Groovetter


Mielőtt igazán kezdetét vehette volna a „holnap" – a groovetter napja –, még történt egy s más. A kimerültségtől szinte félájult Ghotagromot Vén Ordas ébresztette nem sokkal hajnal előtt.

 – Az öcséd van itt, főség.

 Ghotagrom csak nehezen tért öntudatra zavaros álmából. – Ki? Mi?... Mikor?

 – Aranyló Nap uraság.

 – Küldd el! Jöjjön vissza délben! Majd ha tényleg felébredtem. – Aszongya, fontos.

 – De ennyire? Mi a fene lehet az, ami...

 – Elvonulnak. A Fekete Karmok.

Ghotagrom hamarabb kiugrott az ágyból, mint hogy valóban felébredt volna. Tudatáról még nem csöpögött le rendesen az álom melaszos kulimásza, de már féllábon ugrált, a gatyáját húzta, a szandálját kereste.

 – Grooms valagának melyik sötét fertályán... van az a kurva szandál... hol a...

 – Rajta tapodsz, főség.

 – Ffagh, tényleg! – Kezdett már ébredezni. – Hol az öcsém?!

 – Há' odakinn.

 Aranyló Nap türelmetlenül toporgott a sátor előtt. Az elmúlt napok történései óta az Aranykezű Testőrök komolyan vették, hogy senkit se engedjenek uruk közelébe.

 – Ghotagrom! – kiáltotta az ifjú Kerítő, amint szemét dörzsölő bátyja kilépett a sátorból. – Rog'hoag beváltotta a fenyegetését! A Fekete Karmok tényleg elvonulnak!

 – Lovamat! – recsegte Ghotagrom türelmetlenül. Aztán látta. – Ja, már idehoztátok?

 Felkapaszkodott Manó hátára, és megböködte sarkával az állat véknyát. Testőrei is lóra kaptak. Könnyű vágtában indultak északnyugatnak, a Fekete Karmok tábora felé. Aranyló Nap közvetlenül a királya mellett lovagolt, és amikor lépésre váltottak, közelebb húzódott hozzá; a tábortüzek és fáklyák fénye aranyba vonta, kiragyogta arcélének markáns kontúrjait.

 – Nem hittem volna, hogy megteszik – hebegte az ifjú. – Üres hőzöngésnek tűnt.

 – Talán az is.

 – De nem! Már megkezdték az elvonulást! – Aranyló Nap hangja elcsuklott. – Nem hagyhatod elmenni őket!

 Ghotagrom mélyeket szippantott a friss, éjszakai levegőből. – Ééén? Én nem hagyhatom?

 – Ha a Fekete Karmok elmennek, seregünk létszáma végzetesen megcsappan – siránkozott Aranyló Nap. – És ez csak a kezdet... a szövetség szétesésének kezdete!

 – Ne láss rémeket!

 – Más törzsek is kiszállhatnak a Szövetségből!

 – Ugyan már!

 – Higgy nekem, bátyám! Talán épp a Fekete Karmok elvonulásával bukik el minden!

 – Vagy talán épp a kannibálok eltűnése kovácsol bennünket igazi egységbe! – Grimaszolt. – Na jó, tényleg katasztrofálisan kevesen maradunk, ebben igazad van... de azt alig hiszem, hogy emiatt bármelyik más törzs is a Szövetség felbontását fontolgatnák.

 Aranyló Nap fintorgott.

 – Már megbocsáss, bátyám... én másképp hallottam.

 – Hogyhogy? – Ghotagrom kezdte átvenni öccse idegességét. – Hallottál valamit? Melyik törzs az? A Vágott Fülűek? A Sötét Felhő? Vagy az a kétszínű Grogkil Yurogh akarja hazavinni az Ezüst Üstjeit?

 – Talán ezek is – szűrte a szavakat a fogai között az ifjú vezér. – Az elégedetlenség és a csalódottság példátlan mértékben mérgezi a harcosok hitét szerte az egész seregben... de én nem nyilatkozhatok más törzsfők nevében...

 Ghotagrom még mindig nem értette.

 – Mi? Mi van?

 – A Kerítők, bátyám – mormolta az ifjú –, a Kerítők is elégedetlenek.

 – Ffagh! Hát ezért szavaztál ellenem legutóbb? Én meg azt hittem, meggyűlöltél kedvenc Ychitak Bomgarod halála miatt!

 Aranyló Nap felhördült, tétova mozdulatot tett, mintha a kése után akarna kapni, de még időben meggondolta magát; a lova sörényébe markolt.

 – Neki ehhez semmi köze! – szűrte foghegyről. – Mint ahogy neked se, miféle barátság és tisztelet alakult ki közöttünk!

 Ghotagrom lebiggyesztette az ajkát. Rég készült már arra, hogy testvére orra alá dörgölje ezt a dolgot, és épp valami efféle válaszra számított. Valójában csöppet sem érdekelte, hogy öccse nőket ölel-e vagy férfiakat, csupán tudatni akarta, hogy tisztában van a helyzettel.

 Aranyló Nap azonban némi bizonytalankodás után mégsem hagyta kizökkenteni magát mondandójából:

 – A harcosaink többségében velemkorú ifjak, akik kalandvágyból és a meggazdagodás reményében álltak be a seregbe. Harcot ígértünk nekik, dicsőséget, dúlást, fosztogatást, bőséges zsákmányt, könnyű meggazdagodást... És ehelyett mit kaptak? Terelgethetik a marhákat meg a boranokat, őrizhetik a birkákat, cipelhetik a zsákokat, szétoszthatják az élelmet és a felszerelést, gödröt áshatnak a szemétnek és a szarnak, aztán ha megtelt, betemethetik azt. És ha csatába megyünk, amíg mindenki más harcol, minket a tartalékba osztanak.

 – Annál többen élik túl a háborút.

 – A zsold és az ellátmány tisztességes ugyan, de meggazdagodni nem lehet belöle. Fosztogatni, zsákmányolni pedig még nem volt alkalmuk. Egyetlen árva falu vagy város feldúlásában sem vehettünk részt, mi még egy nyavalyás szekérkaravánt sem rohantunk le. A csatamezőn maradt tetemeknek még a közelébe se mehettünk; azok foszthatták ki a hullákat, akik részt vettek a legyőzésükben.

 – Groomar ostrománál mindenki jeleskedhet... és a zsákmányból is részesül.

 – Csakhogy mire Groomarig jutunk, meglehet, teljesen elfogyunk! – Miről beszélsz?

 – A katonák szökdösnek, Legfőbb Kerítő... éjszakáról éjszakára tucatjával tűnnek el.

 – Fffffaaaggh!

 – Némelyeknek elegük lett a háborúból, és kisebb-nagyobb csapatokba verődve hazafelé tartanak, mások bandákba állva a környéken csatangolnak, és a Szörnyfejűek közeli falvait próbálják felprédálni... de persze nem sok sikerrel.

 – Fffffaaaaaaaaaaaaaaaaaghhh! Miért nem tudtam én erről?!

 – Most már tudsz, bátyám. – Aranyló Nap kihúzta magát a nyeregben. – Én már napokkal ezelőtt megpróbáltam beszámolni neked erről a helyzetről, de te nem bírtál időt szakítani rám szörnyű nagy elfoglaltságodban.

...

