdtem, hanem igazságot, kevesebb adót... és több elismerést a törzsemnek, a Kerítőknek! De a Próféta feltűnésével az eredeti célok elenyésztek, és immár... veszekedett őrültek vezetik a sereget, akik nem vágynak semmi másra, mint esztelen gyilkolásra és pusztításra. Ezt elégeltem meg, ezért döntöttem úgy, hogy véget vetek a vérontásnak!

 – Hogyan? – morogta olyan hangnemben Fényesszáj, mint aki már kezd hinni Ghotagrom kilétében. – Hogyan akarnál véget vetni a vérontásnak?

 – Árulással, pajtás. Ismerem az északi sereg gyengeségeit, kiismertem a Próféta sebezhetőségét, és tudom, miképpen lehetne térdre kényszeríteni Raghma'vant és vezérkarát. Ezért jöttem ide, erről akarok beszélni... a nagyméltóságú Kerangornak.

 Nagy csend lett, csupán a szenvedő Kőszáli Yekken sziszegett és nyögdécselt a háttérben.

 Az Aranyfülűek királya előbb Kulcsos Dgetghotra pillantott, mintha a vélekedésére lenne kíváncsi, de aztán máris továbbfordította a tekintetét sötét kámzsás tanácsadójára.

 A mágus lassan, vonakodva meghajtotta a fejét.

 Biccentett? Vagy csak elfáradt a nyakizma?

 – Meghallgattuk az ember formájú orkot – szólalt meg zengő hangon Fényesszáj Rog'homo –, ideje megtudnunk, mint vélekedik erről az emberszabadító ember is!

 – Ő semmit sem tud! – mérgelődött Ghotagrom. – Már mondtan: azt sem tudta, hogy ork vagyok!

 Az Aranyfülű rámosolygott.

 – Ó, ez elég hamar kiderül...

 – Ffagh! Grooms rogyasszon meg, Fényesszáj! Mi a jóbüdösgroomssetétvalagát akarsz még?! Nem jutott el az agyadig, amit el mondtam?? Vagy talán szándékosan akadályozod, hogy a fontos hír eljusson a nagykodó fülébe?!... Mert ha így van, nem sok jót jósolok neked a továbbiakban... és tétova alantasaidnak sem! Kerangor felnégyeltet benneteket...

 – Tömjétek már be a büdös pofáját! – sisteregte az Aranyfülű sürgetően. – És gyerünk, gyerünk, gyerünk, halljuk, hogyan trillázik a mi kis kőszáli emberpacsirtánk!

...

Ghotagrom próbált még üvöltözni valamit, de pillanatokon belül betömték a száját valami rossz ízű ronggyal, körbe kötözték azt a fején, aztán pedig minden tekintet a szomszédos fogoly felé fordult. Nagy élvezettel folytatódott a kínzás.

 A fogót cserélni kellett, mert hogy kihűlt a beszélgetés közben; de akadt helyette másik, mely másfélszer akkora volt, mint az előző, és jóval hatékonyabbnak bizonyult. Sorra csipkedték le vele Yekken megmaradt lábujjait. A következetes, ráérős megcsonkítás nyilvánvalóan arra volt hivatott, hogy egyértelműen a fogoly tudomására hozza: nincs irgalom. Ha nem beszél – üvölt.

 Még a jelenlévő orkok sem bírták valamennyien a gyomorforgató jelenetet. Az Enyveskezűek királyának díszes öltözetű kísérője öklendevze oldalra fordult, és bár roppant erőlködött, végül nem bírta visszatartani kikívánkozó gyomortartalmát.

 – Fojtogató Ordeth! – utálkozott Kulcsos Dgetgoth. – Pfúúúj, te emberbélű puhány! Szégyent hozol a törzsedre!

 – Bocsáss meg, felség!

 – Takarodj ki innen, takarodj! Odakinn okádj! És viselkedj úgy, ahogy egy Enyveskezűhöz illik!

 – Igenis, felség.

 Fojtogató Ordeth szégyenkezve, lehajtott fejjel sunnyogott ki a sátorból. A friss, hajnal előtti szélben viszont új erőre kapott, lóra pattant, és elvágtatott a tábor központja felé. Mivel a Kínsátor nem csupán kifelé nem engedte át a hangokat, de befelé sem, senki sem észlelte a bent tartózkodók közül a távolodó paták dobogását.

