 7. FEJEZET 

Pár perccel később berontottam a trónterembe. Mind a tizennyolc helytartóm ott volt, valamint még Gregor is, aki annak a kígyó Lord Veldergrathnak az egykori székét foglalta el. Még mindig nem választottam új helytartókat sem az ő, sem Conner helyére, és feltételeztem, hogy ezt még egy ideig nem is fogom megejteni. Legalábbis addig nem, amíg azok, akik azt akarták, hogy őket válasszam, fel nem hagynak azzal, hogy magukat illegessék, valahányszor csak elhaladok mellettük. Akármilyen beszélgetés is zajlott a helyiségben, mikor beléptem, annak rögvest vége szakadt, mint mikor vizet öntenek a tűzre. Kissé rendezetlenül mindenki vagy meghajolt, vagy pukedlizett előttem, mialatt, efelől kétségem sem volt, nemesi nyelvüket az ördög szótárából kiválasztott, elmotyogott szitkokkal piszkították. 

– Bárki is felejtette el, hogy meghívjon engem erre a találkozóra, azt fejezzék le! – mondtam, ahogy belevetettem magam a király székébe. – Szóval, ki volt az? 

A legtöbb helytartómat hirtelen nagyon érdekelni kezdték a ruhája fodrai. Vagy egyszerűen csak nem akartak rám nézni. A csend egyáltalán nem zavart. Jobb kéz felől, hozzám legközelebb, Lord Hentower foglalt helyet. Jéghideg pillantást vetettem rá, és nagyon is élveztem, ahogy ettől egyre kényelmetlenebbül érzi magát. 

Végül Gregor döntött úgy, hogy oldja a feszültséget. 

– Felség, ezt a megbeszélést hirtelen felindulásból hívtuk össze, nem akartuk megbántani. Ha tudtuk volna, hogy részt kíván rajta venni… 

– Soha, semmi ilyenen nem akarok részt venni – javítottam ki. – Ám mégis itt vagyok. Tehát mit is kell megtárgyalnunk? 

A helytartók ismételten a ruhájukra, a kezükre vagy a járólapokra fordították tekintetüket. Pontosabban bármire, csak hogy ne kelljen válaszolniuk nekem.

– Lady Orlaine – mondtam –, feltételezhetem, hogy mindannyian azért jöttünk ide, hogy megvitassuk a pöttyös bagoly párosodási szokásait? 

Makogott pár szót, mielőtt összeszedte volna magát, majd kinyögte:

– Ma este gyilkossági kísérlet történt, uram. 

– Igen, tudomásom van róla. Ott voltam. – Ránéztem Gregorra. Benne legalább volt annyi bátorság, hogy viszonozza a pillantásomat. – Hogyan jutottak be a kalózok a kastély falain belülre? 

– Ezt éppen most vizsgáljuk – mondta. 

– De ezt a vizsgálatot nem ön végzi. – Körbetekintettem. – Hacsak nem az egyik helytartómra gyanakszik. 

– Nem, természetesen nem. – Gregor megköszörülte a torkát. – Meg fogjuk találni a felelősöket. 

– A kalózok felelősek érte. És Vargan király segített nekik beszökni. 

A kijelentésemet teljes megrökönyödés követte, majd Lady Orlain szólalt fel: 

– Van erre bizonyítéka is? 

– A bizonyítás az ő dolga – mondtam Gregorra mutatva. – Lehet, hogy nem említette önöknek, de ma este beszéltem Vargannal. Figyelmeztetett, hogy meg fognak minket támadni. 

– Azt meg ugyan miért tenné? – kérdezte Gregor. 

– Tudja, hogy miért. Hogy előbb megfélemlítsen, és odaadjam nekik a földünket. 

Ez a tény látszólag nem zavarta annyira Gregort, mint kellett volna. 

– Biztos benne, hogy azt mondta, „meg fog rohamozni” minket? – kérdezte. – Lehet, hogy valahogy másképp értette. 

– Á, tehát a szó valamelyik vidám definíciójára gondolhatott? – kérdeztem. – Például arra, hogy megrohamoz a szeretetével, vagy megrohamozza jó szándékával Carthyát? Tudom, hogy mit hallottam, Gregor. 

– Vagy inkább, hogy mit vélt hallani – javított ki Westlebrook mester, egy, az asztal távoli végében ülő, fiatalabb helytartó. – Ilyen gyenge lábakon nyugvó érvekkel nem vádolhatunk meg senkit sem. 

Gregor előrehajolt, és egymásba font kezét az asztallapra helyezte.

– Jaron, számunkra a legfontosabb dolog, természetesen, az ön biztonsága. Elmagyaráztam a helytartóinak, hogy közvetlenül az ön személyét érte fenyegetés, és van egy jobb ötletünk. 

– Mégpedig? – Ez, reméltem, jó lesz. 

Innen Lord Termouthe folytatta:

– Először is, megegyeztünk abban, hogy átadjuk nekik Bevin Connert. Meg kell tennünk bizonyos engedményeket, ha fenn akarjuk tartani a köztünk lévő békét. 

