 42. FEJEZET 

Mott és Roden visszahajtotta a hintót Farthenwoodba. Harlowe ott utazott mellettem, Fink pedig vele szemben foglalt helyet. A lábamat – amit sejtésem szerint a Libethben fellelhető összes felesleges takaróba belebugyoláltak – a szemközti ülésen pihentettem. Akár még egy földrengés is megrázhatta volna Carthyát, a lábam azt is alig érezte volna. 

Az út nagy részét csendben tettük meg. Ezt szerettem Harlowe-ban. Meg sem próbálkozott felesleges csevegéssel vagy szellemeskedéssel, és sokszor megelégedett azzal, hogy csak figyelje a körülötte lévő világot. Vele ellentétben Fink úgy tűnt, szinte küzd a késztetéssel, hogy beszéljen, hogy szabadjára engedje a benne megrekedt energiát. De valaki biztos megfenyegethette, mert valahányszor csak rám nézett és kinyitotta a száját, ismét becsukta, és visszafordult az ablak felé. 

Már besötétedett, mire megérkeztünk Farthenwoodba. Fink az út nagy részét átaludta, és még arra sem ébredt fel, mikor megállt a kocsi. A királyi hintó már ott várt ránk.

Tobias szinte rögtön elénk sietett, hogy köszöntsön minket. Felszisszent, amikor sebes arccal és sínbe tett lábbal kászálódtam elő, de legalább merészen megpróbálkozott egy meggyőző mosollyal. Mindezt aközben, hogy gyanakodva méregette Rodent, de úgy voltam vele, hogy Rodennek ezt egy darabig mindenképpen el kell majd viselnie. Amúgy meg tudtam, Tobias majd úgyis túlteszi magát a dolgon, amint elmagyarázzuk neki, mi is történt. 

– Úgy néz ki, mégiscsak tanár lesz belőled – mondtam Tobiasnak, ahogy elhaladtunk mellette. – Az első diákod ott húzza a lóbőrt a hintóban. Sok szerencsét hozzá! 

Tobias összehúzta a szemöldökét, majd kétkedve bepillantott a hintóba. 

– Ha nem túl nagy probléma, akkor lenne még egy kérésem – mondtam. – Szükségem van még egy helytartóra. Kérlek, fogadd el, Tobias! 

A szeme kikerekedett.

– Nekem ajánlod fel a pozíciót? Tényleg? 

– Most köszönd meg! Mert nem sok időt kell majd eltöltened ezekkel az idiótákkal ahhoz, hogy megbánd, elfogadtad. 

– Akkor most köszönöm meg neked, felség. – Tobias megcsókolta a király gyűrűjét, majd átadta nekem. – Hoztam váltás ruhát, hogy ismét önmagam lehessek. Számodra is van itt egy öltözet, bár nem igazán tudom, hogy fogjuk ráhúzni a nadrágot a lábadra. 

– Majd kitalálok valamit. Mi van a hercegnővel? Itt van ő is? 

Tobias bólintott. 

– Azt mondta, ha beszélni akarsz vele, akkor bárhol hajlandó találkozni veled, ahol csak szeretnéd. – Elindultam előre, mire még hozzátette: – Sok időt töltöttem vele ezen a héten. Őszintén törődik a sorsoddal. 

– Jó lenne, ha valaki elő tudna keríteni némi ételt. Éhen halok – mondtam, elengedve a fülem mellett, amit Amarindáról mondott. – El fog tartani egy darabig, míg átöltözöm, de megkérnéd, hogy csatlakozzon hozzám, amint végeztem? 

Közel egy órába telt, mire felöltöztem, és készen álltam arra, hogy fogadjam a kis ebédlőben. Nem engedtem Tobiasnak, hogy még az előtt bekísérje, hogy a lábamat rendesen kitámasztottuk volna az asztal alatt. Ám biztosan tudhatott az állapotomról, mert legelőször a velem szemben álló székre pillantott. És még az előtt leült arra a székre, amit Tobias kihúzott neki, hogy lett volna időm felállni, és rendesen köszönteni, már ha képes lettem volna ezt megtenni, természetesen. 

