 39. FEJEZET 

Mikor visszanyertem az eszméletemet, egy rendes ágyban, takarók alatt feküdtem. Három vagy négy gyertya világította meg a szobát, vagy inkább kunyhót, mivel gondoltam, ott lehetek. Bár ennyire magamtól is sikerült rájönnöm, az még mindig nem volt egészen tiszta, hogy miért is vagyok itt. Lehet, hogy csak álmodtam. Óvatosan megmozdultam, mire hullámokban elöntött a fájdalom, és elakadt a lélegzetem. Akkor úgy néz ki, ez mégsem álom. 

– Nyugalom! – Serena jelent meg mellettem, segített visszafeküdnöm, majd maga mögé pillantott. – Roden! Felébredt. 

Félrelépett, majd Roden alakja töltötte be homályos látóteremet. 

– Nem hiszem, hogy valaha is képes lettem volna megölni téged – mondta. – Mikor végre megvolt rá a lehetőségem, akkor képtelen voltam megtenni. 

– Ezt nem lettél volna képes közölni velem a kertben? 

– Ezt a legvégéig én sem tudtam. És ennek bizonyítékaként hagytalak győzni. Végig kesztyűs kézzel bántam veled. 

– Akkor visszavágót követelek. – Fáradtan elmosolyodtam. – De nem ma. – Suttogva még hozzátettem: – Hol leszel, mikor majd készen állok a visszavágóra? 

– Az oldaladon, Jaron, az őrséged kapitányaként. 

A mosolyom kiszélesedett, majd becsuktam a szememet és visszaaludtam.

Mikor Roden felébresztett, már ismét világos volt. Serena a székében ült, ölében egy tányér gőzölgő valamivel, de az evés gondolatára is felfordult a gyomrom.

– Nagyon fáj? – kérdezte Roden. 

Összehúzott szemmel néztem rá.

– Ez most vicc akart lenni? Szerinted mégis hány darabban van most a lábam? 

Roden a szemét forgatta.

– Már el is felejtettem, milyen nyápic tudsz lenni, mikor megsérülsz. 

Ránéztem az ágyam mellett álló pohárra. Ha nem lett volna olyan nehéz, hozzávágtam volna. 

Roden leült mellém, és együtt érzően rám mosolygott. 

– Nincs itt senki, aki rendbe tudná tenni a lábadat. 

– Erre azelőtt is gondolhattál volna, hogy eltörted. 

– Egy halott ember lábát nem kell helyre tenni. 

– Ah! Hogy van a lábad, amit megszúrtam? 

– Fáj. 

– Helyes. – Több alvásra áhítozva ismét becsuktam a szememet, de Roden megrázta a karomat. Elhúzódtam az érintésétől, és Serena felé fordultam. – Hozz nekem aravacleveleket, annyit, amennyit csak találsz! 

– A fájdalmadat enyhítik, de nem fogják meggyógyítani a lábadat – mondta Roden, mikor a lány távozott. 

– Készíts elő egy kocsit, amiben el tudunk jutni Libethbe – mondtam. – Él ott egy Rulon Harlowe nevű nemes. Odamegyünk hozzá, már ha hajlandó lesz fogadni engem. 

– Nem hiszem, hogy elég erős vagy az utazáshoz. Nem vagy valami jó színben. 

– Nem is érzem jól magam. De kétlem, hogy túl nagy népszerűségnek örvendenék itt. Jobb esélyeim vannak, ha elindulunk Libethbe. 

– És mit szándékozol tenni a kalózokkal? 

– Az rajtad áll. – Aztán eszembe jutott, hogy Roden átengedte nekem a győzelmet. Most már én voltam a kalózkirály. – Hozasd ide azt a férfit, Ericket! – Még mindig fáradt voltam, a szavaim pedig összefolytak. – Finket is. Hozd ide őket! 

Roden felállt, én pedig ismét rögtön álomba merültem. Kicsivel később arra ébredtem, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik, és Finkkel a sarkában belép rajta Erick. 

Erick hitetlenkedve megrázta a fejét, mikor meglátott. 

– Csak néztem ki az ablakon, és vártam, vajon mikor látlak majd lezuhanni. Aztán mikor ez nem történt meg, azt hittem, valahol máshol estél le. Eszembe se jutott, hogy még életben lehetsz. 

Fink előresietett, de felemeltem a kezemet, hogy megállítsam. Még ez a mozdulat is piszkosul fájt.

– Ha megérintesz, felakasztatlak – figyelmeztettem. Valószínűleg amúgy sem állt szándékában hozzám érni, de most nagyon óvatos voltam. 

– Hallottam, hogy megnyerted a kardpárbajt – szólt Erick. 