 A bentiek közül csupán egyvalaki – a királya – tudta, mi volt a célja Fojtogatónak a mímelt rosszulléttel: szerezni egy jópontot az Enyveskezűeknek Kerangornál, Grooms Evilági Helytartójánál.

...

Odakinn, a sátrat övező fénykör peremén túl a benga veremharcos szerepében tetszelgő Ércagyú már befalta az összes boranhúst, és épp a fakéregszerű, fekete kenyérrel tunkolta le a medvehagyma utolsó karéjait, amikor alig karnyújtásnyira elvágtatott mellette Fojtogató Ordeth. A benga harcosnak csaknem a torkán akadt a kaja a fejmagasságban suhogó paták közelségétől.

 – Nem látsz, te állat?!

 – Shhh! – csendesítette Yl'Agdardagh. – Ne kiabálj!

 – Már hogy a Grooms setét valagába ne kajabálnék?! Ez a vágtató boranjószág tönkreteszi az emésztésemet!

 – De te állítólag egy külhoni veremharcos vagy... aki nem beszéli az orgát – sóhajtott a varázsló. – Erre próbáltam utalni már korábban is, amikor oly nagyon döngetted a melled, hogy mily remekül alakítottad a veremharcost.

 – Mi van?! – Ércagyú teljesen elképedt. – Az előbb még az egekbe dicsértél...

 – Ööö, félreértetted, szerintem.

 ...most meg azt mondod, szarul alakítottam?

 Yl'Agdardagh vízszintesen elhúzta a kezét a mellkasa előtt, így jelezve, hogy részéről lezárta a témát.

 – Ne vitatkozzunk!

 – De akkor... mit csináljunk?

 – Várjuk Kerangor érkezését.

 Ércagyú hosszan hallgatott, aztán felböfögte a torkához tapadó medvehagyma nyálkás maradékát, majd ismét letunkolta kevéske kenyérrel. Csak aztán jegyezte meg:

 – És ha... eközben... kínozni próbálják őket?

 A varázsló vállat vont.

 – Erről is gondoskodtam.

 – Hogyan?

 – Megfelelő mágiával.

...

Ghotagrom immár végképp semmit sem tehetett. Megkötözve, betömött szájjal még csak nem is érvelhetett. Nem látta jól, csupán a szeme sarkából, ahogy a kínzás folytatódik, és sorra potyognak Yekken lábujjai. Hamarosan a kézujjak következnek...

 A káosztörpe elégedetten vigyorogva figyelte két hústorony segédje szakszerű ténykedését. Összevissza forgolódott, és sötét szemében kegyetlen láng hirdette mindenkinek: Ez még csak a kezdet! Csak a bemelegítés. Majd akkor jön az igazi szórakozás, ha én, a kínzómester is hozzáfogok...

 Yekken sikolyai közben hisztérikus magasságokba emelkedtek... amint az utolsó lábujját is letépték és csonkját szenvtelenül kiégették.

 A törpe a fülsiketítően vonyító emberhez lépett, apró kézmozdulatot tett annak feje előtt – és az idegtépő hangot mintha elvágták volna. A leszaggatott testrészeket egy fémtálra gyűjtötték, és amikor az utolsó lábujjal is végeztek, az egyik segéd átadta a tálat a törpének. Nyúzó Nrogor megszaglászta, aztán a betömött szájú Ghotagrom orra elé tartotta.

 – Megehetném ezeket – szólt reszelősen –, de inkább majd a tieidből csemegézek.

 Sanda mosollyal a közelebbi parázstartóhoz lépett, és beleöntötte a lábujjakat. A sercegő, égő hús bűze terjengett a sátorban, szinte fájdalmassá tette a légzést. A káosztörpe letette az üres fémtálat, majd a halotthalovány, minden ízében remegő Yekkenhez lépett, és elégedetten szemlélte a füstölgő sebeket.

 – Mestermunka – nyugtázta a látottakat. – Nyúzó Nrogor méltó hírhedett nevére, igaz, nagyuram?

 Fényesszáj Rog'homo rezzenéstelen arccal meredt a megcsonkított fogolyra. Még csak nem is fintorgott az égő hús bűzétől.

