A visszafelé vezető úton Ghotagrom mindvégig azt érezte, hogy követik, és valahányszor hátralesett a válla fölött, látni vélte a megtermett alakot. Sőt, egy alkalommal megpillantania is sikerült, és immár minden kétsége elszállt...

 Tigrismancs Ignorong volt az, aki a nyomában lopakodott!

 – Grooms rogyasszon meg, Ignorong! – kiabálta. – Láttalak! Raghma'van küldött? Engem keresel?

 Azonban a Bélkiontó alvezér ahelyett, hogy válaszolt vagy odajött volna, beleolvadt a sátrak közti félhomályba, akár egy kísértet. Durung Magrath a fejét forgatta.

 – Kinek kajabálsz, uram? Nincsen ottan senki. Tán lidérceket láttál?

 – Ffagh! – Ghotagrom megborzongott. – Csupán egyet...

 Már-már parancsot adott kísérőinek, hogy kutassák át a környéket, és ha találnak bárkit is, aki Tigrismancs Ignorongra hasonlít vagy akár Ignorongot magát –, fogják el, és vezessék elé. De aztán meggondolta a dolgot.

 Nem így kell tigrist fogni! Lélekorzó lidércet pedig pláne nem!

 Sejtette, hogy nincs mitől félnie. Még ha maga a Kárhozat jár is a nyomában, nem fogja megtámadni fényes nappal, két tucat harcos védelmében. Meg egyáltalán! Miért is támadna rá? Hiszen elvileg egyazon oldalon állnak.

 Ha a Kárhozat ismét jelentkezik, nem ölni jön, hanem tárgyalni vagy ura parancsait átadni...

 Ennek dacára Ghotagrom határozottan megkönnyebbült, amikor elérte a Kerítők táborát, és a sátra előtt megpillantotta ifjú kapitányát.

 – Ordas! – Lecsusszant a lováról. – Elintézted, amit rád bíztam?

 – Tán nem szoktam? – Fekete posztóba csomagolt, hosszúkás tárgyat nyújtott át gazdájának. – Az emír csókoltat, meg minden. Gyomorforgatóan nyálas volt. Bbbah!

 Ghotagrom megszorította a kis csomagot, és érezte a markolatot és a pengét a posztó belsejében. Diadalmasan odamutatta saját szerzeményét.

 – Megvan a másik is.

 – No. Ez remek. – Örömködött rezzenéstelen képpel az – De azt ne hidd ám, hogy tudom, minek ujjongunk, főség!

 Ghotagrom csak most jött rá, hogy nem avatta be testőrkapitányát a tervébe. Magától nem mondta el, Ordas meg nem kérdezte. Most sem tűnt túl érdeklődőnek.

 – Üzent valamit az emír?

 – Nem olyanfajta.

 – Nem említett egy bizonyos Ychitar Bomgart?

 – Kellett volna?

 – Mindegy. Majd később elmondom. – Ghotagrom legyintett. – Ha jön ide egy gyilkosforma Gonosz Agyú, aki engem keres, haladéktalanul vezesd be hozzám!

 – Naná.

 A Legfőbb Kerítő nagyot fújt, amikor a bejárati kárpit a helyére hullott mögötte, és olyan hatalmasat sóhajtott, mintha mázsás kövek gördültek volna le a mellkasáról. Nem azért könnyebbült meg, mert azt hitte, hogy a díszes kárpit megvédhetné bármitől is – csak annak örült, hogy végre eltakarja valami a kíváncsi szemek elől.

 Igaz, megfogadta – mind magának, mind az Átokúrnak – hogy többé nem nyúl borospohárhoz, ám most, a nagy hőségre való tekintettel úgy érezte, mindenképpen szüksége van némi szíverősítőre. Ha nem is többre, de pár kortynyira feltétlenül!

 A sátor közepén álló tábori asztalhoz ballagott, és nem vesződött azzal, hogy serlegbe vagy kupába töltse; a kancsóból ivott. Egy kortyot, aztán még egyet – majd Grooms tiszteletére – egy harmadikkal is megbirkózott. Elvezte, ahogy a kesernyés, vizezett bor lecsorgott a gigáján és bársonyos melegséggel bélelte ki reszkető gyomrát.

 – Fffa...

 Lerogyott a székére, és a homlokát törölgette. Aztán lerakta az asztalra maga elé a két kicsiny csomagot, és kigöngyölte mindkettőt. Az arca elé emelte az ikertőröket, és merengve nézte a meztelen, rúnákkal ékes, feketeacél pengéket. A tőrök körül finom por lebegett a levegőben, és ahogy a pengéket óvatosan összeérintette, halk, tompa nyögés hallatszott, fekete szikrák pattogtak, és ő úgy érezte, mintha kézfejét és alkarját éles patkányfogak cincálnák.

 – Ffagh! – Azonnal szétválasztotta a két pengét, beszimatolta megpörkölődött szőrszagát, és elégedetten vigyorgott. – Ffffagh!

Meglehet, igazából ezek sosem voltak Btoektoe Kései, talán nem szent ereklyék, de hogy erőteljes, mágikus fegyverek, afelől semmi kétség.

 – Lenyűgöző! – suttogta valaki, szinte érintésnyi közelségből.

...

Ghotagrom kis híján hanyatt vetette magát székestül. Azt hitte, egyedül van a sátrában, most meg csaknem belenyaltak a fülébe. Rejtély, miként tudott bárki is ily észrevétlenül mögéje osonni.

 És egyáltalán hogy jutott be??

 – Ne kiálts! – Az idegen megtámasztotta, nem hagyta feldőlni a súlyos széket. – Tedd az asztalra a késeket! Maradj higgadt! Ha a vesztedet akarnám, már nem élnél.

