A hadúr elleni merényletet követően az északiak táborában még az eddiginél is feszültebb lett a hangulat. Raghma'van súlyos sebeket szenvedett ugyan vadkanná vált fiától, de a gyógyító sámánok segítségével egy nap alatt kiheverte. A vészterhes éjszakát követő estén már talpon volt, és bár kissé húzta bekötözött bal lábát, ugyanolyan zordnak és határozottnak mutatkozott, mint bármikor azelőtt.

 Az összeesküvésben jelentős szerepet játszó Páncéltalan Kunongot égen-földön kerestették, de a kampós orrú gnómszerzet eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Pedig a Vágott Fülűekből álló őrség esküdött rá, hogy a merénylet óta senki nem surranhatott ki észrevétlenül a táborból, Vasököl Trogranorh pedig külön súlyt helyezett arra, hogy a Vascsizmák táborában minden követ megmozgassanak, és még az utazóládákba is benézzenek, hogy előkerítsék a törzsre szégyent hozó árulót.

 Ghotagrom ez ügyben külön kutatást folytatott. Nem sajnálta a csengő aranyakat, hogy bármi információt kapjon Kunong rejtőzködési helyéről. Rettenetesen sajnálta, hogy Dagh már nincs mellette, hiszen a zoldrun mágus könnyűszerrel megállapíthatta volna, hol bujkál a kis fickó. Azonban hamar kiderült, hogy az aranyak hatalma még tán a fürkésző mágiáénál is nagyobb: megtudta, amit akart, mármint azt, hogy ki rejtegeti a Vasbádog-család eszét.

 Tiszteletbeli apja, a Gonosz Agyúak emírje világosította fel erről vérlázítóan magas összegért.

 – A néma vakondkirály tanácsadójánál keresd! Ő bújtatja.

 – Zsémbes Hagraó?

 Gkotho Garoth megrántotta a vállát, majd kimerülten szuszogott ettől a megterhelő testmozgástól.

 – Hát tudom én, hogy hívják?

 – De...

 – Ne kérdezd, honnan vettem, úgysem árulom el! – biztatta joviális mosollyal a hájpacni. – De ha tévednék, nemző apád emlékére ígérem, visszakapod a kétszáz aranyadat!

 – Ffaggh! Én háromszázat adtam...

 – Kétszáz? Háromszáz? Lárifári... Mit dobálódzunk itt a számokkal? Csak menj oda, és megtalálod a kampós orrút az önjelölt vakondkirály egyik elhagyott szekerében.

 Ghotagrom fülét megütötte egy oda nem illő szó.

 – „Elhagyott" szekér?

 – Édes fiam! – Gkotho Garoth csalódottan ingatta a fejét. – Te valóban semmiről nem tudsz, ami a táborban történik, vagy csak játszod a Kerítőt... és hülyének tetteted magad?

 – Mi?

 – Elmentek – szörcsögte az emír. Intett. Lapozott egy képzeletbeli könyvben. – A vakondkirálynak és híveinek elegük lett a háborúból és a vérontásból. Úgy döntöttek, hogy hazamennek.

 – Grooms rogy... úgy értem... mikor történt ez?? – Roppantul csodálkozott. – A Vágott Fülűek állítják, hogy senki sem hagyta el a tábort a Raghma'van elleni merénylet óta...

 – Elmentek ők már jóval azelőtt. – A Gonosz Agyúak emírje legyintett. És szuszogott. – Közvetlenül azután, hogy a hátunkba került Véreskezüek legyilkolták a jószágainkat... meg a kölyköket.

 – Hogy lehet az, hogy én erről nem értesültem.

 – Node tényleg, édes fiam... hát hogy lehet? – Gkotho Garoth érdeklődve bólogatott. – Tán a füleden aludtál? Egyszerre mindkettőn? Ghotagrom nem állt le vitatkozni, sem magyarázkodni.

 – Szóval, azt mondod, Páncéltalan Kunongot Hagraó rejtegeti...

 – Vagy inkább azt mondom: miért is akarod ennyire megtalálni azt a nyomoroncot, hogy megért neked kétszáz aranyat?