A Fekete Karmok nem szégyenkező, sértett seregként kullogtak el, hanem sűrű sorokba rendeződve, nagy dérrel-durral, csinnadrattával vonultak északnyugatnak. Gyalogosan, ahogy jöttek, hömpölygő tömegben, fegyverrel a kézben lépkedtek. A harcosok többsége kopaszra borotválta a fejét, és a tar koponyát rozsdabarnára festette, arcukat pedig fehér pöttyökkel, könnycseppekkel, hüvelyknyi foltokkal vagy keresztbe futó csíkokkal mázolták tele. Az egyes klánok orkszőrből font harci jelképeket cipeltek, lándzsákra tűzött koponyákat emeltek a magasba, vérrel bekent hajfonatokat lebegtettek a friss, hajnali szélben. Végestelen-végig a hosszú menetben majombőr dobok puffogtak, lábszárcsontokból faragott sípok visítottak, összevert bambuszpálcák csattogtak.

 Amikor Ghotagrom és kísérete a Fekete Karmok táborrészébe értek, már csak az utolsó klánok elvonulását látták. Agyvelő Rog'hoag nyilván tarthatott valamiféle atrocitástól, mivel leghátul saját klánjának harcosait hagyta. A Szilánkos Velők alkották a hátvédet, iszonyatos bunkókkal a kézben, sötét tekintettel vonultak, és kihívóan a szemébe bámultak minden acsarkodónak.

 Ugyanis a más törzsbéli harcosok – a korai óra dacára – odasereglettek, és csalódottságukat, haragjukat, egyéb indulataikat gúnyos ordítozással, mutogatással, szitkokkal és sértésekkel próbálták kifejezni. itt-ott még meg is hajigálták az elmasírozókat mindenféle szeméttel és mocsokkal, néhány elborult agyú még rá is rontott a kannibálokra, és csak az elvonulást fegyveresen biztosító Bélkiontóknak és az ő parancsaikat követő törzsi különítményeknek köszönhető, hogy nem került sor véres villongásokra.

 Pár orr betört ugyan, néhány végtag elroppant – itt is, ott is –, de mire komoly harcra került volna sor, máris megjelent Komor Tarong és pár Bélkiontó, no meg egy tucat Szilánkos Velő, és üvöltve, odaütve szétválasztották a tusakodókat.

 Ghotagrom le sem szállt Manó hátáról. Közel sem tudott volna férkőzni a Fekete Karmokhoz a nagy számú búcsúztató tömeg miatt – ezen a részen főként Sötét Felhő és Koponyalyukasztó harcosok tolongtak, akik bizalmatlanul méregették őt, a földre köptek, és neki is sértő jeleket mutogattak.

 Úgy tűnt, ő sem örvend osztatlan népszerűségnek.

 Ghotagrom a lova hátáról bámulta az elvonuló sereget, és miközben a lelke megtelt kétségekkel és keserűséggel, azon morfondírozott, egyáltalán mi a fenéért jött ide...

 Még ha sikerült volna beszélnie Agyvelő Rog'hoaggal, mit érhetett volna el? Hogy a sértődött kannibál megbékél az ő kedvéért, és mégis a Szövetségben tartja népét?

 De persze ezt már nem lehetett kideríteni, hiszen Rog'hoag valahol a sereg élén menetelhetett, közel negyvenezer Fekete Karommal a háta mögött, és a hömpölygő orkkígyó feje már rég eltűnt a közeli dombok mögött.

 Viszont alig nyíllövésnyire Könyörtelen Raghma'vant és Tigrismancs Ignorongot pillantotta meg. Ők is felkeltek, hogy megnézzék a Fekete Karmok elvonulását.

 – Ordas! – parancsolta Ghotagrom. – Nyissatok utat a tömegben Raghma'vanhoz!

 – Fegyverrel, főség?

 – Ffagh, dehogy! Nem kell vadulni! Csak finoman, módszeresen... mintha borant tosznál!

 – Jah. Értem. – Vén Ordas vigyorogva előrerúgtatott, hogy utat törjön, és míg a lovával elsodort három Sötét Felhő harcost, egy elmélázó negyediket úgy tarkón rúgott csizmás lábával, hogy annak eleredt az orra vére. – Félre, tuskók! Utat a Legfőbb Kerítőnek!

 Két perccel később Ghotagrom lesiklott a nyeregből, és fejet hajtott Könyörtelen Raghma'van előtt.

 – Hadúr! – kiabálta túl a Fekete Karmok hátsó síposainak, dobosainak és csettegőseinek lármáját. – Végignézted az elvonulásukat? Naná, hogy végignézte. Ezért állt itt.

 Ghotagrom sietve módosított:

 – Hogy engedhetted elmenni őket?!

 – Más a kérdés, Kerítő. – Raghma'van komoran meredt rá. – Hogy tarthattam volna itt őket?

 – Ha beszéltél volna Rog'hoaggal...

 – Megtettem.

 – Ha esetleg félretetted volna sértett büszkeséged...

 – Félretettem.

 – Vagy ha esetleg... – Ghotagrom hitetlenkedve lihegett. Nagy hirtelenjében kifogyott a „volna" típusú javaslatokból.

 A hadúr nem nézett rá. Az elvonuló hátvédet bámulta, és bár arca kőkemény maradt, a szeme szomorkásan csillogott.

 – Felkerestem Rog'hoagot még hajnal előtt – dörmögte rosszkedvűen. – Megalázkodtam előtte. Kértem, hogy gondolja meg magát és maradjon! – Sóhajtott, a fejét rázta. – Hiába. Nem lehetett jobb belátásra téríteni.

 – Ennyire... megsértődött?! Hihetetlen! – Ghotagrom a homlokát ráncolta. – Ha esetleg annak a fafejű Félkezű G'orkohnak a vágott fülét kínáltad volna cserébe...

 – A sértettség csak indok volt, melyet maga Rog'hoag keresett. Ha nem a Vágott Fülűek kánját találja, valaki másba köt bele.

 – Nem értem.

 – Az a Fekete Karom leányzó, aki a minap érkezett... az hozta a hírt a kerin seregről... és arról, hogy azok számtalan dzsungelfalut felprédáltak. Türelmetlenség vett erőt a kannibálokon. Tudni akarják, mi lett a rokonaikkal, az asszonyaikkal, a kölykeikkel. Rog'hoag nem bírta volna visszatartani őket. Indokot keresett hát, hogy kiválhassanak a Szövetségből és hazatérhessenek.

 Ghotagrom grimaszolt.

 – Nélkülük... szánalmasan kevesen maradunk!

 – Semmi sincs, amivel visszatarthatnám őket. Ha erővel próbálnám, súlyos belharcba torkollna a háborúnk.

 A Legfőbb Kerítő sóhajtott.

 – Ezek szerint... itt a vége? Elvesztünk?

 – Talán nem. – Könyörtelen Raghma'van megfeszült. Kőmerev arcán, szikrázó tekintetében nyoma sem volt a korábbi órák elesettségének, bizonytalanságának. – Bízzunk Groomsban, ő megsegít!

 – Értem, és bízok őbenne... de nem lehet, hogy a puszta hitnél és bizalomnál most valamivel több szükségeltetik?

 A szertartás után jöjj a vezéri sátorba, Kerítő! Új feladat vár rád! Diadal vagy kudarc! Rajtad múlhat minden!

 – Rajtaaam?! – Ghotagrom nem bírt uralkodni döbbenetén. – Ffaaagggh! Akkor tényleg elvesztünk!

...