 – Ká-ká-kárhozat?!

 – Ychitak Bomgar.

 – Teeee?! nyögte Ghotagrom megkönnyebbülten. – Groomsnak legyen hála! Ffffffagh! Majdnem befostam ijedtemben!

 – Néha szoktak.

 A Legfőbb Kerítő letette az asztalra Btoektoe Késeit, lassan, óvatosan fordult hátra, és nem tett semmilyen félreérthető mozdulatot. Biztosra vette, hogy minimum egy háromélű katar feszül a tarkójának. De inkább kettő!

 Ehhez képest alaposan meglepődött, amikor megpillantotta a Gonosz Agyúak orgyilkosát.

 Ychitak Bomgar első pillantásra tökéletesen átlagos testalkatú orknak tűnt, olyan pofával, amiből tizenkettő egy tucat. Nem volt sem túl magas, sem túl izmos, sem túl vaskos. Mégis sugárzott belőle valami belső erő, ami szemlesütésre késztette volna még a legbrutálisabb, legönhittebb orkokat is. A tekintete elárulta gyilkos mivoltát; könyörtelenségét, érzelemmenteségét, szakértelmét. De a kezében nem háromágú katart tartott, még csak nem is tőröket, csupán egy díszes serleget Ghotagrom kedvencei közül.

 – Meglepettnek látszol – jegyezte meg a jövevény. – Nem számítottál rám?

 – Hát... végül is...

 – Gkotho Garoth bocsátott a rendelkezésedre. Tudod, miért.

 – Na jó, de... hogy a Grooms valagába jutottál be a sátramba? – Ahogy szoktam.

 – Kijátszottad Ordas éberségét?!

 – Ki. – Ychitak Bomgar hanyagul vállat vont. – A magamfajtának mindig és mindenhol fel kell találnia magát. Aki elsőként érkezik, az uralja a helyzetet.

 – Értem. – Ghotagrom hunyorított. – Hamarabb érkezel, mint a házigazda, és kínálás nélkül iszod a borát a kedvenc serlegéből.

 A Gonosz Agyú azonban vagy nem értette a tréfát, vagy nem volt vevő az efféle pajtáskodásra.

 – Ez csak víz.

 Ghotagrom gyanakodva szimatolt bele a serlegbe.

 – Groomsra... ez tényleg víz! Langyos és zavaros.

 – Aki a sivatagban él, nem finnyáskodik – felelte Ychitak Bomgar. – Tisztább, mint amihez szoktam.

 – De ha töltenél hozzá bort...

 – A szesz lelassítja az agyat, elhomályosítja a látást, megmérgezi a szívet. Ha élni akarok, nem élek vele.

 – Groomsra! – A Kerítő csodálkozva ingatta a fejét. – Nem hittem volna, hogy létezik olyan ork a világon, aki néhanapján nem iszik meg pár korsó sört, bort... vagy legalább erjesztett tevetejet.

 – Én soha.

 – Apám arra tanított, hogy ne bízzak olyanban, aki nem iszik. Sem abban, aki nem hajkurássza a nőstényeket, aki nem falja kétpofára a lóagyvelőt, aki sohasem röhög öblösen, tiszta szívből...

 – Engem pedig gyilkolni tanított az apám.

 Ghotagrom rájött, hogy kár erőlködnie; Ychitak Bomgar nem az a könnyen barátkozó típus.

 – Jól van. Beszéljük meg a dolgot, ami miatt ideküldtek! – Intett. – Ülj csak le!

 – Állok inkább. Gyorsabban tudok mozdulni, ha kell.

 – Ahogy akarod. – Ghotagrom felemelte a zsírtól átitatott leplet egy cseréptálról, és maga elé húzta az edényt. – Füstölt marhaborda... mmmm! Vagy fűszeres borban pácolt boranmájat harapnál inkább? – Mosolygott. – Ja, azt biztos nem.

 – Csak ritkán élek hússal. Megfekszi a gyomrot, elnehezíti a testet. A magamfajta pedig nem lehet elég gyors és éber. Ha feladat vár rám, csakis nyers zöldségeket, olajos magvakat, gabonaszemeket és lédús gyümölcsöket eszek.

 – Grooms rogyasszon meg! – Ghotagrom nem bírta tovább megállni nevetés nélkül. – Bort nem iszol, húst nem eszel, és még csak le se ülsz! Tudod, mit? Én viszont dög éhes vagyok, és falok pár falatot. Te meg addig csak álldogálj kedvedre... és ha úgy érzed, hogy innál még egy pohár langyos vizet, tölts bátran, ne szégyelld magad!

...

Ghotagrom épp csak pár szaggatásnyit evett a húsból, aztán eltolta maga elől a tálat, pedig még alig csillapította éhségét. De hát ki tudna jóízűen enni úgy, hogy egy hidegszemű gyilkos álldogál az asztal mellett és rezzenéstelenül bámulja minden mozdulatát?

 – Tudod, mi szükségem van rád, Ychitak? csámcsogta a Kerítő. – Vajon, mi célból bocsátott a rendelkezésemre az emíred?

 – Meg kell ölnöm valakit.

 – No persze. De azt nem sejted, hogy kit, ugye?

 – Akit megnevezel, akire rámutatsz.

 – Mégis, talán megremegsz majd a név hallatán.

 – Én? – Ychitak Bomgar felhúzta a szemöldökét. – Soha. Ghotagrom hosszan kivárt, mielőtt elszánta magát, hogy megnevezze a kívánt áldozatot.

 – Tigrismancs Ignorong!

