Soldron Seliar látta elesni kedvenc lidércfiát, és hatásos varázslatai jelentős részét is elszórta már. Ám bármennyit ölt is meg, az orkok nem fogytak; csak jöttek, jöttek megszámlálhatatlan mennyiségben. A Halálúr egyre dühödtebben, egyre tébolyultabban csapkodott maga körül halálmágiájával.

 Orkok! Orkok! Mindenütt csak ezek az átkozott orkok! De elpusztítom őket! Ha kell, egymagam kiirtom a föld színéről valamennyit!

...

Mintha a Dogon diadalüvöltése lett volna a jel, újabb és újabb üregek nyíltak a harcolók lábai alatt, Fekete Vértesek, milícisták és exrabszolgák bucskáztak a föld alá; a mélyből támadó vakondorkok nem tettek különbséget közöttük. Lerángattak mindenkit, akit megragadtak.

 Hogy odalenn, a sötét járatban mi történt, azt csupán sejteni lehetett... de fröcskölt a vér rendesen!

 A meglepetéstől dermedt Ghotagrom körül viszont egy csapásra megélénkült a világ. Az előző pillanatokban még úgy érezte, mintha ő és a zoldrun félreeső szigetet alkotnának, és a harc valahol másutt dühöngene, ám most nagy hirtelen körülölelte őt a küzdelem zaja. Szinte az arca mellett suhogtak a kardok, a fülébe harsogtak az ordítások, és a szemét egymásnak csapódó acélok pattogó szikrái vakították el.

 A Dogonok alattomos támadása, ha lehetséges, még jobban összekuszálta a szálakat. Még ha mostanra akadt is milícista, akinek a fejében megfordult, hogy átverték és saját bajtársai ellen fordították, immár végképp semmit nem értett. Csupán egyvalami látszott biztosnak: hogy a föld alól támadó, sötét alakok valamiféle orkok – tehát ők biztosan ellenség! Őket kell támadni!

 A Káosz örvénye kavargott a domboldalon, és még nagyobb lett a kavarodás, mint eddig. Erősítés érkezett – Ököl rendbéliek és Kőarcú Talpasok –, akik aztán végképp nem tudták, ki ellen vezényelték őket. Azokra rontottak hát, akik velük szemközt érkeztek; a milícistákra.

 Folyt a vér, csattogtak a fegyverek, szitkok, üvöltések szálltak az ég felé. Nyílvesszők sziszegtek és kopogtak. Csattanva törtek el pajzsokon, páncélokon, cuppanva csókoltak bele élő húsba.

 A diadalmas Kboekboe két nyílvesszőt is kapott a bal karjába, vállába. A Dogon vezér elhajította a zoldrun letépett fejét, és alá akart bukni a mélybe... de a harmadik nyílvessző a halántékába fúródott, és hegye a szemüregén bukkant ki. Kboekboe görcsösen kapaszkodott a lyuk szélébe, de egyre lejjebb csúszott, aztán végleg eltűnt.

...

Ghotagrom csatázott valakivel; jószerivel azt sem tudta, kivel. Villámgyors pengeváltás volt; egy csapást kivédett, döfött, elhibázta, oldalra táncolt, újra döfött, és ellenfele hanyatt vetette magát, kiomló beleit próbálta megtartani.

 – Ffffffagh! – zihálta a Kerítő, és Grooms Csatabotja felé lódult. Ám nem ő volt az egyetlen, aki a mágikus ereklyére pályázott. Valahonnan oldalról, a sötétből egy tagbaszakadt ork érkezett.

Odaugrott az Ereklye mellé, lehajolt, és felragadta.

 Azaz megpróbálta.

 Talán ha tíz centit sikerült megemelintenie a Botot, aztán a lendülettől csaknem orra bukott.

 – Bsssz... ez gyökeret vert!

 – Ércagyú! – hebegte Ghotagrom. – Te még élsz?!

 – Boranjószág! – kiabálta méltatlankodva a hatalmas Vascsizma. – Elkúrtad a tervet! Megszerezni hótt könnyű volt... de hogy a Grooms illatos valagába visszük el ezt a mozdíthatatlan izét!

 Ghotagrom maga sem tudta volna megmagyarázni, miért próbálkozott. Megragadta a Botot, és erőlködés nélkül felemelte.

 – Azt'a! – sziszegte Ércagyú. – A végén még tisztelni kezdelek... A Kerítő ott állt a téboly közepén, kezében Grooms Csatabotjával, és ugyanaz az érzés járta át a lelkét, mint nemrég az Ájtatosság alatt. Grooms, minden orkok istene megérintette őt.

 Nem, nem azért bírta felemelni a Csatabotot, mert az emberalakillúzió átverte volna mágiáját... hanem mert az Ereklye így akarta! Engedelmesen simult a kezébe. Az ő kezébe!

 Persze jöttek; Fekete Vértesek, Ökölbéliek, Kőarcú Talpasok, Kerni Vágtatók. Özönlöttek, tucatjával!

 Ghotagrom azonban emlékezett a varázsszóra. Kipróbálta:

 – Sha-da-daarrr! – Majd pontosabban is megismételte: – Shadarr!

 Ő nem volt varázsló, soha nem kacérkodott a mágiával, mégis, valahol a lelke mélyén azt remélte, a Csatabot engedelmeskedni fog neki. Még ha nem is gyilkos vagy bénító erővel, de legalább annyiban, hogy megcsiklandozza, megijeszti kissé a feléje igyekvőket.

 A hatás minden képzeletét felülmúlta!

 Nem cérnavékony fénysugár pisilt elő az Ereklyéből, mint várta, hanem trollcombnyi vastag, vérvörös energiaköteg, mely önmaga körül megcsavarodva, sercegve, szikrák özönét köpködve zúdult a támadókra. A legközelebbi áldozatot – egy szőke Vágtatót – telibe kapta, és lovastul együtt apró cafatokra tépte a hihetetlen erejű energia, mely ekkor tucatnyi villámmá alakult, és cikázva, testtől testig szökellve, ragyogó pírt árasztva égetett porrá mindenkit, akivel találkozott.