Ma este egyszerű ruhát viselt – kék pamut mellényt és kék csíkos szoknyát egy fehér ing fölött. Meleg árnyalatú, barna haja vízesésként omlott alá a hátára, és egy fehér szalagot kötöttek bele. Bármi is volt számomra, azt nem tagadhattam, hogy gyönyörű. Még egy vászonzsákba öltözve is megfordulnának utána az emberek. 

Amarinda kezdte a beszélgetést.

– Mit műveltél a hajaddal? 

Furcsának találtam, hogy bár tele voltam vágásokkal és zúzódásokkal, nem is beszélve a lábam igencsak feltűnő sérüléséről, úgy döntött, hogy pont a hajamra tesz megjegyzést. Aztán rádöbbentem, hogy valószínűleg pont az volt ezzel a szándéka, hogy anélkül jelezze, hogy látja, milyen állapotban vagyok, hogy felhívná a figyelmet arra, mennyire borzalmasan is nézek ki. Úgyhogy elvigyorodtam.

– Kis kihívás elé akartam állítani az udvari fodrászt. 

– Nagyon figyelmes dolog a részedről, hogy mindig kitalálod, hogyan is szórakoztasd a szolgálóidat. 

– Ő már csak ilyen jó ember – mondta Tobias. 

Amarinda rámosolygott.

– Légy büszke Tobiasra! Nagyszerű munkát végzett a távollétedben. Azon a napon, mikor a helytartóknak szavazniuk kellett volna a régenskérdésről, küldött nekik egy tízoldalas tanulmányt, amiben részletesen elmagyarázta, hogy mindössze tizennyolc helytartóval a döntésük nem lenne jogerős. Briliáns volt! 

– Köszönöm, hölgyem! – mondta Tobias. 

– Akkor hát elhalasztották a szavazást? – kérdeztem. 

Amarinda megrázta a fejét.

– Nem is lesz szavazás. Te vagy Carthya egyetlen uralkodója. 

Becsuktam a szememet, ahogy elöntött a megkönnyebbülés. Aztán, Tobiasra pillantva, megkérdeztem: 

– Hogyan hálálhatom meg neked ezt valaha is? 

– Csak ígérd meg, hogy sosem teszel velem még egyszer ilyet! Nem akarlak megsérteni, Jaron, de nem akarom a te életedet élni. Még zárt ajtók mögé bújva is éppen elég ízelítőt kaptam abból, mennyire borzalmas is tud lenni. 

– Próbált bárki is megölni, amíg távol voltam? 

– Nem. 

– Akkor még csak bele sem kóstoltál rendesen. Most magunkra hagynál minket? 

Miután Tobias meghajolt és távozott, Amarindához fordultam. 

– Te küldted Imogent a kalózokhoz. 

Ahogy lassan bólintott, hajának egy tincse előrezuhant.

– Nagyon hosszan elbeszélgettünk, mielőtt elhagyta volna a kastélyt. Elmondtam neki, amit tőled tudtam a támadásról. Imogen biztos volt benne, hogy el fogsz menni a kalózokhoz. Felajánlotta, hogy akkor majd ő is elmegy oda, mert ha bárki rá tud venni, hogy gondold meg magad, az ő. Vagy ha ez nem sikerülne neki, akkor legalább tud rád vigyázni. 

– Meg kellett volna neki tiltanod, hogy odamenjen. 

– A napnak is megtilthatnám, hogy felkeljen, de akkor is megtenné. Így is, úgy is utánad ment volna, Jaron. 

– És mi a helyzet veled? Borzalmas helyzetben hagytalak. 

– Nem igazán. – Hosszú pillái megrebbentek, majd így folytatta: – Az én szerepem ebben jelentéktelen volt. 