 – Miért nem visít? – tudakolta. – Most nem érez fájdalmat?!

 – Csak némi bizsergést, nagyuram – felelte a törpe büszke képpel, csillogó szemmel. – De csupán egy kézmozdulatom kell, hogy újra tudatában legyen minden kínjának. Ám addig is... alkalmat kapott, hogy könnyítsen a lelkén... de ha most nem beszél... hát üvölthet majd újra meg újra, míg eszét nem veszti.

 – Pompás! – Az Aranyfülű elégedetten biccentett. Így képzelte ő is. – Kőszáli Yekken! Hallod a szavam?

 Bizonytalan pislogás. A megcsonkított merirani közel állhatott az eszméletvesztéshez.

 – Itt az utolsó esélyed – folytatta Fényesszáj. – Ugass, embermocsok! Mondj el mindent, s halálod gyors lesz és kegyes!

 A fogoly ernyedten bámult rá.

 – Mondd el, amit tudsz, és a kínmentes halál kegyelmében részesítelek, erre királyi szavamat adom!

 Kőszáli Yekken szeme ekkor összetalálkozott Ghotagrom dermedt tekintetével.

 Most! – süvöltött a Kerítő fejében a gondolat. Most vall be mindent! Nem bírja tovább! Már tudja, hogy átvertük! Tudja, hogy orkoknak segített! Miért védene minket??

 – Kik vagytok?! Miféle céllal jöttetek?! Mi a szándékotok?!

 Yekken ránézett.

 – Dögölj meg... szarevő...

 – Nvúzó, folytassátok!!

 A káosztörpe újabb kézmozdulatára a fájdalom visszatért az ember testébe – és ő újra üvölteni kezdett.

 A csonttörők ekkor ismét fejjel lefelé fordították a foglyot, egy-egy vasdorongot vettek roppant markukba, az ember jobb és bal oldalára álltak, majd pontosan kiszámított ütésekkel, a lábfejektől a comb irányába haladva, elkezdték következetesen összetörni Yekken lábának minden csontját – olyan ritmusosan és egybehangoltan, mint ahogy két összeszokott kovács a vasat formálja az üllőn.

 Ghotagrom iszonyodva nézte, ahogy a törött csontvégek átszakítják a bőrt, és lassan vérpatakokkal borítják el a megalázott testet. Amikor a vasdorongok ütései a térdhez értek, Yekken eszméletét vesztette.

 Ezt észlelve a káosztörpe éleset rikkantott, és a két csonttörő keze azonnal megállt a levegőben. A kínzómester az áldozathoz kacsázott kurta lábain, és kezét megint elhúzta az ember homloka előtt.

 Yekken éledni kezdett.

 Grooms rogyassza meg! – kapkodott levegő után Ghotagrom. Nem sokáig bírhatja már! Biztosan beszélni fog! Es még csak meg sem vethetem ezért, hiszen... én... én már rég mindent bevallottam volna a helyében...

 Yekken lassan nyitotta ki a szemét – amiben ott lapult az átélt gyötrelem minden egyes pillanata. Mindkét lába úgy nézett ki, mintha már nem is testrészei lennének, hanem valami szörnyű csontzúzalék, és a belőlük folyó vér immár a felsőtestét is beborította.

 – Még egyszer, utoljára felteszem a kérdést – szólalt meg jegesen az Aranyfülű –, honnan jöttök, és mit akartok? Beszélj, Kőszáli! Hidd el, a gazdád bármennyire is jó urad volt eddig... ha az volt egyáltalán... nem érdemli meg, hogy tovább szenvedj miatta! Szólj, és máris megpihenhetsz a halál ölelő karjaiban! Hisz' ő is csak egy ork, aki hozzánk hasonlóan gyűlöl és megvet minden embert. Te is gyűlölöd őt, mint minden orkot ezen a földön, hát hagyd, hogy kitörjön belőle az eddig is fortyogó düh: beszélj! Ő egy ork! Mit védenéd?!

 Az ember tekintete megint Ghotagroméba kapaszkodott...

 ...aztán a szája nyílni kezdett.

 – Ember... vagy ork? – reszkette Yekken – Ő... a barátom... és az ember... nem árulja el... a barátait... semmi áron!