 A Gonosz Agyúak gyilkosa kettőt pislogott.

 – Rendben.

 – Meg sem kérdezed, miért?

 – Nem szoktam.

 – És... úgy gondolod, elbírsz vele?

 – Elszoktam.

 Ghotagrom torkát ismét nevetés csiklandozta. Valahol a lelke mélyén érezte ő, hogy ez a szűkszavú fickó halálosan komolyan gondolja minden egyes szavát, és kétségkívül sokakat küldött már az Ork Pokolba, de még így is alig bírta megállni, hogy szembe ne röhögje.

 Jópofa... fegyelmezett fickó vagy te, Ychitak! – krákogta. – Nem iszol, nem zabálsz, le sem ülsz, semmit nem kérdezel... és nyilván aludni sem szoktál. Nem hagyod, hogy holmi hétköznapi érzetek és élvezetek úrrá legyenek fölötted, mi? – Grimaszolt. – Létezik egyáltalán bármi, amit felkínálhatnék... amiben örömödet lelnéd... amivel siker esetén megjutalmazhatnálak?!

 A kérdés hallatán Ychitak Bomgar keskeny, késpengényi szája oly kegyetlen vigyorba torzult, hogy Ghotagrom beleborzongott.

 – Van valami, amit megkívántam, nagyuram! – latolgatta lágyan, szinte kéjesen a Gonosz Agyú. – Lehetne az elvégzett munkám jutalma... az egyik rokonod keze?

 – Nőül vennéd az egyik unokahúgomat? – Gotagrom pislogott. – Úgy érted, beházasodnál a családomba... vagy esetleg már régebben kinézted valamelyiküket?

 – Aranyló Nap!

 – Az öcsém? De hát ő... – A Legfőbb Kerítő csak most értette meg. – Ffffaaaagh! Pfffúúúj! ... Te megvesztél?!

 – Megveszek: miatta!

 – De hát ez undorító!

 – Úgy, mint orvul megöletni Ignorongot? – Ychitak Bomgar most először mutatott valamiféle kifacsart humorérzéket. – Én nem Aranyló Nap halálát akarom... hanem az életét.

 – Csakhogy én nem rendelkezem az ő élete fölött.

 – A királya vagy: a Legfőbb Kerítő.

 Ghotagrom a fejét rázta.

 – Ha ő nem...

 – De igen! – vágott közbe a gyilkos. – Ő meg én már beszéltünk. Megvallottuk egymásnak érzéseinket. A jóváhagyásodat várjuk, nagyuram, nem a parancsodat.

 – Ffffagh! Ezt azért nem hittem... Illetve, ffffaaaagh, fffaaaagh és fffffaaagh! Nahát! – Hümmögött egy sort. – De legalább most már tudom, mi a szenvedélyed... még ha ezzel nem is loptad be magad a szívembe...

 – Azt hiszed, ismersz?

 – Á, dehogy... távol álljon tőlem!

 – Bevallom, izzik bennem másféle szenvedély is!

 – Hohohohó! Állj csak távolabb!

 – Ha most... kézbe vehetném...

 – Ffffagh, elég! – kiáltotta Ghotagrom fuldokolva, és felugrott. – Már a puszta gondolattól okádnom kell! Persze, tudom én, nagy híre van férfiúi mivoltomnak szerte Orkföldön, de... te csak ne akarj markolászni! Nem vagyok én... afféle!

 – Imádom a remek fegyvereket, nagyuram. És Btoektoe Kései... lenyűgözőek! Kézbe vehetném őket?

 – Ja, az? – Ghotagrom nagyot fújt. – Grooms rogyasszon meg, Ychitak! A frászt hoztad rám! A markolászás puszta gondolatára leizzadtam... térdhosszig, már ha érted, mire gondolok... – Megborzongott. De inkább ne értsd! Nesze, itt vannak a kések!

 Ychitak Bomgar oly szertartásosan vette át a mágikus pengéket, akár a legnagyobb kitüntetést. Arca elé emelte mindkettőt, és átszellemülten nézte, ahogy a makulátlan pengéken megcsúszik-megvillan a fáklyák fénye.

 – Hát nem csodálatosak? – suttogta elcsukló hangon. – Nem gyönyörűségesek? Igazi, páratlan remekművek, melyeknél talán sem tökéletesebb, sem halálosabb penge nem akad a világon! Megtiszteltetés forgatni őket... vagy meghalni általuk...

 – Képes vagy uralni őket?

 Ychitak Bomgar arca sziklává keményedett, és válaszképpen belefogott egy lélegzetelállítóan gyors, lendületes, mégis harmonikus formagyakorlatba. A pengék elmosódott, fénylő csíkká váltak, és a pörgő-forgó, guggoló-ugró Ychitak szinte táncolni látszott. Úgy tűnt, mintha olyan önkívületi állapotba került volna, mint a Szellemvilágba merülő sámánok, de közben minden egyes mozdulatában ott ordított a Halál.

 Aztán – épp olyan váratlanul, mint ahogy elkezdte – a Gonosz Agyúak pengemestere hirtelen abbahagyta a néma haláltáncot, és újra olyan őszinte csodálattal meredt a kezében tartott pengékre, mintha most látná azokat életében először.

 – Tüneményesek – lehelte alig hallhatóan, mintegy csak önmagának. Nem lihegett, nem zihált. Nyugodtnak, már-már lustának látszott, mintha órák óta nem mozdult volna. – Utánozhatatlan mesterművek... épp csak meg nem szólalnak.

 Egy hosszú pillanatig elbűvölve nézte a kezében tartott pengéket, pont úgy, ahogy egy elomló szerelmes néz a kedvesére, aztán gyöngéd óvatossággal készült visszatenni az asztalra.

