Gyémántszemű Roedgar ismét maga mellé intette négy tábornokát: Kal Alnatart, az Acélförgeteg nagymesterét, Damian de Maakhornt, a Fekete Vértesek első lovagját, Ergar di Graenart, a Kerin Vágtatók főnyergesét és az Ököl-rendek vezérét, Brugh Doralt, akit hatalmas, medveszerű termete és megingathatatlansága miatt Sziklaszirtnek neveztek.

 A keleti nyiladék közelében tekintélyes ork horda hömpölygött; talán negyvenezren lehettek, valamennyien gyalog. Tomboltak és őrjöngtek, a fegyvereiket villogtatták, egymásba gabalyodtak, de a tekintélyes porfelhőtől lehetetlen lett volna megmondani, harcolnak-e, vagy mulatoznak. Még azt sem lehetett megállapítani, miféle törzsekhez tartoznak. Kal Alnatar megvetően lebiggyesztette ajkát.

 – Csőcselék – köpte oda. – Nem lesz nagy dicsőség szétszórni őket.

 Tülökkürtök harsogtak, sípok rikoltoztak. Úgy tűnt, a viaskodók szétváltak, korbácsos alakok próbálták csatarendbe terelni őket, ám ettől még nagyobb lett az összevisszaság.

 – Észrevettek – állapította meg Brugh Doral. Aztán hunyorgott. – Támadni készülnek? Dombnak felfelé?

 Percekbe telt, mire az orkok rendbe álltak, majd újabb tülkölésekre válaszként vad csatakiáltást hallattak, és farkasokként üvöltve megindultak. Masszív tömegben rohantak, néhányan már az első lépéseknél felbuktak, a mögöttük jövők átgázoltak rajtuk, letiporták őket. A sorok hamar felbomlottak, a harcosok egymást lökdösték, taszigálták.

 – Seregek ura! – sziszegte Brugh Doral buzgón. – A lelküket is kiköpik, mire megmásszák az emelkedőt! Harcolni már nem lesz erejük. Szétzúzhatjuk őket!

 Nem derült ki, mennyi erejük maradt volna az orkoknak az emelkedő megmászása után, ugyanis a nagy roham kezdeti lendülete hamar alábbhagyott.

 Újabb dobhártyarepesztő tülkölések hallatszottak, és a rohamozó orkok még jóval a dombok lába előtt lelassítottak, majd egymásnak ütközve, összetorlódva megálltak. Veszekedtek, lökdösődtek, ordibáltak, a fegyvereiket rázták. Nem lehetett tudni, hogy a dombtetőn felsorakozott kerinekre vagy saját vezéreikre haragszanak jobban, akik visszaparancsolták őket.

 Mutogattak, ordítoztak, hadonásztak, gúnyos kacajokat hallattak, szőrös alfelüket csapkodták.

 – Ez csapda. – Roedgar meg se rezdült; a hangoskodó orkokat nézte. A köztük lévő távolság még mindig jó mérföldnyi lehetett. Majd a jóval távolabbi, felsorakozott két elkülönülő sereget bámulta. – Le akarnak csalni a medencébe.

 – És miért ne mennénk? – vágta rá Kal Alnatar. – Lovagkirály! azt mondom, tegyük meg nekik ezt a szívességet!

 – Érzékeny csapást mérhetünk rájuk – értett egyet Ergar di Graenar, a Vágtatók nagymestere. – Kár lenne kihagyni!

 Az idős Lord Damian is rábólintott.

 – Talán csapda... de legalább megtudjuk, miben mesterkednek.

 – Ezek ostoba, fegyelmezetlen vadak – tódította dölyfösen Kal Alnatar. – Egy lovagom hússzal elbánik, négyet pedig a lova tipor halálra! Ékként széthasítjuk őket, majd jobbra és balra nyitva, kétfelé szakítva morzsoljuk fel az egész bandát!

 Gyémántszemű Roedgar elgondolkozva nézett az alant üvöltöző, kusza ork hadra.

 – Megengedem, hogy bizonyítsa erejét az Acélförgeteg. Az Ökölrend késleltetve indul.

 – Köszönöm, nagyuram! – Kal Alnatar fejet hajtott. – Nem fogsz csalatkozni bennünk! Amire a porbanjárók odaérnek, csak a kitört ork agyarakat szedegethetik össze!

 – Legyen úgy! Eredjetek, készüljetek!

...

