 4. FEJEZET 

Nem maradtam sokáig egyedül. Alig pár perccel az után, hogy Imogen távozott, Vargan király, kezét a hátára szorítva, mintha fájdalmai lettek volna, kilépett a kápolnából. Nem látott meg engem a mögötte lévő sötétségben, úgyhogy volt pár pillanatom megfigyelni őt. Magas volt és edzett, de lassan már kezdte utolérni a kora. Sötét szeme volt, és mély ráncokkal barázdált, öregedő arca. Haja még mindig hosszú és dús volt, ám színe a kialudt tűz után maradt szénre emlékeztetett. 

Ahogy figyeltem, amint mohó szemekkel pásztázza az udvart, a kezem ökölbe szorult. Ott állt, miközben alig egy órája ő is szerepet játszott abban, hogy megpróbáltak megölni, és mégis, semmit sem tehettem, hogy megállítsam. A kalózok a halálomat akarták, míg Vargan az országomat, mindeközben pedig a helytartók szivárvány mögé kívánták rejteni a valóságot, azt állítva, hogy minden rendben van. 

Szerencsére mostanra már megszáradtam annyira, hogy csak rendezetlennek tűntem, vizesnek nem. Megigazítottam a köpenyemet, hogy eltakarja a sebesült karomat, kifésültem a hajamat az arcomból, és előreléptem.

Vargan meghallotta, ahogy közeledem, ijedtségében gyorsan megfordult, majd ismét megragadta a derekát.

– Jaron király, nem vettem észre, hogy itt van. Arra számítottam, hogy majd odabenn látom. 

– Elég zsúfoltnak tűnt a kápolna. Arra gondoltam, valószínűleg senki sem foglalt nekem helyet. 

A viccemet hallva elmosolyodott.

– Én szívesen átadtam volna az enyémet. Ezek a kápolnai padok rettenetesen kínozzák a gerincemet. Kérem, bocsásson meg, amiért eljöttem a családja temetéséről! 

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg a családom temetése. A nevüket leszámítva nem is ismerem azokat az embereket, akikről odabenn beszélnek. 

Vargan felkacagott.

– Micsoda tiszteletlenség ez az elhunytak irányában! Egy aveniaitól számítottam volna erre, de azt hittem, hogy a carthyaiak jobbak. – Tekintetében komolyság jelent meg, majd hozzátette: – Úgy hallottam, aveniainak adta ki magát az alatt a négy év alatt, amíg nyoma veszett. 

– Sosem veszett nyomom – mondtam. – Mindig pontosan tudtam, hol vagyok. Az viszont igaz, hogy sokan úgy hitték, aveniai vagyok. 

– Miért? 

– Mert jól utánozom az akcentust. 

– Á! – Egyik ujját az arcához érintve tanulmányozott engem. – Ön annyira fiatal királynak! Én alig emlékszem rá, mit tettem, mikor annyi idős voltam, mint ön. 

– Akkor mi most egyértelműen arról beszélünk, hogy ön milyen idős, nem pedig arról, hogy én milyen fiatal vagyok. 

Jókedvű vigyora a következő mondata alatt lehervadt arcáról.

– Úgy hiszem, jobban hasonlít az édesanyjára. 

Apám erős termetét örököltem, de amúgy sokkal inkább voltam az anyám fia. Tőle örököltem dús, barna hajamat, aminek a vége göndörödött, valamint fűzöld szememet. A külsőségeken túl éppen olyan csintalan és kalandvágyó is voltam, mint ő.

De anyámra gondolva kellemetlen érzés fogott el, ezért inkább másra tereltem a szót:

– Bízhatok az országaink barátságában, Vargan király? 

Megrántotta a vállát.

– Attól függ, mit ért ez alatt. 

– Azt szeretném tudni, mennyire kell aggódnom amiatt, hogy meg tudom-e védeni a határainkat egy aveniai invázió esetén. 

Erőltetett nevetése kínos volt és leereszkedő. El sem mosolyodtam, mire ő gyorsan elkomorodott. Aztán így szólt:

– Biztos vagyok benne, hogy ma este sokkal nagyobb problémái is vannak, mint hogy az én seregeim miatt aggódjon. 

– Tényleg? És mégis milyen problémák lennének ezek? – Vargan valószínűleg nem tudta, hogy az ellenem irányuló támadás hamarabb megtörtént, mint azt tervezték. Ennélfogva ugyanazt az ártatlan hangnemet ütöttem meg, ami mindig működött apámnál, mikor arra szolgáltam kifogásokkal, miért is nem jelentem meg a tanóráimon. Bár a tét most jóval nagyobb volt, mint pár ütés a hátsó felemre. 