 Iszonyatos, letaglózó erejű löket volt ez! Nem csupán csipkedő vagy bénító, hanem totálisan megsemmisítő.

 Minimum húszat ölt; vagy még annál is többet.

 Ghotagromnak meg kellett kapaszkodnia a Csatabotban, hogy hanyalt ne essen. Ércagyú viszont ösztönösen vetette hasra magát.

 – Hááááijjéééé! – ordította a Vascsizina hitetlenkedve. – Ezt te csináltad, teeeee... te kibaszott gyilkos?!

 – Nem én, a Bot.

 – Csináld még! Szaggass szét mindenkit!

 Ghotagrom keményen megvetette a lábát, kitámasztott, és ismét harsogta a varázsszót:

 – Shadarrr!

 Ezúttal már „csak" orkcombnyi vastag energiaköteg vágódott ki a Botból, és tíznél is kevesebbet ölt. Ám akik látták, mi történik, és túlélték a csapást, megfordultak, és hanyatt-homlok menekültek.

 Ghotagrom uralta a helyzetet. Már csak kevesen támadtak ellenük.

 – Boranjószág! – bömbölte Ércagyú. – Isten vagy, pajtás! Félisten!... De minimum démoni jelenés!

 – Shadarrr!

 Már senki sem maradt, aki támadta volna őket.

 – Jól megcakkoztad őket! – Ércagyú már talpon volt; ugrált, a pallosát rázta. – Milyen érzés? Mondd, milyen érzés?!

 – Nem túl jó – mormolta Ghotagrom bizonytalanul, és a hasát tapogatta. – Mintha... egy kisegér majszolná a májamat.

 – Oda se neki! Gyerünk, pajtás, kúrjunk szét még néhány szőrtelen segget a mágikus Dákóddal! Nyerjük meg ezt a kurva csatát!

...

Soldron Seliar oda-vissza lebegett a harcolók fölött sötét hasú felhőszekerén, és számolatlanul szórta gyilkos varázslatát. A kerinek megtörték az orkok rohamát, és immár ők nyomultak előre. A csata menete megfordult, minden veszni látszott...

 Ekkor az orkok váratlanul erősítést kaptak, mégpedig egy olyan személytől, akitől senki nem várta volna el, hogy harcba vesse magát: Gkotho Garoth, a Gonosz Agyúak emírje érkezett pihent testőrsége és legközvetlenebb rokonsága élén. A túlsúlyos emír egy nagy teherbírású, megtermett harci tevén ült, kezében irdatlan, földig érő alabárddal, aminek végén öles penge csillogott. Úgy osztogatta a halált jobbrabalra, hogy nem lehetett észrevenni, mennyire benne van már a korban. Körülötte pedig az asszonyskorpióiból és a keselyűharc mestereiből álló testőrsége tombolt, mint egy megveszekedett farkasfalka. Homokitató, a nagymester tradicionális keselyűharc-öltözetet viselt, és szárnypajzsaival szórta a sebeket mindenfelé. öttucat, az ifjú bajnok nem tartotta érdemesnek ezt a módszert egy csatában alkalmazni, ezért ő szokványos körpajzzsal és szablyával csatázott – de nem kevésbé volt halálos, mint mestere.

 És bár hatékony és erős volt a frissiben érkezett Gonosz Agyú különítmény, a csata kimenetelét csekély létszámuk miatt nem tudták érdemben befolyásolni.

 Gesztust tettek ezzel, amit mindenki megértett:

 Ha el kell vesznünk, hát együtt halunk veletek, testvérek!

...

Ghotagrom úgy érezte, mintha nem is a lába vinné fel a dombtetőre az utolsó métereken, hanem a Csatabot húzná magával. Újabb és újabb fegyveresek kerültek az útjába, és ő rendre szétégette őket.

 – Shadarr!... Shadarr!... Shadarr!

 Aztán futtában meggörnyedt, és okádni kezdett.

 – Boranjószág! Nehogy már bealélj!

 – Az iménti kisegér – nyögte Ghotagrom sápadtan – most már kifejlett patkány... és a beleimet marcangolja! Rohadt érzés! Szétcincál belülről!

 – Tűrjed, bazki! A lényeg, hogy győzzünk!

...

A vezéri sátor előtt a lovagkirály személyes testőrsége és a legrangosabb lovagok védelmezték Roedgart a rájuk rontó emberkutyák és a velük sodródó, értetlen exrabszolgák ellen. Milícisták már csak elvétve jutottak el idáig, és azok kevesen sem emeltek kardot a királyukra. A páncélos lovagoknak nem volt nehéz dolguk a könnyű fegyverzetű, gyakorlatilag védtelen és csupasz falkával szemben. Vérkopó fenevadjai veszekedett jószágok voltak, és ha kellett, foggal-körömmel küzdöttek, de egy se jutott át közülük a páncélos falon. Amelyik pedig megpróbálta megkerülni a testőröket, nyílvesszőt kapott a hátába, oldalába. Vagy ha még az íjászok figyelmét is sikerült valahogy kijátszania, magával Gyémántszemű Roedgarral találta szemközt magát...

 ...és ott ért véget az élete.

 A lovagkirály ugyanis legalább olyan jól bánt a karddal, mint a legképzettebb testőrei. Ha ő odacsapott, mágikus kardja alatt még a legedzettebb acélpenge is elpattant, hús szakadt, csontok törtek, vér fröccsent.

 Legalább harminc emberkutya hevert már holtan vagy haldokolva a dombtetőn, és az a majd' tucatnyi lovag, aki a királyt védelmezte, legalább ugyanennyi ellen hadakozott. Csekély számuk ellenére is ők voltak az esélyesek.