Fertályóra elteltével fényes páncélok ragyogtak fel a medence nyugati nyiladékában.

 – Kerinia! Kerinia! – harsogta Kal Alnatar. – Vágtára!

 Tízezer acéllovas vágta sarkantyúját lova véknyába, és ahogy dübörögve megindultak, remegett alattuk a föld.

 Az orkok többsége meghátrált a közeledő nehézlovasság láttán; sokan megfutottak, de a vakmerőbbek összetömörültek, és hosszúnyelű lándzsákat szegeztek maguk elé.

 – Lándzsák? – nevetett fel a Kerin Vágtatók vezére a dombtetőn. – Ez lenne a nagy csel? Az Acélförgeteg a földbe döngöli őket... ezeket az esztelen barmokat! – A fejét ingatta. – Ha emberek lennének, talán még sajnálnám is a nyomorultakat...

...

– Készüljetek! – dörögte Raghma'van, és parancsa végighullámzott a válogatott seregen. A harcmesterek továbbadták: – Kéééééészülj!

 – Utálom ezt – dörmögte feszülten Tigrismancs –, hogy nyamvadt vakondokra kell bíznom az életem!

 – Márpedig, ha elcseszték – morogta Komor Tarong –, akkor ez a látványos lovasroham lesz az utolsó, amit megcsodálhatunk. A vágtató kerin nehézlovasság fülsiketítő robajjal érkezett; mármár szinte látni lehetett a lecsukott sisakrostélyok rései mögött megcsillanó, mohó szemeket, amikor...

 ...hirtelen beszakadt alattuk a talaj!

A Dogon Fattyai elvégezték a rájuk bízott munkát, megtették kötelességüket: egész éjszaka és délelőtt dolgoztak, az érintetlen felszín alatt kivájták a földet. Mégpedig épp úgy, ahogy kell! Gyalogos harcosokat talán elbírt volna a megmaradt, vékony réteg – de nem egy páncélos lovas súlyát. Több tucatnyiét pedig főleg nem.

 A lovagjai élén vágtató, gőgös Kal Alnatar elsőként zuhant a mélybe, nyakát törte, menten szörnyethalt: minden csontja ízzé-porrá zúzódott. Nem is annyira attól, hogy vágta közben lyuk nyílt alatta, hanem inkább azért, mert a mögötte vágtatók mind ráestek lovastul, teljes páncélzatban.

 A vakondorkok gödre százötven lépés hosszú volt, három lóhossz széles és hat ölnyi mély – esélye sem volt senkinek kikerülni. Egyértelműnek látszott: amíg a lovagok és hátasaik teteme be nem tömi a lyukat, addig az halálcsapdaként működik.

...

Roedgar szája késpengényivé feszült, ép szeme még a gyémántnál is ridegebben csillogott; Kal Alnatar még így járt jobban, hogy nem élte túl bukását.

 Odalent viszont már rohamra indult a gyalogság, a zhíli zsoldosok, és immár az Acélförgeteg hátsó sorai is keresztüljutottak. Ugyanis időközben a vakondorkok gödrét színültig betemették a haldoklók és a halottak, és a túlélő lovagok a bajtársaik testén gázolhattak az ellenség felé.

 Csakhogy az orkok már nem álltak tétován, szedett-vedetten egy tömegben: jobbra-balra szétnyíltak, hogy utat adjanak a mögülük előretörő, bőgve-üvöltve elődübörgő harci boranoknak!

...

Tíztonnás izomés hústömegek érkeztek, páncélszerűen erős, arasznyi vastag bőrrel, melyet a Vascsizmák acélba és pengékbe burkoltak. Csupán egyik-másik állat hátán ült egy-egy ágyékkötős dobos, aki transzban verte a támadás ritmusát. Hajtók nem kellettek: a harcra vadított, rohamozó húshegyeket ilyenkor már nem lehetett irányítani – arra rohantak, amerre láttak, és addig, amíg bírták szusszal. De addig elpusztítottak és péppé tiportak mindent, ami az útjukba került. Azokból az orkokból, akik túl lassan húzódtak félre az útjukból, csupán véres húsmassza maradt, ám ez egy boranrohamnál elfogadható veszteség.

