Hallod e bőgést, harci üvöltést,

Birkakarámban e bősz csaholást?

Ő az, a farkas, hangja hatalmas,

Vad dühe szítja a vér-aratást!

Zúz be csapása vas kapuszárnyat,

Bástyafok omlik az ökle nyomán;

Ront le csak egyre, döntve-repesztve,

Kőfalu tornyot a vár magasán!

Ghord a vezérünk, ővele élünk,

Merre vezet, oda mind vonulunk!

Halni ha kell ma, rút kövek orma

Lesz temetőnk, hol alunni fogunk!

A Kiválasztottak

Éjszaka Raghma'van haditanácsba szólította a vezéreket. Ghotagrom nem kapott ugyan meghívást, de látván a nagy sürgölődést, ő is megjelent, és mivel senki sem tette szóvá ottlétét, szótlanul leült a többiek közé.

 – Átkeltünk a Kisharon, ez jelentős hadisiker – értékelte a helyzetet Raghma'van zordan –, de most, úgy tűnik, megrekedtünk. Semmiképpen nem vonulunk vissza, hisz' több lehetőség is kínálkozik az áttörésre. Ám mielőtt ezeket megvitatjuk, ismernünk kell a mágikus erőviszonyokat.

 A hadúr kérdőn pillantott a Prófétára, de a lengőszakállú, vén ork kifejezéstelen tekintettel meredt valahová a sötétbe, alig észrevehetően reszketett, és úgy tűnt, nincs tudatában, hogy tőle várnak véleményt.

 Helyette Szarvas M'goath válaszolt:

 – Kerangor roppant erős.

 – Mennyire? – Raghma'van komor tekintete az Ítélethozók kivájt szemű sámánjára villant. – Mennyire erős?

 – Túlságosan.

 – Te és a sámánok képesek voltatok dacolni vele...

 – Erre talán, a Próféta segítségével, eztán is képesek leszünk. – A sámán meghajtotta a fejét, mintha öklelni készülne apró szarvdudoraival. – Ám más dolog dacolni, és megint más fölébe kerekedni. – Kivárt pár pillanatot, aztán hozzátette: – Dacolni könnyebb.

 – Úgy érted, meg tudjátok védeni a seregünket Kerangortól és csatamágusaitól, de ha mi kísérlünk meg támadást ellenük, ne számítsunk sikerre?

 Szarvas M'goath fontolgatta pár pillanatig a kérdést, aztán biccentett.

 – Kerangor túlságosan erős.

 – Erősebb, mint Mennydörgőszavú, Grooms Csatabotjával a kezében?

 Valamennyien a Prófétára néztek, azt várván, hogy erre már biztosan reagál, de csalódniuk kellett. Az öreg oly egykedvűen üldögélt és reszketett, mintha ott se lenne.

 Ismét M'goath válaszolt.

 – A Próféta beteg, nincs ereje teljében. Kerangor viszont szemmel láthatóan duzzad az erőtől és az esszenciától. Ráadásul neki is van egy Ereklyéje... mely, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, talán Grooms Csatabotjától is hatalmasabb.

 – Övé a Szem – kotyogta közbe Vurdonk, a Gyűlölet –, ami a miénkből hiányzik.

 – A Rubinszem – magyarázta M'goath –, az a hatalmas drágakő, melyet Kerangor a feje fölé tartott. Nyilvánvaló, hogy ez lehet az a Szem, aminek csak az ürege van meg Grooms Csatabotjában. Márpedig a Rubinszem lenne a bot igazi ereje. Abból csapkodtak a pusztító villámok, melyek szétégették legvakmerőbbjeinket. – Hallgatott pár pillanatot, aztán folytatta: – Még ha a Próféta ereje teljében lenne... ahogy most nincs... Kerangor Ereklyéje talán akkor is erősebb lenne a mienknél, és képes lenne tűzbe, vérbe fojtani bármiféle támadást.

 A vezérek hosszan emésztették ezt. Aztán röpködni kezdtek a javaslatok.

 – Mi lenne – kockáztatta meg Kevésszavú Zer-Nagoth –, ha visszatérnénk a folyó túlpartjára, és keletnek vonulnánk...

 – Maradhatna az innenső parton egy jelentős ütőerejű csapat – tette magáévá Félkezű G'orkoh az elképzelést –, mondjuk a Fekete Karmúak, a Gonosz Agyúak és a Kerítők... és az ő biztonságukat a Próféta és a sámánok védenék... miközben a Vascsizmák nyugatra kerülnének, és erős rohammal oldalba kapnák a délieket... a kisebb törzsek pedig keletről rontanának rájuk... míg eközben a Vágott Fülűek is keletnek vágtatnának szélvészgyors paripáikon, nagy ívben az ellenség hátába kerülnének, lenyilaznák a hátvédeiket, és feldúlnák, szétzilálnák a soraikat...

 Mindenki összevissza kiabált, érvek és ellenérvek csaptak össze. Legtöbben alapvetően szimpatizáltak egy efféle tervvel, csak épp a saját törzsük szerepét nem találták kielégítőnek.

 – Miért a Vascsizmák támadjanak nyugatról? Nekik megyünk szemből!

 – Ráadásul folyásiránnyal szembe kellene evezni!

 – A Gonosz Agyúaknak is vannak lovasaik...

 – Meg a Kerítőknek is!

 – Miért kellene nekünk már megint tartalékban maradnunk?! Mi még nem is harcoltunk!

 – Érthető módon...

 – Ez sértés!

 – Nyugalom! Tartalékra is szükség van!

 Egyre inkább elharapództak az indulatok, és már Raghma'van sem vette a fáradságot, hogy közbeavatkozzon és lecsillapítsa az acsarkodókat. Úgy tűnt, a Bélkiontó vezérben összetört valami azóta, hogy saját kezűleg kellett megadnia középső fiának a kegyelemdöfést. Elfásult? Érdektelenné vált? Vagy egyszerűen neki sem volt jobb ötlete? Bárhogy is, a hadúr komoran ült a helyén, és arra várt, hogy alvezérei maguktól jussanak egyezségre a teendők ügyében.

 Miközben szinte mindenki az elkerülő hadmozdulatok részletein vitatkozott, Ghotagrom – aki már órák óta egy kortyot sem ivott –, egyre döbbentebben hümmögött. Sehogy sem értette, mit kell ilyen bonyolult stratégiákkal vacakolni, amikor a megoldás oly annyira kézenfekvő, hogy szinte kiveri a szemet...