 – Háromszázat – helyesbített a Kerítő. – És a válaszom az: ha már ennyit kifizettem... semmi többel nem tartozom. Magyarázattal végképp nem.

 Gkotho Garoth ismét vállat vont. Ettől még jobban szuszogott.

 – A te dolgod, édes fiam. Nem akarlak én butuska Kerítő hazugságokra késztetni... mégha alapjában szórakoztat is az ilyesmi... csupán a további jó üzlet reményében kérdeztem.

 Ghotagrom gyanakodva pislogott.

 – Ööö... üzlet?

 A hájas emír hanyatt dőlt színes párnáin.

 – Mert hogy, tudod, fiam, ha esetleg... és persze csak netalántán... amiatt keresnéd a kampós orrút, hogy kizsarold tőle a varázsbökőt, amit magával vitt, amikor elszelelt... esetleg, hm, tudod, csakis netalántán... meg persze-hogy... előnyös lehetne megalkudnunk...

 – Amennyiben?

 – Nálam van az egyik kés.

 Ghotagrom roppantmód csodálkozott.

 – Az „egyik"? Hogy-hogy? Hát nem csak egy mágikus Kés maradt? Az, amit Kunong magával vitt! A másik szétrobbant Hoarg testében... vagy nem?

 Gkotho Garoth barátságosan vigyorgott.

 – És ha mégsem robbant szét? – érdeklődött nyájasan. – Tegyük fel, hogy az a kés, amit szétpukkanni hittünk, valójában ott maradt a véres belsőségek között... míg valaki... egy rendkívül élelmes valaki Megtalálta és átadta nekem...

 – Mi?

 – A helyes kérdés nem az, hogy „mi", édes fiam, hanem az, hogy mennyit ér meg neked Btoektoe egyik Kése, ez a hihetetlenül legendás és még hihetetlenebbül értékes ereklye.

 Ghotagrom nem mérlegelt.

 – Ezer arany! – sziszegte. Aztán máris rálicitált önmagára: – Két ezer!

 Kezdésnek nem rossz – bólogatott az emír. – De az az érzésem tudsz te még magasabbra menni.

 – Ötezer! És ez az utolsó ajánlatom!

 – Az „utolsó"? – sóhajtott csalódottan az emír. – Milyen kár, hogy én húszezer alatt senkinek el nem adom.

 Ghotagrom mérlegelte a lehetőséget.

 – Megsértődnél, ha megadnám érte a húszezret – jelentette ki. – Ugyanakkor nem érzek kedvet hosszas alkudozáshoz. Kiegyezünk hatezerben?

 – Vagy inkább tizennyolcban.

 – Hétezer.

 – Tizenhat – Nyolcezer... de csak mert a második apám vagy!

 – Tizennégyezer-kilencszáz... de csak mert a fogadott fiam vagy!

 – Ezt... kissé unom. – Ghotagrom ernyedten sóhajtott. – Ha így haladunk, sosem érünk a végére. Azt az összeget mondd, amiért ideadod a Kést, de ami még nem sérti sem a te önérzetedet, sem az enyémet!

A hájas emír hosszasan göcögött, igazán jól szórakozott, aztán kinyögte a végső összeget:

 – Tizennyolcezer.

 – Ffffaaaaggggh! Micsoda?! Hisz' már előzőleg is jóval kevesebbet ajánlottál!

 – De abban az ajánlatomban még nem foglaltatott benne a lényeg Nem elég kifizetni a Kést, meg kell venned azt is, aki méltóan forgat ja, arra a célra, amire szánod! Tizennyolcezer aranyért megkapod a kés mellé a legjobb, legképzettebb orgyilkosomat. – Az emír kuncogott. – És még azt sem fogom megkérdezni tőled, mire használod.

 Ghotagrom elgondolkodott ezen az ajánlaton.

 Még tetszett is neki.

 Valóban! Forgassa a mágikus kést olyan, aki ért is hozzá!

 – Elfogadom – motyogta. – Utasítom Minoroghot, hogy fizessen ki neked tizennyolcezer aranyat!