 – Mit merészelsz!! – ordított rá dühösen az Aranyfülű. – Hogy mered kiejteni azt a szádon, hogy egy ork... a „barátja " lenne egy magadfajta élősködő állatnak!! De hiszen még állat sem vagy, csak egy bűzös trágyadarab, te mocsok emberfajzat!! Nyúzóóó!!!

 A törpe arasznyi hosszú tűt vont elő az egyik parázstartóból.

 – Buta ember – morogta gúnyosan –, jobb lett volna, ha szót fogadsz az ork nagyúrnak. Most már kénytelen vagyok én magam kezelésbe venni téged... Először is: visszakapsz annyi kínt, hogy még ne ájulj el... se többet, se kevesebbet, éppen csak annyit...

 Kezét lassan mozgatta áldozata feje előtt, Yekkenből újra előtört a szörnyű sikoltó-üvöltés; és amikor szeme már-már kifordult volna, a törpe megtörte a mozdulatot.

 Majd a kezében lévő vörös fényű tűt centiről centire beledöfködte Yekken csupasz ágyékába. Az ember azonnal elalélt – de a törpe kurta kézmozdulatára szinte nyomban vissza is tért a fájdalmas kínlódásba A torkából előtörő hangok már nem tűntek sem emberinek, sem állatinak... olyan mélységes gyötrelemről árulkodtak, mintha valami kóbor lidérc, hontalan szellem vagy elkárhozott lélek adná ki azokat.

A tű átdöfte Yekken férfiasságát, aztán a kampós orrú törpe megérintette a vállát, majd a kínzóeszközt kihúzva, kezével ismételten elvonta az áldozat fájdalmát. A beálló csendben Ghotagrom hallotta, hogy a háttérben valaki öklendezik.

 – Ej, ej, ej! – csattant fel cinikusan Fényesszáj Rog'homo. – Az Enyveskezűek vezérének kényes gyomra nem bírja a látványt! Ej, vezértársam, csak nem kimennél te is embergyomrú tanácsadód után? Majd kuncogva a csurom véres emberhez fordult, akinek vérbe borult szemében már az őrület lángja lobogott. – Ez az utolsó alkalom, embermocsok...Nem lesz több megállás... nincs több lehetőséged gyors halálra... Vagy beszélsz most, vagy egy számodra évezrednek tűnő óra múltán kíntól tébolyodottan, magányosan múlsz el ebből a világból.

 Ghotagrom ekkor végre lerázta az irtózat és a félelem elméjére boruló bilincsét, és kétségbeesetten dobálni, rángatni kezdte magát kötelékeiben, hogy felhívja magára Yekken figyelmét.

 Nem vagy egyedül! – próbálta üzenni a szemével. Itt vagyok veled, ember! Beszélj vagy hallgass, ha akarsz... hisz' már így is sokkal többet tűrtél, mint amit én magam elviseltem volna! Nézz rám, Yekken! Nézz rám... és bocsáss meg, amiért kihasználtalak...

 Azonban a pillantásaik már nem találkoztak.

 – Beszélek! – hörögte szörnyűségesen eltorzult hangon Kőszáli Yekken. – Engedd, hogy... éljek... a lehetőséggel!

 – Mondj el mindent!

 – ...elmondom – recsegte Yekken –, ...hogy anyád trágyaevő gennymanó volt... apád meg egy rothadó fertőhordozó... és az ő förtelmes nászukból születtél te, okádék szarevő!

 Furcsa, torz torokhangot hallatott – talán nevetett? – majd összeszorította véresre harapdált ajkait. Hús hersenése hallatszott, az ember szájából vér buggyant elő, aztán kiköpött egy húscafatot – éppen az Aranyfülűek királyának lábára.

 – Megátalkodott! – hördült fel Kulcsos Dgetgoth. – Elharapta a nyelvét! Ebből már semmit nem szedünk ki...

 – Nem-e?! – rikoltott fel eszelősen Fényesszáj. – Dehogyisnem! – Kivonta drágaköves markolatú, királyi tőrét, a szürkeacél pengét a fogoly gyomrába döfte, aztán egészen az ágyékáig rántotta. A kiomló belek a fejjel lefelé kikötözött Yekken mellkasára és arcára omlottak. – Állítja azt bárki is, hogy nem szedtem ki belőle épp eleget??