 – Figyeljetek! – krákogta diszkréten. Majd, mivel még saját öccse, a kiabálástól kivörösödött Aranyló Nap sem figyelt rá, talpra állt, és az U-alakban elhelyezett asztalok közé lépett. Felemelte mindkét kezét, és megismételte: – Már elnézést...

 Rá se bagóztak.

 – Elné... faggh! – Ghotagrom mérgében leborította azt az asztalt, amin a frissítőül szolgáló borok sorakoztak, és akkorát ordított, hogy még az egykedvűen üldögélő Próféta is belereszketett. – Grooms rogyasszon meg mindenkit! Kuss legyen!

 Túlzás lenne kijelenteni, hogy azonnal csend lett, de az acsarkodás csillapodott, és számos szempár fordult a Legfőbb Kerítő felé. – Mit akar ez?

 – Azt hiszi, megbocsátottuk az árulását és kedvére pofázhat? Ghotagrom teleszívta a tüdejét.

 – Mélyen tisztelt hadúr, Próféta... és alvezérek! – kezdte. – Már megbocsássatok, hogy én, a méltatlan Kerítő belepofázok ebbe a nagy büdös haditanácsba... de lehetne esetleg egy idevágó javaslatom?

 – Fogd be! – recsegte Zer-Nagoth. – Várj a sorodra! Majd beszélhetsz, ha tisztáztuk a Koponyalyukasztók és a Bélkiontók stratégiai szerepét!

 Azonban Raghma'van, aki eddig fásultan hallgatott, váratlanul nagyot csapott az asztalra, hogy csak úgy csattant, és az ónkupák összezörrentek.

 – Lényeges a javaslatod, Kerítő? – kérdezte.

 – Hát... szerintem igen. – Ghotagrom érezte, hogy immár minden szempár rámeredt. Ettől zavarba jött. – Nem is annyira javaslat ez, mint inkább kérdés. Mit kell itt összevissza stratégiázni? Úgy értem... miért nem lopjuk el?!

 Valahogy túlságosan is mély lett a csend.

 – Én ezt tenném – magyarázta Ghotagrom. – Ha az ellenségemnek van valamije, amivel fölém kerekedhet, megszerzem tőle. Így, vagy úgy. – Vállat vont. – Elvégre... Kerítő vagyok. Vagy nem? De. De igen.

 – Azt javaslod – szólalt meg súlyosan Raghma'van –, próbáljuk elorozni Kerangortól az Ereklyéjét?

 – Na, értjük egymást.

 – Azt javaslod – recsegte még súlyosabban az északi sereg hadura –, hogy próbáljuk meg ellopni a déliek százötvenezer fős táborának közepéből, magától a nagykodótól, Grooms Evilági Helytartójától azt a hatalmas erejű varázsszert... amely a háború kimenetelének sorsfordító eszköze lehet?

 – Miért ne? – vigyorgott Ghotagrom, aztán derűje őszinte hitetlenkedéssé változott, ahogy sorra nézett egyik döbbent arcról a másikra. – Ne mondjátok már, hogy ti még sose csináltatok ilyet!

...

Pár percre ismét elharapództak az indulatok, de az előzőekhez képest annyi különbséggel, hogy immár mindenki Ghotagrom ellen acsarkodott. Szitkok, átkok, becsmérlések röpködtek szép számmal.

 – Szerintem kivitelezhető! – kiabálta túl a hangzavart Ghotagrom. – Harcos csapattal nem törhetnénk át a déliek őrségén, de pár remekül álcázott, mindenre elszánt, jó képességű tolvaj... beszivároghat.

 – És hogyan akarod elcsenni a Rubinszemet? – gúnyolódott ZerNagoth. – Kilopod Kerangor kezéből?

 – Szó sincs arról, hogy én lopnám ki – mentegetőzött Ghotagrom. – Másrészt miért kéne a kezéből kilopni? Néha biztosan leteszi... például, amikor alszik... vagy ilyesmi.

 Ismét mindenki összevissza kiabált. A legtöbben gúnyolódtak.

 – Hogy képzeled? – tudakolta Raghma'van. – Hogy akarod megszerezni?

 – Nana! – közölte Ghotagrom elutasítóan. – Nem én akarom megszerezni. Én csak az ötletet adom... Szerezze meg valaki más! Vannak erre a feladatra nálam rátermettebb tolvajok is.

 – Te vagy a Legfőbb Kerítő!

 – De nem a Legfőbb Tolvaj! Valaha talán jó voltam, nem tagadom, de a tunya palotalét, a kicsapongó életmód... a bor és a szajhák... kissé meglassítottak...

 A magyarázkodásnak a Próféta vetett véget. Váratlanul felegyenesedett.

 – Lopjátok el! – mennydörögte. – Hozzátok el nekem a Rubinszemet! Ez kell az áttöréshez! A végső diadalhoz! – Grooms Csatabotjával a Legfőbb Kerítőre mutatott. – Te, Aranykéz!

 – Ééééén? Ffagh!... Na, ne mááááár!

 Mennydörgőszavú magasba emelte mágikus botját, és a szeme kifordult, ahogy megszállottan kántálta:

 – Három legyen! Aranykéz vezessen! Izomerő az egyik társ! A másik: varázslás!

 Ghotagrom behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Sosem volt született gyáva; fénykorában kikérte volna magának, ha egy ilyen feladatra valaki mást javasolnak. De így, harmincon fölül, miután már meglopta kenyere javát...

 ...lettek volna fenntartásai saját képességeit illetően.

 Viszont ott lüktetett elméjében saját helyzete. A félresikerült merénylettel eljátszotta a többiek – amúgy sem túl acélos – bizalmát. Ő maga is arra áhítozott, hogy bizonyíthasson, visszaszerezze egykori tekintélyét...

 Ráadásul Soldron Seliar is erre biztatta.

 Kínálkozhatna ennél jobb lehetőség a bizalom visszaállítására? Még ha kudarcot vall, maga a tény, hogy legalább megpróbálta, mindenképp mellette szól.

 – Rendben – hörögte elszántan. – Vállalom.

 – Megkísérled?

 – Meg... megcsinálom! – Aranykéz Ghotagrom úgy érezte, borral hígított tolvajvére újfent pezsegni kezd az ereiben. A magabiztosság árnyékát vetette a libegő gyertyafényben. Sietett leszögezni: – De csakis akkor, ha én választhatom ki a segítőimet!

...

Már maga ez a faramuci helyzet, hogy a Próféta név szerint őt jelölte ki, sok kérdést vetett fel, az pedig, hogy Ghotagrom elvállalta a küldetést, csak még tovább fokozta a megdöbbenést.

 Szó, ami szó, a harciasabb törzsek vezérei nem tartottak túl sokat a Legfőbb Kerítőről, még akkor sem, ha ő volt az, aki sorra járta az egyes törzseket, és hadban egyesítette északot.