A groovetter napja pirkadatkor kezdődött. A Fekete Karmok sípjainak, dobjainak visszhangjai még a sátrak közt bolyongtak, de az elvonuló hátvédet már elnyelték a dombok. Az egyes törzsek fejei kivezényelték harcosaikat a sátrak közti üres térségre, és amikor a nap első sugarai bevilágították a hatalmas területet, több tízezernyi ork ereszkedett fél térdre. Fegyvert egyikük sem viselt, de valamennyien szent jelképeket, talizmánokat, orvosságos zacskókat vagy amuletteket szorongattak.

 Normál esetben a groovetter imádságot a Próféta tartotta volna, de mivel ő öntudatlanul hevert a sátra mélyén, és épp az ő lelkéért imádkoztak, másra hárult a feladat. Ghotagrom azt hitte, Szarvas M'goath vagy Négyagyar áll ki a harcosok elé, de helyettük egy zömök, csapott homlokú, ezüstös sörtéjű orkot emeltek a magasba az Ítélethozók az e célra lefeketett pajzsokon.

 – Ez meg ki a fene? – dörmögte Ghotagrom, nem éppen ájtatos modorban.

 – Szürke Kador a neve, főség – magyarázta Vén Ordas, aki még annyira se érezte át az ünnepélyes alkalmat, mint a gazdája, mert még le se térdelt. – Renegát papféle. Aszongyák, a régi főpap tanítványa volt.

 – Radogh Drommelé? Grooms főpapjáé??

 – Hát tudom én? – Ordas vállat vont, és nagyot sercintett. – Aszongyák, Kerangor megölte a mesterét, ő pedig megpucolt Groomarból, oszt' azóta a Fekete Karmok közt élt. Kannibál lett belőle, lefogadom.

 Ghotagrom valamivel nagyobb érdeklődéssel bámult a pajzstetőn magasba emelt tömzsi fickóra. Valami rémlett, hogy valahol, valamikor már hallott felőle, de akkor nem tulajdonított különösebb érdeklődést a személye iránt.

 Persze, most is csak alig.

 Közben kezdetét vette az Ájtatosság. Felrikoltottak a kürtök, imádságra szólítottak mindenkit, aki csak élt és mozgott.

 Szürke Kador magabiztosan állt a pajzs tetején, nem kapaszkodott, két kezét a feje fölé emelte. Keskeny, égett szélű, vörös zászlót feszített ki a levegőben, melyen kormos és vérmocskos maszatnyomok éktelenkedtek.

 – Ork testvéreim! – harsogta Kador. Zengő hangját sorra továbbkiáltották az Ítélethozók, hogy a legtávolabb térdelők is hallhassák. Olyan volt ez, mint egy soha el nem haló visszhang. – Grooms velünk van!

 – Grooms! – üvöltötték vadul a legközelebb térdelők. Aztán a távolabbiak is átvették. – Grooms! Grooms!

 – Grooms vérét hordozom e vásznon... melybe istenünk vérző homlokát törölte... amikor tíz éve a Káosz kutyái betörtek Groomarba... és varázslóik megpróbálták elpusztítani őt! – Kador lassan, szakaszosan beszélt; mindig türelmesen kivárva, amíg az Ítélethozók továbbharsogják szavait. – Grooms velünk van! Ím, itt a vére, melyet értünk, gyermekeiért ontott!

 – Grooms! Grooms! Groooooms! – Puffogni kezdtek a hatalmas, kétméteres boranbőr dobok, és a térdelő harcosok átvették a ritmusát. – Grooms!... Grooms!... Grooms!

 – Köztünk van Menydörgőszavú! – üvöltötte Kador. – Velünk van Grooms Prófétája!

 – Grooms!... Grooms!... Grooms!

 Ghotagrom, aki eredetileg még letérdelni sem akart, azon kapta magát, hogy a dobszó ritmusára ő is az istene nevét motyogja:

 – Grooms!... Grooms!... Grooms! – Még a szíve is ezt a szent nevet dobogta. – Grooms!... Grooms!... Grooms!

 Megérintette Grooms közelsége. Átszellemült ő is, mint mindenki más.

 Csak az az istenelen Vén Ordas ordas vihogott, mint valami ostoba szűzlány, akit beavatás céljával gerincre vágtak.

 Ghotagrom nem nézett rá. Együtt ringott, bólogatott a tömeggel, és egyre hangosabban, egyre bátrabban ismételgette:

 – Grooms!... Grooms!... Grooms!

 Miközben Kador újabb és újabb szentenciákat harsogott, a Legfőbb Kerítő tudatában emlékek vibráltak – színek, szagok és hangok egyvelege –, és szinte hallani vélte Kerangor szavait:

 „Érdektelen, semmirekellő, kicsapongó életet éltem. Semmi más nem érdekelt, csak saját vágyaim kielégítése. De aztán a mi urunk, Grooms megszólított.”

 Ő persze fanyalgott: „Ffagh, ne mááár!

 Kerangor azonban nem sértődött meg.

 „Igen, én is épp ezt mondtam. Fagh! Ffagh! És ffffagggh! De nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett Grooms akaratának. A méltatlan Radogh Drommelt és tizenhét ártatlan növendékét küldtem pokolra azon az éjjelen. Vérben gázoltam, agyvelőket loccsantottam, aki az utamba állt, eltiportam. Nem kedvtelésből, nem hatalomvágyból, hanem Grooms akaratából!”

 Grooms akaratából!

 Ghotagrom csupán e pillanatban hitte el, hogy Kerangor igazat beszélt. Nem túlzott, nem hazudott, nem hatalomvágyból ült Groomar trónjára! Hanem azért, mert Grooms ezt várta el tőle!

 – Grooms!... Grooms!... Grooms! – Ghotagrom immár kiabálta. – Grooms!... Grooms!... Grooms! – Érezni vélte, ahogy őt is megérinti az orkok istene! Felnyögött. – Megérintett Grooms!

 De csak Vén Ordas fogta meg a vállát.

 – Árnyékba kéne húzódnod, főség... itten nagyon tűz a nap... még az agyadra megy, szemmel láthatólag...

 – Éreztem! Éreztem! – Ghotagrom lerázta magáról kapitánya kezét, és felegyenesedett. – Megérintett Grooms! Ffagh! Fffaaagh és Ffaaaaaagggh!! Tudom, mit kell tennem!

 – Na ugye máris? Én megmondtam.

...

Ghotagrom azonnal be akart volna rohanni a hosszúházba, hogy előadja elképzelését, ám ezt hiába tette volna, mivel az Ájtatosság bevezető szertartása még nem ért véget, és Könyörtelen Raghma'van ugyanúgy ott térdelt a porban, akárcsak sok tízezernyi harcosa.

 Szürke Kador az ima szavait harsogta, de Ghotagrom annyira izgatott lett, hogy csak foszlányok jutottak el a tudatáig:

 – ...a Prófétáért... az ő lelkéért... imádkozzunk... könyörögjünk... Grooms meghallgat... miénk a dicsőség...

 Közben egyre hangosabbak lettek a dobok.

 És még zajosabb a sereg morajlása:

 – Grooms! Grooms! Grooms! Grooms! Grooms!

 Aztán amikor Kador végzett az ima szövegével, a fejmagasságba tartott pajzsot leengedték, és sámánok tucatjai lendültek középre. Rángatódzó, vonagló, hátborzongató táncot jártak, és saját szellemeikhez – Grooms szolgáihoz – rimánkodtak. Valamennyien a Próféta lelkéért könyörögtek mindenféle szellemhez és oltalmazó lélekhez, amit csak ismertek.