 – Miért is ne tennéd? – vigyorgott az emír. – Nem a saját pénzedet költöd, hanem a seregét. Meg egyébként is, mi ketten már vérségi rokonságba léptünk... a pénz a családban marad.

 Ghotagrom nem akart erről vitatkozni. Őt egészen más érdekelte.

 – Kit adsz... a Kés mellé?

 – A legjobbat, akit csak adhatok. Ychitak Bomgar a legképzettebb orgyilkosom. Emlékszel rá?

 Ghotagrom az emlékezetében turkált. Ismerősen csengett a név, de nem annyira, hogy be tudja azonosítani.

 – Az Asszonyskorpióid vezére?! – találgatta. – Egy nő?

 – Ffagh, dehogy, ő Sumiyah. Én Ychitak Bomgarról beszélek, akit egymás között mi csak Tőrkezű néven emlegetünk. Bár, mint kiderült, más fegyverekkel is remekül bánik... mindkét kézzel.

 – Ahha! Tudom már! Az a fickó a háromélű katarokkal! – A homlokát ráncolta. – Tényleg jól bánik a fegyverekkel, de vajon... hallgatni is tud?

 – Micsoda kérdés ez, édes fiam?! Ajánlanám, ha nem?

...

A Gonosz Agyúak táborából Ghotagrom egyenesen a Kerítők részébe lovagolt, és megbízást adott Számvevő Minoroghnak, hogy a lehető legrövidebb időn belül juttasson Gkotho Garothnak tízennyolcezer aranyat a Mogardtól lefoglalt hadipénzből.

 – És mindezt a legnagyobb titokban! – oktatta hájas kuzinját. – Ne sejtse meg senki a kifizetés okát!

 – Tehát én se kérdezzem.

 – Te főleg nem.

 Minorogh nem volt boldog ettől a helyzettől, de nem ellenkezett.

 – Ahogy parancsolod, Legfőbb Kerítő.

 – A pénzért cserébe egy kicsiny csomagot veszel át az emírtől. – Nocsak!

 Ghotagrom meggondolta magát.

 – Hogy még véletlenül se legyen semmi „nocsak", te kimaradsz ebből. Ordas viszi a pénzt, ő veszi át a holmit.

 Ez viszont a testőrkapitányának nem tetszett.

 – Te meg addig egyedül csatangolnál, főség? Nehogy már! – Ez fontos feladat, Ordas. Másra nem bízhatom, csak rád. – Ja, rendben.

 – Hányan vagytok? Úgy értem...

 – Az Aranykezű Testőrségben? Pontosan kétszázan. Meg persze én magam.

 – Grooms rogyassz...

 – Jönnének többen is. De minek? Nem kellenek. – A kölyökképű kapitány elégedetten vigyorgott. – Majd ha megint elfogyunk, beveszszük a tartalékokat is.

 Ghotagrom nem tudta derűsen felfogni a „majd ha megint elfogyunk" kitételt. Látta maga előtt az első „Aranykezű Testőrség" alapítóinak csillogó tekintetét.

 Nem akart erre gondolni.

 – Rendelj mellém két tucatot! – parancsolta. – Téged is kövessen ugyanennyi! A te felelősséged, hogy senki el ne ragadhassa tőled azt a csomagot, amit Gkotho Garothtól kapsz.

 – Ja. – Ordas mindent értően bólogatott. – Legfőképpen a hájas emír buzgó mócsingjai nem, mi, főség?

...

Ghotagrom legszívesebben egyedül indult volna levadászni a bujkáló Kunongot, de a jelenlegi feszült helyzetben ő is jobbnak gondolta, ha tekintélyes kísérettel vág át a táboron. Egyrészt feltételezte, hogy a fortélyos Vasbádognak lehetnek erős szövetségesei vagy lefizetett orgyilkosai, akik védik a rejtekhelyéhez vezető utat, másrészt létezett egy fenyegetőbb veszedelem is: épp az, ami ellen fegyverkezni óhajtott.

 A Kárhozat!