 – A mágiahasználó? – sisteregte Raghma'van kérdőn. – Ha elviszed M'goathot, védtelenül marad a seregünk!

 Ghotagromnak esze ágában sem volt a világtalan, sekély stílusú sámánt választani ily fontos küldetésre. Nem érezte volna túl jól magát a jelenlétében.

 – Saját bérmágusomat viszem, Yl'Agdardaghot.

 Többen felszisszentek.

 Némelyek káromkodtak.

 – De ő... ember!

 – Tíz éve szolgál engem – szögezte le Ghotagrom. – A teste ember... talán... de a lelke már ork!

 – Megbízol benne? – kérdezte Raghma'van.

 Ghotagrom őszintén mosolygott.

 – Jobban... mint bármely testvéremben. – Hördülést hallott, oldalra pillantott. Elnézéstkérően grimaszolt. – Már megbocsáss, Aranyló Nap, kedves öcsém! De... Dagh... ő... őt viszem, és kész!

 – EMBER!

 Ghotagrom a homlokát ráncolta.

 – Dagh a mágia mestere! Nyilván ismer valami hatásos illúziót, amivel ork külsőt ölt magára... – Eltűnődött. – Vagy... hé-héééhééééé! Grooms rogyasszon meg, ha nem támadt ennél is sokkal jobb ötletem! – Elismerést követelően bámult körül. – Vagy talán emberként! Emberi formában... hah... úgy még könnyebben beosonhatnánk!

 Néhányan szemberöhögték ezt az elvetélt ötletet, ám azok, akik nem csupán felületesen ítéltek, elkezdtek tiszteletteljesebben bámulni a Legfőbb Kerítőre. Hiszen, bár az északiak között nevetséges lett volna elhinni, hogy egy szabadon kószáló ember bejuthat az erősen őrzött tábor központjába, a fővezér sátrának közelébe, a déliek között ez teljességgel hihetőnek hatott. Hisz' mindenki hallott már a Véreskezűek nagy tiszteletnek örvendő gladiátorairól, a veremharcosok bajnokairól, akik kivívták maguknak azt a jogot, hogy senki más ork szavának nem kötelesek engedelmeskedni, csupán saját uruknak. Ha bármely ork ezen veremharcosok útját állja, azzal a tulajdonosukat – egy befolyásos ork nagyurat – sért meg halálos mértékben. Ugyanakkor, mivel az ember veremharcosok a hűség és a megbízhatóság mintaképei, gyanú fölött állnak a tekintetben, hogy mesterkednének valamiben.

 – Jó! – mormolta Raghma'van elismerően. – Az elgondolás nagyon jó... De vajh, képes lesz a varázslód emberré varázsolni mindhármótokat?

 Ghotagrom élvezkedett az elismerésben.

 – Óh, biztosan! Úgy hírlik... igaz, ezt főként ő állítja magáról... hogy varázsereje nem csekély! Bár meglehet, hogy a szája nagyobb, mint a valódi tudása... őszintén szólva meg se lepődnék, ha tényleg így lenne... de a dolga jóval könnyebb ez esetben. – Rötyögött. – Mert nem három orkot kell emberré illúzionálnia, hanem csak kettőt... mert hogy ő maga amúgy is embernek néz ki.

 – Számíthattok reám – nyekeregte közbe a Próféta. – Majd én... emberré varázsollak benneteket!

 Emberré varázsol?? Ghotagrom fülében rosszul csengett ez a lehetőség. Sokkal jobban hangzott volna, ha Mennydörgőszavú konkrétabban fogalmaz. Például így: „emberkülsőillúziót bocsátok rátok". De nem. Ő így mondta: „emberré varázsollak benneteket".

 Fffffaaaaaagggh!

 Ghotagrom rá akart kérdezni erre a procedúrára konkrétabban, ám a sereg hadurának is akadtak kérdései, és a Legfőbb Kerítőbe fojtotta a szót:

 – És a harmadik? Ki az, akit magaddal viszel?

 Ghotagrom pár pillanatig fontolgatta ezt.

 – Ha Rőt Agyar még élne, őt vinném – szögezte le. – Ám mivel ő... sajnálatos félreértés áldozata lett... úgy gondolom, Vén Ordas jön velem.

 Raghma'van grimaszolt.

 – A mágia már megvan. De a Próféta azt mondta, a harmadik társ „izomerő" legyen. Valóban úgy gondolod, hogy Ordas, aki kitűnően bánik a számszeríjakkal és a karddal, megfelel ennek a kitételnek?

 – Én... megbízok benne.

 – De ne benne bízz – recsegte Raghma'van –, hanem Mennydörgőszavú kinyilatkoztatásában! Erő kell, nem hűség, bátorság... vagy ragaszkodó együgyűség!

 Ghotagrom sóhajtott. Maga is belátta, hogy nem Ordas kell ide. Hanem valaki olyan, aki előtt nem állhat meg ellenség.

 – És te, Könyörtelen... hm... esetleg... lennél te a harmadik?

...

A Bélkiontó hadúr csupán egy kurta pillanatig gondolkodott, aztán határozott választ adott.

 – Lennék. De nem lehetek.

 – Mi?! – hökkent meg Ghotagrom. – Hogy mondhatsz ilyet?! Senki mást nem tudok, aki nálad remekebb harcos lenne! Senki sincs, akivel ezt a küldetést jobban sikerre vihetnénk, mint veled!

 Raghma'van biccentett.

 – Én magam is így gondolom. De...

 – DE?!

 – Válassz valaki mást!

 Hoarg, a Féktelen, bekötött lábával, sántikálva, bicegve úgy nyomult előre, mint valami habzó szájú fenevad.

 – Majd akkor én! – kiabálta az ifjú Bélkiontó indulattól remegő hangon. – Megyek én, ha az apám... nem akar!

 Olyan volt ez, mintha azt akarta volna mondani, hogy „ha az apám túl gyáva hozzá"...

 ...de végül finomított valamelyest a durva befejezésen.

 Mielőtt Ghotagrom egyáltalán fontolóra vehette volna a jelentkező személyét, Raghma'van rádörrent elsőszülött fiára:

 – Lépj vissza, Hoarg! A részvételedet nem engedélyezem.

 – De miért, apám, miért?! – berzenkedett az ifjú. – Megvan bennem a kellő erő és elszántság. A lábsebem jelentéktelen karcolás. Vagyok olyan alkalmas erre a feladatra, mint akárki más. Vagy talán még... bárki másnál is alkalmasabb! És ha te magad nem mégy, megteszem én... és ha nem engedsz, némelyek itt még azt hihetik, a Bélkiontókban nincs elég bátorság és vakmerőség, hogy az ügyünkért küzdjenek!