 Ércagyú megtorpanás nélkül belerohant a küzdelem kellős közepébe, és hatalmas kardja máris csattanva szikrát vetett a darabosan csapkodó Lord Daraian mellvértjén. Az idős lovag megtántorodott, sodródott két lépésnyit, egyensúlyát vesztette, és gyakorlatilag fenékre huppant. A Vascsizma máris nyomult volna utána, hogy végleg leterítse a kiszolgáltatott öreget, de egy hihetetlenül széles penge lendült az útjába. Aki tartotta, termetre még Ércagyúnál is hatalmasabb volt, és bár testét tetőtől talpig csatapáncél borította, lendületes mozgásából sejteni lehetett, hogy nem csekély izomzattal rendelkezik. A két óriás – a páncélos ember és a csaknem teljesen csupasz ork – elemi erővel csapott össze. Ők ketten remekül egymásra találtak, és viadaluk elsodorta őket a legsűrűbb tömegből.

 Ghotagrom lihegve érkezett. A kardját már rég elhagyta valahol – nyilván akkor dobta el, amikor az Ereklyét felragadta, de nem bírt visszaemlékezni erre a momentumra. Grooms Csatabotját viszont úgy tartotta maga fölé, mint valami győzelmi zászló rúdját.

 Tudta, hogy amikor ki fogja mondani a varázsigét, az a láthatatlan kis szörnyeget, mely a bensőjében mocorgott, újra falni kezdi a beleit és a legkedvesebb szerveit, de látván falkája tetemes pusztulását, nem tehetett mást.

 – Shadarr! – hörögte, és szinte a karja is beleremegett, ahogy a Csatabot tetején lévő marokban megvillant a Rubinszem, és vérvörös energianyalábot sercegtetett a hadakozók felé.

 A vörös villám a páncélos testőrök egyikét találta telibe.

 Szikrák, színes villanások szóródtak szerte, kúsztak szét minden irányba a fekete mellvérten.

 A lovag enyhén felemelkedett a talajról, mintha iszonyatos súlyú harci pöröllyel suhintották volna meg. Aztán hanyatt esett – a válla ért először talajt, a lába legutoljára –, és nem mozdult.

 Emberkutyák zúdultak rá.

 Két másik lovag pedig a kutyákra.

 – Shadarr! – préselte ki magából a Kerítő, és nagyon kellett összpontosítania, hogy ne ordítson a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha egy alattomos sünkutya fészkelte volna be magát a gyomrába, ami most hevesen forgolódni kezdett. – Sha-aa-darr!

 Két villám, gyors egymásutánban.

 És az egészben az volt a legszebb, hogy ezeket a sercegő energialövedékeket még csak irányítani se kellett; maguktól is tudták a dolgukat. Elcikáztak az emberkutyák között, és épp azokba csattantak bele, akiknek szánta őket.

 Csak ne járt volna mindén egyes löket ekkora fájdalommal!

 – Ffffaaaaagh! – nyögte Ghotagrom kínlódva, és térdre esett. – Grooms ro... ro... fffagh, már ki se bírom mondani!

 Ghotagrom és Ércagyú megjelenésével megváltoztak az esélyek. Az emberkutyák létszámbéli túlereje pillanatok alatt négyszeresre nőtt, és bár a Fekete Vértesek tapodtat sem hátráltak, társaik kivédhetetlen halála megrázta a lelküket. Egyikük felismerte, hogy az igazi veszélyt nem a karddal és baltával hadakozó, ágyékkötős vademberek jelentik, hanem az, aki valamivel hátrébbról villámokat hajigál rájuk.

 – Utánam! – bömbölte rekedten a leeresztett sisakrostélyon keresztül. Áttört ellenfelei gyűrűjén, és két másik lovaggal a nyomában próbálta lerohanni a térdelő „mágus"-t. – A királyért és a hazáért!

 – Shadarrrrrrr! – Ghotagrom szinte élvezettel mondta ki, és bár a testében markolászó, láthatatlan karmok épp az ágyékában matattak, diadalmasan felröhögött. Shadarrr!

 A vakmerő lovagot a fején találta el a rubinvörös villámcsapás, és ilyen közelről oly erővel, hogy megolvasztotta a sisakot, és az energia a szó szoros értelmében letépte a fejét. A páncélos törzs előrebukott, a nyakcsonkból tócsába tódult a vér.

 A második villám a lovag követőjét burkolta kísérteties ragyogásba egy hosszú pillanatra. Aztán ő is felbukott, a földön vergődött, és a sisak résein fekete füst tódult elő. Az illető kapkodott, próbálta feltépni a rostélyt, levegőhöz jutni, ám a megolvadt fém nem engedelmeskedett.

 Aztán érkeztek a kutyák...

 A harmadik lovag, aki kitört a gyűrűből, eleve szorongatott helyzetbe került. Két társa hátát próbálta védeni egészen addig, míg azok el nem estek. Utána viszont már magát sem tudta megóvni. A falka tagjai zúdultak rá minden irányból, ledöntötték, kicsavarták a kardot a kezéből, és az egyikük a baltája tompábbik végével kalapálni kezdte a sisakját. Egészen laposra. Vér csorgott ki a réseken.

 És ez volt a vég!

 Azzal, hogy a lovagok sora ily módon megbomlott, a maradékot elsodorta a többszörös túlerő.

 Ghotagrom öklendezve, nyögdécselve feltápászkodott valahogy, és Grooms Csatabotjával egyengetve lépteit, a lovagkirály felé törtetett. Nyílvessző zúgott el az arca mellett.

 Ez eszébe juttatta, hogy van még némi dolga.

 – Shadarr! – recsegte. Majd még egyszer: – Shadarr!

 A király számszeríjászaitól immár nem kellett tartania; szénné égett mindkettő.

 A Legfőbb Kerítő igazából csak most döbbent rá, micsoda félelmetes fegyvert hordoz a kezében: távolról képes gyilkolni vele, tévedhetetlen pontossággal!

 – Grooms hatalmas! – mormolta, és nem akart arra gondolni, miféle jellegű kín lehet az, ami a bensőjét gyötri.