Fölöttem állva Roden elköhintette magát. Morcos arcáról visszapillantottam Erickre. 

– Ez még vita tárgyát képezi. De most akkor is én vagyok itt a király. 

A szavaim hallatán Rodennek sikerült összehoznia egy félmosolyt, majd elkáromkodta magát a bajusza alatt.

Erick úgy folytatta, mintha ezt észre sem vette volna. 

– Azt azért el kell ismernem, mindenki arról beszél, amit tettél. Senki sem kedvel, de tisztelnek. 

Bólintottam. Ennyi elég is volt.

– Most mik a terveid? – kérdezte. 

Megpróbáltam megrántani a vállamat, de végül inkább feladtam, és csak ennyit mondtam:

– Haza kell mennem. De valakinek a kezében kell tartania itt a dolgokat, amíg távol vagyok. 

– Te pedig Rodent választottad, hogy vezessen minket. – Úgy tűnt, a legfrissebb pletyka még nem ért el Erick tömlöcébe. 

– Ne legyen nevetséges! Éppen most vesztett egy egylábú ellenféllel szemben, aki, ha hozzátehetem, szinte már magánál sem volt a harc végére. Nem, Erick, mostantól maga felelős a kalózokért. – Erick szeme kikerekedett, de még gyorsan hozzátettem: – Két feltétellel. Először is vissza kell nekem adnia azt a zsebórát. Belefáradtam abba, hogy megpróbáljam ellopni magától. 

Erick felnyögött, kihúzta az órát az inge alól, majd átnyújtotta. 

– Amúgy sem jár jól. 

– Nem ezért akarom – mondtam, a tenyerembe szorítva. – A második feltétel az, hogy emlékezteti a kalózokat az esküjükre, amit a kalózkirálynak, vagyis nekem tettek. Csakhogy én egyben Carthya királya is vagyok, úgyhogy ha kárt tesznek Carthya bármelyik polgárában, vagy a földünkben, vagy bármilyen tulajdonunkban, azzal nekem ártanak. Mostantól kezdve esküvel lepecsételt béke fog köztünk honolni. Minden kalóznak meg kell újítania az esküjét, vagy ki lesz zárva. 

Ellenkezése jeléül Erick a fejét rázta. 

– Ebbe sosem fognak beleegyezni. 

– Maga majd ráveszi őket. Mondja meg nekik, hogy ha unatkoznának, akkor még mindig nyugodtan zaklathatják az ellenségeimet. Most pedig menjen, Erick, és vegye rá őket, hogy hűséget fogadjanak nekem! 

Felállt, hogy távozzon, ám habozni kezdett, és végül így szólt:

– Gregor látni akar. 

– Én viszont nem akarom őt látni. – Ennek még a gondolatától is kavargott a gyomrom. 

– Azt mondta, emlékeztesselek, hogy a bűnei ellenére biztonságban tartotta a hercegnődet, és úgy gondolja, megérdemel pár percet az idődből. 

Becsuktam a szememet, hogy kicsit pihentessem, majd motyogva megszólaltam:

– Rendben van. 

Mikor Erick távozott, ránéztem Finkre. 

– Te mit akarsz? Gondolom, nem itt maradni. 

Fink ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd így szólt:

– Nem mehetnék veled? 

– Nem vagyok benne biztos. Elég idegesítő vagy. – Aztán felhúztam a szám egyik sarkát. – Igen, azt akarom, hogy velem gyere Drylliadba. De akkor fel kell adnod a tolvajlétről szövögetett álmaidat, és rendes oktatásban kell részesülnöd. 

Fink az orrát ráncolta.

– Oktatásban? 

– Igen. És némi illemet is kell majd tanulnod. Nem igazán tudom eldönteni, melyikre is van jobban szükséged. A barátom, Tobias majd oktat téged, és ha nem viselkedsz vele rendesen, akkor majd ráparancsolok, hogy kétszer olyan unalmas legyen, mint általában. Higgy nekem, képes rá! 

– Hozhatom a patkányomat? 

– Nem. – Oldalra billentette a fejét, de én csak még szigorúbban néztem rá. – Nem. 

Fink vonakodva beleegyezett; majd elnehezülő szemhéjam alól Rodenre néztem.

– Biztonságban vagyok a felügyeleted alatt? 

– Biztonságban vagy – biztosított Roden, mire elszenderedtem. 

Ezután nem aludtam túl jól. Újfajta fájdalom ébredt a lábamban, én pedig félig éberen, félig rémálmokba merülve feküdtem, és a gyötrő kín mit sem enyhült. Ám még mindig inkább ezt választottam volna annak ellenében, mikor nem sokkal később azzal ébresztettek, hogy Erick odahozta nekem Gregort. 