 Raghma'van merőn bámulta haragos fiát, és összevont szeméből szinte szikrák pattogtak.

 – Nincs itt olyan, aki téged vagy engem... vagy a Bélkiontók bármelyikét gyávának gondolná, fiam – mondta halk, visszafogott hangon. – Ha elég tapasztalt lennél, magadtól is tudnád, miért nem mehetek én, és miért kell téged is visszatartanom. – Keményen nézett a fiára, mintegy éreztetve vele, hogy e pillanatban meg ne merjen szólalni. – Én az egyesített Északi Sereg hadura vagyok! Nincs jogom kockáztatni az életemet egy bizonytalan kimenetelű küldetésben, bármennyire szeretném. Te pedig a Bélkiontók seregét vezeted. Nagyobb szükség van rád katonáink élén, mint bárhol másutt. Azt lásd el legjobb tudásod szerint, amit rád bíztam, és ne keress más feladatot!

 Hoargon látszott, hogy majd' felrobban a megalázó kioktatástól, de valahogy mégis visszafogta magát, csupán a szemét forgatta vadul, mintha még mindig az érveket keresné, hogy tovább vitatkozzon. De végül is, nem szólt.

 Hosszú pillanatokig egymásnak szegezett dárdaként feszült a hadúr és fia között a csönd.

 – Na jó – morogta zavartan Ghotagrom –, de akkor ki legyen a harmadik?

 – Lobbanó Grakh! – javasolta azonnal Félkezű G'orkoh. – Bár még ifjú és heves, máris a leghatalmasabb, legnagyobb erejű Vágott Fülű harcosok közé tartozik. Sámánjaink nagy jövőt jósolnak neki. Miért ne mehetne ő?

 – Lobbanó Grakh?! – Ghotagrom azt se tudta, miként tiltakozzon. – Vicces lenne! Megölnénk egymást, még mielőtt megkezdenénk a küldetést. – Magyarázatként tette hozzá a jelenlévők felé: – Volt némi afférunk annakidején a puszták füvén, és úgy tudom, Grakh annyira zokon vette, hogy shikyemest esküdött ellenem...

 A Vágott Fülűek főnöke tovább próbálkozott. Úgy tűnt, nagyon szerette volna, ha az ő népének egy tagja is kiveheti a részét a dicső küldetésből.

 – Akkor... legyen Sólyomtoll Chugrakh!

 – Na szép! Sólyomtoll Chugrakh, Pusztákőrzője Chugall rokona, aki bosszúra szomjazik?? – Ghotagrom erőltetetten röhögött. – Most tényleg az a cél, hogy sorra megemlítjük az összes pancsert, aki a véremre pályázik... vagy megpróbálunk találni egy alkalmas harmadikat?

 Sorra röpködtek a nevek. Többnyire olyanok, akikről a Legfőbb Kerítő még említésszinten sem hallott. Mindegyik törzsfő megpróbálta beajánlani a küldetéshez a legjobb harcosát.

 – Ércagyú! – jegyezte meg halkan Vasököl Trogranorh. – Ha erő kell, ő a legjobb választás: Ércagyú Rudarkogh.

 – Igen! – csapott le a lehetőségre azonnal Ghotagrom. – Ércagyú! Őt ismerem. Ő kell nekem!

 Már többször is volt alkalma találkozni a legendás Vascsizma harcossal, és személyesen is meggyőződhetett borani erejéről. Ráadásul élénken élt az emlékezetében az a történet, amit Rőt Agyar mesélt róla – oly sok hónappal ezelőtt –, amikor azért lépték át a Vascsizmák területének határát, hogy a szövetségüket kérjék.

 Hihetetlen! Mintha ezer év telt volna el azóta!

 – Ércagyú Rudarkogh! – ismételte határozottan. – Legyen ő a harmadik!

 Úgy tűnt, a jelenlévők mindegyike ismeri ezt a nevet, és érdekes módon senki sem tiltakozott ellene. Talán belátták, hogy erősebb és alkalmasabb az ő bajnokuknál? Vagy csak örültek, hogy megoldódott a probléma?

 Ghotagrom lopva Vasököl Trogranorhra pillantott, és szeszélyes gondolatok kezdtek kergetőzni a fejében. Vajon miért ajánlotta Vasököl Ércagyút? Mert úgy véli, hogy ebből a küldetésből nem tér viszsza, és így megszabadulhat a Vasbádog-család legerőteljesebb támogatójától? És ha valóban ez a hátsó szándék vezeti, miért ily halkan tette meg a javaslatát? Talán ő maga is szégyelli tettét, hogy ennyire alattomos módon próbál megszabadulni vetélytársa rokonától? Vagy azért visszafogott, mert éppenséggel úgy véli, hogy a küldetés sikerrel jár, és ez esetben – Ércagyút hősként fogják ünnepelni – erősödik a Vasbádogok befolyása, és meggyengülhet az ő helyzete?

 Bármily szándék vezette is Troganorht a javaslatában, az nem derült ki sem a tekintetéből, sem rezzenéstelen ábrázatából. Ghotagromot pedig immár nem is érdekelte.

 – Legyen hát! – mondta ki a végső szót Raghma'van. – Ércagyú Rudarkogh lesz a harmadik!

 Többen a Prófétára pillantottak, hogy ő vajon helyesli-e ezt a választást, ám a háttér homályában meghúzódó Mennydörgőszavú ezúttal semmit nem reagált.

...

A hadúr elküldtetett a másik két kiválasztottért, és fertályóra múltán már mindhárman ott sorakoztak a haditanács előtt. Raghma'van részletesen elmondta nekik, mi lesz a feladatuk, és megemlítette a várható nehézségeket is:

 – Emberformában próbáltok majd behatolni, álcázva, fortéllyal. Aranykéz Ghotagrom lesz a parancsnokotok! – súlyozta. – Azt kell tennetek, amire ő utasít benneteket. – Kivárt pár pillanatot, majd feltette a lényeges kérdést: – Vannak kétségeitek?

 A zoldrun mágus habozás nélkül meghajtotta sörtés fejét. – Megteszem, ami tőlem telik, hadúr.

 Ércagyú Rudarkogh ennél valamivel nehézkesebben reagált:

 – No most, meg csak úgy egyáltalán... mik azok a „kétségek"? – Kivillantott ínnyel rötyögött saját elmésségén. Aztán a homlokát ráncolta. – De tényleg!