Az asztal túlsó végéről Gregor folytatta:

– És természetesen, uram, az ön életét meg kell óvnunk. Úgy döntöttünk, hogy önt nem adhatjuk át a kalózoknak. 

Elvigyorodtam.

– Sejtem, hogy ezt a döntést egy elég hosszas vita előzte meg. 

Azért számítottam pár mosolyra a viccemet követően, de egyetlen ember sem mosolyodott el. Erre oldalra hajtottam a fejemet, és eltűnődtem azon, hogy vajon tényleg volt-e ilyen vita. 

– A helytartók úgy gondolják, amíg az egyértelmű fenyegetés el nem múlik, az lesz a legjobb, ha elrejtőzik – mondta Gregor. – Bármeddig tartson is ez, mi meg fogjuk önt védeni. 

– Mégis meddig? – Már kezdett elfogyni a türelmem. – Még négy évig? Vagy ezúttal negyvenig? 

Anélkül, hogy válaszolt volna, Gregor folytatta:

– Végezetül pedig meg kell szabadulnunk az indítéktól, amiért a kalózok meg akarják önt kaparintani. – Gregor mély levegőt vett, mielőtt rátért volna erre a részre. – Azt tanácsoltam a helytartóknak, hogy iktassanak be egy régenst, amíg nagykorú nem lesz. Ha nem ön ül a trónon, akkor a kalózok nem érnek el semmit azzal, ha megölik. – Választ várva rám nézett, ám amikor nem mondtam semmit, még hozzátette: – Lehet, hogy nem tetszik önnek ez az ötlet, de akkor is ez fogja megmenteni az életét, felség. 

A régens említésére a szívem egy pillanat alatt jéggé fagyott a mellkasomban.

Nem tudtam, kire is irányítsam azt a dühöt, ami hirtelen feltört bennem. Kerwynre, amiért képtelen volt figyelmeztetni, hogy mire is számítsak? Vagy Gregorra, amiért úgy tett, mintha ő lenne a leghűségesebb szolgálóm, még akkor is, mikor közben végig azt tervelte, hogyan is taszítson le a trónról? Vagy magamra, amiért okot adtam a helytartóknak arra, hogy jobban bízzanak Gregorban, mint bennem? Végül úgy döntöttem, Gregorra leszek dühös, mivel ő már amúgy is idegesített. 

– Jaron, támogatja ezt a tervet? – szólalt meg akkor Lord Termouthe. 

Az ujjaimmal dobolni kezdtem a karfán.

– Nem. 

– Melyik rész van ellenére? – kérdezte Gregor. 

– Az, ahol kinyitotta a száját. – Felálltam, és elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. – Először is, egészen addig meg kell védenünk Connert, amíg mindent meg nem tudok a családom meggyilkolásáról. Ő az egyetlen kapocs, ami az igazsághoz köt minket. A dervanis-olaj… 

– Conner megmondta önnek, hogy az mit sem számít – emelte fel a hangját Gregor. – Miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy árnyakat kergessen, mikor az igazi kérdés az, hogyan tartsuk távol a kalózokat Carthyától? 

– Ez a kettő egy és ugyanaz! – ordítottam vissza. – Hát nem látja, hogy minden összekapcsolódik? Valami nem stimmel a történetével! – A Connerrel való beszélgetésem már most nem hagyott nyugodni. Történt ott valami, amit észre kellett volna vennem, talán egy kódolt üzenet abban, amit mondott, vagy abban, ahogy mondta. Ám a nyomok mégis rejtve maradtak. 

– Semmi baj nincs a történetével. Ön viszont annyira instabillá vált, hogy egyértelmű: az egyetlen probléma önnel van! – Gregor elhallgatott, elgondolkodott azon, amit mondott, majd halkabban folytatta: – Kérem, bocsássa meg a kirohanásomat, felség! Nem gondoltam komolyan. 

Pedig komolyan gondolta. És elég volt csak rápillantanom a helytartóimra, hogy tudjam, ezzel a véleményével nem volt egyedül. Úgy tűnt, egyedül a sarokban némán álldogáló Kerwyn értett velem egyet. 

Elfojtottam a feltörni készülő érzelmeimet, és nyugodt hangon így szóltam:

– Félreértették, hogy miért is kívánnak végezni velem a kalózok. Akár elbujdosom, akár nem, akár király vagyok, akár nem, ők mindenképpen be akarják fejezni azt a munkát, amire Conner négy évvel ezelőtt felbérelte őket. Nem akarnak békeszerződést vagy kereskedelmi megállapodást. Semmi sem fogja kielégíteni őket, csak a halálom. Ettől a fenyegetéstől nem szabadulhatunk meg tárgyalások révén. 

– Az édesapjának mindig sikerült megoldania a problémákat tárgyalások útján – szólt Orlaine asszony. 

