 12. FEJEZET 

Egyedül végiglovagolni Carthya földjén olyan volt, mintha kiemelkedtem volna egy mély medencéből. Minden egyes lélegzettel egyre elevenebbnek éreztem magamat, ahogy a szabadság minden pillanatát magamba szívtam, amit csak tudtam. A hűvös szél az arcomat simogatta, és lágyan köszöntött, valahányszor csak utam alatt megváltozott körülöttem a táj. Carthya még éjszaka is gyönyörű volt. A fáink büszkén és magasra nőttek, miközben a kanyargó folyóktól és patakoktól zöldek voltak a mezők, és termékenyek a földek. Nem volt rejtély, hogy az országok, akikkel határainkon osztoztunk, miért méregettek minket olyan irigyen. 

Ám nem számít, milyen boldognak is éreztem magam, nem kedvtelésből lovagoltam ki. Bár a telihold mutatta az utamat, azért még figyelnem kellett, merre is megyek. Nem engedhettem meg magamnak, hogy megsebezzem Rejtélyt, itt nem. Annak pedig mindig megvolt a veszélye, hogy a fás területek közelében tolvajok tanyáznak. Senki sem számított arra, hogy ilyen késő éjjel utazóba botoljon, ami nekem kedvezett. Ugyanakkor viszont én sem tudhattam, hogy mikor számítsak rájuk. Nem féltem, viszont igencsak óvatos voltam. Nagyon nem hiányzott, hogy bármi is hátráltasson. 

Annyira hajtottam Rejtélyt, amennyire csak bírta. Már csak négy óra volt hátra addig, amíg a hajnal első sugarai megjelennek a horizonton. Még az éj leple alatt át kellett szöknöm az aveniai határon. Jó esélyem volt rá, hogy időben odaérjek. Rejtély gyors és erős ló volt, és alig volt nálunk poggyász. Mindössze egy kard volt az oldalamra csatolva, egy tőr a derekamnál, és egy kis táska, benne némi étellel és pár maroknyi garlinnal, amit a kastély kincseskamrájából hoztam. 

Ahogy egyre távolabb kerültem Farthenwoodtól, a csillagok lassan elmozdultak az égen. Eltűnődtem azon, hogy Mott vajon meddig fog aludni. Valószínűleg késő reggelig. Meg fogja érezni magán az altatópor hatását, és rögtön tudja majd, hogy rászedték. Mióta király lettem, senki sem mert szemtől szembe szidni engem, de semmi kétségem sem volt afelől, hogy mikor majd holnap Mott ellenőrzi a szobámat, és üresen találja, az ördög szótárában található összes kifejezést használni fogja. Aztán majd megtalálja Tobiast. Reméltem, hogy Tobiasnak sikerül meggyőznie Mottot, hogy azt tegye, amire kértem. Nem, ez több volt egyszerű reménynél. Szükségem volt rá, hogy Mott engedelmeskedjen. 

Kevesebb mint félórányira voltam a határtól, mikor először meghallottam, hogy valami baj van. Féktelenül ordibáló férfiakat hallottam, és egy nő sikolyait. Céltalanul trappoló lovakat. A távolban lobogó fáklya fényét láttam. Előhúztam a kardomat, és a hangok irányába fordítottam Rejtélyt. 

A sikoltozásnak hirtelen vége szakadt, és mindenki elcsendesedett egy pillanatra, majd egy férfi felkiáltott:

– Ott van még egy! 

Ekkor már elég közel voltam ahhoz, hogy ki tudjam következtetni, mi folyik ott. Több férfi is jelen volt, mindannyian aveniai akcentussal beszéltek, és mindannyian fel voltak fegyverkezve. Az egyik férfi észrevette, hogy feléjük közeledem, és kivált a csoportból, hogy megtámadjon. A kardját könnyedén blokkoltam a sajátommal, majd mélyen belevágtam a karjába. A férfi felordított, majd eltűnt a sötétben. 