 Ahogy a különleges küldetésre indulók ott álltak egymás mellett, Zer-Nagoth nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

 – Összeillő csapat! Egy félszemű varázsló, egy félfülű harcos és egy féleszű tolvaj! Na remek! A félsiker máris garantált!

 Mielőtt zokszavak és pofonok csattantak volna, a háttér homályából váratlanul felegyenesedett a Próféta, és feléjük tartotta Grooms Csatabotját.

 – Jertek, érintsétek!

 – Faggh! – köpte Ghotagrom tiltakozva. – Én hozzá nem nyúlok! Van vagy öt mázsa! Letépi a karom! Meg egyébként is... más fenntartásaim is vannak...

 De miután társai engedelmeskedtek a hívásnak, kénytelen-kelletlen ő is odaaraszolt, és ráfektette ujjbegyeit a bot végén megformált fémökölre. Langyosnak, szinte melegnek érzékelte; bársonyosnak.

 Arra gondolt: vajh, milyen fogás esik majd azon a másik ereklyén, a Rubinszemen, amit magától a rettegett hírű Ájtatos Kerangortól, Grooms Evilági Helytartójától kell elcsenniük. Lehet, hogy az még öt mázsánál is súlyosabb lesz?

 Miközben ő ezen agyalt, Mennydörgőszavú megfeszítette testét, és érthetetlen szavakat harsogott hosszú perceken át. Eközben Grooms Csatabotja hol felforrósodott, hol hirtelen fagyossá hűlt.

 – A varázslat megtétetett – jelentette ki végül. – Menjetek! Ghotagrom zavartan nézelődött.

 – És... ööö... sikerült? Úgy értem, én nem látom magam embernek... és Rudarkoghot sem. – A fejét forgatva kért segítséget. – Mondja már meg valaki: működik az illúzió? Vagy csak én nem látom?

 – Emberek lesztek... átformálódtok... hamarosan... mindhárman.

 – Mindhárman? – visszhangozta Ghotagrom. – Miért? Dagh amúgy is ember! Őt is átváltoztattad?!

 A Próféta helyett maga az érintett, a zoldrun varázsló válaszolt:

 – Nem kockáztathatjuk meg, hogy valaki felismerje bennem Gerondar egyik leghatalmasabb mágusát!

 – Ne röhögtess!

 Yl'Agdardagh azonban a jelek szerint nem tréfának szánta ezt a megjegyzését.

 – Azt hiszed, csak neked vannak kémeid, Kerítő? Mit gondolsz, Kerangort csöppet sem érdekli, kik lehetnek az ellenfelei? – A fejét ingatta. – Ha saját képemben lépnék a táborukba, meglehet, sokan felismernének, és azonnal ránk rontanának.

 – Na jó... de semmit sem változtál! Ugyanolyan randa emberpofád van, mint bármikor ezelőtt.

 A zoldrun mágus egy pillanatig benntartotta a levegőt. Talán viszszavágott volna hasonló hangnemben, ahogy néha máskor is, de mint ember, mégha varázsló is, nem mutatkozhatott tiszteletlennek az ork tőrzsfők jelenlétében.

 – Késleltetett varázslat – magyarázta mélán. – Még te is szokásos önmagad vagy, Ghotagrom. A változás később következik be.

 – Mikor?

 – Talán egy óra múltán. Vagy csak hajnalban. Vagy még később...

...

Miután a tanácskozás véget ért, és a törzsfők kezdtek szétszéledni, Ghotagrom még hátramaradt, hogy szót váltson Raghma'vannal. Nem volt semmi komoly mondanivalója, de fontosnak ítélte, hogy – a miheztartás érdekében – biztosítsa a hadurat elszántságáról és hozzáértéséről.

 Ám a helyzet úgy hozta, hogy mégsem adhatta elő eltervezett mondandóját. Ugyanis a seregek hadura fontosabbnak tartotta, hogy elsőszülött fiát leckéztesse meg.

 Raghma'van elkapta a tétován kifelé induló Hoarg karját.

 – Egy szóra, fiam!

 – Apám?

 – Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Még ha más is a véleményed, mint az enyém, türtőztesd magad! Ne merészelj még egyszer ellenem szólni a haditanácsban! Engedetlenségeddel aláásod a tekintélyemet, és az végzetes lehet.

 – Valóban? – horkant fel Hoarg. – Hadd tanítsak valamit én is neked a tekintélyről! Ez olyasmi, amit nem mások ásnak alá, hanem épp te magad. Ha elveszíted, magadat kárhoztasd!

 – Nem azért hívtalak a tanácsba, hogy beszélj! Légy itt, figyelj, tanulj és engedelmeskedj! De ne nyisd szóra a szád!

 – Nyitnom kell, ha azt látom, hogy... szégyent hozol a Bélkiontókra! Ha te nem, hát majd én megvédem a becsületünket!

 – Tanulatlan tuskó! – förmedt rá Raghma'van. – Ne szólj bele, mit miért csinálok! Ez taktika és stratégia, amiről neked fogalmad sincs! Túl ostoba voltál ahhoz, hogy Yumába menj!

 – Vagy épp túl okos ahhoz, hogy elvesztegessem legjobb éveimet azon a porhadt egyetemen! Harcos vagyok! Erős! Rettenthetetlen! Méltó arra, hogy az utódod legyek a Bélkiontók élén! Miért kellene évekre könyvekbe temetkeznem?!

 – Mert éretlen vagy!

 – Éretlen?! – Hoarg fortyogott a dühtől. – Tudom, mi az a tisztesség és,a becsület... és veled ellentétben a gyávaságot hírből sem ismerem. Én... én elmentem volna erre az öngyilkos küldetésre... de te nem!

 Raghma'van sóhajtott.

 – Nem figyeltél a szavaimra.

 – Ó, dehogynem! Figyeltem én... és közben szégyenkeztem! Remek kifogások, magyarázatok... de észrevetted vajon te is, hogy eközben mindegyik törzsfő lesütötte a szemét? Egyikük sem merészelt a szemedbe nézni, gyávasággal vádolni, de közben... közben... de közben én szégyenkeztem helyetted! – Hoarg hangja szinte hisztérikus sikoltássá vékonyodott. – Valamennyi Bélkiontó helyett!

 Raghma'van két kézzel ragadta meg fia mellén a ruhát, és magához rántotta úgy, hogy az agyaruk majdnem összecsattant.

 – Fogd be a lepcses pofádat egyszer s mindenkorra! – fröcsögte a hadúr magából kikelten. – Én nem csak az apád vagyok, hanem a hadurad! A parancsnokod! Ha még egyszer ilyen hangot mersz megütni velem... ha még egyszer gyávasággal vádolsz... kitépem a gigádat! – Azzal ellökte magától. – Takarodj a szemem elől, gyerkőc, amíg még megteheted!