 A dobok puffogása immár egybehangzóvá lett; pillanatnyi szünetet sem hagytak. A monoton ritmust sípok, csontfurulyák, szarvtülkök is átvették, és a Vascsizmák érces fémkürtjei is harsogni kezdtek.

 És közben egyfolytában harsogták az isten nevét:

 – Grooms! Grooms! Grooms! Grooms! Grooms!

 A közös imát a groovetter – véráldozás – követte. Már gyülekeztek középen az önként jelentkezők, akik vérükkel készültek fizetni Grooms minden csepp kiontott véréért.

 A több száz jelentkező közül a sámánok választották ki azt a nagytucatot – száznegyvennégy életerős, tisztavérű orkot –, akik részt vehettek a szertartásban. Ezek a szerencsések máris pőrére vetkőztek, hogy egy szál késsel a kezükben alkonyatig járják a groovetter táncát a dobok ritmusára, átszellemülten, hogy aztán időről időre megvágják valamely társukat – vagy önmagukat –, és vért áldozzanak Grooms tiszteletére.

 Véres, barbár rituálé ez, mely többnyire óvatos karcolásokkal, felületi sebzésekkel indul, de amely az este közeledtére már vérgőzös mészárlássá válik. Eleinte senki sem akar kárt tenni hittevő társaiban, de ahogy az órák telnek, ahogy egyre több vér sarjad, elborulnak az agyak, vörösebben könnyeznek a pengék.

 A Kerítők között már rég kiment a szokásból ez a fajta áldozathozás, de Ghotagrom épp eleget tudott róla, és hallott olyan groovetterről is, melynek végén egyetlen áldozathozó sem maradt életben.

 Grooms néha sok vért kíván! Mert a vérben esszencia van, és az táplálja őt, az segíti itt tartózkodását.

 Mint mindig, most is rengetegen jelenkeztek, és a kisebb sámánok komoly vitákba keveredtek az elutasítottakkal. E viták tekintetében végül M'goath mondta ki az utolsó szót:

 – Menj el! Grooms nem most és itt kívánja a véredet! A harcmezőn folyasd el, az ő dicsőségére!

 Vagy:

 – Grooms mégis elfogadta ajánlkozásodat. Vetkőzz pőrére, fogj kést, és onts vért bőségesen, hited mértékében!

 Az önként jelentkezők között Ghotagrom több ismerős pofát is látott.

 – Nézd már! Félkezű G'orkoh is beállt!

 Vén Ordas nem lepődött meg ezen.

 – Mindig is tudtuk, hogy bambább, mint a lova.

 – Az ott pedig... ffffaaggh! Aranyló Nap! Öcsém! Elment az a csipetnyi eszed?!

 Az ifjú Kerítő rámosolygott a bátyjára, és hevesen integetett. – Ghotagrom! Gyere te is! Mérettesd meg magad!

 – Méresse a halál! – tajtékzott Ghotagrom. – Azonnal gyere onnan, mielőtt felpofozlak!

 – Grooms szólt hozzám! – sziszegte sértetten az ifjú. – A véremet kívánja, és én örömmel ontom!

 – Belehalsz, te kis hülye!

 – Ha Grooms akarata ez... én... akár...

 Ghotagrom nem akart vitatkozni.

 – Ordas! – parancsolta. – Ragadd meg, és vidd a sátorba! Ha nagyon sivalkodik, vágd pofán, amúgy orkosan!

 – Mi? – sikkantotta Aranyló Nap. – Én a Kerítők seregének főparancsnoka vagyok, és nem tűröm...

 – Ordas! Még mindig nem vágtad pofán?!

 Csatt!

 – Már hurcolom is, főség... csak még rugdalódzik és visong, mint egy lyány! De majd mindjárt gyomron rúgom egy kicsit...

...

Miközben a groovetter előkészületei zajlottak, Ghotagrom gyalogosan áttört a tolongókon a renegát pap irányába.

 Szürke Kador egy sátor árnyékában épp azzal foglalatoskodott, hogy az enyhén megpörkölődött, vörös zászlót, melyen Grooms vérét és maszatos lenyomatait hordozta, szertartásosan ketté hajtsa és övként a derekára tekerje.

 – Szürke Kador! – köszöntötte őszinte lelkesedéssel. – Örülök, hogy itt talállak!

 – Az öröm gyakran viszonzatlan.

 – Beszédem van veled.

 – Nem állok szónak.

 – Dehogynem. – Ghotagrom rötyögött. – Már most is szónak álltál. – Értsd meg! Nincs időm reád.

 Ghotagrom azonban, ki oly sok hölgy befűzésében és meggyőzésében bizonyult már jártasnak, most sem hagyta magát ily könnyen lerázni; elsuttogta kedvenc érvét:

 – Ne ellenkezz! Ha hagyod magad, gyorsabban szabadulsz! Az ezüstös sörtéjű papféleség grimaszolt.

 – Mit akar tőlem Aranykéz Ghotagrom, a Legfőbb Kerítő?

 – Ne félj, nem duglak meg. – Vigyorgott. – Ellenben lenne pár kérdésem. Kezdetnek például az, hogy tudom, ki vagy. – Még szélesebben vigyorgott. – Radogh Drommel fia! Tanítványai közül az egyetlen, akit Kerangor életben hagyott!

 Szürke Kador mereven állt.

 – Ez nem kérdés.

 – Tudod, miért hagyott életben Kerangor?

 – Miért? – Kador részben talányos, részben gúnyos képet vágott. – Talán azért, mert amikor rájött a gyilkolhatnék, én nem voltam a keze ügyében?

 – Szándékosan hagyta meg az életedet, azon céllal, hogyha majd Grooms is úgy akarja, hogy kilehelhesse bűnös lelkét, legyen, aki a helyébe lépjen. – Ghotagrom legyintett. – Hagyjuk a fölös részleteket, beszéljünk a lényegről!

 Szürke Kadorr nem szólt, csak várakozóan bámult rá.

 Ghotagrom folytatta:

 – Hiszed, vagy sem, engem is megérintett Grooms a prédikációd alatt...

 – Óóóóh!

 – ...és azt sugallta, rúgjalak tökön... inkább kétszer is, de nagyon hatásosan... ha nem felelsz a kérdéseimre!

 Szürke Kador elkomorult.

 – Tréfát űzni, ilyesmiből...

 – Ti, papok – recsegte közbe Ghotagrom –, erősebb gyógyító erővel rendelkeztek, mint a sámánok bármelyike! Jól tudom? – Aumm... az attól függ...

 – Ráfekteted a kezed a betegre, és rámormolod gyógyító erőd! – Nos, igen, van efféle varázslat Grooms papjainak, Grooms jóvoltából.

 Ghotagrom nagy lélegzetet vett.

 – Akkor miért nem gyógyítod meg te magad a Prófétát? – Mert ehhez az én varázslatom kevés.

 – Varázsolj rá többször, több gyógyítást!

 – Megtettem. Sokszor. – Szürke Kador a fejét rázta. – Az én erőm kevés.

 – Lenne olyan ork, akinek az ereje elég lenne?

 Kador a vállát vonogatta.

 – Nem tudom. Nem tudhatom.

 – De igen! Tudnod kell! Talán egy nálad erősebb, nagyobb hatalmú pap...

 – Igen.