Úgy tűnt, a többiek nem tudják, mihez is kezdjenek, talán azért, mert meglepődtek, hogy rajtakaptam őket, vagy talán azért, mert olyan gyorsan legyőztem az első támadót. Én viszont egyáltalán nem haboztam. Előrevágtattam, és hátba szúrtam egy másik férfit a kardommal. 

Erre a többi lovas összevissza utasításokat kezdett kiabálni, bár abban egyetérteni látszottak, hogy nem engedhetnek megszökni. Elég botor gondolat volt a részükről, hogy azt hitték, a menekülés eshetősége bárhol is felmerült a terveim közt. Körém gyűltek, és megpróbáltak visszaszorítani a sűrű bokrok közé. Ehelyett azonban elindultam előre, azt a férfit véve célba, aki a fáklyát tartotta, mivel ő így csak egy kézzel tudott harcolni. A férfi arcán egyenetlen sebhely futott végig, és valahogy minél közelebb kerültem hozzá, annál ocsmányabbnak tűnt. Sikerült jól megsuhintania a kardjával, de a hasamnál érzett csípős fájdalommal nem is foglalkozva visszafordítottam felé Rejtélyt. Kardommal hatalmas erővel rácsaptam az övére, mire mind a penge, mind a fáklya a földre zuhant. Ismét felé böktem, és bár nem tudtam, hol találtam el, éreztem, hogy a kard jó mélyre szaladt. 

Egy másik férfi odaügetett mellém, és lovát nekivezette Rejtélynek, de Rejtély sokkal erősebb állat volt, ezért a támadó lova megbotlott. Megfordultam, és megvágtam a lábát, mire az fájdalmasan felordítva eltávolodott tőlem, majd a társai után menekült a sötétségbe.

A hátam mögött megreccsent egy faág, mire én, a kardomat készenlétben tartva, megfordultam. Ismét csend töltötte meg a levegőt, ám nem voltam egyedül. Leszálltam a lóról, majd a kantárnál fogva a bokrokhoz vezettem Rejtélyt. Aztán egy hirtelen mozdulattal elengedtem a kantárt, benyúltam a levelek közé, és egyenesen a pengémhez rántottam azt, aki a bokorban rejtőzködött.

– Kérem, ne bántson! 

Meglepetten hátrahőköltem. Csak egy gyermek volt az, egy kislány, aki nem lehetett több hat- vagy hétévesnél. Majdnem a mellkasomig ért, és világosszőke haja volt, ami a háta közepét verdeste. Egyszerű pamut hálóruhát viselt és mezítláb volt; valószínűleg egyenest az ágyából rángatták ki, hogy megpróbálhasson elmenekülni. 

Rögtön leengedtem a kardomat, és leguggoltam mellé.

– Minden rendben. Most már biztonságban vagy! De mit keresel idekinn? – Túl sötét volt ahhoz, hogy biztos legyek a dolgomban, de nem tűnt sebesültnek. – Jól vagy? 

Megfogta a kezemet, és kicsit távolabb vezetett, egy magas szilfa tövéhez. Egy nő, aki a kislány anyja lehetett, ott feküdt a földön. Olyan felületesen és erőlködve lélegzett, hogy tudtam, megsebesült. Biztos ő volt az a nő, akinek a sikolyai idevonzottak.

Letérdeltem mellé, és sebek után kutatva megtapogattam a hasát. Mikor megérezte a jelenlétemet, kinyitotta a szemét, és megragadta a kezemet.

– Ne is próbálkozzon! – suttogta. – Túl súlyos. – Carthyai akcentusa volt. Az én népemhez tartozott. 

– Ki tette ezt? – kérdeztem. 

Kis időre becsukta a szemét, és már azt hittem, nem is fog válaszolni. Aztán mégis újra kinyitotta, és motyogva így szólt:

– Nem származhat erről a vidékről. Akkor tudná, mi folyik itt. 