 Féktelen Hoarg felhördült. Egy pillanatig úgy tűnt, nekiront az apjának, de aztán ellazult a tartása, és hangja cinikusra váltott:

 – Kitépnéd a gigámat?! Ejh, hogy ígérhetsz olyat, amit nem tudnál megtenni?! – Gúnyosan kuncogott. Aztán elkomorodott. Halálosan. Fenyegetően. – A te időd már lejárt, öregapám! Most még visszatart a tisztelet, de óva intelek... letöröm a kezed, ha a gigám felé nyúlsz!

 Ez volt az a pillanat, amikor a hallgatózó Ghotagrom úgy döntött, hogy elsurran a közelből. Elvégre nem olyan fontos az, hogy bárkit is biztosítani próbáljon a hűségéről és a megbízhatóságáról...

 Legalábbis nem egy ilyen feszült pillanatban.

...

Bár a zoldrun mágus ragaszkodott volna ahhoz, hogy csak hajnalban keljenek útra, Ghotagrom másképp döntött.

 – Indulunk. Haladéktalanul!

 – Aludnom kellene! – mormolta elégedetlenül Yl'Agdardagh. – Regenerálódni, feltölteni az esszenciakészletemet, memorizálni a szükséges varázslatokat.

 – Miért, jelenleg nincsenek varázslataid?

 – De vannak...

 – Akkor használd azokat!

 – Figyelj, Ghotagrom, egyszer már elmagyaráztam neked a varázslás mechanikáját. Most afféle varázslatokkal van tele a fejem, amik a táborunk védelmét szolgálják, esetleges behatolók, mágikus támadások után fürkészek... Ez a küldetés túl hirtelen jött, merőben másféle varázslatokat igényel; nem készülhettem fel rá.

 Ghotagrom vállat vont.

 – Majd felkészülsz útközben. – Ezzel, mintegy lezárva a vitát, a harmadik társra pillantott, a hegyomlásnyi termetű Rudarkoghra. – Te készen állsz, Ércagyú?

 – Ja. Hozom a kedvenc pallosomat, oszt' mehetünk.

 – Ne! – állította meg Ghotagrom. – Nem kell pallos. Fegyvertelenül megyünk!

 – Mi?! – Az óriási Vascsizma olyan képet vágott, mintha orrba vágták volna egy letépett kocsmapulttal. – Borankodsz velem, boranjószág?!

 – Emberek képében megyünk – magyarázta Ghotagrom. – Nem viselhetünk fegyvert. Vagy te talán nem találnád furcsának, ha csupasz seggű mászkálók hatalmas pallosokkal a kezükben lófrálnának az erdőben?

 Ércagyú grimaszolt.

 – Hogy érted azt, hogy... „csupasz seggű"?! Tán gatya nélkül menjek?! Nehogy már a végén még a csizmámat is levetesd velem, Felhajtó!

 Ghotagrom eltöprengett ezen.

 – Olyan ágyékkötőt fogunk viselni, mint a falkám kutyái vagy mint a Véreskezűek veremharcosai.

 – Boranjószág! Abból nekem kilógna a pöcsöm!

 – Ne aggódj a dorongod miatt! – szólt közbe némi gúnnyal Yl'Agdardagh. – Ha a varázslat hatni kezd és emberré formálódsz, úgyis kisujjnyira zsugorodik.

 – MICSODAAAAA?!

 – Nyugi, Ércagyú! – mosolygott Ghotagrom. – Ennek a mászkálóivadéknak ilyen öngyilkos humora van. Csak ugrat. – Aztán ő is elbizonytalanodott. – Ugye, Dagh?

 – Ezt csak a Próféta tudhatja. – A sörtehajú zoldrun vállat vont. – De az ötleted kiváló, barátom: szökevény veremharcosoknak hazudjuk magunkat. Egy szál ágyékkötőben leszünk, csizma. .. és bármiféle lábbeli nélkül.

 – Marha jó! – dünnyögte Ércagyú. – Se fegyver, se gatya, se csizma! Nagy szórakozás lesz meztéláb trappolni a forró homokban, meg szúrós tövisek és éles kövek között!

 – Nem azért csináljuk, hogy szórakozzunk! – mutatott rá a lényegre Ghotagrom. – Hanem azért, hogy meggyőzőnek hassunk.

 – Na jó, de ha menekülésre kerül a sor...

 – Nem kerül! – vágott közbe sokatmondó mosollyal a Legfőbb Kerítő. – Hisz' épp az a célunk, hogy a déliek elfogjanak, és mint szökevény emberszolgákat a táborukba hurcoljanak. Aztán ha már ott leszünk a külső őrvonalakon belül, amikor kevésbé ügyelnek ránk, kiszabadítjuk magunkat, és megszerezzük Kerangortól a Rubinszemet.

 – És hogy hozzuk haza? Átverekedjük magunkat az ellenséges seregen?

 Ghotagrom vállat vont.

 – Egyelőre ennyi a terv: szerezzük meg a rubint! A többit majd kiókumláljuk menet közben.

...

Végül mégsem egy szál ágyékkötőben indultak útnak. Némi agymunkát követően Ghotagrom új elképzeléssel állt elő:

 – Ércagyú! Mégiscsak menj a pallosodért a táborotokba! Egy óra múlva légy útrakész, de ne csupán egymagad, hanem egy tucat megbízható Vascsizma harcosoddal! Én pedig kerítek kíséretül ugyanenynyi Kerítőt.

 Nem csak a hatalmas termetű Vascsizma harcos, de még az egyébként remek felfogású varázsló is meglepetten meredt rá.

 – Meggondoltad magad? – faggatta Yl'Agdardagh. – Más tervet fundáltál ki?

 Ghotagrom kiélvezte a pillanatot, és hagyta, hadd csodálják. Esetleg hülyének nézzék...

 – A terv változatlan – jelentette ki. – Csupán finomítottam a részleteken.

 – A Prófétával emberré változtatod a többieket is? Két tucatnyi szökevény veremharcos leszünk? – találgatta Ércagyú. Aztán a fejét rázta. – Rossz ötlet. A Próféta megmondta, hogy hárman kell legyünk!

 Ghotagrom Yl'Agdardaghra nézett, mintegy arra számítva, hogy ő is találgatni kezd. Ám a zoldrun csendben, türelmesen, várakozóan nézett rá.

 – Még nem változott át a külsőnk – magyarázta a Kerítő. – Furán festene, ha már most csupaszra vetkőznénk...

