 17. FEJEZET 

Úgy terveztük, hogy késő délután indulunk Libethbe. Addig is szabadon mozoghattam a táborban, bár mindenki rajtam tartotta a szemét. Még szerencse, hogy nem állt szándékomban megszökni, mert amúgy lehetetlen lett volna. 

Mikor elérkezett az indulás ideje, szinte már arra számítottam, hogy Erick parancsba adja, húzzanak zsákot a fejemre, de nem tette. Lehet, hogy úgy döntött, megbízik bennem, és befogad a csapatába. 

Erickkel utaztam a lován, amíg elmondtam neki, merre is találjuk Rejtélyt, aki, csodával határos módon, még mindig oda volt kötve, ahol hagytam. Erick semmit sem kérdezett Rejtélyről, mivel egyértelműen azt feltételezte, hogy loptam. Már majdnem azt kívántam, hogy kérdezzen rá. Legalább szórakoztató lett volna elmesélni a történetet, amit arról találtam ki, hogyan is jutottam hozzá a lóhoz. 

A Libeth mögött elterülő mocsaras terület miatt majdnem ugyanazt az utat kellett végigjárnunk, amin előző reggel Aveniába érkeztem. Nem sokkal éjfél előtt érkeztünk meg a városba, amiben, leszámítva egy-egy haszonállat mozgolódását a mezőkön és a nyughatatlan tücskök ciripelését az utak mentén, teljes csend honolt. 

– Merre van a ház? – kérdezte Erick. 

A dombtetőre mutattam. Az épület innen nézve teljesen sötétnek tűnt, aminek láttán fellélegeztem. Ha bármi jelét láttam volna, hogy bárki is ébren van, előálltam volna valami kifogással, hogy fújjuk le a tervet. 

– Egy ilyen feladat teljesítésekor csendben kell lenni – mondtam Ericknek. – Bemegyek egyedül, amíg mindenki más idekinn vár. 

– Te meg én együtt megyünk be – jelentette ki Erick. – Ez egy próbatétel, hogy lássam, hogy dolgozol, emlékszel? 

Nagyon is jól emlékeztem.

Erick átnyújtotta a tőrömet. 

– Gondolom, erre szükséged lesz. 

Elvettem, és felcsatoltam a derekamra.

– Mi a helyzet a kardommal? 

– Ott maradt a sátorban, biztonságban van. Előbb nézzük, hogy mennek a dolgok ma este! 

Mikor elértünk Harlowe otthonához, Erick utasította az embereit, hogy a birtok határán várakozzanak. Ő és én pedig gyalog tettük meg az út hátralévő részét. 

– Nem tetszik nekem ez az osonás – mondta Erick. – Inkább a nyers erő híve vagyok. 

– Mikor az emberei legutóbb nyers erőt alkalmaztak, többen sérülten jöttek haza. – Úgy döntöttem, nem részletezem neki, ki is okozta azokat a sérüléseket. – Így sokkal jobb. 

Amikor a ház közelébe értünk, elhallgattunk. Eltűnődtem azon, vajon hányan lehetnek odabenn. Vajon Harlowe szolgálói itt élnek, vagy estére hazamennek? Voltak őrszemei, mint régen Connernek? 

Minden egyes porcikám gyűlölte, amire készültünk, és utáltam magamat, amiért idehoztam a tolvajokat.

Mikor elértünk a házhoz, habozni kezdtem, és próbáltam rájönni, mi is lenne a legjobb lépés. Erick jelenléte még bonyolultabbá tette a helyzetet. Felmászhatnék a külső falon, hogy aztán az egyik felső szinti ablakon át bejussak a házba. Erick minden bizonnyal nem követne, úgyhogy ezzel a megoldással volt a legnagyobb esélyem arra, hogy egyedül legyek. Majd odabenn megtalálhatnám Harlowe-t, hogy aztán megosszak vele annyit, amennyit muszáj ahhoz, hogy segítsen. Ám ha Erick követne, akkor arra a szintre jutna, ahol a hálószobák vannak. Nagyon keveset tudtam Harlowe otthonának elrendezéséről. Túl nagy volt a kockázat, hogy ha megijesztenék valakit, akkor abból összecsapás kerekedne, márpedig Erick fel volt fegyverkezve. 

Úgyhogy az épület elejéhez vezettem Ericket. Azt terveztem, hogy majd egyenesen Harlowe dolgozószobájába hatolunk be, és közben abban reménykedtem, hogy egyetlen szolgáló sincs ébren. 

