 22. FEJEZET 

Még mindig az oszlopnak dőlve ültem, mikor másnap kora reggel Erick eljött értem. 

– Látom, már ébren vagy. 

Ébren voltam, és emellett még mindig rettentő dühös is. Még csak rá sem néztem.

– Hallottam, hogy az este megpróbáltál elszökni. 

– Mindenki más úgy járhat-kelhet, ahogy csak a kedve tartja. Én miért nem? 

– Mert még nem tartozol közénk. 

– Akkor nem megyünk a kalózokhoz. 

– Miért nem? 

Ezúttal a szemébe néztem.

– Ha maga sem bízik meg bennem, hogy fogja erre rávenni a kalózokat? 

Erick elvörösödött. 

– Lehet, hogy nem is kellene bíznom benned. – Intett egyet, mire a sátorba belépett egy férfi, akinek az arca jobb oldalán egy hosszú sebhely éktelenkedett. Egy pillanatra becsuktam a szememet, mert biztos voltam benne, ha eléggé figyelek, meghallom, hogyan röhögnek éppen rajtam az ördögök. Az az ember volt, aki a fáklyát tartotta azon az éjszakán, mikor harcba bocsátkoztam a tolvajokkal, hogy megmentsem Nilát, és láttam rajta, hogy felismert. Vonakodva felálltam, hogy szembenézzek a tényekkel. A válla szemmel láthatólag be volt kötözve, ami azért örömmel töltött el. Tehát akkor ott kaptam el. 

– Fendon előző este tért vissza közénk – mondta Erick. – Valakinek, akivel tegnap királynőrablást játszottunk, valamiért gyanús voltál, úgyhogy megkérte Fendont, hogy jöjjön ide, és nézzen meg ő is. Fendon azt mondta, hogy a lovad ismerősnek tűnik neki. Mint ahogy te is. 

Fendon előrelépett. Mielőtt megállíthattam volna, felemelte az ingemet, és megmutatta a hasamon lévő vágást Ericknek. 

– Ja, ez az a kölyök, akiről meséltem. Itt szúrtam meg. 

– Megszúrt? – Ezt hallva felhorkantottam. – Mindössze annyira tudott célozni a kardjával, hogy éppen csak megkarcolt. 

– Elfelejtetted megemlíteni, hogy megtámadtad a családom tagjait – vádolt Erick. 

Csendesen a tőröm markolatára helyeztem a kezemet.

– Maga meg elfelejtette megkérdezni. 

Fendon felemelte a karját, majd állkapcson ütött. Hátrazuhantam a földre, de esés közben megragadtam az ingét, és magammal rántottam. A sebesült vállára esett, mire fájdalmasan felnyögött. Ekkor előhúztam a tőrömet, és a pengét odanyomtam Fendon nyakához.

– Talán meg kéne tőle kérdeznie, miért ölt meg a társaival egy ártatlan nőt, hogy utána kis híján a kislányával is végezzenek? 

Erick szeme kikerekedett. 

– Már túl régóta nem vett részt azokon a carthyai portyázásokon, Erick. – Azután közelebb hajoltam Fendonhoz. – Ha pedig maga még egyszer részt vesz rajtuk, meg fogom találni. 

Erick megragadta a vállamat, és lerángatott a tolvajról, majd rálépett annak mellkasára, hogy ne tudja utánam vetni magát. Mikor Fendon jelzett, hogy lenyugodott, Erick rászólt, hogy üljön fel. Fendon ülve is maradt, ám tekintete szinte lángolt, és kezét is szorosan ökölbe szorítva tartotta. 

– Vannak szabályaink! – mondta Erick. – Tolvajok vagyunk, nem gyilkosok. 

– Pedig ez a gyerek éppen hogy meggyilkolta azt az embert tegnap este annak a nemesnek a házában, nem igaz? – mutatott rám Fendon tömzsi ujjával. 

– Ha az a férfi megszökött volna, akkor erősítést hív, és elkapnak minket – szólt Erick. – Sage megmentett minket – kétszer is –, és emellett még szép zsákmányt is szerzett. De amit te tettél, az elfogadhatatlan. 

– Nem fog még egyszer megtörténni. – Fendon sértett hangneméből arra lehetett következtetni, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy elő fog-e még ilyen valaha fordulni. Aztán hozzám fordult. – Most már közénk tartozol? 

– Olyan borsóagyú férgek közé, mint maga? – kérdeztem. – Nem, dehogy. Erickkel még ma elmegyünk. 

Fendon elvicsorodott.