 – Mit igen?

 – Egy nagyobb hatalmú pap meggyógyíthatná. De nem én! Az én erőm kevés. Több esszencia kell! Sokkal több!

 Ghotagrom úgy mosolygott, mint róka a tyúkketrecben. – Ismersz bárkit, aki esetleg...

 – Nem.

 – Vajon apád, Radogh Drommel visszahozhatná őt a halál mezsgyéjéről?

 – Ő bárkit!

 – És vajon... akad valaki a Kondor Birodalomban, aki szintén képes lenne erre? Valaki, aki legalább olyan erős, mint apád volt? Valaki, aki talán még nála is erősebb...

 – Senki sem erősebb apámnál!

 – Elismerem – mormolta Ghotagrom Radogh Drommel jelentős ork volt... nála nagyobb csak az lehet, aki megölte őt... és tizenhét tanítványát.

 Szürke Kador felnyögött. Nem válaszolt.

 – A kérdés tehát az – összegezte Ghotagrom –, hogy vajon Kerangor, az Ájtatos vissza tudná hozni az élők közé Mennydörgőszavút, a Prófétát?

 Szürke Kador hallgatott. Bambán meredt maga elé.

 Ghotagrom pontosította kérdését.

 – Nem az érdekel, szándéban állhat-e Kerangornak efféle jótékonykodás... hanem az, hogyha akarná, képes lenne-e rá.

 Kador az ajkába harapott.

 – Felelj! – nógatta a Kerítő. – Ha nem bírsz konkrét választ adni, egy bólintás vagy egy fejrázás éppúgy megteszi.

 Az ezüst sörtés, zömök ork erőt vett magán.

 – Jól gondolod, Kerítő – dörmögte. – Egyvalaki létezik Gerondaron, aki visszahozhatja őt a Sötétség mezsgyéjéről... és az nem más, mint apám gyilkosa.

 – Ez az! – Ghotagrom szélesen vigyorgott. – Tudom, jópofa dolog ez a nagy Ájtatosság... de talán hasznosabbnak bizonyul, ha beszélek Kerangorral.

 Kador behunyta a szemét.

 – Ő az ellenségünk – nyögte. – Úgysem segít.

 – Egy próbát megér. Miért ne beszélnék vele? – Ghotagrom vállat vont. – Üzensz neki valamit?

 – Dögöljön meg, azt üzenem! – Kador vicsorgott. – Mielőbb!

...

Ghotagrom visszavonult a sátra mélyére, és alaposan bereggelizett. Vacsoráról maradt báránybordát tömött magába, száraz rozskenyérrel tuszkolta le a húst, és enyhén borozott vízzel öblítette le. Aztán valami gyümölcsöt kóstolgatott, ami leginkább két különféle termés keverékének tűnt; szőrtelen és kemény volt, akár az alma, a belseje viszont lédús és csontmagvas, akár a barack. Ghotagrom elégedetten szuszogott. Úgy érezte, jó ideig nem lesz még egy ilyen zavartalan étkezése.

 Erre a kínos gondolatra ráaludt egy keveset.

...

Már jócskán délutánba fordult az idő, amikor Ghotagrom felriadt álmából. Azonnal tudta, hogy áll valaki a közelében.

 – Ordas? – csikorogta. – Te vagy?

 – Én hát. – A fiatal kapitány belépett a látóterébe. – Ki más?

 – Mit akarsz?

 – Várom, hogy felébredj, főség. Tarong üzent érted. Raghma'van a hosszúházban vár.

 A Legfőbb Kerítő ásított, leszállt az ágyáról, és nyújtózkodott; alaposan megropogtatta csontjait.

 – Az öcsém megnyugodott végül?

 – Ja.

 – Sokáig berzenkedett?

 – Á, dehogy. – A kapitány legyintett. – Befogta a száját, még mielőtt nekiláttam volna beváltani a fenyegetéseimet.

 Ghotagrom vigyorgott.

 Aranyló Nap és a többi rokonai egy kissé elkanászodtak. Ő a kínos történtek miatt kénytelen volt a háttérbe húzódni és eltűrni a pimaszkodásaikat, de immár eljött az ideje, hogy éreztesse velük, ki a Kerítők Legfőbb főnöke.

 – Gyerünk! – biccentett. – Menjünk Raghma'vanhoz!

...

Mielőtt elértek volna a vezéri sátorhoz, útközben még leragadtak egy kicsit. A táborrészek közötti tágas téren ezernyi ork tolongott, szinte áthatolhatatlan húsfalat alkotva; meg kellett kerülni őket. Ám Ghotagrom ellátott a verejtékes, bólogató fejek fölött a lova hátáról, és a groovetter látványa megtorpanásra késztette.

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 A nagy borandobok ráérősen, álmos ütemben puffogtak, meghatározva az ork gyűrű közepén lassú, rituális táncot járók ritmusát, a támadók és a megsebzettek fájdalmas rikoltását, és az őket körülölelő tömeg egybemosódó kántálását.

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Látni nem sokat lehetett a ködfátyolként terjengő portól és a testek sokaságától, csupán azt, hogy a küzdőteret körülvevő ork harcosok egymás vállát átölelve összekapaszkodtak, és a lábukkal dobogva, topogva rúgják a port, taszigálják, rángatják egymást. Az általuk alkotott körben pedig a vérüket felajánlók táncoltak valamiféle átszellemült állapotban, és pengéjükkel egymás testét keresték. Szőrük csatakos volt a kiontott vértől – másétól és a sajátjuktól –, és a rárakódott por ragacsossá tette.

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Nem szúrtak, inkább csak vágtak, hasítottak. A szúrt sebek halálosak lehettek volna, mélyebbre hatolnak, több vért ontanak, és az áldozatok elvéreztek volna percek alatt. Ők viszont nem siettek. Néha többször is körültáncolták áldozatukat, mielőtt késükkel megvágták karját, vállát, combját, vagy csak megkarcolták, felhasították a bőrt a mellkasán, a hasán, az arcán, a nyakán – vagy az arra legalkalmasabbnak tűnő helyen.

 Ahogy Grooms kívánta.

 Tucatnyian hevertek már a földön, de azok között, akik még talpon voltak, egy sem akadt sértetlen.

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Ghotagrom a Vágott Fülűek kánját kereste tekintetével, de nem ismerte fel sem a táncolók, sem a haldoklók között. Bár abban a nagy összevisszaságban kész csoda lett volna, ha sikerül megpillantania. – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Nem valamiféle párviadal volt ez, és ha ketten mégis egymásba bonyolódtak, hogy oda-vissza megvagdossák egymást, a tömeg nem biztatta sem az egyik, sem a másik felet. Ők csupán az isten nevét kántálták, és azt bámulták, ki és miként ont vért Grooms dicsőségére.

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Persze, a nagy összevisszaságban, a porban, vérben és verejtékben akadtak őrjítő pillanatok. Egyik-másik szédelgő áldozat elvesztette a fejét, és nem csupán megkarcolta, megvágta társát, de késével egyenest a legérzékenyebb részeket kereste. Nyolc-tíz döfést is bevitt – gyomorba, a bordák közé, a nyakra, az ágyékba –, hogy aztán amikor halálra döfködte társát, önmaga torkát is elvágja...