 Furán?? – bögte közbe Ércagyú. – Röhejesen!

 – ...és egy szál ágyékkötőben parádéznánk. – Ghotagrom intett, hogy ne szóljanak közbe, még folytatja az okfejtését. – Szemet szúrhatna valakinek. Ha valóban vannak a táborban déli kémek, márpedig én is úgy gondolom, hogy vannak... őnekik biztosan. Éppen ezért úgy kell elhagynunk a tábort, hogy azzal ne keltsünk különösebb feltűnést. Vagy ha lesnek is bennünket figyelő tekintetek, ne találjanak abban semmi szokatlant, hogy egy tucat Kerítő és egy tucat Vascsizma kilovagol járőrözni. – Bólogatott, mintegy ezzel is megerősítve saját elképzelését. – Nem délnek megyünk, az ellenség irányába, hanem éppenséggel északnak, a folyó felé, mintha a hátvédünket kívánnánk ellenőrizni.

 Ércagyú Rudarkogh a homlokát ráncolva próbálta értelmezni a terv lényegét, és bambán meredt maga elé, Yl'Agdardagh viszont elismerően biccentett.

 – Furmányos Kerítő észjárás! Értelek.

 – Az épen maradt tutajhídon átkelünk a túlpartra, egy darabig együtt lovaglunk az őrjárattal, aztán egy alkalmas helyen lecsatlakozunk, és külön válunk. Folyásirányban haladunk a part közelében nyugatnak, és még hajnal előtt keresünk valami mélyedést, barlangot, odút vagy rejtett zugot, ahová bevackolhatjuk magunkat, és kivárhatjuk, amíg hat a Próféta varázslata és bekövetkezik az átváltozás. Aztán jóval nyugatabbra átúsztatunk a folyón, és már csak annyi lesz a dolgunk, hogy elfogatjuk magunkat...

 – Na ja – morogta Ércagyú. – Már ha elfognak, nem pedig kilocscsantják az agyunkat ismerkedés gyanánt.

 – Ezért kell valódi veremharcosoknak látszanunk! – magyarázta Ghotagrom. – És ezért kell a két seregtől minél távolabb kerülnünk és az innenső parton elfogatni magunkat! Mert ha nem áll fenn annak a gyanúja, hogy az északiakhoz tartozunk, nem fognak bántalmazni. Az igazán jó veremharcosok komoly értéket képviselnek a Véreskezűek urai között, és jobban óvják őket, mint saját rokonaikat vagy asszonyaikat.

 – Így van – értett egyet Yl'Agdardagh. – Ha nem adunk rá okot, nem fognak kárt tenni bennünk. A táborukba hurcolnak, hogy jutalom fejében visszaadjanak bennünket a „gazdánk"-nak. De ha mégis meg akarnának ölni, lesz olyan varázslatom, amivel elbánhatunk velük akár fegyvertelenül is.

 Ércagyú megnyugodott ennek hallatán, Ghotagrom viszont komoran meredt bérmágusára.

 – Remélem, most nem csak a pofád jár... mint a Fekete Karmúaknál!

...

Egy órával később az alig kéttucatnyi lovas – Kerítők és Vascsizmák vegyesen –, az átkelésnél használt tutajhídon átjutott a folyó túlpartjára, és lépésben folytatták útjukat észak felé. Ha lesték is őket avatatlan szemek, semmi rendkívülit nem találhattak abban, hogy felderítők indultak kifürkészni, nem éri-e őket hátulról váratlan támadás.

 Alig pár mérföldet tettek meg, kétfelé váltak. A Vascsizma csapat keletnek tartottak, a Kerítők pedig – köztük Ghotagrom, Yl'Agdardagh és Ércagyú – nyugatnak. Nem sokkal hajnal előtt Ghotagrom megállította a lovát, és intett újdonsült zsoldos kapitányának.

 – Ordas! Ahogy megbeszéltük! Lovagoljatok tovább nyugatnak, aztán északnak, majd kanyarodjatok el kelet felé, és nagy kört leírva térjetek vissza a Kisharhoz, ahol átkeltünk. A járőr induljon, de te maradj még!

 Miután a Kerítőkből válogatott kis csapat elporoszkált, a titkos küldetésre indulók sietve átöltöztek. Csupán némi alsóneműt és szakadozott, kopott inget hagytak magukon. Fegyvereiket és ruházatukat bagyukba gyömöszölték, és Vén Ordas gondjaira bízták. Ennek megtétele okozott némi lelki problémát Ércagyú Rudarkoghnak.

 – Nesze, itt a pallosom, a csizmám meg a kedvenc csatapáncélom! – A félcsupasz óriás hitetlenkedve rázta a fejét. – Elment az eszem, hogy egy tolvajszerzet Kerítőre bízom a legdrágább családi örökségemet!

 – Ne aggódj, pajtás! – nyugtatta meg Ordas flegmán. – Nem Kerítő vagyok, hanem Véreskezű.

 – Hijjnye!

 – Megőrzöm a kincsedet, behemót, ne félj! Ellopni nem fogom, mint ahogy eladni sem, ahhoz pedig túl nagy és csörömpölős csomag ez, hogy véletlenül elhagyjam valahol. Ámbár ha nagyon felbosszant a bádog zörgése...

 – Ordas! – recsegte Ghotagrom, eleve meggátolva ezzel egy parttalan torzsalkodást. – Menj a többiek után! Úgy időzíts, hogy éjszaka érkezzetek a táborba, és tegyétek ugyanazt, amit máskor is, ha járőrből megjöttök.

 – Úgy lesz, főség – biccentett a kölyökképű testőr. – Iszunk és kurvázunk, de csak módjával... ahogy az megengedett. És csöppet se aggódj, éberen fogjuk figyelni a visszatérésedet és a megbeszélt jelzésedet!

...

Miután a fiatal kapitány, a gazdátlan lovavakat kantárszáron maga után vonva elrúgtatott három fontos batyujával, az ágyékkötős kiválasztottak megszemlélték egymást.

 – Pfúj! – utálkozott Ércagyú. – Piperkőc Kerítő! Borotválod a lábad szárát vagy valami kórtól hullott ki a szőröd?!

 – Ffagh, dehogy! – Saját csupasz lábára pillantott, és elfogta a reszketés. – Grooms rogyasszon meg... ez...

 – Semmi baj! – mosolygott nyájasan Yl'Agdardagh. – Hatni kezdett a varázslat. Beindult az átváltozás...

 – De miért csak a lábam csupasz? – nyögte Ghotagrom, és magát tapogatta. – A testem és a pofám... még mindig csupa szőr!

 Ércagyú közelebb hajolt.