– Semmi sem volt jelentősebb annál, mint hogy valaki tovább ügyeljen Carthyára. Amúgy pedig veszélybe sodortalak. Mott már előrement, hogy tájékoztassa Kerwynt Gregor árulásáról. – Ahogy ezt meséltem, alig néztem rá. Gregor volt a legközelebbi barátja. – Leginkább amiatt aggódtam, hogy mi lesz veled, ha nem térek vissza. 

– Ha bármilyen veszély fenyegetett volna, Gregor megvédett volna. Bármit is tervezett veled kapcsolatban, attól még megbizonyosodott volna afelől, hogy biztonságban vagyok. – Lesütötte a szemét. – Azt hiszem, úgy gondolta, hogy amint trónra kerül, engem is megkaparint majd, mint feleséget. 

– Jól gondolta? 

Amarinda összehúzta a szemöldökét.

– Semmilyen körülmények közt sem fogadtam volna el őt. Szerinted képes voltam ennyi időt eltölteni vele anélkül, hogy rájöttem volna, milyen is valójában? 

– Akkor tehát tudtad? 

– Nem pontosan. De gyanakodtam. Miután meghalt a családod, észrevettem az apró kis jeleket, amik a hűtlenségére utaltak. Úgy döntöttem, hogy összebarátkozom Gregorral, abban a reményben, hogy egy ilyen közelebbi kapcsolat segítségével majd találok ellene valami terhelő bizonyítékot. Csakis azért vittem Connernek aznap vacsorát, mert Gregor javasolta. Azt hiszem, így tett próbára, hogy ki mellett is állok igazán: mellette vagy melletted. 

– És ezzel majdnem sikerült is elérnie a célját. Készen álltam kikiáltani téged árulónak. – Annak gondolatára, hogy mennyivel rosszabbul is végződhettek volna a dolgok, kirázott a hideg. – Olyan sokat kockáztattál! Miért nem mondtad el egyszerűen nekem? 

Amarinda kihúzta magát.

– Még azt is alig bírtam elmondani neked, hogy mennyi az idő anélkül, hogy véget ne vetettél volna a beszélgetésünknek. Amúgy pedig ő volt a kapitányod. Nem akartam olyan vádakkal járulni eléd, amit nem tudtam bizonyítani. Aztán a gyilkossági kísérlet után minden olyan gyorsan történt. Késő éjszaka próbáltam beszélni veled, de az ajtódnál álló őrszemek azt mondták, hogy kiszöktél, és senki sem tudja, merre lehetsz. Aztán másnap reggel már korán távoztál. 

Ezt hallva hátradőltem a székemben, és elkuncogtam magam.

– Éppen most vallottam be, hogy olyan titkot rejtegettem előled, ami majdnem az életedbe került – mondta Amarinda, fejét értetlenül oldalra döntve. – Azt hittem, ez fel fog dühíteni, nem pedig szórakoztat. 

– Csak magamra haragszom – sóhajtottam. – Mottnak végig igaza volt. Bolond vagyok. Tudtam a Gregorral való barátságodról. És ezért veled sem voltam hajlandó beszélgetni. Ha nem vagyok ilyen csökönyös, talán minden sokkal egyszerűbb lett volna. 

– Ó! – Amarinda félénken elmosolyodott. – Már az is kész csoda, hogy te meg én találtunk valamit, amiről el tudunk beszélgetni. 

– Nos, nem igazán. Imogen folyton arra kért, hogy rendezzem veled a kapcsolatomat, de nem voltam rá hajlandó. Minden probléma kettőnk közt csakis és kizárólag az én hibám. 

Amarinda összeszorította az ajkát, majd így szólt:

– Hallottam, hogy Imogen hátramaradt Libethben. 

– Igen. 

– Gyűlölsz, amiért én nem ő vagyok, amiért egy nap majd el kell venned? 

Egy hosszú pillanatig csak bámultam őt, majd, nagyon is illetlen módon, ismét prüszkölve felnevettem. Amarinda szeme megvillant, és tekintetébe egy szempillantás múlva fájdalom költözött.