 Két tucat Aranykezű Testőrtől közrefogva lovagolt át a Vascsizmák, a Sötét Felhő és az Ezüst Üst táborán, míg elérte azt a jóval kisebb területet, melyet Btoektoe Atyafiainak és Bkoekboe híveinek jelöltek ki a tábormesterek. Kezdetben, még Roeggha alatt a dogonok közvetlenül a Bélkiontók közelében kaptak helyet – a Koponyalyukasztók révén elszigetelve a Prófétát támogató Itélethozóktól –, mostanra azonban fokozatosan a hatalmas tábor széle felé szorultak; ez is érzékeltette jelentőségük csökkenését. Egyre kevesebben hittek Btoektoe vérszerinti leszármazottjában, az önjelölt Dogon Fattya királyban.

 És, mint azt Ghotagrom nemrég megtudta tiszteletbeli atyjától, Btoektoe Atyafiai annyira zokon vették mellőztetésüket, hogy... ...elmentek!

 Van erre egy mondás: szedték a sátorfájukat, és kereket oldottak; ám ez nem igaz. Btoektoe Atyafiai nem szedtek sem sátrat, sem fát, nem oldottak meg semmit, legfőképpen kereket nem: ők egyszerűen csak elmentek. Még az idétlen, nagyfejű pónijaik legjavát is hátrahagyták. Gazdátlan ponyvás szekerek, üres sátrak fogadták a Legfőbb Kerítőt, és feltűnő néptelenség.

 Valamivel visszább valósággal nyüzsögtek a táborok; a harcosok – törzsi származásra tekintet nélkül – együtt ügyködtek; húsokat daraboltak, sóztak, füstöltek. Vagy legalább zabáltak. Igyekeztek a lehető legtöbbet megmenteni a lemészárolt állatállományból.

 Itt viszont, a Dogon Fattyai táborában még a szellő is mélabúsabban lengedezett, és csupán néhány sátor közelében lehetett tapasztalni némi mozgást, ami arra utalt, hogy azért nem a dogonok nem távoztak valamennyien. Pár tucatnyian itt maradtak.

 A lódobogás hallatán Zsémbes Hagraó dugta ki a fejét a legnagyobb sátorból, de látván a közeledőket, vissza is húzta azonnal.

 – Szóródjatok szét! – utasította Ghotagrom a kísérete vezetőjét, egy nagy darab, bikanyakú fickót, aki a Koponyalyukasztók közül lépett be a Testőrségbe. – Alkossatok laza kört a sátor körül! Ha bárki megpróbál kisurranni... kapjátok el! De meg ne öljetek, amíg nem beszélek vele!

 – Megé'tettem, főség.

 Ghotagrom rámeredt a borzalmas kiejtésű fickóra.

 – Ffffagh! Hogy szólítottál?

 – Há'... ahogy Ó'das szokott.

 – A titulusom: Legfőbb Kerítő.

 – Legfőbb Tituloks?

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Tudod, mit? Ha már feltétlen beszélned kell, mondd csak azt, hogy „uram"!

 – Oszt' minek?

...

Mielőtt azonban Durung Magrath nekiindult volna, hogy egymaga „laza kört alkosson" Zsémbes Hagrao sátra körül, még fontosnak látta felhívni valamire a Legfőbb Kerítő figyelmét.

 – És azzal a' alakkal mi légyen?

 – Miféle...

 – Há' azzal, amellik egészen idájig követett.

 Ghotagrom megfordult a nyeregben, és abba az irányba bámult, amerre a testőre pislogott...

 ...de már csak egy árnyékot látott belibbenni az egyik távolabbi szekér mögé.

 – Mióta követ?

 – Szerintem? – Magrath megrántotta a vállát. – Má' jó ideje. – Hogy néz ki?

 – Behemót állat, mint én. – Magrath a szemét forgatta. – Nem vagyok tú' jó meffigyelő, ugye, tudod.

 Ghotagrom sóhajtott.

 – Rájöttem.

 A fickó legyintett.

 – Nem néztem meg jobban... mer' azonnal láttam, hogy a Bélkijontó törzsbéli Ignorong az.

 – Ffffagh! – sziszegte a Kerítő. – Tigrismancs Ignorong? – Há' aha.

 Hiába meresztette a szemét, már az árnyékot sem látta. Mégis tudta, érezte, hogy ott lapul.