 Ghotagrom csak ekkor került ki valami különös bűvölet alól, és tüdejéből sípolva tódult ki a mindeddig visszatartott levegő.

 – Nem, nem! Tartsd magadnál őket! Szükséged lesz rájuk, ha el akarod végezni a feladatot. Ugyanis van valami, amiről még nem tudsz: meglehet, hogy Tigrismancs Ignorong testét jelenleg egy lélekorzó lidérc bitorolja!

 A kőarcú gyilkos ezúttal hosszabban hallgatott, mint amikor először hangzott el az áldozat neve. Szótlanul, külön-külön visszatekerte Btoektoe Késeit a sötét posztókba, és mindkettőt a derekára csavart selyemövbe dugta.

 – Rendben – mondta végül enyhe félmosollyal. – Mikor és hol, nagyuram?

...

Aranykéz Ghotagrom nesztelen léptekkel, árnyékként osont tova a szekerek és sátrak útvesztőjében. A Legfőbb Kerítő egyedül indult titokzatos sétára az éjszaka közepén, és meglehetős sietséggel vágott át a táboron. Többször is megtorpant, és a fejét forgatva pislogott maga mögé, mintha attól tartana, hogy valaki követi.

 Tigrismancs Ignorong azonban ilyenkor mindig meglapult. Gondosan elkerülte a lobogó tüzek által fénybe borított helyeket, és menyétként – igaz, kissé otromba példányként – surrant az árnyékos részeken, a homályos zugokban. Minden tőle telhetőt megtett, hogy észrevétlen maradjon.

 Mint ahogy az a fickó is, aki pedig az ő nyomában lopakodott!

 Ignorong kezdettől érzékelte, hogy követik, de nem tudott rájönni, ki lehet az és mit akar tőle. Ha meglapult volna, hogy bevárja és elkapja, szem elől téveszti Ghotagromot. Márpedig őt jobban érdekelte, miféle fondorlatos ügyben járhat a Kerítő ily titokban, az éjszaka közepén, mint az, hogy vajon ki jár az ő nyomában.

 Raghma'van bízta meg azzal, hogy tartsa szemmel a gyanúsan viselkedő, megbízhatatlan Ghotagromot, és ő nem akart kudarcot vallani épp egy ilyen jelentős helyzetben. Mert nyilvánvaló, hogy a Kerítő most nem becsületes ügyben jár!

 Az éjszakai ég tiszta, holdfénytelen volt, a levegő szokatlanul hűvös. Az idő nagyjából éjközép táján járhatott, a tábor már elcsendesedett, de az őrtüzeket mindenhol éber kezek táplálták. Ghotagrom pedig egyre gyorsabban és óvatlanabbul törte magát célja felé: gyaníthatóan ahhoz a részben elhagyatott táborrészhez tartott, amit eredetileg Btoektoe Atyafiainak alakítottak ki.

 Tigrismancsnak igencsak igyekeznie kellett, hogy ne veszítse szem elől.

 És az a titokzatos harmadik, aki pedig az ő nyomában lopakodott, csak jött, jött, rendületlenül.

 Ki a fene lehet ez?!

 A Bélkiontó alvezért egyre jobban zavarta kéretlen „árnyéka", de nem állhatott le töprengeni, mert Ghotagrom még jobban begyorsított.

Gyíkként surrant be a Vascsizma tábor szélén sorakozó társzekerek közé, és eltűnt azok takarásában.

 Nesztelen kísérője egy pillanatra a szekér oldalához lapult, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. A tompa lábdobogás ritmusa gyorsabbnak tűnt, mint eddig...

 Mi az, a Kerítő futásnak eredt?

 Tigrismancs leguggolt, és a kerekek között átnézve kutatott a mozgó lábak után. Éles látásának köszönhetően hamar felfedezte: már túljutott a Vascsizmákon és a Dogonok táborában járt. Idomtalan, nagyfejű pónik prüszköltek felé az alkalmi karámból.

 A lábdobogás abbamaradt; Ghotagrom nem futott tovább.

 A Bélkiontó meggörnyedve egy kopasz, legallyazott fatörzs takarásába osont, ahonnan jobban ráláthatott üldözöttjére.

 Ghotagrom egy kocsi mellett állt, és úgy tűnt, a felhajtott ponyva mögött ásítozó koromfeketeségbe sugdolózik. Tigrismancs Ignorong a fülét hegyezve, kétrét görnyedve próbált meg hallótávolságba kerülni.

 ...és ez volt a szerencséje.

 Hogy természetellenesen kiélesedett hallásának vagy ragadozó ösztöneinek köszönhetően hallotta meg az apró neszt – a levegőt szelő penge suhogását –, maga sem tudta.

 Oldalra vetette magát.

 Dobótőr állt bele tompa koppanással a kéregtelen fatörzsbe.

 Aztán rögtön utána egy másik tőr a földbe vágódott; pontosan arra a helyre, ahová egy pillanattal korábban Tigrismancs huppant.

 Csakhogy a Bélkiontó már nem volt ott; azonnal továbbgördült, és átfordulásainak lendületét kihasználva, az utolsó pörgés után könnyed mozdulattal dobta el ő is hajítótőreinek egyikét Ghotagrom ponyvás szekere felé.

 Reflexből cselekedett. Átgondolatlanul.

 Csak amikor a tőr már kiröppent ujjai közül, akkor döbbent rá, hogy rossz célpontot választott.

 Ugyanis az a két tőr, ami őt vette célba, nem jöhetett onnan. Ghotagrom nem sugdosott ott senkivel, csak úgy tett, mintha... azért, hogy magára vonja a figyelmét, amíg a merénylő...