 Amit eleinte kisegérnek érzett, később pedig kifejlett patkánynak, most már lakmározásra kész árnyékpumának hatott. Vagy még inkább: tízezernyi fogazott pengének.

 Volt egy olyan érzése, hogy nem fogja túlélni az újabb shadarrrozást...

...

Gyémántszemű Roedgar kemény ember volt, akkor is, ha királyként életről vagy halálról kellett döntenie, és akkor még inkább, ha harcba bocsátkozott. Megvetette lábát, és nem mozdult a helyéről, nem táncolt oldalra a támadói elől, nem próbálta kimanőverezni őket. Nem védekezett, csak támadott.

 Tehette; minden egyes csapása halálosnak bizonyult. Sem acél, sem hús nem állíthatta meg mágikus kardpengéjét.

 Ghotagrom tíz lépésről támadt rá.

 – Shadarrr! – nyögte, és kétrét görnyedt a fájdalomtól.

 Érezte a rezdülést, ahogy a Rubinszem kibocsátotta magából a villámot, és a sercegést is hallotta, de a fénycsíkot csupán a szeme sarkából érzékelte.

 Pár pillanatba telt csupán, míg enyhült annyira a kín, hogy fel bírt nézni. Úgy gondolta, azt fogja látni, hogy a kerinek lovagkirálya hanyatt fekszik, és a vértjét körültáncoló szikrák özönében az utolsókat rúgja.

 De nem!

 Roedgar ugyanolyan magabiztosan állt a lábán, mint fél perccel korábban, és gyémántszemén játékosan tükröződött vissza az előretartott kardpengét körbefonó energiaszálak vörös fénye. A fegyver vörösen izzott, de ahelyett, hogy eltört vagy megolvadt volna, méteres lángcsóvát vetett. A hadúr suhintott, a lángok belekaptak egy feléje rontó emberkutyába, és a félig csupasz fickó élő fáklyává változott. Nem csupán az ágyékkötője, a haja és a szakálla lobbant lángra, de a bőre, a húsa is égett.

 A fickó elejtette fegyverét, ordítva, sikoltva elrohant a lovagkirály mellett, egyenesen bele a vezéri sátor oldalába. A tűz pillanatok alatt átterjedt a sátorra, felkúszott az oldalán, és oly magasra csapott, hogy a lángok csaknem az eget nyaldosták.

 Ezt a tüzet mérföldekről is látni lehetett. Az Istenmezőn harcoló kerinek babonásan pislogtak. Nem tudták, mi történik, csak azt, hogy: – Ég a sátor! Ég a vezéri sátor! ... Hátba támadtak minket!

...

Ghotagrom a fogát csikorgatta, és a Csatabotot maga elé tartva, lépésről lépésre közeledett. Roedgar, aki eddig épp szemben állt vele, oldalra fordult, és kardja markolatát két kézre fogta.

 Nehéz lett volna eldönteni, melyik a félelmetesebb: a bal oldali szemüregben sziporkázó gyémántszem, mely a tűz fellobbanásait tükrözte vissza, vagy a jobbik szemben megbúvó gyilkos tekintet.

 A Kerítő összeszedte minden lelkierejét.

 – Fffaaagh! – kiáltotta, és akarta, akarta, akarta, hogy a Botból kiröppenő villám minden eddiginél erősebb és félelmetesebb legyen. – SHADARRRRRR!

 Nem is villám volt az, ami kivágódott a Rubinszemből, hanem borancomb vastagságú vörös energiaförgeteg, mely szürkésbíbor csóvát húzva zúgott át az éjszakán.

 Ezt a borzalmas löketet még Roedgar kardja sem bírta felfogni teljes egészében. A penge magába nyelte ugyan az energia nagyrészét, és méternyi lángokat köpött mindenfelé – még a lovagkirály mellvértjére is –, de a maradék épp elég volt ahhoz, hogy vörös szikrazápor formájában rázúduljon a döbbent férfi arcára, elvakítsa ép szemét, és apró lyukakat égessen ráncos bőrébe.

 Nem volt ez gyilkos erejű csapás, de bosszantó és fájdalmas; ráadásul a kard lángcsóvája elvakította a királyt.

 Ghotagrom letámasztotta a Csatabotot a talajra, ráhelyezte testsúlyát, kapaszkodott benne, hogy össze ne essen, és bár alig volt eszméletén, újra támadásba lendült:

 – Sha-darrr! – Görcsök szorongatták. Nehéz lett volna eldönteni, hogy szétrágott gyomra és a belei a száján át akarnak-e szökni elkínzott testéből avagy a végbelén át csusszanni ki, de ennél is ijesztőbb volt az a jeges kéz, mely a szívét cirógatta. – Grooms rogya... soha többé, esküsz... csak még utolj... shadarrr!

 Ezek az újabb löketek már ujjnyi vastag villámok voltak, inkább áttetszően kékesek, itt-ott rózsaszínek, nem pedig vörösek. Ám az előző, gigászi löket már megtette a hatását. Roedgar vakon tántorgott, az egyensúlyát kereste, és összevissza csapkodott lángoló kardjával, valami láthatatlan ellenséget kergetve.

 A sorsát végül is nem a két újabb villámocska pecsételte meg, hanem az a valaki, aki oldalról érkezett: inas alak robbant elő a sötétségből, háromágú szigonyt tartva maga elé, mint valami gyalogsági lándzsát.

 Roedgar vakon odacsapott. Lángoló kardja úgy nyeste el a szigony fejét, mintha sajtból lenne...

 ...ám ezzel a falkavezér rohamát nem állíthatta meg.

 Vérkopó felöklelte őt a csonka nyéllel, ledöntötte a lábáról, és mire a király felocsúdhatott volna, már hanyatt feküdt. Az emberkutyák vezére lovaglóülésben helyezkedett el rajta; vicsorgott, és diadalmasan felugatott.

 – Átkozott gyilkos! – köpte undorral Roedgar. – Kutya!

 – Az! – kaffogta Vérkopó. – De nem a te kutyád!