 Igen, igen, igen! Jól sejtettem. Tigrismancs Ignorong az, akit megszállt a lélekorzó lidérc! A Kárhozat itt van és figyel! Engem követ! Végezni kell vele! Mielőbb!

...

Zsémbes Hagrao másodmagával fogadta őt a sátrában; egy ifjú Dogon Fattya tüsténkedett mellette, aki alkatra és pofára meglehetősen hasonlított rá. Talán a balkézről jött fia vagy valami rokona lehetett, de ellentétben ezzel a civilizált és „városi" Dogonnal, a kölyök igazi vakondork volt, hunyorgó, vaksi szemmel, rágcsáló fogakkal, sima bundával, veszedelmes ásókarmokkal.

 – Már vártalak, Legfőbb Kerítő. – Hagrao alázatosan hajlongott, és beljebb invitálta. – A legjobb boromat vétettem elő, amivel csak szolgálhatok... Parancsolsz egy pohárkával? – Tapsolt. – Khurug! Tölts gyorsan a vendégünknek!... Te pedig, nagyúr, jöjj foglalj helyet! A saját székemet ajánlom fel számodra, míg én magam... majd megülök ezen a nagy ládán.

 Már rá is ült az ezüstrókaprémmel borított utazóládára.

 Hoppá! Ez eléggé nyilvánvaló! Túlságosan is az!

 Gyanúsan az...

 Ghotagrom rámeredt vendéglátójára.

 – Nem azért jöttem, hogy bort igyak és a székedben üldögéljek.

 – Tudom, nagyuram, tudom. – Hagrao kényelmetlenül feszengett. – Ám ha rajtam akarod számonkérni Btoektoe Atyafiainak távozását, csak az idődet vesztegeted. Átvertek engem is. Egy szót se szóltak, egyszerűen elmentek.

 – Gyalogszerrel? – csodálkozott Ghotagrom. – Itt hagyták a rozoga, nagyfejű pónijaikat. Egy kissé hosszú séta lenne ez haza, a Domorio'h-dombvidékre.

 – Fogalmam sincs, hová mentek, nagyuram – nyekeregte Zsémbes Hagrao. – Engem nem avattak be a terveikbe. Meg azokat a többeket sem, akik szintén itt ragadtak...

 – Kboekboe is velük tartott? – Velük, igen. Bár inkább... ő vezette őket. – Hagrao még kelletlenebbül feszengett. – Nem kóstolod meg ezt a kiváló bort, uram? A legértékesebb serlegembe töltettem...

 – Meggondolandó mostanság, kinek a borából iszunk – vágta oda Ghotagrom –, főképp akkor, ha annak kínálója kapcsolatba hozható egy bizonyos Vascsizmával... akinek a nevét nem ejtem ki hangosan.

 Fura módon, Hagrao nem játszotta el a nagy-nagy megrökönyödést. Még csak nem is tiltakozott a „kapcsolatba hozható" kifejezés miatt.

 – Páncéltalan Kunong is elment velük. Btoektoe Atyafiaival.

 Ghotagrom kedvesen mosolygott.

 – Elment volna? Ezt nem hiszem.

 – Pedig...

 – Tudom, hogy a Dogonok még tegnapelőtt távoztak. A hadúr elleni merénylet óta viszont senki nem hagyta el a tábort.

 – És... mit tudsz még, uram?

 – Azt, hogy aki az árulót rejtegeti, a cinkosának tekintetik, és ha nála megtalálják, őt is felkoncolják.

 Hagrao kelletlenül pislogott.

 – Mit szándékozol tenni ez ügyben, nagyuram?

 – Beszélnem kell vele! Most! – Ghotagrom határozottan nézett a Dogonra. – Nem a vesztét akarom. Üzletet ajánlok neki. És talán megmenthetem a te életedet is. Vaaagy... – folytatta a Kerítő valamivel fenyegetőbben megsúghatom Raghma'vannak, ki rejtegeti a Vasbádogok árulóját... és akkor vér fog folyni, vastagon!

 – Óóóh! – Hagrao eddig jól játszotta a megszeppent, zavarban lévő, bizonytalant, ám ahogy a szeme most megcsillant, az elárulta valódi énjét. – Tényleg? Vastagon??