– Itt fogom várni, hogy visszatérj. Van egy elrendezetlen ügyünk. 

– Akkor szokjon csak hozzá a várakozáshoz, mivel nem jövök már vissza! – És ezzel kimasíroztam a sátorból. 

Nem nagyon álltam szóba a többiekkel, amíg készülődtünk az indulásra, bár Erick többször is megpróbált rákérdezni, milyen szerepet is játszottam a rajtaütésben. Olyan keveset mondtam neki, amennyit csak lehetett, Nilát pedig meg sem említettem. Meglepett, hogy úgy tűnt, a történtek közel annyira sem zavarják őt, mint engem. 

– A kalózoknak törvényeik vannak a nőkről és a gyerekekről – mondta. – Ha ártatlanok, hozzájuk sem érnek. A tolvajok közt is élnie kellene ennek a törvénynek. 

– Talán ez a törvény majd engem is megvéd – mondtam. – Még gyereknek számítok? 

Erick oldalra döntötte a fejét. 

– Annak lehet, de ártatlannak semmiképpen. 

Nem sokkal később Fink hozott nekem egy ráadás adag reggelit.

– Nem azért kapod, mert a szolgálód vagyok – jelentette ki, ahogy átnyújtotta a tálat. – Hanem azért, mert barátok vagyunk, igazam van? 

– Beleköptél? 

– Nem. 

– Akkor barátok vagyunk. 

Mikor nem sokkal később eljött a távozás ideje, Fink még az utolsó pillanatban megpróbálta rávenni Ericket, hogy velünk jöhessen. Nem próbálkozott meg a könnyekkel, úgyhogy volt egy gyanúm, hogy azt a lapját már kijátszotta. 

– Útban lennél – szólt Erick. 

– Segíthetek! – ellenkezett Fink, de Erick csak a fejét rázta. 

– Ericknek nincs ideje pátyolgatni téged – mondtam. – Éppen elég gondot okoz majd neki, hogy rám ügyeljen, nehogy elszökjek. 

Erick felsóhajtott, majd észrevette, hogy vigyorgok. 

– Rendben van, velünk jöhetsz! – mondta végül Finknek. – De túl fiatal vagy ahhoz, hogy kalóz legyél, úgyhogy csakis az inasomként leszel majd jelen. És majd rajta kell tartanod a szemed Sage-en, amikor nem vagyok a közelben. – Aztán odasétált hozzám, miután eloldozta a lovát. – Nehogy azt hidd, hogy te vettél rá, hogy hozzuk magunkkal – motyogta. – Én döntöttem így. Hasznos kis kölyök. 

Halkan felkuncogtam, majd felültem Rejtélyre.

– Tessék! – mondta Erick, átnyújtva egy kardot. – Kiérdemelted. 

Olcsó egy darab volt, és az egyensúlya sem volt az igazi. Még ha tényleg csak egy tolvaj lettem volna, akkor sem fogadtam volna el. Visszaadtam Ericknek. 

– Ez nem az enyém. 

– De attól még éppen elég jó neked. 

Felhorkantottam.

– Dehogy jó! 

Erick még egy próbát tett. 

– Vedd el a kardot! 

– Azt akarom, amelyikkel idejöttem. 

– Miért azt? 

– Mert a kövek a markolatán kiemelik a szemem színét. 

– Vagy elveszed ezt, vagy semmilyet sem kapsz. 

Mikor egyértelművé vált, hogy nem fogom elfogadni a kardot, Erick dühösen, összehúzott szemmel rám nézett, majd sarkával megbökte a lovát, hogy az meginduljon, miközben kifehéredett bütykökkel szorította a visszautasított fegyvert. 

Én is indulásra ösztökéltem Rejtélyt, csakhogy a felé a sátor felé fordítottam, ahol még mindig a kardomat tartották. Előrevágtattam, a tőrömmel felhasítottam a sátor szövetét, megvillantottam a pengét a bent ülő, rémült tolvaj felé, majd elragadtam a kardomat az asztalról. Mikor visszaügettem, Erick már várt rám. 

– Javíthatatlan vagy – mondta. 

– Javíthatatlanabb, mint gondolja. – A kardot hüvelyestől a derekamra kötöztem, majd így szóltam: – Indulhatunk? 

Erick továbbra is csak nézett. 

– Van egy olyan érzésem, hogy meg foglak gyűlölni, mire ennek a végére érünk. 

– De még nem gyűlöl, és ez már a maga nemében is szép teljesítmény. 