 Az Acélförgeteg páncélos lovagjai belerobogtak a szemből érkező boranokba. Még az élen vágtatók is csak megkésve ismerték fel a porfelhőből kibontakozó kolosszusokat. Azt hitték, az orkok nehézlovasságával találkoznak, és dühöngve testvéreik halála miatt lándzsát szegezve, még nagyobb sebességre ösztökélték lovaikat. Mire rádöbbentek, hogy az acélba öltöztetett tornyok nem csataméneken feszítő páncélosok, hanem csak maguk az állatok – óriás szörnylovak –, már kitérni is nehéz lett volna. Egy-kettőnek talán sikerült oldalra elvágtatnia, de a késlekedőket épp szemközt vagy oldalba kapták a rájuk zúduló boranok. Azok pedig, akik a második sorokban érkeztek, azt sem tudták, minek rontanak neki; ők csak vágtattak, amerre a társaik. A fejre, szügyre erősített gyilkos tüskék és vágóélek iszonyatos aratást végeztek. Felhasított oldalú, megcsonkított lovak dőltek le, nehézkes lovasaikat velük együtt tiporták el az tíztonnás rémségek.

 A dobok dübörögtek, a tülkök élesebb, magasabb hangokat adtak. A vezérbika felbőgött, hogy belereszketett az ég: megcsapta orrát a vérszag. Ha a tébolyt lehet fokozni, akkor most ez történt. Talán már maga Grooms se tudta volna megállítani őket, ahogy a gyalogság felé dübörögtek.

 A zhíli zsoldosok már számtalan csatát megjártak; többségük harcolt Dzsamwall kán dirwani nomádjai ellen, részt vett a Szqülla-féle khojetán lázadás letörésében vagy az északról betörő, drén hódítók feltartóztatásában. Sokat próbált ördögfiókák voltak, akik senkitől és semmitől nem féltek... most mégis felbomlottak a sorok és a harcosok szétszakadtak. Legtöbben közülük még sose láttak borant, vagy ha mégis, legfeljebb csak szelíd igavonókat. Akadtak bátrak, akik dárdát vagy bárdot dobtak a támadó szörnyekre, némelyek fogvicsorgatva, lándzsát szegezve várták be a rohamot... de a többségben felsikoltott az életösztön, és tiporva-karmolva-taposva menekültek félre a megállíthatatlanul dübörgő monstrumok útjából.

 Az utóbbiakat nevezhetjük gyáváknak.

 Vagy inkább: túlélőknek.

...

A vezéri sátor előtt álló főrendűek elakadó lélegzettel, szívükben rettenettel nézték azt a szörnyű és véres ösvényt, amit a négytucatnyi csataboran tiport az embersereg közepén. Az állatok után zúduló orkok pedig vad diadallal mészárolták a főseregtől elszakadt, védtelen csoportokat. Az Acélförgeteg megmaradt csoportjai tanácstalanul gyülekeztek a délnyugati dombkaréj alatt, de nem tudták újabb rohamra rászánni magukat. A zhíliek és az orkok már teljesen összekeveredtek, esztelenség lett volna bevágtatni közéjük.

 Gyémántszemű Roedgar magához intette a háttérben várakozó, varázslót és „tanítványát".

 – Bemutatod, mit ér a híres varázsbotod, zoldrun?

 Yl'Agdardagh a homlokát ráncolta.

 – A boranok bőre túlságosan vastag. Megölni nem tudom őket, csak még jobban feldühíteni...

 – Eh! Hát ennyit érsz?!

 – Ha azt akarod, hogy az orkokat öljem...

 – Húzódj a háttérbe, gyarló, adj helyet az igazi mágusoknak! – A lovagkirály odaintette keskeny szemű bérmágusait. – Pusztítsátok el azokat a nagyranőtt lovakat!

 A jidoriak szó nélkül felsorakoztak a dombtetőn, egymástól három lépés távolságra, és mind a hatan az ég felé nyújtották karjukat. Kórusban mormolták az igéket, melyekkel szürkésfekete bárányfelhők sokaságát képezték, terelték a csatamező fölé, melyek egymásba csúsztak, összefüggő takarót formáltak, és a szó szoros értelmében eltakarták a napot. A megsűrűsödött esszenciát szinte tapintani lehetett: képlékenyen, hatalmas mennyiségben hullámzott a harcolók fölött, csak arra várva, hogy egy uraló akarat kedve és ereje szerint formálja.

 Nem kellett sokáig várnia rá...

 Yl'Agdardagh felismerte, miféle varázslatokat vetettek be a jidoriak.

 Sötétvörös tűznyelvek csapongtak a hatalmas testek körül. Vérláng marta-falta a boranok bőrét és húsát, miként egy vadállat, ami vért habzsolva él.