 Magabiztos! Nem rémült meg. Csöppet sem aggódik! Gúnyos és lekezelő. Azt hiszi, nála van az összes ütőkártya és ő diktálhatja a feltételeket.

 – Ezer ork özönlik ide, átkutatnak minden sátrat, felforgatnak minden zugot, minden ládát... és épp azzal fogják kezdeni, amin oly feszengve ülsz!

 Hagrao arcátlan kedélyességgel pislogott.

 – Kerítő... te tényleg azt gondolod, hogy ebben a ládában rejtegetem?

 Mielőtt Ghotagrom válaszolhatott volna, Zsémbes Hagrao lecsuszszant alkalmi üléséről, lesodorta a tetejéről a drága ezüstrókaprémet, és némi babrálás után felnyitotta a bronzveretes fedelet.

 – Tessék, íme! Látsz itt bárhol is bujkáló Vasbádogot?

 Ghotagrom nem volt rest, odament, és saját kezűleg beleturkált a láda tartalmába – díszes öltözékek, bőrövek, tömött erszények és gondosan bebugyolált csomagok közé.

 Itt nem férne el Kunong, legfeljebb darabokban! Tehát a láda, a feltűnő feszengés csupán a megtévesztést szolgálta.

 Ghotagrom bosszús lett, mint mindig, ha megfeledkeztek Kerítő mivoltáról és megpróbálták hülyének nézni.

 – Azt hiszed, nem találják meg?! – csikorogta. – Raghma'van őrjöng Hoarg miatt! Tudod, kit okol a fia haláláért? Azt, aki behálózta és ellene hangolta! Mindent fel fog forgatni, hogy megtalálja azt a kampós orrú kis patkányt!

 Zsémbes Hagrao aggódó képet vágott, de közben a szeme gúnyosan nevetett.

 – Ó jaj! Szegény fejem!

 Az ifjú vakondork fura, vinnyogó, vihogó hangokat hallatott; a jelek szerint remekül szórakozott.

 Ghotagrom ránézett.

 És megértette!

 Nem félnek, nem aggódnak! Átkutathatnak, felforgathatnak mindent Raghma'van pribékjei, semmit sem fognak találni...

 ...legalábbis nem a felszín fölött.

 Lentebb kell keresni!

 Hol másutt rejtegethetnének bárki bujkálót a vakondorkok, ha nem a föld alatt? Ha nem az általuk kivájt titkos járatokban?

 – Ffffaaaagggh! – suttogta Ghotagrom. – Grooms rogyasszon meg, Hagrao! Engem nézel hülyének?!

 – Dehogy, nagyuram... én csak...

 Ghotagrom nekifeszítette talpát a hatalmas utazóláda felső peremének, és teljes testsúlyával megbillentette. A láda felborult, dübbenve az oldalára dőlt.

 A Kerítő némileg csalódott. Azt remélte, egy Dogon-féle vakondjárat üregnyílását pillantja meg a láda alatt, de nem látott mást, mint keményre döngölt földet.

 Aztán mégis felderült a képe.

 Mert hogy a sátor belsejét mindenhol máshol letaposott, száraz fű borította; csakis itt, ezen a részen volt döngölt föld.

 Ráadásul érzékelte, ahogy Zsémbes Hagrao szemébe kiül a rettegés...

 ...és ez mindent elárult!

 Rátapodott a ledöngölt földre, baljával többet is toppantott; megdübögtette.

 Tompán kongott.

 Meg még fel is jajdult!

 – Nocsak! – jegyezte meg álszent pislogással Ghotagrom. – Túl laza itt a talaj. Vagy nem? Mi lenne, ha idehozatnék három-négy borant... a legsúlyosabbakat... hogy jó keményre tapossák.

 – Nagyuram...

 – Vagy talán mégsem. Elvégre nem lenne jó, ha a vakondjárat beszakadna a boranok súlya alatt, és megfulladna az, aki odalent lapul. – A fejét ingatta. – Nem, az tényleg nem lenne jó. Mert ha földbe döngölődne, nem köthetnék vele előnyös üzletet... neked pedig bizton a beledet ontanák, kedves és vicces Hagraóm.