 – De, komám, mintha itt-ott foltokban már kihullott volna...

 – Fogd be! – A Legfőbb Kerítő hiúságát érzékenyen érintették azok a bizonyos szőrtelen foltok. A varázslóhoz fordult. – Meddig tart ez?! Úgy értem, mikorra változunk teljesen emberré?!

 A zoldrun, akin még nem mutatkozott semmiféle jele az átalakulásnak, lazán megrántotta vállát.

 – Egy-két óra, gondolom... vagy négy-öt, talán... Nem tudom.

 – Ffaghhh! – Ghotagrom a szemét forgatta. – Gyorsan keressünk valami zugot, ahol meglapulhatunk... mert ha ilyen felemásan meglát bennünket valaki, életünk végéig rajtunk fognak röhögni és gúnyolódni szerte Gerondarban!

...

Barlangot ugyan nem találtak, de a folyókanyarulatban akadt egy kivájt üreg, ami elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtőzzenek benne. Az üreg száját kövekkel, egy kidőlt fa törzsével és odacibált bokrokkal álcázták, mi több, a zoldrun varázsló másféle óvintézkedéseket is tett.

 – Szövök körénk egy laza esszenciahálót, mely nem csak eltéríti rólunk a kíváncsi tekinteteket, de véd a skorpióktól, kígyóktól és más nem kívánatos látogatóktól. Nyugodtan alhatunk!

 De csupán ő aludt. Két társa egyfolytában mocorgott és idegesítően dünnyögött, morgolódott. Ghotagrom még csak-csak nyugton maradt volna, szemét lehunyva próbálta álomba dünnyögni magát, ám a nagy darab Vascsizma forgolódása folyton kiverte az álmot a szeméből.

 Meg még a szemét is majdnem a fejéből.

 – Nyughass már! – sziszegte mérgesen. – Ha nem tudsz elaludni, számolj magadban boranokat. Tudod: egy boran... két boran... Aztán ha négy fölött elveszted a számolást, már elég lesz csupán annyit mondanod, hogy még egy boran... még egy boran...

 – Nem hagy aludni... ez a rohadt nagy átalakulás!

 – Ha attól tartasz, hogy tényleg kisujjnyira zsugorodik a dorongod...

 – Boranjószág! – dörmögte Ércagyú feddőn. – Az átalakulással járó zsiborgás, viszketés a baj...

 Ghotagrom csodálkozott.

 – Én nem érzek ilyesmit. – Az álcázó ágak közt beszűrődő, fakó fényben a karját és az oldalát vizsgálgatta. – Pedig már a hasam és a mellkasom is szőrtelen, de nekem csöppet sem viszket.

 – Hogy a Grooms fekete valagára lehet az, hogy épp csak én viszketek?! – mérgelődött Ércagyú. – Talán túl nagy darab vagyok, túl erős fizikumú... nagy ellenállóképességű... és nem bír velem a varázslat? Attól viszketek??

 Ghotagrom alaposan megnézte.

 – Egy bazi nagy hangyabolyban fekszel.

...

Bár csak két órát töltöttek az álcázott üregben, a felbosszantott hangyák miatt végtelenül hosszúnak tűnt ez az idő. Ércagyú Rudarkogh arrébb mászott ugyan a hangyabolytól, de néhány harcias parány követte őt, és megint mások ellenségnek – vagy táplálékforrásnak – tekintették Ghotagromot is. Meglehet, az egyenletesen szuszogó zoldrunba is belecsíptek olykor-olykor, de az még csak fel se rezzent a délelőtt közepéig.

 Ghotagrom és Ércagyú már kora reggel megpróbáltak kimászni rejtekhelyükről, ám kínos meglepetés érte őket: Yl'Agdardagh védelmező „esszenciaszövete" nem csak kintről nem engedett be senkit és semmit, de az ő távozásukat is meggátolta. Amikor kibújni próbáltak, mintha láthatatlan, rugalmas fal taszította volna vissza őket. A varázslót pedig hiába szólongatták, hiába ébresztgették – még nyakon is hiába csapták –, úgy aludt, mintha nem is ember, hanem egy egyenletesen szuszogó fatörzs lett volna.

 Már rég tovahaladt a reggel, amikor Yl'Agdardagh kinyitotta a szemét, és elégedetten ásított.

 – Ébresztő, álomszuszékok! – motyogta derűsen. – Hasatokra süt a nap!

 És nem értette, miért markol bele Ghotagrom a homokba, és vág hozzá mérgesen egy kis kupacnyi port és kavicsot.

 Amikor a varázsló eltávolította az üregről védelmező szövedékét és kibújtak a napfényre, érdeklődve meredtek egymásra. Három idegen ábrázat, három csupasz emberpofa nyúlt csodálkozásra. Még a szemük színe és formája is megváltozott. Csupán egyvalami tűnt maradandónak: a testtömegük. Ércagyú Rudarkogh emberként is olyan behemót volt, mint amilyen orkként, de így szőrtelenül a rengő izmok még látványosabban érvényesültek.

 – Ghotagrom! Varázsló! – motyogta döbbenten a Vascsizma. – Tényleg... ti vagytok azok?

 Az az ember, aki eredetileg Yl'Agdardagh volt, az arcát tapogatta, és levette a kötést a fél szeméről.

 – Érdekes – motyogta meghökkenten. – Ez több mint illúzió! Viszszanőtt a szemem... rendesen látok! Döbbenetes erejű ez a varázslat! Remélem, maradandó... és végleges! Meglehet, örökre így maradunk.

 – Nana! – bődült fel ingerülten Ércagyú, és páni félelem tükröződött a tekintetében, miközben combközép tájon az ágyékkötője alját markolászva kereste a dorongját. De csak valami apróságot talált; jóval fentebb. – Nehogy már így maradjon!

 – Márpedig...

 – Ffaagh! – Ghotagrom, aki e pillanatban maga is fura, kisebbségi érzésekkel küszködött, kelletlenül pillantott fel. – Elfelejtettük megkérdezni a Prófétát...

 A varázsló biztatóan rákacsintott.

 – Nem maradandó a varázslat, ne aggódj! De látva aggódó képeteket, csak a feszültséget próbáltam oldani némi derűvel... Nyugi, Ércagyú, pár nap csupán, és ismét lesz mivel megvakarnod a retkes térdedet!

 – Irigykedsz, boranjószág?

 Ghotagrom viszont más aspektusból szemlélte a dolgot.

 – Pár nap, azt mondod? – mormolta. – Jó lenne tudni, pontosan mennyi! Igen kínos lenne ugyanis, ha épp az akció kellős közepén kezdenénk visszaalakulni orkká!