 Dögletes, halálontúli szél fújt – Az Enyészet Fuvallata –, ami lemarta a bőrtől csupasz húst a testről, egészen a csontokig.

 Aztán Vízkorbács következett; föld alatti vizektörtek a felszínre, gigászi, hajlékony vízoszloppá váltak, amik korbácsszíjakként csaptak le újra meg újra a boranokra. Nyomukban szakadt az acélbőr, mint valami régi vászon, csontig marjult a hús, és elroppantak a csontok.

 A boranok rohama megtört; a halálra sebzett húskolosszusok az oldalukra dőltek, és a fájdalomtól bőgve fetrengtek, kapálództak.

 A jidoriak varázslatai nem csaptak le az orkokra, vagy ha mégis, velük együtt saját embereiket is megsebezték, csontig marták. Több kárt okoztak a zhíliekben, mint az ellenségben.

 S bár köztudott, hogy a zsoldosok pusztulása nem mindig hátrány – a csata végén kevesebb aranyat kell majd fizetni –, a túl korai elhullásuk viszont haszontalan lehet.

 – Elég ebből! – sziszegte Roedgar mérgesen. – Ne a mieinket öljétek! Vigyétek a varázslataitokat az orkok fölé!

 – Parancsodra, shunsai – mormolta a jidoriak mestere engedelmesen –, ám tudnod kell, ez időbe telik, nem csekélybe, jelentősbe. – Gyerünk már!

 – Akkor most, felség, ha megengeded – krákogta az eddig türelmesen várakozó Yl'Agdardagh –, megmutatnám neked, mire jó Grooms Csatabotja...

 Roedgar kegyesen intett.

 – Kápráztass el!

 A zoldrun átsietett a jidoriak között, és úgy helyezkedett, hogy senki ne legyen hatméretes közelségben. Kinyújtott jobbjában tartotta a Csatabotot, úgy, hogy a Rubinszem nagyjából egy arasznyival magasabbra esett szemmagasságánál.

 – Shadarrr! – recsegte.

 Vérvörös villám csapott ki a drágakőből – szekérderéknyi vastag csóva –, mely szemmel követhetetlen sebességgel száguldott le a medencébe, és több tucat vékonyabb fénypászmára ágazva szétterült, akár egy villa ágai. Csakhogy ezek az ágak gondosan kikerülték az embereket, és csakis az orkokba csaptak bele.

 Harmincnál is több ork dőlt el villámtól sújtottan; nagyrészük azonnal szénné égett, megfeketedett, mások egyszerűen csak összerogytak és nem mozdultak, megint mások zsibbadtan, bénultan tántorogtak – ezeket nyomban levágták a zhíliek –, és fél maroknyian akadtak olyanok is, akiket épp csak megcsípett a villám, és pillanatnyi zsibbadás után máris magához tért...

 ...de még ezeket is lebénította vagy megfutamította a leírhatatlan félelem.

 – Yvorl nevére! – harsogta Roedgar elégedetten. – Ez az! Ez... döbbenetes!

 Yl'Agdardagh még szorosabban markolta a Csatabotot, és ismét elharsogta a varázsszót:

 – Shadarrr!

 Az újabb villámcsóva rubinpirosan szisszent el a távolba; vaskosabb volt az előzőnél, és kétszer annyi ágra szakadt...

 ...de talán ha fele annyit ölt, negyedannyit sebzett; a többieket csak megcsípte, ledermesztette, megrémisztette.

 Ám ezt a varázslón kívül szinte senki nem észlelte a dombtetőn; még a jidori mágusok arcára is feltétlen tisztelet ült.

 A zoldrun olyan képet vágott, mintha egy láthatatlan kéz megpróbálta volna lecsavarni az orrát az arcáról. Enyhén meggörnyedt, és a Csatabotot akaratlanul is lejjebb eresztette.

 – Bravó! – biztatta a lovagkirály, és lesietett mellé, hogy megveregesse a vállát. – Szép munka, varázsló!

 – Grooms Csatabotja...

 – Gyerünk, folytasd! Irtsd ki a rohadékokat!

 Yl'Agdardagh mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, és ismét elharsogta a szót:

 – Shadarr!