Vargan szája megrándult, de többé már nem mosolygott.

– Ha ön tényleg olyan okos, mint mondják, akkor hogy lehet, hogy nem veszi észre a veszélyt az orra előtt? 

– Ön áll itt az orrom előtt. Talán ön miatt kellene jobban aggódnom, vagy régi barátaim, a kalózok miatt? – Kis szünetet tartottam, hogy leülepedhessen, amit mondtam, majd még hozzátettem: – Vagy a kettő egy és ugyanaz? 

Anélkül, hogy a hangja akárcsak egyszer is megremegett volna, Vargan így szólt:

– A kalózok a határaimon belül élnek, de magukat kormányozzák, még saját királyuk is van. Néha előfordulhat, hogy együttműködünk, de csakis akkor, mikor ez a közös érdekeinket szolgálja. 

Egyértelmű volt, hogy esetemben az együttműködés nagyon is szolgálta a közös érdekeiket.

– Átadna nekik a nevemben egy üzenetet? – kérdeztem. – Mondja meg nekik, hogy hallottam a pletykákat, miszerint háború készülődik az országom ellen, és ha ilyesmivel akárcsak megpróbálkoznak, el fogom pusztítani őket. – Vargan kifejezéstelen tekintettel bámult, én pedig folytattam: – Nem én fogom kezdeni a csatát, de ha az bekövetkezik, én fogom befejezni. Ezt mondja meg nekik! 

Vargan felkuncogott, de még ezzel sem sikerült elrejtenie haragját.

– Ez úgy hangzik, mintha fenyegetne engem, ifjú királyom. 

– Ez lehetetlen, kivéve akkor, ha ön is fenyeget engem. – Felhúztam az egyik szemöldökömet. – Nem igaz? 

Erre ellazult az arca.

– Nem kevés bátorság szorult önbe, és ezt nagyra becsülöm. Fiatal koromban én is pontosan ilyen voltam. Kedvelem magát, Jaron, úgyhogy megbocsátom az arroganciáját… Legalábbis egyelőre. 

Ezt örömmel hallottam, bár személy szerint én nem igazán kedveltem őt. Halszagú volt a lehelete.

Vargan közelebb hajolt hozzám.

– Sőt, még egy ajánlatot is teszek önnek. Kezdjünk egy egyszerű kis egyezséggel! A halála előtt egy kis területről egyezkedtünk az édesapjával a határaink mentén, Libeth mellett. A carthyai oldalon van egy forrás, amire szüksége lenne a parasztjaimnak a földjeikhez. Carthyában más források is vannak a közelben, úgyhogy ez az egy senkinek sem hiányozna. 

– Lehet, hogy apám nem hiányolta volna, én viszont igen – feleltem anélkül, hogy egyáltalán fogalmam lett volna arról, hogy melyik forrásról beszél. – Pont az a kedvenc vízforrásom egész Carthyában, és ezért nem vagyok hajlandó megválni tőle. 

Vargan összehúzta a szemöldökét.

– Ez itt most az együttműködés ideje. Működjön együtt velem, csakúgy, mint ahogy az apja tette, és Carthyában fennmarad a béke! 

– Mi értelme a béke fenntartásának, ha az a szabadságunkba kerül? Nem fogom elcserélni az egyiket a másikra. 

Vargan tett előre egy lépést.

– Figyeljen rám, Jaron! Éppen figyelmeztetni próbálom. 

– Én pedig magát próbálom figyelmeztetni. Ne sodorja háborúba az országomat! Se a saját haderejével, se a maga nevében dolgozó kalózokkal! 

Ezúttal, amikor megemlítettem a kalózokat, valami megvillant a szemében, valami, amit nem tudott irányítani.

Tudta. Biztos voltam benne.

– Felség? – Gregor Breslan, a carthyai őrség kapitánya kilépett a kápolnából, és óvatosan odajött hozzánk. – Merre járt? Minden rendben van? 

Gregor pontosan úgy nézett ki, ahogy az őrség kapitányának kell. Magas volt és izmos, sötét haja és szigorú arca pedig komoly természetéről árulkodott. Rövidre nyírt szakállat viselt, amit úgy hallottam, azért növesztett meg, hogy eltakarja vele évekkel ezelőtt szerzett háborús sérüléseit. Gregor remekül végezte a munkáját, és jól forgott az esze, ugyanakkor kissé kellemetlen figura is volt. Próbáltunk úgy tenni, mintha toleráltuk volna a másik hibáit, és, hogy őszinte legyek, ő ebbe több energiát fektetett, mint én. Én egy az egyben őt hibáztattam azért, amiért ilyen idegesítő volt. De hogy igazságosak legyünk, most nem az ő hibája volt, hogy pont a legrosszabb pillanatban érkezett.