– Bocsáss meg! – mondtam. – Csak én is majdnem ugyanezt akartam neked mondani egész idő alatt, csak nem mertem. – Mielőtt megszólalhatott volna, még hozzátettem: – Gyűlölsz? Mert nem vagyok a bátyám, és amiért egy nap majd hozzám kell jönnöd? 

Ajka nagyon lassan mosolyra húzódott, majd megértően bólintott, és intett a kezével, ami az enyémhez ért. Vissza akarta húzni, de én megragadtam, és csak fogtam, kapcsolatunk és annak jeleként, hogy mostantól majd együtt állunk a problémák elébe. Amarinda előbb ökölbe szorította a kezét, ám lassan megnyugodott, és a kezem köré fonta az ujjait. Előtte még soha senki kezét nem fogtam, legalábbis nem így. Ez egyszerre volt nagyszerű és rémisztő. 

– Én elengedem őt – mondtam. – És arra kérlek, hogy te is engedd el a bátyámat. 

Amarinda lassan bólintott.

– Barátok vagyunk, Jaron? 

– Azok. 

Másik kezével Amarinda végigsimított az alkaromon, ott, ahol a kalózok beleégették jelüket a bőrömbe. A seb még mindig vörös és érzékeny volt, ám valahogy mégsem fájt, ahogy megérintette.

– Lehet, hogy idővel majd elhalványul – mondtam –, de sosem fog eltűnni. 

– Nem is lenne szabad eltűnnie. Ez most már a múltad része. Amit tettél, az Carthya történelmének része. 

– Attól még majd megpróbálom rejtve tartani, amikor csak tehetem. 

Amarinda megszorította a kezemet.

– Nem szükséges ezt elrejtened. Mint ahogy előlem sem kell elrejtened semmit sem. 

Ezt ismét csend követte, ami legalább kevésbé volt kellemetlen, mint az előbb. A keze olyan puha volt, mire eltűnődtem, hogy vajon az enyém meg nem túl durva-e ahhoz, hogy az érintésem kellemes legyen számára. Reméltem, hogy én magam nem váltam túl durvává számára. 

Végül elvigyorodtam és így szóltam:

– Nem eszem meg a húst, ha túlfőzték. – Összezavarodva felpillantott rám, mire hozzátettem: – Gondoltam, jobb, ha ezt tudod, most, hogy már barátok vagyunk. 

Amarinda mosolya kiszélesedett.

– Szerintem igazságtalanság, hogy a nők nem hordhatnak nadrágot. Sokkal kényelmesebbnek tűnnek, mint a ruhák. 

Felkuncogtam.

– Pedig nem azok. Úgy érzem, a divat minden évben kitalál valami újdonságot, amit hozzá kell adnom a ruhatáramhoz. 

– Csak úgy, mint nekem még egy alsószoknyát a ruhámhoz. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt: – Viccesnek találom, mikor gorombán viselkedsz a szakáccsal. Ezt nem lenne szabad beismernem, de amikor feldühíted, az arca olyan hihetetlen árnyalatokat vesz fel, és semmit sem tud ez ellen tenni. 

– De. Például túlfőzheti a húsomat. 

Ezúttal felkacagott, és még a kezemet is megszorította. Ismét csend telepedett közénk.

– Nem fogok úgy uralkodni, ahogy az apám – mondtam kis idő elteltével –, és sosem várhatod el tőlem, hogy olyan legyek, mint a bátyám. De a tőlem telhető legjobb módon fogom kormányozni az országot, és remélem, ez elég lesz ahhoz, hogy egy napon büszke királynévá tegyelek. 

– És mi a helyzet ezzel a nappal? – Mikor rám mosolygott, egyértelművé vált, hogy valami megváltozott köztünk. – Jaron, büszke vagyok arra, amit Carthyáért tettél, büszke arra, hogy rám merted bízni az uralkodást, amíg távol voltál. És arra is büszke vagyok, hogy most itt ülhetek melletted. Még nagy tettek várnak ránk. 

És most először, amióta csak király lettem, hittem neki.