 A Rubinszem ezúttal majd kétméternyi átmérőjű csóvát köpött, ám az nem vörös volt, inkább fakó rózsaszín, és amikor a csatázók közé érkezve száz villaágra nyílt, szinte láthatatlanná halványult. Az energia ez alkalommal annyira gyenge volt, hogy – bár száz körüli orkot csípett meg –, komolyabban csak vagy fél tucatnyit zsibbasztott le, és ezek közül is csupán egyetlen lelte halálát...

 ...mégpedig úgy, hogy ellenfele, észlelve a dermedtséget, átdöfte lándzsájával.

 Senki nem égett meg, nem feketedett meg, nem bukott fel.

 A varázslat rémisztő másodhatása még így is megtette a dolgát. Az eltalált orkok többsége meghátrált, megfutamodott.

 A varázslat azonban visszarúgott; Yl'Agdardagh úgy érezhette magát, mintha egy megvadult boran patázta volna mellbe. Grooms Csatabotját elejtette, hanyatt vágódott, a hátán fetrengett, mint egy jókora bogár.

 – Talpra! – parancsolta a lovagkirály. – Folytasd!

 A zoldrun azonban jóformán mozdulni sem bírt, csak a levegőbe kapkodott, tátogott.

 – Sermoto! – A türelmetlen Roedgar odaintette a jidoriak mesterét. – Tiéd a Bot! Vedd át ettől a... szerencsétlentől!

 Az ősz szakállas mágus azonban maga helyett első számú tanítványát, Yoshika Tamakót küldte előre.

 – Nnnnneee... – nyögte a zoldrun, de senki nem törődött vele.

 A csupasz képű jidori lehajolt, megragadta Grooms Csatabotját, de egy centire sem bírta felemelni. Erőlködött.

 Aztán egész testében megremegett, tar koponyája füstölni kezdett, mindkét szeme kifolyt, a bal fülén pedig valamiféle rózsaszínes maszsza türemkedett Yoshika Tamako arcra esett, a koponyájából fekete füst kavargott az égre.

 – Ssssssenki... nnnem... ttudja felemelni! – csikorogta Yl'Agdardagh. – Csak én.

 – Akkor gyerünk! Emeld fel, harcolj tovább!

 – Most... nem bírok, felség! A Bot visszarúgott... csaknem megölt... engem is. – Nehézkesen tápászkodott fel, és úgy rázta a fejét, mint egy vízből kijött kutya. – Most... most... pihennem kell!

 – Mágusok, eh! – Roedgar utálkozva elfordult, és intett a döbbent jidoriaknak. – Sermoto mester! Ti is pihenni vágytok? Vagy elvégzitek, amire szerződtetek?

 Válasz helyett az ősz mester az ég felé emelte mindkét kezét, és karcos torokhangokat hallatott. Megmaradt tanítványai késlekedés nélkül követték mozdulatát, és együtt krákogtak vele.

 A csatamező fölött lévő sötét felhő délkelet felé úszott, és fekete hasa körül fehéres, lilás energiasávok villogtak.

 Aztán jégeső zuhogott le a harcolókra; diónyi jegek, néhol ökölnyi átmérőjűek. Zhíliek, kerinek és orkok kaptak belőle egyaránt. Az Acélförgeteg túlélői a földre vetették magukat, és halott bajtársaik – vagy éppen ellenségeik – tetemével takaróztak, mások meghátráltak, menekültek, futottak, amerre láttak. Ezek többségét leverte a lábáról a jég; a szerencsétlenebbeknek pedig a fejét zúzta be egy-egy sistergős égi lövedék.

 Aztán a zápor abbamaradt, mennydörgött, és csapkodni kezdtek a villámok. Égő, lángoló szőrű orkok verdesték földhöz magukat, megfeketedett, összeégett arcú zhíliek vágódtak hanyatt. Iszonyatos káosz uralkodott el a csatatéren. Már csak kevesen harcoltak; és a kürtök, tülkök szavára azok is visszavonultak. Rendezetlenül, tolongva, lökdösődve futottak.

 A sötét felhő lustán, ráérősen úszott az égen az orkok után, a távolabb felsorakozott seregtestek felé.

...

Úgy tűnt, a pánikszerűen visszavonuló orkok legázolják, elsodorják rendezetten várakozó fajtársaikat – de legalábbis mögéjük kerülnek –, ám a tülkök ismét megszólaltak, és korbácsos, botos harcmesterek terelték össze a menekülő csőcseléket. Néhányat pajzsokkal állítottak meg – ütöttek le –, másoknak elég volt a korbács csattogása és a parancsszó, azokat pedig, akiken annyira úrrá lett a félelem, hogy semmi más nem használt, Raghma'van parancsára könyörtelenül lenyilazták.