– Úgy tűnik, a mi kis privát megbeszélésünknek ezennel vége – mondtam még mindig az aveniai király felé fordulva. – Remélem, hogy már jobban van a háta, bár ha a fájós dereka visszatartja attól, hogy lerohanjon, akkor ezt visszavonom. 

Vargan felkacagott.

– Ne adjon okot, hogy lerohanjam, ifjú királyom! Mert ha megteszi, egy kis hátfájás nem fog megállítani. 

Kezet ráztunk, majd intettem Gregornak.

– Jöjjön velem! 

Gregor felvette velem a lépést, ahogy átszeltük a méretes udvart.

– De a temetés… 

– A temetés nem más, mint egy jó kis színielőadás a nemeseknek, akik képtelenek bármit is szeretni a saját tükörképükön kívül. 

– Nem az én dolgom, hogy megmondjam a királynak, hogyan is viselkedjen a saját apja temetésén, de… 

– Igaza van, Gregor. Nem a maga dolga. 

Mellette haladva szinte éreztem, ahogy forrong a dühtől, de indulatait visszatartva, óvatosan csak ennyit szólt:

– Mit értett Vargan az alatt, hogy ne adjon neki indokot arra, hogy lerohanja? 

– Tett nekem egy ajánlatot. Egy darabot akart a földünkből a béke ígéretéért cserébe. 

– Ez igencsak nagy kérés. De ez a módszer mindig is működött az apjánál. 

– Nos, nálam nem működik. Meg fogjuk védeni az országunk határait! 

– És mégis miféle hadsereggel? Őfelsége szinte minden nélkülözhető emberét leküldte a Falstan-tóhoz, látszólag csakis azért, hogy egyik helyről egy másikra szállítsák a földet. Ezzel csak pazaroljuk az embereinket, és mindamellett teljesen felesleges is. 

Valójában ez egy stratégiai lépés volt, hogy legyen tartalékunk, ha Carthya végül mégis háborúba kényszerülne vonulni. Én meg akartam osztani a tervet Gregorral és a helytartóimmal, de Kerwyn azt tanácsolta, ne tegyem. A helytartók már így is megkérdőjelezték, hogy alkalmas vagyok-e királynak. Kerwyn attól tartott, ez csak megerősítené a kétségeiket. 

– Hozassa vissza az embereket Drylliadba! – mondta Gregor. – Itt van rájuk szükségem. 

– Miért? Hogy kifényesítsék a csizmájukat, és szépen sorban meneteljenek? Az meg hogy lenne bárkinek is hasznára? 

– Teljes tisztelettel, uram, de ha már kérdéseket teszünk fel egymásnak, akkor megkérdezhetném, miért viseli egy őrszem köpenyét, és miért rejti el a karját? 

Megálltam és felé fordultam, de azért nyűgösen és jó hangosan felsóhajtottam, hogy biztos legyek benne, hogy meghallja. Aztán, bár kicsit vonakodva, félrehajtottam a köpenyt, hogy láthassa bekötözött karomat. A kötés alatt az ingem ujjának nagy részét vörösre festette a vér, ami beleivódott a nedves anyagba.

A látványra megfeszültek az izmok Gregor arcán.

– Önt megtámadták – mondta még mindig a karomat bámulva. 

Újabb zseniális következtetés az őrségem kapitányától. Attól, hogy – Imogen kötésének dacára – levegő érte a sebet, az jobban kezdett sajogni, ezért ismét betakartam. 

– Két kalóz beszökött a kastély falain belülre – magyaráztam. – Vargan minden bizonnyal segített nekik valahogy. 

– Ebben egészen biztos? 

– Igen. 

– És bizonyítéka is van rá? 

– Nos… Az nincs. 

Viszolygását alig kendőzve, Gregor így szólt:

– Felség, mi van, ha ez az egész közelgő háború csak az ön fejében létezik? Lehet, hogy nem is Vargan állt a ma esti támadás mögött, ám ön mégis így látja, mert már eldöntötte, hogy a király talán meg fogja támadni. 

– Biztos, hogy meg fog minket támadni! – Gregor elfordította rólam a tekintetét, de én azért folytattam: – A földünk, a forrásaink kellenek nekik. Mindenünket el fogják venni, és közben elpusztítanak minket. 