Nem is olyan régen még szívesen látott vendég voltam e falak között. Mégis hogy zuhanhattam ilyen mélyre ilyen gyorsan? Néma fogadalmat tettem, miszerint jóvá fogom tenni Harlowe-nak az ellene elkövetett bűneimet, amilyen hamar csak tehetem. Ám amire készültem, még így is hatalmas árulásnak tűnt. Harlowe egy nap megérti majd, miért vettem rá a tolvajokat, hogy ne a határ menti birtokokhoz menjenek. De abban nem voltam biztos, hogy valaha is képes leszek-e megértetni vele, hogy ugyanakkor viszont valahová el kellett vinnem őket, és ez volt az egyetlen hely, ahol úgy éreztem, legalább egy kicsit kézben tudom tartani a dolgokat. 

Az ablak, amiről úgy gondoltam, Harlowe dolgozószobájához tartozik, elég magasan volt, úgyhogy fel kellett másznom egy fára, hogy bejussak rajta. Reméltem, hogy ez elég visszatartó erőnek bizonyul majd Erick számára. Kételkedtem benne, hogy túlságosan szeretett volna fára mászni. 

A kezemet megtöröltem a nadrágomban, hogy ne legyen nedves. Erick felpillantott az ablakra, majd megragadta az ingemet, és nekinyomott a fa törzsének. 

– Esküszöl, hogy ez nem csapda? – sziszegte. 

– Esküszöm – biztosítottam. – Higgyen nekem, én is éppolyan gyorsan túl akarok lenni az egészen, mint maga. – Talán még jobban is. 

– Ha bármi furcsát látok, jelzek az embereimnek, és akkor garantálom, hogy senki sem távozik innen élve. Főleg te nem. 

– Ha nem akarja, hogy bármi is balul süljön el, akkor esetleg ne hangoskodjon így! – mondtam, és visszalöktem. – Álljunk inkább neki! 

A levelek halk susogását leszámítva teljesen hangtalanul másztam fel a fára. Majd, megbújva a fal takarásában, bepillantottam az ablakon. A hold halvány fényében láttam, hogy tényleg ez volt Harlowe dolgozószobája, és üres volt. És ami még ennél is jobb, az ajtaja zárva volt, és abból, amennyire kiláttam az ajtó alatt, úgy tűnt, a folyosón is sötét van. Ha még lett volna ébren lévő szolgáló, akkor a földszint legalább egy kicsit meg lett volna világítva. 

– Várjon meg itt! – mondtam Ericknek. – Öt perc, és itt vagyok. 

Bedugtam az ujjam az ablak alá, és lassan feltoltam. Könnyedén és csendesen csusszant fel, ami azt jelezte, hogy Harlowe gyakran kinyitotta, valószínűleg azért, hogy beengedje a szellőt a meleg, tavaszi délutánokon. Nem volt túl nehéz beugranom a faágról, amin addig egyensúlyoztam, és pár másodperccel később már ott álltam Harlowe dolgozószobájában. 

A gyenge fényben igazi kihívás volt megtalálni, hol tartja az értékeit. Nem volt sokra szükségem. Az lett volna a legjobb, ha érméket találok, mert a tolvajok azt értékelték volna a leginkább, azokat lett volna a legegyszerűbb pótolni, és mert azok hordozták a legkevesebb szellemi értéket. Ha Harlowe tartott pénzt az otthonában, akkor annak legnagyobb eséllyel itt kellett lennie.

Körbejártam a dolgozószobában álló íróasztalát, és éppen a könyvespolcokat tapogattam végig, mikor lépteket hallottam az előcsarnok felől. Megdermedtem, miközben abban reménykedtem, hogy csak egy arrafelé járó szolgáló az.

De a lépteket beszélgetés hangja követte, majd pedig egy gyertya lobogó lángjának fénye kúszott be a dolgozószoba ajtaja alatt. Egyre közelebb kerültek. 

Mikor egyértelművé vált, hogy a dolgozószoba felé tartanak, gyorsan az ablakhoz siettem. A hangok két férfihoz tartoztak, bár az ajtón át annyira tompán hallatszottak, hogy egyiket sem ismertem fel. Gondoltam, az egyikük biztos Harlowe maga. 

Az ajtó még az előtt kinyílt, hogy időm lett volna az ablakhoz jutni, úgyhogy már éppen készültem bebújni az asztal alá, mikor egy hang rám parancsolt, hogy ne mozduljak.

Nem húztam elő a tőrömet. Nem volt értelme. Megfordulni pedig, hogy szembenézzek a két férfival, aki bejött a dolgozószobába, életem egyik legnehezebb tette volt.

Mindkét férfinak elakadt a lélegzete, mikor megismert. A gyertyát Harlowe tartotta. A másik férfi pedig, aki rám parancsolt, hogy meg ne mozduljak, és aki előhúzta a tőrét, nem volt más, mint Mott.