 Tíz percbe se telt, és a megfutamított ork sereg ismét csatarendbe állt. A visszavonuló zhílieket és az Acélförgeteg túlélőit sokkal több időbe telt összeterelni és újra felállítani.

 A fekete hasú, energiától vibráló felhő viszont megállíthatatlanul úszott az égen az ork sereg irányába. Pánik tört ki az orkok között, a felhő felé mutogattak, kiabáltak, néhányan meghátrálni próbáltak. Szóltak a tülkök, csattogtak a korbácsok, páncélos Vascsizmák szorították vissza gyalogosan, pajzzsal a kezükben a megfutni vágyókat. Itt-ott kisebb helyi csetepaték alakultak ki; a pánikkeltőket lenyilazták, a Bélkiontók pedig kíméletlenül leverték azokat, akik fegyvert merészeltek fogni józanabb társaikra.

 A felhő árnyéka éhes ragadozóként siklott a letaposott füvön, és már alig nyíllövésnyire járt az orkok első soraitól, amikor hirtelen... ...nem jött tovább.

 – Mi a baj? – kiáltotta a vezéri dombon Lord Damian, a Fekete Vértesek első lovagja. – Miért nem szórja már a villámait az az Yvorlverte felhő!

 Yl'Agdardagh „tanítványa", a zömök, köpcös ember adta meg a választ. Egy apró alak felé mutatott, aki egymaga ballagott elő nehézkesen, kissé bicegve, botjával segítve járását jóval az orkok első sorai elé.

 – M'goath.

 – Ammeg kiagyík?!

 – Szarvas M'goath mormolta Fekete Mogard. A Gonosz Agyúak törzsének leghíresebb sámánja.

 Az idős lovag értetlenül ingatta a fejét.

 – Csak egy ork prosztó, oszt megijedünk tőle?

 – Én igen. Mogard vállat vont. Baljóslatúan mosolygott. De úgy tűnik, az ostoba jidoriak nem...

...

Szarvas M'goath, a Gonosz Agyúak sámánja botjára támaszkodva mereven állt, sötét szemüregével a semmibe meredt, és enyhén félrefordította a fejét, mintha valamit fülelne.

 A felhő nem közeledett tovább az ork sereghez, de fehér csíkot húzva érkezett az első villám, és egy pillanattal később akkora csattanás hallatszott, mintha kettérepedt volna a mindenség.

 Vakító fény burkolta be a sámán hajlott alakját, és szikrák özöne záporozott szerte.

 Szarvas M'goath nyugodtan állt. Mintha mi se történt volna.

 Újabb és újabb villám csapott le rá, aztán megint még egy, még egy és még egy...

 Yl'Agdardagh, aki időközben teljesen magához tért, nem jutott át a testőrök karéján, így tíz lépésnyi távolságról kiabálta oda a lovagkirálynak:

 Minden egyes villámcsapás a sámánt erősíti! Felkészült rá. Magába szívja az energiájukat!... Szólj a jidoriaknak, hogy ne folytassák! Roedgar még csak oda sem fordult. A válla fölött intett.

 Két Fekete Vértes megragadta Yl'Agdardaghot a könyökénél, felkapták a földről, és jó tíz métert hurcolták. Ledobták a társa mellé; Fekete Mogard támasztotta meg.

 – Türelem! súgta ez emberkülsejű ork. – Hamarosan eljön a mi időnk!

 A zoldrun azonban csak nehezen tudta megfékezni éktelen dühét.

– Ez a Zurke Sermoto... a világ legbárgyúbb boranja!!

 Mogard vállat vont. Szélesen mosolygott. Megvetően.

 – Jidori.

 – De...

 – M'goathot az összes sámán támogatja, és maga mögött bírja Mennydörgőszavú hatalmát.

 Yl'Agdardagh a homlokát ráncolta.

 – És... jó ez nekünk?

– Naná! – Mogardnak csak a szeme nevetett. – Mire legyűri az ostoba jidoriakat, alaposan meggyengül. Az önbizalma és a vak hite felfújt marhahólyaggá feszül. Velünk pedig végképp nem számol...

...

Közel fertályórán át csapkodtak a villámok, de M'goath védelmét nem tudták megtörni. A vak sámán hajlott alakja folyamatosan vakító fényben villódzott, de ő csak állt, csak ált, csak állt...