Roden segített felülni, aminek nyomán megszédültem. Tudtam, hogy rosszul festek, de nem voltam hajlandó úgy kinézni, mint egy rokkant. Erick bekísérte Gregort, akinek a háta mögött összekötötték a kezét, ruhájáról pedig letépték kitüntetéseit és díszeit. Gyorsan végignézett rajtam, majd belefogott. 

– Jaron… 

– A rangom alapján szólítson meg! – mondtam élesen. – És hajoljon olyan mélyre, hogy a hegyes álla a padlót súrolja! 

– Igenis, felség. – Nem egészen sikerült elérnie a padlót, de legalább őszintén megpróbálta. 

– Ha abban reménykedik, hogy meg tud győzni az ártatlanságáról, akkor csak az időmet vesztegeti. 

– Dehogyis, felség. Mindössze ugyanazt a könyörületességet kérem öntől, amit Conner mester irányában is mutatott. Kérem, vigyen vissza magával Drylliadba! A kalózok… 

– A kalózok nem lehetnek olyan rosszak. Végül is maga igen nagy kedvvel kérte a segítségüket a megölésemhez. 

Gregor olyan erővel szorította össze a fogát, hogy eltűnődtem, vajon az állkapcsa felmondta-e a szolgálatot. 

– Erre megvolt a magam oka. 

– Mint például? 

Most először, mióta belépett, Gregor egyenesen rám nézett.

– Fontos étkezéseket hagyott ki, a helytartókon viccelődött, és semmibe vette az apjának a jövőre vonatkozó terveit, őszintén úgy éreztem, hogy jobb király lennék önnél. Ám most már bevallom, hogy talán önnek volt igaza. Úgy tűnik, hogy tényleg hatalmas veszély fenyegeti Carthyát. 

Ez a kifogás közel sem volt olyan érdekes, mint amire számítottam.

– Nos, én visszavinném magammal, csak akkor egész úton a képét kellene bámulnom, és már így is eléggé rosszul érzem magam. Nem, szépen itt marad, és szembenéz azokkal a következményekkel, amiket a kalózok tartogatnak magának. 

– Ön az ő királyuk is. 

Erick felé biccentettem. 

– De ez most már az ő döntése. Arra használja a mérgező nyelvét, hogy neki könyörögjön kegyelemért! Most pedig tűnjön a szemem elől! 

Erick előrelépett, és összekötözött kezénél fogva megemelte Gregort. 

– A távozása előtti estén megkérdezte tőlem, hogy szerintem menekülni akar-e. – Mostanra Gregor hangszíne valahol a rémült és az őrjöngő között játszott: – Tényleg úgy gondoltam. Azt hittem, hogy maga az egyik leggyávább semmirekellő ezen a földön, és ez csak megerősítette a hitemet, hogy nekem kell régensnek lennem. 

A fájdalom ellenére, amit a mozdulat okozott, előrehajoltam, és lágyan suttogva így szóltam:

– Valamit egyszerűen képtelen volt megérteni velem kapcsolatban. – Gregor félrehajtotta a fejét, mire a tőlem telhető legerősebb hangon hozzátettem: – Sosem menekülök! 

Gregor szeme kikerekedett, arca elsápadt, ahogy Erick elrángatta, átadva őt a kalózoknak, akik odakinn várakoztak. 

– Mi van az esküvel? – kérdeztem Ericktől, mikor visszafordult felém. 

– Senki sem örül neki – felelte. – De rámutattam, hogy sosem fogunk megszabadulni tőled, ha nem teszik le. Amúgy pedig úgy gondoljuk, hogy ha maradnál is, a kalózok nem igazán árthatnának már neked. Köti őket az eskü. A kalózok és Carthya között immáron hivatalosan is fennáll a béke. 

– Nagyszerű – mondtam megkönnyebbülten. 

– Azért nincs minden rendjén – folytatta Erick. – Csak idő kérdése, míg az aveniai király rájön, hogy elloptad tőle a kalózok hűségét. És ennek nem fog örülni. 

– Nos, én sem nagyon kedvelem őt. – Összedolgozott a kalózokkal, és együtt próbáltak meg letaszítani a trónról. Kételkedtem benne, hogy bármikor is leülnék vele teázgatni a közeljövőben. – Nem számít, mi jön ezután, bizonyosodjon meg felőle, hogy a kalózok tartják a nekem tett esküjüket – mondtam az erőm utolsó szikrájával. – Ha harcra kerül a sor, értem fognak harcolni. 

– Te vagy a királyunk – mondta Erick. 

Bólintottam, majd Rodenhez fordultam.

– Itt az ideje, hogy távozzunk. Haza akarok menni.