 Megragadta a lovagkirály fejét, és oldalra rántotta. Kitörte a nyakát. Máris felugrott, egyik kezében Roedgar gyémántszemét tartotta, a másikkal a még mindig lángoló pengéjű varázskardot emelte a magasba. Vonyított, vonyított.

...

Ghotagrom a szemét dörzsölte. Először azt hitte, csak a belsőjét marcangoló kínok miatt támadtak látomásai és mire megbizonyosodhatott volna arról, hogy amit látni vél, nem káprázat, már ott is volt rajta.

 Ködfal érkezett a sötétségből, a völgy felől. Amikor a lángoló vezéri sátor fénykörébe siklott, a köd ritkulni kezdett, és kibontakozott a sűrűje közepéből valami felismerhető-szerűség: felhőből formált, szürkésfehér csónak, amit az eléje befogott, lábatlan, szárnyatlan, hernyószerű füstlények húztak.

 A felhőladikban egyetlen alak állt.

 Látni még nem lehetett az arcát a ködtől, és teste kontúrja is homályosnak hatott...

 ...ám az a kegyetlen hidegség, amit maga előtt küldött, kétségtelenné tették kilétét.

 Ghotagrom legalábbis biztosan tudta.

 – Soldron Seliar! – fuldokolta, és máris reszketni kezdett a hirtelen fagyossá vált levegőben. Úgy érezte, ritkás pofaszőrzete bederesedett az emberi álca alatt. – Fffffffffffffaaaagggh!

 Emberi álca??

 Csak most döbbent rá, hogy időközben már lefoszlott róla az illúzió; nem a meirani Kőszáli Yekken másolata állt a dombtetőn, hanem a deres verejtéktől csuromszőrös Legfőbb Kerítő, az ork.

 A birka nagyságú, dagadt füsthernyók tovaszöktek a füstistrángról, és úgy ficánkoltak, köröztek a dombtető fölött, mint a lecsapni kész keselyűk.

 Soldron Seliar, a Káosz Halálura nem lépett ki a felhőladikból. Vakmerő emberkutyák rontottak felé üvöltve, de felbuktak és meghaltak mind, mielőtt a ladik szélét elérhették volna.

 – Ghotagrom, te Aranykezű! – mennydörögte a Halálúr. – Hihetetlen, mire vetemedtél!

 – Ééén??

 – Elárultál, becsaptál, ellenem fordultál, keresztülhúztad a számításaimat!

 – Hát, ugye... – Ghotagrom felnyögött. – No... Mit mondhatnék erre, nagyuram?

 – Ne könyörögj irgalomért!

 – Irgalomért könyörögni? Hm. Talán majd később, ha nem jön be, amit tervezek. Egyelőre viszont csak annyit mondanék, hogy... shadarrr!

...

Nem vágódott ki villám Grooms Csatabotjából; a Rubinszem megvillant ugyan, de csupán annyi hallatszott: „sssshhhszz".

 Úgy tűnt, a Halálúr még csak nem is érzékelte a támadási kísérletet. És ez volt az egészben a legijesztőbb!

 – SHADARRR! – üvöltötte a szemét forgatva Ghotagrom, összes lelki erejét beleadva, belepréselve a csapásba, és felkészült arra, hogy minden egyes testnyílásán elkezdenek kitódulni a belei. – SHADARRRRRRRRRRRR!

 A kínok nem maradtak el, a gyilkos villámcsapás viszont igen. A Bot remegett a kezében, a Rubinszem vörösen parázslott és füstölgött.

 – Ugyan! – vetette oda a Halálúr gúnyosan. – Ellenem? Teee?? Aki még szolgának is csekély?

 – Most... megölsz, nagyuram?!

 Soldron Seliar eltöprengett ezen a lehetőségen.

 – Irgalmas lenne neked a gyors halál, Aranykezű, de nem pazarlom rád az erőmet! Szenvedj még, hazug, áruló! Küszködj a létedért! De ígérem, bűnhődni fogsz éltedben, gyötrelmes lesz a vég, amikor utolér, majd pedig kínlódsz és szolgálsz engem holtodban, még a pokolban is, még azon túl is, amíg világ a világ!

 Ezzel a Káoszpüspök megfordította szürke felhőladikját, egy intéssel visszaparancsolta az istrángba a dagadt füsthernyókat, és pár pillanattal később beleolvadt a sötétségbe.

 – Fffagh! Ezt... neeem! – suttogta Ghotagrom elveszetten, és úgy érezte, nem csak a szőrzete, de a lelke is deres lett ettől a hátborzongató ígérettől. – Akkor már inkább... Grooms rogyasszon meg!

...

Kürtök rivallgtak, harci dobok dübörögtek, mozgásba lendült az egész tábor. Félelmetes létszámú fegyveres tömeg lódult a lángoló vezéri sátor irányába.

 A kis csapat összetömörült a dombtetőn. Ghotagrom Grooms Csatabotjával, Ércagyú egy hatalmas kétkezes pallossal, Vérkopó Gyémántszemű Roedgar varázskardjával, és rajtuk kívül valami harminc túlélő a falkából. Valahogy közéjük keveredett négy exrabszolga is, akik még mindig nem fogták fel, mi történik, és értetlenül pislogtak hol a csaholó emberkutyákra, hol pedig a két orkra, de ők is elszántan szorongatták a fegyvereiket.

 Nem volt hova szökni; a kerinek mindenfelől jöttek, még a csatatér felől is visszafelé vágtatott egy kisebb lovascsapat.

 – Csak a föld alá bújhatnánk – morogta kimerülten Ghotagrom –, a Dogonok járataiba...

 – Azokba a szűk alagutakba? – Ércagyú a fejét rázta. – Boranjószág! Beszorulnánk!

 – Igazad van. Én sem érzek túl sok kedvet ahhoz, hogy a föld alatt csúszkáljak. Akkor már inkább dögöljünk meg itt, két lábon, fegyverrel a kézben!

 – Jah! – Ércagyú a fejét forgatta. Szimatolt. – Örülhetsz, hogy nem ölt meg a Halálúr!