 És még csak nem is az a titokzatos alak tört az életére, aki idáig követte, és aki még mindig valahol a legszélső Vascsizma sátrak között lapult. A tőrök oldalról érkeztek.

 Méghozzá...

 Egy alig hat lépésnyire lévő szekér komor pofája újabb két pengét okádott, és az épp időben ocsúdó Bélkiontónak minden ügyességére és szerencséjére szüksége lett volna ahhoz, hogy elkerülhesse azokat. Az egyik penge megkócoltatta durva kontyát, a másik felsértette az oldalát, és megkarcolta a bordáját. Nem volt súlyos a seb, de vére csurrant.

 Felmordult benne a megsebzett tigris!

 Tigrismancs Ignorong pontosan tudta, hogy a csatában mindig a támadó van kedvezőbb helyzetben, nem pedig a védekezésre kényszerített. Felugrott, és mindent elsöprő rohamra indult. Eltorzult fejjel, dühödten vicsorított.

 Pillanatok alatt lezajlott testén az átváltozás.

 Ork agyarai görbe tépőfogakká nyúltak, szemében sárga láng lobbant, mindkét alkarja megvastagodott, lapátnyi mancsából veszedelmes karmok meredeztek.

 Már nem az ork uralta e testet: erőállata, mely robbanva tört a felszínre, vért és halált akart!

...

A félig már tigrissé vált Bélkiontó megrohamozta a szekeret. Ám mielőtt karmai közé kaphatta volna ellenfelét, a tetőponyva végighasadt, és egy ruganyos alak szaltózott ki belőle.

 Az orktigris bezúdult a kocsi sötét belsejébe, de onnan, mintha csak visszapattant volna, már vetődött is ki az épp ekkor földet érő alak felé.

 Ychitak Bomgar számított ugyan a támadásra, de nem ilyen vadállati ösztöntől fűtött gyorsaságra; csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani a felé zúduló test elől – de egy vad csapás így is elérte. A kimeresztett karmú tigrismancs csontig hasította a húst a bal vállán, és az ütés súlya a szökkenésének lendületét megtoldva, méterekkel arrébb repítette. Ám ő nem szisszent, nem kiáltott fel a fájdalomtól – csak a fogait csikorgatta a vállába maró kíntól –, puhán kigurult a csapás adta lökésből, majd talpra szökkent, és fegyverrel a kézben szembefordult az orktigrissel.

 És a tigris már jött is: elementáris őserővel, mint a fékevesztett hurrikán.

 A merénylő – talán a sebesülés okozta dühtől – most már gyorsabbá vált: a földre hasalt, és az ugró bestia alatt végiggördülve kerülte el az elsodortatást. És nemcsak, hogy elkerülte, hanem az átfordulások között vakon felcsapott a kezében lévő pengékkel a fölötte repülő alakra – és húsba talált.

 Tigrismancs Ignorong pusztán a szerencséjének köszönhette, hogy nem belezte ki az alattomos vágás. A fájdalom mindenesetre észhez térítette, megfontoltságra késztette.

 Szembefordultak, és ugrásra, csapásra készen, körözni kezdtek egymás körül.

 Szemek, pengék és karmók villantak a félhomályban, és olykor kurta, vadállati morranás hallatszott, de a küzdelem nem jutott dűlőre. Az ösztönös és a tanult gyilkos méltó ellenfélre találtak egymásban.

 Szinte a semmiből hullott alá egy dobóháló, melynek széleire hegyes ólomsulymokat rögzítettek.

 Az orktigris nem kifinomult hallásával, nem éjlátásával, csakis állati ösztönével észlelte a veszélyt. Bár a pillanat törtrésze alatt mozdult, ez csak arra volt elég, hogy fél karját sikerült a hálón kívülre dugnia. A nyílhegyszerű ólomsulymok a testébe döftek, a háló rátekeredett testére. Ráadásul a lendületes kitérőmozdulat miatt a húsába ékelődött ólmok kiszakadtak – de csak azért, hogy az erőteljes lódítástól egy másik helyen csapódjanak be, immár sokkal mélyebbre hasítva.

 Egy képzett veremharcos se tekerhette volna jobban ellenfele köré a vetőhálót, mint ő saját magára.

 Ychitak Bomgar, látva a kínálkozó alkalmat, azonnal támadott... ...de elszámította magát.

 Véres fejjel vágódott vissza a hálóból kilógó, szabadon maradt tigrismancs bősz csapásától.

 – Mocsok! – hördült fel az orgyilkos. – Dögölj már meg! Tigrismancs Ignorong ekkor lábdobogást hallott a háta mögül, és a szekerek közül lándzsás alakok bukkantak fel; ezek dobhatták rá a hálót. A nagyobb veszélyt azonban a megkarmolt gyilkos jelentette. Az orktigris hallotta a levegőt szelő penge süvítését, de a testére tekeredett háló miatt elugrani nem bírt, csak lekushadni. A tőr megtalálta, a hátába fúródott. Nem hatolt mélyre, felfogták a roppant izomkötegek, de a Néma Gyilkos – az évek során történt megjelenései óta először – felbömbölt a fájdalomtól.

 A mágikus kínpenge, ami eltalálta, nem pusztán a testen okozott sebet, hanem a megtestesült szellemlény auráján is.

...