– Az apám tévedett! – Ez valami olyasmi volt, amit sosem mondtam ki hangosan, és amire még csak gondolni is alig mertem. Kihúztam magam, és így folytattam: – Mikor az ellenfelünk nem akar mást, mint elpusztítani minket, akkor mégis miről tárgyalhatnánk? Arra kérem önöket, hogy kövessenek engem. Mert ha nem védjük meg most magunkat, akkor előbb a kalózok fognak lerohanni minket, őket pedig Avenia seregei követik majd. 

– És éppen ezért hisszük úgy, hogy meg kell szabadulnunk attól, ami elsősorban indokolná a kalózok támadását. – Gregor felállt, és egyenesen a szemembe nézett. – Jaron, a helytartók semmiféle háborúhoz vezető lépést sem fognak támogatni a probléma megoldása érdekében. 

Teljesen ledöbbenve néztem rájuk.

– A mai estével kezdődően a kalózok már háborúban állnak velünk. Ha szemet hunyunk a valóság felett, az még nem jelenti azt, hogy az országunkban béke honol. – Páran erre bólogatni kezdtek, de nem elegen. 

– Majd találunk rá módot, hogy elkerüljük a háborút… Ön nélkül. – Gregor hangja mostanra már fagyosan csengett. 

Eszembe jutott, mit is mondott Conner a tömlöcben. Ha nem lettem volna életben, Carthya valószínűleg el tudta volna kerülni a háborút, amely megoldás mindenki számára megfelelt volna. Kivéve engem, persze. 

Megfeszítettem az állkapcsomat.

– Már szavaztak is? 

Megrázta a fejét, és így szólt:

– Talán nem kényszeríthetjük rá, hogy bújjon el, viszont egy régenst beiktathatunk, amíg nagykorú nem lesz, és újra el nem tudja foglalni a trónt. Ne harcoljon ellenünk, Jaron! Teljesen egyedül van. 

Pont, mint ahogy Conner is mondta.

– És ön lenne a régens? – kérdeztem. 

Gregor ismét megköszörülte a torkát.

– Háború idején én lennék a logikus választás. És egyébként is, egy napon Amarinda lesz ennek az országnak a királynéja. Ő pedig teljes mértékben támogatja, hogy én vegyem át az irányítást, és biztos vagyok benne, hogy erről jóváhagyását is adná a helytartóknak. 

– Még nem a királyném – mondtam. 

Kerwyn kettőnk közé lépett, és Gregorhoz fordult.

– Jelen pillanatban két helytartói szék is arra vár, hogy elfoglalják. Az egyik egy olyan férfié, aki valószínűleg megölte volna Jaront, ha Farthenwoodban találja. A másik pedig azé, aki meg is ölte Jaron családját. A király fiatal. Ám én mégis jobban bízom benne, mint bárki másban ebben a teremben. 

– Remélem, egy napon majd mi is megtanulunk bízni benne. – Gregor visszafordult hozzám. – Csak addig állna fenn ez a helyzet, amíg nagykorú nem lesz. És mindez az ön érdekében történne. 

Már éppen visszavágtam volna, de Kerwyn a karomra helyezte a kezét, jelezve, hogy ne folytassam a vitát. Jól tette, hogy megállított. Képtelen lettem volna megnyerni ezt a csatát.

Mindössze egyetlenegy választási lehetőséget hagytak nekem, és annak a gondolatától már izzadni is kezdett a tenyerem. Úgy éreztem, mintha a saját sírgödrömben állnék, és semmi sem lenne a közelemben, amibe belekapaszkodva kimászhatnék. Ám valahogy mégis ki kellett jutnom. Első lépésem pedig itt kezdődött, rögtön a helytartóimmal.

Már számítva a válaszra, erőnek erejével ellazítottam a kezemet, hogy ne szorítsam ökölbe, és ránéztem Gregorra.

– Akkor tehát mikor kell elindulnom? 

– Hajnalban. Az éjjel lezárjuk a vizsgálatot az este történtekről, aztán pedig diplomáciai lépéseket teszünk majd, hogy megoldjuk ezt a problémát. 

Megráztam a fejem.

– Addig nem szavazhatunk a régensről, amíg le nem zárult a nyomozás. A kalózok tíz napot adtak nekem. Önök adjanak nekem kilencet! 

Gregor habozott, Kerwyn viszont így szólt:

– Ez elfogadható. Nincs olyan nyomozás, amit rövidebb idő alatt be lehetne fejezni. 

– És mi a helyzet a hercegnővel? – kérdeztem. – Az ő biztonságával? 

– Ma este önt vették célba, nem a hercegnőt. Biztos vagyok benne, hogy biztonságban van itt. – Aztán Gregor még hozzátette: – Jól teszi, hogy támogatja ezt a tervet, felség. 

Ezt hallva lassan bólintottam.

– Ön szerint minden vágyam, hogy elmeneküljek? 

Gregor mindössze ennyit mondott:

– Hamarosan vissza fog térni. És akkor majd meglátja, hogy a végén minden a lehető legjobban fog alakulni.