 – Úgy gondolod? – Ghotagrom ebben egyáltalán nem volt annyira biztos. – Kérdés az, meddig örülhetek?

 Suhogás, sziszegés hallatszott, aztán kopogás és cuppanás, ahogy nyílvesszők özöne zúdult le rájuk. Emberkutyák dőltek jobbra, balra.

 A falkavezér sebesen forgatta Roedgar kardját, és áthatolhatatlan falat képezett maga előtt; sorra csapta félre a halálos vesszőket.

 – Vérkopó! Ezt hogy csinálod?!

 – Jó fegyver, gazda!

 Szerencséjükre a támadóik nem nyilaztak tovább; úgy gondolták, közelharcban is könnyedén elsöpörhetik a maroknyi ellenséget. Vagy talán arra gondoltak, hogy Roedgar még él, a támadók foglyul ejtették...

 ...s a nyilaik őt is megsebesíthetik.

 – Jönnek! – dörmögte Ércagyú, és két kézre fogta pallosát. – Ne add olcsón az irhádat, Boranjószág!

 – Olcsón? Én?... Heh! Kerítő vagyok. Keményen alkuszok. Jöttek!

 – Shadarrr! – sziszegte Ghotagrom, és az ágyékába maró, könnyfakasztó fájdalommal mit sem törődve még erősebben megismételte: – SHADARRR!

 Vörös energianyalábok vágódtak ki a Botból, és szétterjedtek előttük, mint két hatalmas tenyér, öt-öt villámujjal.

 – Shadarrr! – ordította a fájdalomtól a Kerítő. És csakaértis: – Shadarrr!... Shadarrr!... SHADARRR!

 Az élen vágtató lovasok közül jó páran felbuktak, a mögöttük érkezők beléjük rohantak; a lovasroham pillanatok alatt megtört, káosz és összevisszaság alakult ki.

 Más lovak alatt a Dogonok felszín alatti járatai szakadtak be, vagy a vágtató jószágok üregnyílásokba léptek, és lovasaik a nyakukat törték.

 De jöttek gyalogosok is, megszámlálhatatlanul.

 Nosza! – ordította Ércagyú, és az élen érkező mellvértes harcos alól combmagasságban kisöpörte a lábat. Aztán már lendült is a kardja, hogy kivédjen egy feje felé zúgó csapást.

 Vérkopó felvonyított, és a vörösen izzó varázskarddal a kezében szemberohamozott az ellenséggel. Falkája maradéka csaholva követte.

 Ghotagrom érezte, hogy Grooms Csatabotja belőle táplálkozik, az ő életének energiáját emészti, azt alakítja át villámokká...

 ...s bár ereje végén járt, mégsem volt más választása.

 Az utolsó csöppet is ki kellett facsarnia saját testéből.

 – Shadarrr! – krákogta, nyögte, csikorogta újra meg újra. – Shadarrr!... Sha... Shadarrr... aaahhh... Shad... Sha... SHADARRR! A villámok egyre haloványabbak lettek, de még mindig úgy csapkodtak, mintha szemük lenne. Már nem gyilkoltak, nem égették szénné az ellenséget, de akit eltaláltak, azt lezsibbasztották, lebénították, megakasztották a mozgását. És ezek a tétova pillanatok épp elegendő időt hagytak Ércagyúnak meg az emberkutyáknak, hogy levágják, learassák a megingókat.

 – Shadarrr!... Shadarr... Sh... ssss... Sh... ...Shadarr! – Ghotagrom már a földön fetrengett volna, ha nem kapaszkodik Grooms Csatabotjában. – Shadarr!

 Már alig volt öntudatánál, azt sem tudta, miféle káosz kavarog körülötte. Várta a megváltó halált.

 – Shad... shad...

 Nem bírta kimondani a varázsigét. Térdre rogyott.

 Tudta, hogy itt a vég.

 Groomsnak legyen hála!

...

Közben Soldron Seliar minden egyes varázslatára tucatjával hullottak az orkok, és úgy tűnt, a Káoszpüspök ereje oly határtalan, hogy akár egymaga is véghez tudja vinni akaratát: és valóban kiirt minden orkot.

 Ám ekkor megremegett a föld, és az égen eddig táncoló lángok kihunytak, nyomukban felragyogtak a csillagok... de aztán minden elsötétedett.

 A harcolók hirtelen a koromszín éjszakában találták magukat, a fegyverek zavartan lehanyatlottak... mindenki elképedve állt. Még maga az Átokúr is tétován leengedte a kezét.

 Ez meg... mi a...?

 A föld tovább morajlott és remegett, egyre hangosabban, egyre elementálisabban, mintha egy vulkán akarna kitörni. És valóban: a káoszpüspök által kirobbantott kráterek egyikének mélyén izzó világosság lobbant, lassan kiemelkedett, mindinkább élesebben, fényesebben ragyogott.

 A harcolók eltakarták a szemüket a vakító fényességtől, ami napot megszégyenítően izzott a fejük fölött.

 – GYERMEKEIM! – mennydörögte egy hang a magasból.

 – A Próféta! – kiáltotta bizonytalanul valaki, és ezt mások is felkapták, megismételték: – A Próféta! Próféta! Próféta... Mennydörgőszavú...

 Ám a nagy fényesség közepén az alak lassan, fokozatosan változni kezdett...

 ...és egy még ismerősebb alakot öltött.

 A Legfőbb Alakot!

 Az orkok szívét megérintette a végtelen áhítat, az isteni jelenlét.

 – Grooms! – suttogták megrendülten. Aztán már bömbölték: – Grooms! Grooms! Grooooooooms!

 – Szemfényvesztés! – zúgta Soldron Seliar a magasból, és féreghúzta felhőhintaja lejjebb ereszkedett. – Hányszor kell még a földbe döngöljelek, arcátlan sarlatán?!