A fájdalommal-dühvel telt tigrisüvöltés messze zengett az éjben. A táborban felkapták a fejüket az őrök; az alvók feleszméltek a sátrakban, és félelemmel vegyes zavarodottsággal füleltek; a karámba terelt lovak riadtan horkantottak-nyerítettek, és ősi ösztönük szerint, fejjel egymás felé, körökbe tömörültek. Ám, mivel az ordítás nem ismétlődött meg, és a szél nem hozta feléjük az ugrás robaját, vagy a húsevők mással össze nem téveszthető csípős szagát, így lassacskán mindenki megnyugodott. Az őrök lazítottak fegyverükre kulcsolódó kezük fogasán; a felébresztett alvók újra álomba szenderültek; a ragadozó támadását váró lovak óvatosan, bizonytalanul szétszéledtek.

 Mindössze egyetlen ork volt, aki búskomor álmából végleg felébredt – és a tigrisordítás utolsó foszlányai még el sem haltak, már lóra kapott, és sötét, vészterhes árnyként, tévedhetetlenül a küzdelem helyszíne felé száguldott. Testének minden mozdulatából olyan ölni vágyás sütött, hogy aki látta, dermedten tért ki útjából.

...

Aranykéz Ghotagrom felmászott az egyik elhagyott szekérre, és ötven lépés távolságból leste a küzdelmet. Eredetileg nem így tervezte; az ő része mindössze annyi lett volna, hogy idecsalja Ignorongot. Aztán sietve el kellett volna hagynia a környéket, hogy senki se hozhassa öszszefüggésbe a nevét a gyilkossággal. Csakhogy a küzdelem oly hirtelen tört ki és oly elképesztő intenzitással zajlott, hogy nem bírta levenni róla a szemét.

 Mindenképp végig akarta nézni a kimenetelét.

 Már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Tigrismancs lesz az, aki alulmarad. Még így, meghálózva is veszedelmesnek tűnt. Véresre karmolta Ychitak Bomgart, és talán a hálót is képes lett volna szétszaggatni, ha Btoektoe Késeinek egyike nem fúródik a hátába. Az a kín még az orktigrisnek is sok volt!

 Érkeztek Ychitak segítői, és böködni próbálták a rabul ejtett tigrist hosszú lándzsáikkal, de az első vakmerő kísérletek után ők is óvatosabbak lettek. Tigrismancs Ignorong egy csapással eltört egy lándzsanyelet, egy ügyetlenebb fickót pedig magához rántott, és a pofájába mélyesztette iszonyatos agyarait. Arccsontok recsegtek...

 A szerencsétlen áldozat tompán, visszhangzón sikoltott.

 – Ti ketten, balról! – kaffogta Ychitak Bomgar. – Tereljétek felém! ... A második Kést egyenesen a szívébe mártom!

 A gyötrelemtől félőrült Tigrismancs vadul csapkodott, hogy megszabaduljon a hátát marcangoló kíntól, és valami vak véletlen folytán sikerült kivetnie Btoektoe Kését a sebből.

 A fekete penge pörögve elrepült, beleolvadt a sötétségbe, de aztán jól hallatszott a tompa koppanás, amikor pályája végén épp annak a szekérnek csapódott, amiben korábban Ychitak Bomgar rejtőzködött.

 – Ffffagh! – lehelte Ghotagrom, és a szemét meresztette. Látta a keskeny fegyvert a sápadt hold fényében.

 Ott hevert a kerék közvetlen közelében. Alig tízlépésnyire.

 Valahol bal kéz felől Ychitak Bomgar és segítői az orktigrist próbálták bekeríteni és halálra döfködni, szemből viszont apró fények lobbantak. A Vascsizmák táborában kürtszó harsogott; sorra gyulladtak a fáklyák, fennen lángoltak az őrtüzekből kiragadott zsarátnokok. Sötét alakok rohangáltak, ellenséget keresve.

 Most már tényleg sietve el kéne tűnnöm innen... de... Grooms rogyasszon meg, ha ott hagyom!

 Ghotagrom sietve leszökkent a ponyvás kocsiról, és immár azzal sem törődve, hogy megláthatják, a mágikus késért iramodott.

...

Tigrismancs Ignorong az életéért küzdött. Már alaposan megszaggatta a mozgását korlátozó hálót, de nem bírta kirágni, kitépni magát belőle, és vergődése következményeként a testébe akaszkodó ólomsulymok egyre mélyebbre hatoltak.

 Egyet már megölt, de a támadói még négyen jöttek, köztük a rendkívül fürge, sötét orgyilkos. Immár megfontoltabban támadtak, körbevették, és bármily sebesen forgolódott és csapkodott, mindig akadt legalább egy, aki a hátába került.

 Most a feltépett arcú késes szökkent feléje...

 ...de nem jött karomcsapásnyi távolságba.

 Az orktigris tudta: ez csak elterelés volt! Fordult is időben. Rácsapott a feléje villanó lándzsára, megmarkolta alig valamivel a hegye fölött, és maga felé rántotta. Támadója térdre bukott. A félig tigris Ignorong rávetette magát. Marcangolta.

 Nő volt. Visított. Visított. Visított...

 Aztán többé nem.

 Lándzsa fúródott az orktigris combjába hátulról, végigcsikordult a csonton, kibukkant oldalt. Szakított mindent; bőrt, húst, inakat, izmokat.

 A késes orgyilkos pedig vállon szúrta.

 Ignorong fájdalommal telt hangon bődült fel, amint a második tűzpenge a testébe csapódott. A hengergőzést abbahagyta, és tűre szúrt bogárként kezdett körbe-körbe pörögni – és közben szűkölt-hörgöttvonyított eszeveszetten.

 Pedig épp csak megdöfték; a mágikus kést még csak benne sem hagyták.

 – No most! – sziszegte Ychitak a megmaradt lándzsásainak. – Szögezzétek oda... hogy végre a pokolra küldhessem!