 E pillanatban hatalmas, kétméteres ork lépett a Kínsátorba. Olyan magas volt, hogy meg kellett hajtania a fejét, hogy le ne fejelje a sátor egyik tartógerendáját. Csupasz mellkasát oltalmazó rúnák és törzsi tetoválások borították, rengő mellés karizmai miatt felsőteste hihetetlenül vaskosnak, szélesnek tűnt. Irdatlan kétélű bárdot hordozott, oly könnyedén, akárha könnyű sétapálcával járna. Ám mégsem a roppant izmok és a kegyetlen fegyver kölcsönözték külseje legérzékelhetőbb jellegzetességét, hanem az a különös kisugárzás, mely lehengerlő erőt és brutalitást árasztott teste minden porcikájából. Épp csak belépett a sátorba, és a puszta megjelenésével azonnal uralta belsejét. Mintha láthatatlan szolgák hada tódult volna előtte, akik tédre rángatnak, földre tepernek útjában mindenkit, rátelepednek a mellkasra, és még lélegzetet venni sem engednek senkit.

 Kulcsos Dgetgoth azon nyomban fél térdre ereszkedett, és meghajtotta a fejét. A fekete kámzsás csatamágusok ugyanezt tették, a káosztörpe hasra vetette magát, és a vérmocskos földhöz préselte az arcát, az Aranyfelű és Enyveskezű testőrök pedig nagyon mereven álltak, szuszogni se mertek.

 – Méltóságos nagykodó! – sziszegte döbbenten a gyilkolásba feledkezett Fényesszáj Rog'homo, aki utolsóként észlelte az érkezőt. – Épp most... készültem... érted szalasztani a hírnökömet...

 – Nem kell. – Ahogy a jövevény megindult, Ghotagrom úgy érezte, mintha egy megvadult bivaly lódult volna meg, ami menten tovarobog, magával sodorva a sátrat és annak minden tartozékát. – Most már itt vagyok.

 Az Aranyfülűek királya dacosan, mereven állt. Valószínűleg elhatározta magában, hogy nem alázkodik meg, ám elszántsága csupán fél szívdobbanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban a lába összecsuklott alatta, és úgy rogyott térdre, le a vérmocsokba, mintha minden erő elhagyta volna tagjait.

 A jövevény nem nézett le a térdelőre, csupán szőrös kézfejét lógatta az orra elé. Fényesszáj Rog'homo úgy ragadta meg ezt a kezet, mint valami fuldokló a mentőkötelet, és vadul cuppogva a csókjaival halmozta el a vaskos, kérges ujjakat.

 – Bocsáss meg nekem, nagykodó! – Reszkette, cuppogta, az ujjakat szorongatta. – Hibáztam! De nem hagyhattam... hogy veszélynek légy kitéve... Ki kellett vallatnom őket, hogy tudjam, nem orgyilkosok-e...

 A méltóságos külsejű ork elhúzta a kezét.

 Az Aranyfülűek királya most ura lábához borult, és a bokáját kezdte szorongatni, markolászni, csókolgatni, nyalogatni.

 A hadúr elrúgta magától. Nem durván, nem fájdalmasan, csak úgy. oldalvást, ahogy egy kérődző boran hessegeti el a csüdjén napfürdőző pimasz böglyöt.

 Yekken kibelezett, megcsonkított tetemére ügyet sem vetett. Rámeredt a fejjel lefelé lógó, sápadt, megviselt Ghotagromra.

 – Ő? – dörögte mély, rezonáns hangon.

 – Igen, nagyméltóságú uram – felelt a bejáratból egy tiszteletteljes, simulékony hang, aztán lehajtott fejjel, hangosan szuszogva Fojtogató Ordeth sunnyogott be a kínzóhelyiségbe. – Az emberi külső csupán álca, és a személyes meggyőződésem az, hogy ő...

 Elhallgatott, mert a nagykodó egyáltalán nem figyelt rá.

 A hatalmas termetű ork megragadta a kínpad szélét szabad bal kezével, és két gyors mozdulattal álló helyzetbe fordította a foglyot.

 – Valóban? kérdezte halkan, kételkedőn. – Ez a szánalmas, reszkető féreg lenne a legfőbb ellenségem?