 A Halálúr a legerőteljesebb, leghatásosabb varázslatára készült; egymásra lapolni két létsíkszakaszt, elporlasztani, dezintegrálni egy köbmérföldnyi területet, annak minden tartozékával; benne a hamis prófétával és közvetlen híveivel.

 De nem talált hozzá egyetlen mákszemnyi esszenciát sem!

 Az összes esszencia – mind, mind, mind – ott kavargott a fénykavalkádban lebegő, hatalmas ork testében.

 Ő maga volt a megtestesült esszencia.

 Az igavonó férgek szétfoszlottak. A felhőhintó elpárolgott. Soldron Seliar zuhanni kezdett.

 Próbált varázsolni. Elteleportálni, más dimenzióba átlépni... ...vagy legalább tollpihevarázzsal lebegéssé fékezni zuhanását... ...ám még ehhez sem volt elegendő esszencia.

 A Halálúr zuhant. Ám még ekkor sem aggódott. A mágikus varázshéj nem enyészett el; ehhez nem kellett plusz esszencia, kitartott megújítás nélkül is.

 Ha lezuhan, hát lezuhan; csúnyán meg fogja ütni magát... ...de nem hal meg. Megoltalmazza a varázshéj.

 Ezt remélte Soldron Seliar.

 Csalatkoznia kellett.

 Mielőtt a talajhoz csapódott volna, megnyílt alatta a föld, és vöröses izzás vetült a koromfekete égre. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, a Káoszpüspök a semmiben lebeg, ám hirtelen sötét polipkarok nyúltak fel érte, megragadták a combjánál, a derekánál, körülfonták a mellkasát, és alárántották a mélybe.

 A föld már rég összezárult fölötte, de az iszony sikolya még percekkel később is ott visszhangzott...

A fényes, isteni jelenés lassan, fokozatosan növekedett és emelkedett. Az orkok vadul harsogták nevét:

 – Grooms! Grooms! Grooms! Grooms! Grooms!

 – TIÉTEK EZ A VILÁG! – mennydörögte az Orkok Istene. – VEGYÉTEK EL!

 – Grooms! Grooms! Grooms! Grooms! Grooms!

 A fényben izzó alak ekkor, mint egy üstökös elszáguldott a ragyogó csillagok közé, és eltűnt a bámuló szemek elől.

 Azonban utolsó szava továbbra is ott rezgett minden ork lélekben: VEGYÉTEK EL!

 Az orkok megilletődve nézték az eget, mintha maguk sem hinnék el, mi történt.

 – Ez a mi világunk! – ordított fel Csonkoló Ragon. – Grooms nekünk adta! Gyerünk! Vegyük el!... Murat shakarr!

 – Murat shakarr!

 Orkok tízezrei visszhangozták a csatakiáltást, majd szemükben olthatatlan, fanatikus tűzzel rontottak az embersereg maradékára. Se isten, se ember nem állhatott meg ellenük...

 ...főleg ember nem.

...

Valami történt! Ghotagrom úgy érezte, mintha agyában sorra elpattantak volna a hajszálerek, és a szivárgó langyos vér selymes, simogató közegbe vonta volna koponyája felforrósodott belsejét. Ez a vér a szemére is lecsorgott, elhomályosította, elfüggönyözte fókuszálatlan látását.

 A fájdalom, mely belülről marcangolta testét, tompa sajgássá szelídült. Ereiben bőséggel zubogott a vér, csüggedt izmaiba visszatért az erő.

 Isteni jelenlét töltötte be testét!

 Nem, nem olyan volt ez, mint amikor a groovetter alatt megtapasztalta istene érintését...

 ...annál ezerszerte erősebb élmény.

 – Ghoomsz! – sziszegte Ghotagrom engedelmesen. – Hű colgád kécen áll...

 – Boranjószág! – bömbölte Ércagyú két borzalmas csapás között. – Hagyd most ezt a kurva imát! A villámokat szórjad!

 – Szataaa! – harsogta a Kerítő új élettel telten, és azt hitte, minden eddiginél vaskosabb, erőteljesebb energianyalábot bocsájt majd útjára a Rubinszem.

 De nem!

 Grooms Csatabotja már nem szórt villámokat.

 – Szataaa! – üvöltötte Ghotagrom. – Szataaaaa!

 Semmi.

 A Kerítő ekkor döbbent rá, miért nem tudja rendesen megformálni a varázsigét. A lángoló sátor fényénél megpillantotta árnyékát; hoszszúkás krokodilfeje volt, és tüskés krokodilfarok támasztotta meg hátul – mintegy harmadik lábként –, hogy hanyatt ne essen!

...

Soha, soha ezelőtt meg sem álmodta, hogy ő is azon kiválasztottak közé tartozhat, akik erőállatot hordoznak a lelkükben. Bujálkodásban gazdag harminc éve folyamán a benne lakozó krokodil egyetlen egyszer sem bukkant elő, legfeljebb borgőzös, atavisztikus látomásaiban és álmaiban.

 – Szataaaaa! – sziszegte kétségbeesetten. De bárhogy próbálta is, nem bírta normálisan megformálni a szavakat. – Sza-ttttaaaa... Nem jöttek villámok.

 De jött a vörös ködfüggöny. Ghotagrom agyára.

 A krokodilfejű Kerítő elvesztette minden valóságérzékét. Immár semmi más nem létezett számára, csak a pusztítás, a gyilkolás. Ha már varázslásra nem tudta használni Grooms Csatabotját, bunkóként forgatta.

 Pillanatokon belül ott termett Ércagyú mellett, és iszonyatos csépelésbe kezdett a Bottal. Egy ütéssel három-négy kerint is levert, elsodort. És nem csak azért, mert az erőállata megsokszorozta erejét, de amiatt is, mert Grooms Csatabotja több mázsás súlyú volt!

 Ércagyú, akit szorongatott helyzetből menekített ki a tornádóként érkező Ghotagrom, hálásan pillantott oda.

 – A legjobbkor, boranjóóóó... jóóókurvaanyádat! – Levegő után kapkodott. – Te meg miféle hüllőállat lettél?!