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Megint másutt négyen-öten vettek körbe egyetlen orkot. Megsebezték minden lehetséges helyen, elölről, hátulról, oldalról, ahol csak érték. Aztán amikor áldozatuk térdre hullott, majd arccal előre saját vértócsájába bukott, mészárosai szétszéledtek, külön-külön folytatták táncukat, és ha legközelebb egymással kerültek szembe, amikor rájuk tört a sebzés kényszere, egymást is megvagdosták.

 – Grooms... Grooms... Grooms... Grooms...

 Ezt a nagy tömegű vérontást látva Ghotagromnak kétsége támadt, vajon marad-e bárki is életben a száznegyvennégy közül alkonyatig...

 ...ugyanakkor azt is láthatta, hogy a groovetter ritmusa néha meglassul, és ilyenkor az áldozatok szinte egyáltalán nem vagdalkoznak, csak a levegőt döfődik, és gyakorlatilag egy helyben táncolnak, imbolyognak, a sebeiket nyalogatják.

 – Főség! – bökte meg Ghotagrom könyökét Vén Ordas. – A hadúr már vár...

...

Raghma'vant sohasem tartották jó kedélyű, mosolygós orknak – ha valaki látta is széles állkapcsából kivillanó agyarait, az csak vicsorgás okán lehetett. Így az ő fogmutogatása ezerszer inkább számított semmi jót nem ígérő fenyegetésnek, mintsem a felhőtlen derű megnyilatkozásának. Ezért tehát Ghotagrom, aki már elég jól kiismerte a hadurat, gyanította, hogy a Bélkiontó vezér nem fogja őt vidámságtól csillogó szemmel és fülig érő vigyorral köszönteni. Azonban amikor a hosszúházba lépett, csaknem visszahőkölt a fenyegetően rideg ábrázat és nyomasztó éjkomorságú tekintet láttán.

Könyörtelen Raghma'van a háta mögött összekulcsolt kézzel felalá járkált a sátor közepén, és bár odapillantott a belépőre, nem üdvözölte őt még egy biccentéssel vagy egy szemvillanással sem; elfordította a tekintetét, és rótta tovább oda-vissza útját.

 Komor Tarong viszont, aki oldalt állt, Ghotagrom elé nyújtotta a karját, így jelezve, hogy ne lépjen beljebb. A Legfőbb Kerítő megértette: most azzal jár a legjobban, ha csöndben és türelmesen vár, amíg megszólítják.

 Hosszú percek múltak el néma csöndben, csupán Raghma'van lábának ütemes dobogását lehetett hallani, ahogy hat lépést tett jobbra, majd megfordult, és ugyanennyit vissza. Odakintről csupán tompa morajlásként szűrődött be a Grooms nevét kántálók zaja.

 Ahogy a szeme megszokta a homályt, Ghotagrom még egy alakot fedezett fel a sátorban, akinek a jelenlétét eleinte egyáltalán nem érzékelte. A sámán volt az, Négyagyar, aki a túloldali ponyva mellett térdelt egy hanyatt heverő tetem fölött, és átszellemülten turkált a hulla felvágott hasában. A belek tartalmát vizsgálgatta.

 Bélkiontók! Ők is elvégzik saját szertartásaikat!

 Ghotagrom káprázó szemmel rámeredt erre a groteszk párosra. A tetem nyiszlett volt és apró. Valami kölyök lehetett. Vagy nő.

 Vagy... Páncéltalan Kunong, a vékonydongájú gnómfajzat!?

 Inkább elfordította a fejét; nem akarta tudni, kinek a hullája hever ott, és azt sem, miként került oda – önként jött a kés alá, vagy idevonszolták...

 Négyagyar mormogott. Förtelmes, cuppogó hangok hallatszottak, bűz terjengett. Raghma'van pedig csak járkált. Fel és alá. Oda-vissza.

 Ghotagrom nem szólt, még csak nem is moccant: feszülten várta, hogy a hadúr beszélni kezdjen. És nagyon úgy látszott, hogy sokáig kell várnia. Raghma'van sötét tekintettel, meredten bámult a semmibe, és olybá' tűnt, mintha keresztülnézne, átlátna a sátorponyván és a messzi távolt fürkészné, a gondolatai pedig valahol másutt kalandoznának.

 Aztán nem ő szólalt meg, hanem Négyagyar:

 – Végveszély fenyeget – recsegte a sámán. – Nem csupán minket, nem csak seregünket... de maga a Birodalom, a szülőföldünk is elveszhet.

 Raghma'van megállt, és rámeredt.

 – Ám ez a jövő nem teljes bizonyosság, ugye?

 – Nem, hadúr. Ha a Próféta erőre kapna és újra seregünk élére állna... ha Grooms Csatabotja a mi kezünkben lenne... ha Grooms vezérelné baltáink útját, pusztulás helyett dicsőség várna ránk.

 Raghma'van biccentett, aztán rendületlenül folytatta járkálását. Pár lépés után megtorpant.

 – Mit ér az olyan nép, aminek hazája nincsen? – Maga elé nézett, tompa, keserű hangon beszélt, és nem lehetett tudni, kihez intézi szavait. – Bármennyire szeretném, nem mondhatom azt, hogy nem hibáztam, hogy nem tehetek arról, ami velünk történt, történik vagy történni fog. Nem mondhatom azt, hogy a körülmények áldozata vagyok; nem mondhatom, hogy tudtomon és akaratomon kívül, szándékom ellenére csaptak össze a fejem felett a hullámok. Sem azt, hogy döntéseim pusztán látszatdöntések, az istenek szeszélyére vagyunk bízva valamennyien, és fölösleges rúgnunk-kapálódznunk, sorsunk előre meg van írva, végzetünk elrendeltetett, és mi bármit tegyünk is, nem csinálunk semmi mást, csak vakon beteljesítjük azt. Nem mondhatom ezt, mert részese... ha nem is előidézője... formálója vagyok az eseményeknek magam is.

 Ghotagromra nézett. Hozzá beszélt:

 – A yumai egyetemen számtalan beszámolót olvastam sorsfordító csatákról, dicső hadvezérekről, soha nem csüggedő hősökről, félelmet nem ismerő, egyszerű harcosokról, és fellobbant bennem a vágy, hogy egyszer... valamikor a távoli jövőben... talán majd az én haditetteimről is hasonló írások születnek. És amikor egy tudásra szomjazó ifjú diák... akár fiaim egyike... olvassa majd cselekedeteimet, talán őbenne is felbuzdul valami. „Ez az! Ilyenné kell válnom, mint ez a Raghma'van! Mert ő ork volt a talpán. Igazi hős, akinek a nevét soha nem felejtik el!" – A fejét rázta. – Azonban arra a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam, hogy nevem dicstelenként, fajunk pusztítójaként... Birodalmunk rombadöntőjeként... kerül be a történelemkönyvekbe.

 – Grooms rogyasszon meg engem, amiért félbeszakítalak, hadúr – szólt közbe Ghotagrom –, de hallhattad te is, a jóslat nem bizonyosság. Némi fortéllyal, rátermettséggel és elszántsággal magunk mellé állíthatjuk a jövőt! – Biztatóan vicsorgott. – És én épp ezért jöttem ide... hogy előadjam vakmerő elképzelésemet...

 Raghma'van azonban talán meg sem hallotta, vagy szándékosan elengedte a füle mellett a Kerítő szavait, és folytatta busongását:

 – Már nincsenek fiaim, akiket Yumába küldhetnék! Nem lesz senki, aki felvegye csatacsákányaimat és tovább forgassa azokat, amikor az én kezemből már kihullanak. Ragna-Ronkh, Kroigon, Hoargh... méltatlanul vesztek el.