 ...oly nyugodtan, mintha napfürdőzne.

 Aztán a sötét felhő megszürkült, fehéres bárányfelhők sokaságára szakadt, és szétszéledt a hihetetlenül azúros égen.

 Nem érkezett több villlám.

 A bárányfelhők gyors ütemben ritkultak, pillanatok alatt elfogytak. A nap izzasztó, vörös korongja égette, gyötörte a felfelé irányuló tekinteteket.

 A jidoriak eközben új varázslatokkal rukkoltak elő.

 Szembántó, karmazsin fény lobbant a dombok karéján, mintha a felkelő nap rossz irányból, nyugat felől akarna az égre tömi ám nem a magasba szökkent, hanem az orkok irányába száguldott. A nap fényét is elvakító, nyolcméteres átmérőjű tűzgolyó érkezett sisteregve.

 M'goath azonban számíthatott valami effélére.

 Hohenno hai! rikoltott az ork sámán, és szavára gigászi szikla robbant ki a földből, közvetlenül a lábai előtt. Mindössze két orknyi magas volt, de tíz lépés széles és két ölnyi vastag.

 A tűzförgeteg irtózatos robajlással csapódott a várfalszerű gránitba, a lángok átcsaptak fölötte; ártalmatlanul. A föld megremegett, sziklaszilánkok röpködtek szerteszét.

 Ezt újabb robbanás követte. Majd még egy. És még egy. Aztán még fél tucat.

 A fal kitartott, bár minden egyes tűzlabdára jobban és jobban remegett, miközben fülsiketítő recsegéssel-ropogással hasadtak le belőle egyre nagyobb darabok. Szarvas M'goath mintha csak egy kimerült támaszték lenne mindkét kezét a fal belsején tartotta, és minden eszszenciális erejével a szikla megújításán és megerősítésén fáradozott.

 Aztán egyszer csak nem jött több lövedék...

 A vak sámán verejtékezve engedte el a sziklát, és az úgy csusszant vissza a föld alá, mint jó kard a hüvelybe.

 A jidoraik más varázslattal próbálkoztak.

 Mint felágaskodó kobrakígyó, fodros-tajtékos vízfal emelkedett a dombok előtt, majd oly magasra, oly félelmetesre nőtt, hogy eltakarta azokat. A rettentő vízhegy előrelendült.

 – Jahanga hííí! – sivította az ork sámán.

 Éles, fülsértő reccsenés hallatszott: megnyílott a föld. A tépett sebszájra emlékeztető árok rianásszerűen egyre tovább szakadt és szélesedett, míg feneketlen mélységű, végtelenségbe veszően hosszú, áthatolhatatlan szakadékká nem vált.

 A vízfal mindent elsöpörve, zúgva, kavarogva tört előre, amikor a széthasított földhöz ért, megroggyant, összecsuklott, és tétova vízesésként ömlött alá a természetellenesen nyitott szakadékba. Szörnyű robajjal áradt-áradt a kifogyhatatlannak tűnő folyam – ám a mélység megtölthetetlennek látszott.

 Hosszan, nagyon hosszan eldöntetlennek tűnt a varázspárbaj, de végül egyértelművé vált: nincs annyi víz, amit a föld ne tudna magába nyelni.

 Amikor a vízmágia elenyészett, a szakadék csattanva bezárult, és Szarvas M'goath fél térdre rogyva, összegörnyedve kapkodott levegő után.

 De nem szusszanhatott!

 Máris ostorként csapott le rá a szél első heves hulláma, ami egyre erősödött, hogy legvégül hurrikánban csúcsosodjon ki!

 A vak sámán talpra állt, íjként belefeszült a hússzaggató viharba, és felüvöltött:

 – Odash'amba garr!

 Rendíthetetlen sziklaszirtté vált. A hurrikán bőszülten süvöltött körülötte, tépte-szaggatta, de nem tudott kárt tenni benne.

 Majd a szél, épp oly hirtelen, ahogy támadt, elállt.

 M'goath pedig vadul zihált: teste úszott a verejtékben, csatakossá áztatta köpenyét.

 Majd lassan, nagyon lassan, mint akinek minden mozdulat hasogató gyötrelemmel jár, felemelte fejét: arcára hihetetlen kínok véstek torz ráncokat, sötét szemüregéből, mint valami szörnyű sírás, vérkönnyek peregtek. Úgy látszott, a végkimerülés határán jár.