Két perc sem telt bele, a Khurug nevű Dogon ifjú megnyitotta az álcázott üreget. Erős ásókarmaival pillanatok alatt ellapátolta a ledöngölt földet, feltépte a nyílást fedő vaskos szekérléceket, és láthatóvá tette azt az alig sírveremnyi gödröt, amiben egy keshedt, reszkető alak gömbölyödött.

 – Páncéltalan Kunong! – üdvözölte kedélyesen Ghotagrom. – Kimászol magadtól, vagy inkább temessünk be végérvényesen? A gnómszerzet kissé zsibbadt volt, magától nem bírt volna kikászálódni, de a vakondkarmú Khurug kisegítette, kirángátta. A Vascsizmacsalád esze alig bírt megállni saját lábán. Ha lehetséges, még soványabb lett, mint azelőtt, és gyomorbajos tekintetét nyílt rettegés homályosította.

 Ki tudja, mióta heverhetett már a föld alatt, betemetve, akár egy élő félholt.

 – Mit akarsz, Kerítő? – csikorogta kiszáradt torokkal. – Pénzt? Mennyit?... Egy vagyont, mi? Te kétszínű rohadék!... Vagy a véremet akarod?!

 Ghotagrom először is letelepedett Hagrao saját karszékébe, fészkelődött kissé, megszaglászta az ezüstserlegben illatozó vörösbort, még tán meg is nyalta, aztán királyi leereszkedéssel intett.

 – Adja már alám valaki azt a szürke rókabőrt! Nyomja a seggemet ez a kemény karosszék.

 Zsémbes Hagrao és az ásókarmos Dogon-ifjú egymással versengve igyekeztek teljesíteni kívánságát, és az sem zavarta őket, hogy a háttérben Durung Magrath meggörnyedt a röhögéstől.

 Páncéltalan Kunong viszont erőt vett magán, és leküzdötte remegését. Lekapart egy agyagos talajfoltot az álláról.

 – A kezedben vagyok, nem vitatom – dörmögte. – Csakhogy, ha arra kerül a sor, én is mesélhetek ám bőségesen terólad. Hahaa! Emlékszem jól... te jöttél hozzánk! A segítségünket kérted... a Próféta meggyilkolásához!

 – Így igaz! – tódította Zsémbes Hagrao. – Ha kell, ezt én is tanúsítom! Meg bármi mást is!

 Ghotagrom mosolygott. Legszívesebben megkortyolgatta volna az illatos bort, csupán a hatás kedvéért – és mert közben megszomjazott –, de nem akart fölöslegesen mérgezést kockáztatni.

 – Lefutott téma – flegmálkodott. – Le vagytok maradva pár gondolattal. A Próféta elleni merényletből már réges-rég kimagyaráztam magam.

 – De ha újra felelevenítjük... és összefüggésbe hozzuk a dolgot az áruló emberbarátoddal...

 – Akivel – tódította Hagrao – nyilván még most is összejátszol... több mint elgondolkodtató! Továbbá...

 – Most legyen állj! – recsegte Ghotagrom elismerően. – Fölösleges folytatnotok! Nincs kétségem afelől, hogy külön-külön is elsőrangú szarkeverők vagytok, és nincs kedvem megismerni, milyen az, ha őszszefogtok. – Kedvesen mosolygott. Megvárta, amíg a két ravaszdi fickó tekintetébe kiül a belenyugvás. Aztán folytatta: – Nem azért jöttem ide, hogy a veszteteket okozzam, hanem hogy előnyös üzletet kínáljak.

 – Ez jól hangzik...

 – Btoektoe Kését akarom!

 – Csakhogy az sokat ér ám!

 – Tudom, hogy a késen kívül egy egész vagyont kizsarolhatnék belőletek, de én csak egyvalamit akarok: Btoektoe Kését! Ideadod a hallgatásomért cserébe? Vagy... kezdjünk alantas alkudozásba?

 Páncéltalan Kunong meg sem tudott szólalni, csak verejtékezve bólintott.