 – Hát... ööö... erre mit mondhatnék?

 – Hoarg ellenem fordulása jel volt, egy végső figyelmeztetés Groomstól! „Állj meg, Raghma'van! Itt állj meg, és ne tovább! Tévútra léptél, önnön véred fordul ellened! Szemedre ráborult a dicsőségvágy bíborszín fátyla, és eltakarja előled a valót! Hagyj fel hatalmi tébolyoddal, és fordulj vissza, amíg teheted, amíg nem okozol helyrehozhatatlan hibát..." Ám én gőgös voltam, nem hallgattam az intő szóra, nem akartam meglátni az elkeseredett tettben rejlő intést, és tulajdon kezemmel öltem meg leendő utódomat... Én, aki Égre és Földre, Vérre és Tűzre esküdtem, hogy kerüljön bár az életembe, de a családomnak soha nem hagyok ártani, Grooms engem úgy segéljen!

 Nekem pedig sosem volt fiam!

 Ghotagrom csak gondolta, nem mondta ki. Érezte, hogy nem ildomos közbeszólnia.

 – Most itt vagyunk a Végzet Kapujában – folytatta a Bélkiontó hadúr. Én vezettem mindenkit, én juttattam ide valamennyiünket. Nincs már Prófétánk, nincs Ereklyénk... még Btoektoe leszármazottja is elhagyott... nincs már egységünk, nincs hitünk... de van ellenségünk, több is, mint amennyi kellene. Délen saját testvéreink várnak csatára készen, és utolsó csepp vérükig küzdeni fognak, hogy megállítsanak bennünket még Groomar előtt... és számukra ennek nem lehet túl nagy ára. Északnyugaton ugrásra készen várnak a Káoszkutyák... akik holtan akarnak látni minden orkot ezen a földön... és az erejük is megvan, hogy ezt véghezvigyék... – A hadúr a lehetőségeket latolgatta. – Talán vissza kellene vonulnunk északra... talán máskor és másképp kellene a Birodalom egyesítéséhez hozzákezdenünk... talán várnunk kellene, amíg egy új Btoektoe nem születik közöttünk... Talán mégis inkább ésszel, érvvel és szívvel kellene az egyesítésbe fognunk, nem pedig a gyűlöletes drén mondást követnünk, miszerint: „Az ork nem ért semmi másból, csak a tűz és acél szavából."... De ha visszafordulnánk, ha megfutamodnánk... vajh, visszavonulnak a déliek is?! Harc nélkül elhagyják országunkat a Káosz-seregek?! És minden úgy lesz, mintha mi sem történt volna?! Nem, nem hiszem... sőt, hiszem, hogy nem! Nem futhatunk el. Úgy tűnik, mintha válaszút előtt állnánk... holott ez hazugság: csupán a Pokolba vezető utat tudjuk megválasztani. Válasszunk hát legjobb képességeink szerint! – Felnézett. – Aranykéz Ghotagrom! A feladat, mely rád vár, sorsfordító jelentőségű. A legnagyobb hőstettre van szükség, olyasmire, amire közülünk csakis te lehetsz képes!

 – Hát igen, sejtettem.

 – Négyagyar kiförkészte, hol van a zoldrun tolvaj és Grooms Csatabotja. A kerinek táborában. – Raghma'van közelebb lépett a Legfőbb Kerítőhöz, és fejét kissé lehajtva, közvetlen közelről a szemébe nézett. – Keresd meg a barátodat, és bármi áron... szép szóval, fenyegetéssel, érvekkel vagy erővel... szerezd vissza tőle az Ereklyét! E feladatot bízom rád... melyre Grooms jelölt ki téged!

Ghotagrom felhúzta a szemöldökét, és olyan bárgyún meredt a Bélkiontóra, mintha azt közölték volna vele, hogy ő tulajdonképpen nem is férfi, csupán egy nagyra nőtt fiúcska.

 – Ffagh! – vakkantotta. – Ez azért... kissé... húúú-uhh-huh ... ez félelmetes!

 – Megértem döbbenetedet, Kerítő.

 – Dehogy érted! – Ghotagromból akaratlanul is kibuggyant valami torz röhögésféle. – Te azt hiszed, az a feladat rémisztett meg, amit rám testáltál! Pedig, hahh... – Kuncogott, hitetlenkedve rázta a fejét. – Az a félelmetes, hogy épp ezzel a javaslattal akartam eléd állni! Grooms rogyassza térdig a derekamat, ha nem!

 – Úgy érzed, képes vagy rá? Vissza tudod lopni az Ereklyét? – Ó, uram, ennél én sokkal többre is képes vagyok!

 – Hencegésre? Alaptalan hőzöngésre?

 Ghotagrom maga is érezte, hogy túllőtt a célon, és aki nem tudja, mire alapozza derűjét, pojácának hiheti. Idejét látta, hogy előhozakodjon saját elképzeléseivel.

 – Raghma'van! Hadúr! A helyzetünk valóban kétségesnek tűnik, és én magam is búslakodnék... vagy legalábbis állatosodásig innám magamat, ha nem hinném, hogy pár merész húzással kilábalhatunk a bajból. – Komoly, határozott képet vágott. – Nevezz hőzöngőnek! Vagy röhögj pofán, ha akarsz... bár tudom, ez neked nem szokásod... de azt kell mondanom, maga Grooms sugallta azt az elképesztő ötletet, amelynek révén magunk felé billenthetjük a mérleg serpenyőjét. Ennek csupán egy része a Csatabot visszaszerzése... és azt kell mondjam, nem is a legfontosabb!

 Raghma'van fürkészőn meredt a magabiztos Kerítő arcába, aztán szó nélkül leült a tanácskozóasztal mellé, a legközelebbi székre, és intett tárgyalópartnerének, hogy foglaljon helyet ő is. Ghotagrom nem kérette magát.

 – A terv lényege egyszerű. Alkalmi szövetséget kötünk Kerangorral. Elhitetjük... elhitetem... Soldron Seliarral, hogy egy végső nagy ütközetben mi és a déliek felmorzsoltuk egymás erejét. A kerinek sietve idejönnek, hogy bevégezzék a csatát és kiirtsanak bennünket, de haldoklók és sebesültek szánalmas csapata helyett többszörös túlerőben lévő ork sereggel találják magukat szemközt. Bármily erősek, bármily hatalmas varázslók támogatják őket, baltáink száma és súlya előtt nem állhatnak meg. És az ütközet alatt az én szerepem is könnyebb lehet: besurranok a kerinek táborába, megkeresem Daghot, és megszerzem tőle a Csatabotot... aztán meg már csak azon kell eltöprengenünk, miféle egetverő ünnepséggel adózunk a hatalmas diadalnak!

 Raghma'van hallgatott. Merőn nézett maga elé.

 Aztán odaintette az asztalhoz Komor Tarongot és Négyagyart. – Hallottátok a Kerítő tervét?

 – Igen, hadúr.

 – Mi a véleményetek?

 – Sokat volt a napon – mormolta Komor Tarong mérgesen. – Híg fossá olvadt az agya!

 Négyagyar valamivel visszafogottabban nyilatkozott: – Őrültség.