 – Elég! – kiáltott oda neki Raghma'van. – Amit tettél, már így is regékbe illő! Engedj most utat a harcosoknak!

 A Gonosz Agyúak sámánja, aki a legendás Napsápasztó Kaygoroth tanítványa volt, bizonytalanul dülöngélve az ork sereg felé fordult. A vezérek felszisszentek eltorzult, halottsápadt, vércsíkokkal sávozott arcának láttán. A sámán eszelősen vigyorgott – fogai vérrel borítva csillantak ki szájából, mintha gazdája vérivó vámpír lenne.

 – Rögtön, hadúr – mormolta valami iszapos, ősöreg, lélekdermesztő hangon. – Rögtön félreállok... csak előbb még... megmutatom ezeknek a mágiakontároknak... mennyire rosszul választottak az őselemek közül! – Visszafordult az embersereg felé, két kezét ökölbe szorítva a magasba emelte. – Mert a legnagyobb erő a föld! – Az utolsó szót már üvöltötte, fél térdre ereszkedett, és bal öklével a talajra csapott. – EZ ITT A MI FÖLDÜNK... NÉPUNK BÖLCSŐJE!!

 Mint amikor szikla hullik a tóba, úgy vetett a földfelszín fodrozódó hullámot, de különös módon nem körkörösen, hanem csak a támadók felé terjedt, felfutott a domboldalon, egyre nagyobbra és nagyobbra tornyozódva. A kerinek lovai megbokrosodva ágaskodtak, levetették gazdáikat, még a gyalogosok is elvesztették egyensúlyukat, és a földre zuhantak.

 A jidori csatamágusok kétségbeesetten keresték a földmágia ellenszerét...

 ...de hogyan vethetett volna zabolát a haragvó orkföldnek a tűz, a víz vagy szél?

 Szarvas M'goath első ökölcsapását még több követte, és minden egyes lesújtás újabb és újabb földhullámokat vetett. A szél üvöltöttcsaholt, akár egy veszett kutya; lángoszlopok lobbantak és hunytak ki; buzgárok, gejzírek törtek a magasba, és az ég elfeketedett a fékevesztetten tomboló ősmágia rettentő erejétől. A rengő-remegő föld szörnyű hangon zúgott és morajlott: úgy tűnt, mintha életre kelt volna, és most megrázza magát, a hátáról levet mindent és mindenkit, aztán felkel és útjára indul.

 A jidoriak közül ketten rettegve felüvöltöttek; megérezték az ork sámán által előszólított erőket. A hullámzó, rengő föld hatalmas sziklákat vetett ki magából, és azok, mint pusztító lövedékek csapódtak az embersereg soraiba – és ahova lehullottak, ott halálra sújtottak, a földbe tiportak mindenkit.

 – Orkföld, orkhaza! – süvöltötte M'goath. Ha megmozdul, a világ kifordul sarkaiból! RETTEGJÉTEK!

 Ököllel püfölte maga előtt a talajt.

 Szörnyű földhullámok éledtek, újra meg újra...

 Ám a vak sámán ereje egyre fogyatkozott, elapadt, kiégett... ...s végül M'goath kidöntött faként a elzuhant, nem mozdult. Némán, rezzenéstelenül hevert.

 Orkok rohantak hozzá, a hátára fordították.

 A látványtól hátrahőköltek: Szarvas M'goath arca lecsupaszított, véres izmok és kivillanó, felfehérlő csontok halmazának látszott, korábban üres és feketén sötétlő szemüregeiben bőséges vér lötyögött, de nem folyt ki onnan, odabent örvénylett. Mintha valami földöntúli démon, elkárhozott lidérc tekintene ki a sámán fejéből.

 Tigrismancs Ignorong mindenkit félrelökdösött, ő vette karjába a véres testet.

 – Sámán! – bömbölte. – Szólj valamit!

 A bíborvörös, semmit és mindentlátó szemek a hang felé fordultak, a száj szóra nyílott, és sűrű, fekete vér buggyant elő a vérmocskos fogak közül.

 – Ez a föld – hörögte szaggatottan Szavas M'goath – az orkok földje... a szülőhazám... aminél nincs nagyobb erő... ami éltet... és ha meghalunk...

 A sámán feje félrebillent. Szarvas M'goath eltávozott.

 A legközelebbi harcosok földbe gyökerezett lábbal álltak az apró, összetört test mellett.

 – ...megpihenhetünk benne – fejezte be a mondatot valaki.