...

Ghotagrom szélvész sebesen szelte át a két szekér közti tízlépésnyi távolságot. Épp lehajolt volna Btoektoe Késéért, amikor valami pokolbéli lovas vágtatott ki a sötétségből, és úgy robogott el mellette, mintha ezer ördög üvöltene a nyomában.

 A Kerítő csodával határos módon ki tudott térni a fújtató paripa marja elől, mi több, még az állat nyakára hajló lovas lába sem rúgta ...ám oly nagy volt annak lendülete, hogy a puszta lég elsodorta, és a szekér oldalának csapta.

 – Nyekk! – nyögte Ghotagrom zavarodottan. Pedig eredetileg „fffagh"-t akart mondani. – Ragh... ma... van?!

...

A lándzsások földhöz szegezték a hálóban vergődő tigrist, és Ychitak Bomgar sasszészva kereste a legjobb lehetőséget a végső döfésre. Meglódult...

 Ám már abban a pillanatban, amikor elindította a halálos döfést, megérezte, hogy baj van.

 Lovas érkezik, balról!

 Kitérhetett volna. Könnyedén. Lett volna rá elég ideje.

 De a Gonosz Agyúak pengemestere fontosabbnak tartotta, hogy továbbvigye a mozdulatot.

 Bevégezze a feladatot, amivel megbízták!

 Nem tért ki!

 Elemi erővel döfte Btoektoe Kését az orktigris bordái közé.

 A következő pillanatban úgy érezte, mintha egy hegyoldalról lezúduló szikla verte volna le a lábáról. Vagy inkább egy elszabadult, megvadult boran?

...

Ghotagrom megkapaszkodott valahogy a kocsi kerekében. Igaz, a fejét alaposan beverte az oldaldeszkába, de nem vesztette el az eszméletét, még csak fülzúgást sem kapott.

 Tekintetével akaratlanul is követte az elvágtató lovast; Könyörtelen Raghma'vant. Látta, mint sodorja le a lábáról Ychitak Bomgart, látta, mint veti ki magát a nyeregből a Bélkiontó hadúr, és látta, mint töri ki a nyakát az egyik lándzsásnak.

 A másik kettő azonnal menekülőre fogta.

 De már érkeztek mások is a felbolydult táborból. Vascsizma harcosok, anyaszült csupaszon – vagy egy szál pajzsba, sisakba és pallosba öltözve.

 Egyre sürgetőbb kürtszó rikoltozott.

 Más lovasok is jöttek. Bélkiontók, nyilván, akik a veszettül vágtató hadúr nyomába szegődtek.

 – Ennyi! – motyogta csalódottan Ghotagrom, és menteni próbálta, ami még menthető.

 Lehajolt Btoektoe Késéért.

 Aztán roppant ostoba képet vágott.

 Ugyanis ott, ahol pár pillanattal ezelőtt a mágikus fegyver hevert, most egy pár retkes és ótvaros lábfejet látott.

 Kopott szandálban.

Könyörtelen Raghma'van nem üldözte a menekülő gyilkosokat. Ott hagyta azt is, akinek kitörte a nyakát. Talpon termett, a hálóban vergődő orktigrishez ugrott, és heves mozdulattal kitépte testéből a fekete rúnatőrt.

 A kínlódó, haláltusáját vívó Tigrismancs felnyögött, teste önkívületben megfeszült, hídba hajlott, majd aléltan ernyedt el.

 Már csak az ork maradt. A tigris visszavonult. A késpengényi agyarak elenyésztek, a veszedelmes karmok visszahúzódtak, a cölöpszerű alkarok kölyökcombnyivá „vékonyodtak".

 Raghma'van – ruha nélkül, ahogy az ágyából kiugrott – marokra fogta Btoektoe Kését, és szembefordult a nehézkesen feltápászkodó orgyilkossal.

 Ychitak Bomgar mosolygott. Egy-egy háromélű katart szorongatott mindkét kezében.

 – Ó, dicső hadúr, megtiszteltetés számomra... hogy csupaszon láthatlak!

...

Ghotagrom feljebb emelte a tekintetét. Vaskos lábszár, dagadozó vádli, göcsörtös térd, izmos, szőrös comb...

 ...és combmagasságban egy roppant marok szorongatta Btoektoe Kését.

 – Ezt keresed?

 A Legfőbb Kerítő csak most ismerte fel testőrei egyikét, a nagydarab Koponyalyukasztót.

 – Durung Magrath! – Fellélegzett. – Grooms rogyasszon meg! A frászt hozod... – Nem bírta befejezni. A tekintete rátapadt a tőrre, és a szeme tágra meredt. – Ffffaaaagh!

 A varázskés füstölt a fickó ujjai között. Mintha egy marék parazsat szorongatott volna. Égett szőrés bőrszag terjengett.

 – Meg akartál öletni – mondta a behemót halkan. Hangjában már nyoma sem volt a Koponyalyukasztó borzalmas akcentusának, ám neheztelése gyűlöletbe hajlott. – Vakra vetődtél.

 – Kárhozat! Te...

 – Én.

 Ghotagrom a szekérnek hátrált, és a rémülettől mozdulni sem bírt. Még mindig a mágikus kést nézte, és azt remélte, lángok lobbannak belőle, melyek szénné égetik a lidércet, nem csak az ujjait.

 – Szolgám leszel az Ork Pokolban – mormolta Magrath, és markában minden eddiginél hangosabban felsistergett Btoektoe Kése, ahogy keményebben rászorított a markolatra. – Nézz a szemembe, mielőtt meghalsz!