...

Még az erőállat sem fáradhatatlan; se nem sebezhetetlen. Aranykéz Ghotagrom hihetetlen pusztítást vitt végbe Grooms Csatabotjával és agyaraival. Körülötte halmokban álltak a leölt kerinek tetemei, de a többiek még vadabb elszántsággal próbáltak áthatolni a krokodilfejű ork szörnyeteg védelmén. És egyre több akadt, akinek ez sikerült.

 Ércagyú sebzett medveként bőgött és hadakozott Ghotagrom mellett. Remekül kiegészítették egymást. Ha a Kerítő lankadt, a nagydarab Vascsizma kétszeres erővel küzdött, majd pedig, amikor az ő ereje fogyott el, ismét a krokodilfejű szörnyeteg lendült támadásba, és senki nem állhatott meg borzalmas csapásai alatt.

 Újra jöttek nyílvesszők is, egyaránt sebezve védőt és támadót. Ghotagrom hármat is hordozott már a testében, de nem is érzékelte. Viszont Ércagyú térdre rogyott, amikor egy alattomos vessző a jobb combját verte át.

 A kerinek olyan vérszomjjal rontottak előre, mint kiéhezett farkasok a sebzett szarvasra.

 Ghotagrom egy oldalról beugrató Kerin Vágtatót csapott le oly irgalmatlan erővel, hogy ló és lovasa egyetlen húsmasszává lapult a tetemek kupacán, de újabb Vágtató jött lándzsával, és emiatt nem tudta védelmezni társát.

 Ércagyú viszont még térdelve is vitézül védte magát. Irgalmatlan, vízszintes csapással teremtett magának teret; majd' tucatnyi lábat tört el.

 Újra felállt.

 De hamarosan megint összeesett – és már nem érzett magában erőt a talpraálláshoz. Térdre rogyva harcolt tovább... és testén gyűltekgyűltek, sokasodtak a sebek.

 Ghotagrom egyre messzebbre sodródott társától, és már már az ő ereje is vészesen megfogyatkozott. Jobbra csapott, balra csapott... ...a szart is kiverte ellenfeleiből...

 ...néha szó szerint is...

 ...de csak jöttek, jöttek, jöttek, jöttek, jöttek, számlálhatatlanul.

 – Krokodiljószág! – bömbölte Ércagyú. – Elvezet volt melletted küzdeni... de már látom a Pokol kapuját!

 – Hadd nyitva aszt a kaput, teszvéé'... én issz megyek rögveszt!

...

Ércagyú már az utolsókat csapkodta. Ghotagrom zihált, ájulással küszködött; érezte, ahogy erőállata haldoklani kezd kimerült testében. Már nem vetett krokodilárnyékot. Csupán ork volt; csapzott, elcsigázott, halálra vágyó Kerítő.

 Mindennek vége!

 Vagy mégsem??

 Már az imént is hallani vélte. Csak nem hitte!

 Tébolyító, fejhangú vijjogás tört át az eszméletvesztés határán imbolygó ork tompa hallásán:

 Híjj, híjj, híj!!!

 Ércagyú már a földön hevert. Hanyatt. Véreres szemével az eget bámulta, rózsaszín nyálat fröcsögve tátogott.

 Ghotagrom zavartan eszmélt: körülötte csapások zuhogtak, de nem ő osztotta azokat...

 ...és nem is ő kapta.

 Mi ez?! Mi történik?!

 A kerinek úgy hullottak a közelében, mint levelek a fákról, őszidőben...

 Ekkor meglátta a serényen vijjogó alakot: tömzsi, nagyhasú ork volt, pofája sávosra meszelve, pálmarost övén emberi koponyák csüngtek, csuklóján és bokáján orkagyarból fűzött perecek fityegtek. Kezében rettentő súlyú, vasszögekkel kivert bunkósbotot forgatott játszi könnyedséggel.

 És Mögötte hasonlóan brutális külsejű vadak tomboltak. Kannibálok.

 Hátba támadták, verték a döbbent kerineket.

 – Agyvelő Rog'hoag! – krákogta Ghotagrom. – Hogy... hogy a... hogy a Grooms...

 A Fekete Karmúak hadifőnöke zabolátlan őserejével pillanatok alatt megtisztította Ghotagrom körül a terepet, majd egy lélegzetvételnyi szünetben barátságosan rávillantotta sárga agyarait a még mindig térdelőre.

 – Soha jobbkor, mi, Kerítő? – Böffentett. – Hát itt vagyunk, a Fekete Karmok...

 – Újra vissza... a Szövetségbe?

 – Fffagh bele, a Szövetség összes seggébe! – A festett arcú Fekete Karmú öblösen felröhögött, majd irgalmatlan csapásokat mért két óvatlan kerinre. Szöges bunkósbotján agyvelőcsimbókok fityegtek. – Bosszúért jöttünk! Szétlapítjuk azokat, akik feldúlták a dzsungelünket, legyilkolták asszonyainkat, kölykeinket!

 Azzal szörnyű bunkóját a feje fölé emelte, meglengette, és felvijjogott:

 – Híjj, híjj, híjj!

 – Híjj, híjj, híjj! – felelt kiáltására sok-sok ezernyi torok.

 És több tízezernyi rohamozó láb dobogása hallatszott.

 Ghotagrom az Ereklyére támaszkodott, és megpróbált felegyenesedni. Hamvába holt kísérlet volt ez. Elvágódott, pofára zuhant. Körülötte furcsán visszhangzott a világ.

 – Neked most véged, Kerítő – harsogta szenvtelenül Agyvelő Rog'hoag –, de ne félj, cimbora, tested darabjait legnagyobbjaink falják majd magukba, hogy köztünk örökké élj!

 – Fffffaaaaaaagh...

 – Bosszút zabálunk érted! Híjj, híjj, híjj!... Aki ember orkra kezet emel, az a Fekete Karmokkal találja szemben magát! És velünk nagyon nem jó kikezdeni, Kerítő... de nagyon nem ám!