– Már évek óta béke honol az országban, uram. Kétlem, hogy az ön visszatérése változtatna ezen. 

– Még szép, hogy változtat. Négy évvel ezelőtt az apám hagyta, hogy mindenki azt higgye, meghaltam egy kalóztámadásban. Most, hogy visszatértem, az érintett országok hatalmas sértésnek fogják tekinteni az apám hazugságait. Megvannak a maga következményei annak, hogy elfoglaltam a trónt, és ezekkel szembe kell néznem. 

Miközben beszéltem, Gregor összeszorította az ajkát, ám most mégis válaszolt. 

– Ha idősebb lenne, akkor akár most is háborúba küldhetné a katonákat, én pedig vezetném őket. De amíg nem lesz nagykorú, el kell fogadnia, hogy vannak olyan döntések, amiket nem hozhat meg a helytartótanács támogatása nélkül. És ha megbocsátja, hogy ilyen merészen szólalok fel, a döntés, aminek alapján a múlt hónapban önnek ítélték a trónt, ahelyett, hogy megfontolták volna egy régens lehetőségét, túl hamar és csakis a pillanat hevében született. Hercegként kellett volna üdvözölniük, aztán időt adniuk önnek, hogy hozzászokhasson a helyzethez, mielőtt a királyság minden súlyát a vállára helyezték volna. 

– De mégis ezt tették – mondtam. – És az ön segítségével meg tudom védeni ezt az országot. 

Gregor összehúzta a szemét. 

– Még nem sikerült megnyernie se a népe, se a helytartók szívét. Senki sem fogja követni a háborúba, csakis azért, mert ezt súgják az ön ösztönei. Bizonyítékra van szüksége. Elfogták a bérgyilkosokat? 

– Csak hírnökök voltak, nem bérgyilkosok. – Legalábbis még nem. 

– Mi volt az üzenet? 

– Már elmondtam. Az, hogy háború közeleg. – Kinyújtottam felé a sérült karomat. – És itt van rá a bizonyíték. 

De Gregor másképp látta a dolgokat.

– A kalózok biztos készen állnak megtárgyalni a helyzetet. Amúgy egyszerűen megölték volna, ha egyszer már volt rá lehetőségük. 

– Úgy tűnik, erről a részről a királyuk maga akar gondoskodni. – Nem mertem belegondolni, hogy ez pontosan mit is foglalhat magában, de valószínűleg nem az lenne életem legjobb napja. 

Ismét elindultam, ezúttal a kastély hátsó bejárata felé, amit leginkább foglyok szállításakor használtak, valamint azon keresztül közlekedtek a fogvatartottak látogató családjai és a tömlöc őrei is.

– Hová megyünk? – kérdezte Gregor. 

– Beszélni akarok Bevin Connerrel. 

Gregor szeme kikerekedett.

– Pont most? Az ön állapotában? 

– Látott már rosszabb passzban is. 

– Mégis mit akarhat tőle? 

– A királynak most már a szolgálója engedélyére is szüksége van? – kérdeztem. 

– Természetesen nem. Csak… 

– Mi? 

– Jaron, ön mindent elpusztított, amit csak az az ember akart. – Gregor most már lágyabb hangon beszélt. – Tudja, mit fog tenni, ha meglátogatja. 

Megfeszítettem az állkapcsom.

– Azok után, amin keresztülmentem ma este, komolyan gondolja, hogy még többet árthat nekem? 

– Ó, nagyon is! – mondta Gregor teljesen komolyan. – Árthat, és ártani is fog. Mondja meg, mit akar tőle! Én majd kikérdezem, amíg ön pihen. 

Az, hogy bármiféle pihenésben lehet részem aznap éjjel, kezdett egyre abszurdabbá válni.

– Tudja, miért akartak a kalózok négy évvel ezelőtt megölni? – kérdeztem Gregortól. 

– Conner mindent bevallott, uram. Ő bérelte fel őket, abban a reményben, hogy ezáltal háborúba kényszerítheti az apját, hogy megvédje a határainkat. 

– Úgy tűnik, a kalózok nem felejtették el az egyezségüket. 

Gregor csettintett egyet a nyelvével.

– Akkor a ma esti támadás nem a háború miatt történt. Meg akarják ölni önt. 

Megszaporáztam a lépteim, miközben motyogva így szóltam:

– Minden Connerrel kezdődött. És ha van bármi remény arra, hogy véget vessünk az egésznek, akkor most rögtön az ő segítségére van szükségem.