 – Tényleg?! – csattant fel Ghotagrom. – Őrültség, valóban, akárcsak ez az egész háború az! De semmivel nem nagyobb őrültség, mint a Rubinszem megszerzése volt! Az pedig sikerült, vagy nem?! Pedig azt a tervet magamtól találtam ki, nem Grooms sugallatára! – Nagyot fújt, és egyik Bélkiontóról a másikra nézett. Erélyesen az asztalra akart csapni, hogy nagyot csattanjon, de aztán megelégedett annyival, hogy maga elé fektette mindkét tenyerét. – Mindent átgondoltam. Hiszem, hogy sikerülhet. De ha ti nem bíztok bennem... gyerünk, kérdezzetek! Vezessétek elő a kétségeiteket! Választ fogok adni mindenre!

 – Miből gondolod, hogy a déliek hajlandók szövetséget kötni?

 – Az egymásra acsarkodó törzsek mindig is összefogtak, ha a Káosz kutyái rájuk törtek.

 Raghma'van tekintetében egyetértés csillogott; efelől neki sem volt kétsége.

 – Node Kerangor?

 – Beszéltem vele. Józanabb és megfontoltabb, mint valaha is gondoltam. Van elég esze ahhoz, hogy felmérje, nem mi vagyunk a félelmetesebb ellenség. Bizton hiszem, hogy hajlandó lesz félretenni a sérelmeit, és összefogni velünk a közös ellenséggel szemben. Arra pedig a nyakamat teszem, hogy a déliek egyetlen törzsfője sem fog ellentmondani neki. – Vállat vont. – Hogy mi lesz a közös diadal után... béke vagy a háború folytatása... azt nem tudhatom. De egyelőre nem is érdekel. Foglalkozzunk a nagyobb veszéllyel!

 – Azt mondod, rá tudod venni Kerangort, hogy tárgyalóasztalhoz üljön velem?

 – Ééén? Miért én? Küldj hozzá követeket... ahogy szokás. Raghma'van a homlokát ráncolta.

 – Háborúban állunk. Ha a kedve úgy tartja, lemészárolja a követeimet, és kosárban küldi vissza hozzám a fejeket.

 – Olyan követet kell küldeni, akinek a tekintélye jelentős, akit Kerangor is elismer.

 – Ezért küldelek téged.

 – Fffagh, ne már! Ha felismeri bennem azt az emberbőrbe bújt rókát, aki ellopta tőle a Rubinszemet, fél szívdobbanásnyi ideig se élek!

 – Éppenhogy igen! – szögezte le Raghma'van. – Ki mást tisztelne jobban, mint azt, aki képes volt kijátszani őt és hülyét csinálni a fél seregéből? Ha valakivel hajlandó tárgyalni, te lehetsz az.

 Ghotagrom nem tudott vitatkozni ezzel a jellegzetesen ork érveléssel.

 – Hát... akkor én megyek. Bár megjegyzem, ezt fölösleges kockázatnak tartom... mert ha Kerangor épp rossz hangulatban van, nekem annyi... és nem lesz senki, aki visszalopja a kerinektől Grooms Csatabotját!

 Raghma'van fontolgatta ezt egy darabig.

 – A fegyverszünet és a szövetség létrejötte fontosabb lehet az Ereklyénél. Te leszel a követ.

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Megértem a döntésedet, de... sajnálattal hallom.

 – És a Halálúr? – vetette közbe Négyagyar enyhén selypegve kitört fogai miatt. – Át tudod verni őt, úgy gondolod?

 Ghotagrom vállat vont.

 – Kárhozat halálával én maradtam az egyetlen „szeme" a seregünkben. Ha hitelesen eljátszom, hogy nagy mészárlás volt... és naná, hogy hitelesen eljátszom... hinni fog nekem!

 Raghma'van a fejét ingatta.

 – Ostoba vezér az, aki egyetlen szemen át figyel és arra támaszkodik. Soldron Seliar kémeket, megfigyelőket küld majd a csatamezőre, hogy ellenőrizze szavaidat.

 – Vagy – tette hozzá Négyagyar – mágikus szemeket röptet oda, hogy ő maga lássa a helyzetet. Bár ez... némi kockázattal jár számára, egy olyan helyen, ahol nem sokkal azelőtt mágikus energiák feszülhettek egymásnak. – A Bélkiontó sámán eltöprengett ezen. – Képes lehetek megvakítani ezen szemeket úgy... hogy a Halálúr azt higgye, a csataesszenciák utóhatása oltja ki látását.

 – De a megfigyelők – vetette közbe Tarong – továbbra is ott lehetnek.

 – Legyetek éberek! – recsegte Raghma'van. – Öljétek meg valamennyit!

 – Vagy... – Ghotagrom vigyorgott. – Jobbat tudok. Egy ujjal se érintsétek őket! Inkább hitessük el velük, hogy valóban vad csata dúl! – Kedvesen röhögött. – Igazatok van! Ha csak én mondanám ezt, Soldron Seliar valóban gyanút foghatna... főként akkor, ha a mágikus szemei megsemmisülnének és a megfigyelői se térnének vissza... – Kacsintott. – De ha legalább a megfigyelők azt jelentik, hogy ütközet dúl a déli és északi orkok között... megerősítve az én szavaimat... a Halálúrnak nem marad kétsége!

 – De hogyan...

 – Megrendezett ütközet! – kiáltotta lelkesen Ghotagrom. – A déliek és az északiak látszólag összecsapnak, lengenek a fegyverek, halálsikolyok harsognak, és százával, ezrével hullanak a harcosok... de persze csak megjátszás az egész! A lecsapó balták elsuhannak az ellenfél nyaka mellett, a kardok csak a levegőt döfődik a nyílvesszők nem találnak célpontot... de akik távolról nézik, akik hallják az ordibálást, a fémek csengését, a csatazajt, elhiszik, hogy valódi ütközetet látnak.

 – Boranság! – mordult fel Komor Tarong. – Lehetetlen megrendezni ilyet! Engedj egymással szembe egy Véreskezűt meg egy Vascsizmát, és kötve hiszem, hogy megállnak holmi levegősuhogtatással!

 – Várj! – dörmögte Raghma'van. – Nekem tetszik az ötlet. Biztosan lesznek áldozatok, lesznek nekivadulások, kisebb csatározások... pár száz halott... de ha kellően felkészülünk és megegyezünk, saját törzsi vezéreik állítják le és szorítják vissza a felbőszült hadakozókat. A kisebb vérontások pedig épp a csata hitelességét fogják erősíteni.

 Végül is, erre Tarong is rábólintott. Az asztalnál lévők valamennyien hitték, hogy beválhat ez a terv.

 Négyagyar volt az, aki megtörte a bizakodó hangulatot.

 – Am mindez semmit nem segít Mennydörgőszavún... és ha ő meghal, mi is vele pusztulhatunk!

 – A terv ezt a pontot is érinti – hadarta Ghotagrom. – Úgy tudom, csupán egyvalaki képes meggyógyítani őt... visszahozni a halál mezsgyéjéről... egy nagyhatalmú pap, Grooms főpapja. – Sandán somolygott. – Kerangor!

 Síri csend lett.

 – És úgy gondolod...

 – Egy próbát megér – vágott közbe Ghotagrom. Raghma'vanra meredt. – Hadúr! Tudnom kell! Garantálod Kerangor biztonságát?... Távozhat épen és sértetlenül a táborunkból, ha sikerül rávennem, hogy eljöjjön a Prófétához? A szavadat adod?

 Raghma'van a szívére tette kezét.

 – Nem érheti bántódás. Szavamat adom.