 – Nézzen a halál! – sikoltotta a Kerítő. Rémület szülte fürgeséggel hasra vetette magát, begördült a szekér alá, és ugyanazzal a lendülettel már mászott is kifelé a túloldalon.

 Csaknem lesodort a lábáról egy épp arra dübörgő, különös alakot. Az illető ember külsejű volt, afféle fanyűvő típus, és leeresztett rostélyú sisakot, ágyékkötőt és rosszul felcsatolt combvérteket viselt csupasz testén. A vállára vetve viszont egy tekintélyes kétkezes pallost hordozott.

 – Boranjószág! – bőgte felháborodottan. – Grooms valagára...

 – Ércagyú! – üvöltötte Ghotagrom, és fel sem fogta, mikor küzdötte talpra magát. – Old meg! Öld...

 Máris felbukkant a lidérc. Bár a behemót Koponyalyukasztó testét bitorolta, egy szál késsel a kezében nem tűnt félelmetes ellenfélnek a sokat próbált Vascsizma számára.

 – Itt van! – sikoltotta Ghotagrom, és bemenekült cimborája takarásába. Sietve hátrált, eliramodott, futtából kiabálta vissza: – Öld meg! Kérlek! Végezz vele!

 – Persze. Nem gond! – Ércagyú leemelte válláról a veszett nagy pallost, mintegy erőfitogtatásként fél kézzel megforgatta, megpörgette, és a késesre vigyorgott. – Nem szégyen ám elfutni, pajtás...

 Ellenfele fél kézzel maga mögé nyúlt, és mint gyermek egy maroknyi agyagot, felragadta és rádobta a szekeret.

 A súlyos alkotmány szörnyű robajlással zuhant le a megrökönyödött Vascsizmára, és ízzé-porrá tört egy minutum alatt.

...

Ghotagrom futott, mint a nyúl. Cikkcakkban. És közben visított:

 – Raghma'vaaaaaaan! Raghma'vaaaaaaaaaaaaaaaan!... Lidérc! Lidéééééééérc!

 A Bélkiontó hadúr elhátrált ellenfele közeléből, de a háromélű katarokat forgató Gonosz Agyú is a közeledők felé bámult.

 A Legfőbb Kerítő loholt feléjük botladozva, hadonászva és mindenfélét sikoltozva. Mögötte pedig egy félelmetes, démoni alak tornyosult. A lélekorzó lidérc feladta eddigi álcáját, és megmutatta magát teljes valójában: négy méter magas, lángoló szörnyalak lebegett a nyomában.

 – Hagyjuk félbe! – sziszegte Raghma'van a Gonosz Agyú felé. – Most fontosabb dolgom van!

 – Akárcsak nekem, uram! – recsegte Ychitak Bomgar. – Kerülj balról! Én jobbról megyek!

 Már lódult is.

 Néhány vakmerő Vascsizma, aki a csatazajra tódult oda, rátámadt a lángoló lidércre. Nyolcan-tízen lehettek.

 Kárhozatnak négy roppant csapásába került, mire valamennyiükkel végzett. Elsodorta, messzire repítette vagy a földbe passzírozta őket. Ekkor érkezett jobbról Ychitak Bomgar.

 Egyik katarjával a lidérc lábát célozta meg, a másikkal pedig a csuklóját. Mindkét vágása talált, de komoly sebet egyik sem okozott; sisteregve vágódtak vissza a pengék a lángtestről.

 Annyit mindenesetre elért ezzel a támadással, hogy a lidérc kiejtette a kezéből Btoektoe Kését. Vagy amiatt, mert az orgyilkos katarja kiverte belőle, vagy pedig mert már nem bírta tovább markolni az ellene dolgozó varázsfegyvert.

 Ychitak Bomgar remek ütemérzékkel szökkent hátra, kitért a feléje lendülő lángkar elől...

 ...de nem bírt elszökni a lángcsóvától, amit e félelmetes végtag hajított utána.

 A Gonosz Agyú gyilkos lángra lobbant, és égett, akár a pelyva. Földre vetette magát, veszettül hengergőzött, ám ezeket a lángokat ilyen egyszerűen nem lehetett eloltani.

 Újabb Vascsizmák zúdultak támadásba.

 – Megdöglötök! – ígérte a lidérc. – Valamennyien. Az én uram pedig örvendezni fog!

 Tűzbe, lángba borította őket; aki a közelébe ért, irtózatos csapásokkal a földbe passzírozta, szétloccsantotta, akár az érett gyümölcsöt.

 – Teee! – bömbölte mögötte valaki. – Feneette boranjószág!

 Kárhozat megpördült, és meglátta a szekér roncsai közül felemelkedő véres, csapzott Ércagyút.

 – Még mindig élsz, féreg?!

 – Én igen... de te már nem sokáig – harsogta az emberformájú ork, miközben pallosát két kézre fogva, faforgácsokat köpködve, pattanásra kész íjhúrként megfeszülve a lángoló lény felé lódult.

 – Gyere csak! – kacagott a lidérc. – Próbálj megölni!

 – Majd inkább én! – Raghma'van a lángokkal mit sem törődve a lidércre vetette magát. Mindkét kezében egy-egy fekete, vérmocskos rúnatőrt szorongatott.

...

Néhány szívdobbanással később fájdalommal teli, eszelős üvöltés zengett a tábor felett. Ám ez oly túlvilági, oly hideglelős iszonyatot árasztott, hogy utána már nem akadt senki, aki el tudott volna aludni.

 A közeli karámban összezsúfolódott, nagyfejű, idomtalan Dogonlovak pedig – szemükben kitörni kész, páni félelemmel – rettegő, rúgásra kész körökben álltak hajnalig.