– Nem innen származom. 

Bólintott.

– Aveniai tolvajok. Éjszakánként átlépik a határt, hogy ellopják a marháinkat, vagy kiüldözzenek minket az otthonainkból. 

Megráztam a fejemet.

– Hogy lehet, hogy erről senki sem tud Drylliadban? A király… 

– Eckbert halott. Nem hallotta? És amúgy is, már hónapokkal ezelőtt tudta, hogy mi folyik itt. – A háta megfeszült, és elakadt a lélegzete. Megtámasztottam a kezemmel, hogy segítsek neki tartani a súlyát, mire megéreztem a vére melegét. Olyan sok volt a vér! Túl sok ahhoz, hogy ezt túlélhesse. Egyre nehezebben lélegzett. – A férjem… megölték őt. Nila… Vigye el őt a nagyapjához… Libethbe. 

Nila aprócska kezét a vállamra helyezte. Libeth innen északra volt, és órákat veszítettem volna azzal, ha kitérőt teszek arra. Ezenfelül pedig úgy terveztem, hogy minden várost elkerülök. Túl nagy lett volna az esélye, hogy valaki felismer, vagy hogy nyomokat hagyok magam után, amiket követve Mott megtalálhat, ha végül úgy dönt, hogy utánam ered.

Nila anyja ismét felemelkedett, és a karomba csimpaszkodva megtartotta magát. 

– Kérem! – suttogta. 

– El fogom vinni oda, ígérem! – Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy vissza kell fordulnom. Mintha a szavaim megnyugvást jelentettek volna a számára, végül ellazult, becsukta a szemét, és elment. 

Nila letérdelt mellém, és megérintette az anyja vállát.

– Meghalt? 

Bólintottam, miközben újfajta düh ütötte fel bennem a fejét. Az apám tudott arról, hogy mi folyik itt? És mi a helyzet Gregorral és Kerwynnel? Miért nem szólt erről nekem senki sem? 

– Van egy orgonabokor ott, ahol a lovamat hagytam – mondtam Nilának. – Hozz annyit az anyukádnak, amennyit csak tudsz! 

Anélkül, hogy bármit is mondott volna, Nila felállt, és visszasétált Rejtélyhez, mialatt én a kezemmel és a tőrömmel sírt ástam a puha, tavaszi földbe. Több mint egy óráig tartott eltemetni Nila anyját, és miután az összes virágot a sírjára fektettük, Nilát magam mögé ültettem Rejtélyen, és elindultunk Libeth felé. 

Mire elértünk a város széléhez, az emberek már a földeken dolgoztak. Libeth csendes kis hely volt, mocsaras terület védte Aveniától, amit igazán egyik ország sem akart elfoglalni. Sosem jártam még csak a közelében sem, de megtetszett ez a város.

Nila nem tudta, hogy merre lakik a nagyapja, csak annyit, hogy nagy birtoka van, és hogy az emberek adtak neki a terményeikből fizetségként. Hangosan felnyögtem, mikor ezt elmondta nekem. Ez azt jelentette, hogy a nagyapja minden bizonnyal nemes volt. Egy azok közül a hasznavehetetlen előkelők közül, akiket ki nem állhattam. 

Eltűnődtem azon, hogy vajon részt vett-e a családom temetésén. Ha igen, akkor lehet, hogy még mindig Drylliadban volt. Nem tudtam, hogy miben is reménykedjek. Abban, hogy még ott van, vagy abban, hogy már hazatért? Mert ha már visszatért Libethbe a temetésről, akkor biztos, hogy fel fog ismerni. Azonban ha még Drylliadban volt, akkor meg mégis mihez fogok kezdeni Nilával? 

Pár órával korábban Nila végre kezdett álmosnak tűnni, úgyhogy magam elé ültettem, hogy tudjam tartani a karommal. Most, ahogy beporoszkáltunk a város apró főterére, kihúzta magát, és megdörzsölte a szemét.

– Emlékszem erre a helyre – motyogta. 

– Tudod, hogy merre lakik a nagyapád? 

– Nem. 

Megálltunk egy bódénál, ahol egy nő különféle húsokat árult. Rápillantottam egy darab sütni való húsra, mire önkéntelenül is eszembe jutott az az eset, mikor megpróbáltam ellopni egy ilyet, és majdnem sikerült megöletnem magam a hentessel. Nem éppen az volt életem legjobb ötlete. Mondjuk, sajnos, nem is az volt a legrosszabb.

– Ennek a kislánynak a nagyapját keresem – mondtam a standot vezető nőnek. – Azt hiszem, hogy… 

– Nila? – A nő kirohant a stand mögül, és kinyújtotta kezét a kislány felé, aki rögtön a karjai közé vetette magát. – Mégis mit keresel itt? – Aztán rám nézett, és összehúzta a szemét, amikor meglátta, hogy mindenemet mocsok és alvadt vér borítja. – Mi történt? 

– Ismeri a nagyapját? – kérdeztem. 

A nő bólintott, és rámutatott egy házra, ami a domb tetején, a város túlsó végében állt.

– Rulon Harlowe mester a nagyapja. 

Lecsusszantam Rejtély hátáról, és kinyújtottam a nő felé a kezemet, így ajánlva fel neki, hogy utazzon Nilával együtt a ló hátán. 

– Elvinne engem oda? 

Valaki, akit addig észre sem vettem, elfoglalta a nő helyét a bódénál. Aztán a segítségemmel a nő visszarakta Nilát a nyeregbe, majd maga is felült mögé.

Séta közben megpróbáltam minél többet megtudni a nőtől, de erre ő lepisszegett, és csakis Nilával foglalkozott. Úgyhogy végighallgattam, ahogy Nila elmesélte, mi történt a családjával. Abból, amit Nila elmondott, és amiket a nő kérdezett, ki tudtam szűrni, hogy Libethből több fiatal család is kiköltözött vidékre, hogy ott próbálja meg kiépíteni a saját gazdaságát, távol a nemesektől, akik megadóztathatták volna a földjeiket. Ahogy a gazdaságaik virágozni kezdtek, az aveniaiak elkezdték fosztogatni őket. Eleinte csak el-elloptak valamit – hol marhákat vittek el, hol terményeket. Mikor a földművesek elkezdtek védekezni, a támadások egyre agresszívebbé váltak. A dolgok elcsendesedtek, amíg tartott a tél, de amint olvadni kezdett a hó, a támadók visszatértek. Nila apját nyilakkal lőtték le, amíg az anyja elszaladt vele. Az anyját karddal leszúrták, nem sokkal az előtt, hogy előző este megérkeztem volna. Úgy tűnt, hogy a kislány fiatal kora ellenére már túl sok halált látott. 

– Arról tud valamit, hogy Eckbert király hallott-e ezekről a problémákról? – érdeklődtem. 

A nő felhorkantott.

– Mégis mit tett valaha is értünk a király? Harlowe mester meghallgatást kért tőle, de megtagadták, ám végül sikerült beszélnie a király egyik helytartójával. 

– Kivel? 

– Mit számít az? Azt mondták az úrnak, hogy továbbra is fenn kell tartanunk a békét Aveniával, és hogy a földműveseknek egyszerűen maguk mögött kell hagyniuk a földjeiket, és bentebb költözniük az országba. 

Megráztam a fejem, miközben reméltem, hogy az apám sosem hallott arról, ami itt zajlott. Mert ha tudott róla, és mégsem tett semmit – nem, erre még csak gondolni sem akartam. Minél többet tudtam meg az apám uralkodásáról, annál inkább úgy éreztem, hogy nem is ismertem.