Legnagyobb meglepetésemre Erick felnevetett. Pár perc múlva magunk mögött hagytuk a tolvajok táborát, és elindultunk a kalózok felé. Erick alig bírta elrejteni izgatottságát. 

– Meséljen a kalózokról! – kértem. – Mire számíthatok? 

– Ki tudja, mit fognak gondolni rólad? Fiatal vagy, de be szoktak fogadni korodbeli fiúkat, ha úgy gondolják, hogy hasznosak. Devlin négy évvel ezelőtt került közéjük, mikor valaki felbérelte, hogy ölje meg Carthya fiatalabb hercegét. Aztán a pappal is végzett, akiről azt rebesgették, hogy a herceget rejtegeti. Nem sokkal később pedig ő lett a kalózok királya. – Erick kicsit félrenézett, mielőtt folytatta volna: – Fink már mesélt neked a papról, és látom rajtad, hogy most is zavar. 

– Találkoztam vele egyszer. – Persze nem csak ez volt az oka annak, amiért a kezem ökölbe szorult, a szívem pedig kalapált. 

– Gondot fog ez okozni? – kérdezte Erick. – Mert ha igen… 

– Nem. Nem fog gondot okozni. – Oldalra döntöttem a fejemet. – Hogyan lett Devlinből király? 

Erick legyintett egyet. 

– Bármelyik kalóz kardpárbajra hívhatja a királyt. Ha egy kalóz harc közben megöli a királyt, akkor utána automatikusan őt fogják az utódjának tekinteni. 

– Devlint kihívta már bárki is? 

– Persze, de sosem veszített. Kemény harcos, és elvárja, hogy mindenki az utolsó betűig betartsa a kalóztörvényeket. 

Kicsit tudtam ezekről a törvényekről, legalábbis arról, miben is álltak sok-sok évvel ezelőtt, amikor a kastély könyvtárában talált könyvet írták. A törvények nagy része a különböző gaztettekért kötelezően előírt büntetéseket taglalta. Elég furcsának találtam, hogy egy ilyen banda, amelyik bűnözésből tartotta el magát, ilyen szigorú törvények szerint éljen. De a törvények lényege mégis az volt, hogy kinek is tartoztak hűséggel: elsőként a kalózkirálynak, másodszor a társaiknak, harmadszor pedig otthonuknak, Avenia országának és annak uralkodójának. Ha ez így volt igaz, akkor ez azt jelentette, hogy csak akkor követték Vargan királyt, ha olyan kedvük volt, és Avenia áldásával vagy anélkül is megtámadhatták Carthyát. 

Erick tovább beszélt, nekem azonban elkalandoztak a gondolataim. Viszont ismét rá kezdtem figyelni, mikor így szólt: 

– Amúgy pedig, ha a kalózok olyanok, mint az én tolvajaim, akkor ameddig igazságos velük az ember, addig meg vannak elégedve, bárki is vezesse őket. 

– Most, hogy maga eljött, mi fog történni a tolvajaival? 

– Majd valaki átveszi az irányítást. Szinte már sajnálom, hogy nem fogadtad el az ajánlatomat, hogy maradj, Sage! Úgy látom, megvan benned mindaz, ami ahhoz kell, hogy valaki jó vezető legyen. 

Képtelen voltam megállni, hogy el ne kacagjam magam.

– Nagyon hosszú listát tudnék írni azokról az emberekről, akik nagyon nem értenének egyet magával. – Elképzeltem, mit gondolna Gregor, ha tudná, hogy itt vagyok, nem pedig a kastélyban rejtőzködöm az ágyamban. Ennek nyomán pedig már vagy századszorra azon kezdtem tűnődni, hogy vajon Amarinda tényleg megőrzi-e a titkot, hogy ki is van ott valójában. Ám félre kellett tennem ezeket az aggodalmaimat, és arra kellett összpontosítanom, ami most várt rám. – Szóval akkor milyen is a kalózok tábora? 

– Kátránypenge-öbölnek hívják, vagy egyszerűen csak Kátránypengének, és igencsak cseles hely. Természetesen egyetlen megjelölt út sem vezet oda, úgyhogy egyedül csak akkor veszi észre az ember, ha közvetlen elmegy mellette. Ha pedig így teszel, akkor biztos, hogy foglyul ejtenek. Ha valaki egyszer felfedezi a tábort, az többé már nem hagyhatja el. 

– Egyértelmű – mondtam. 

– Egyértelmű – visszhangozta Erick. 

– Hány kalóz él ott? 

– Nehéz lenne megmondani. Könnyen el tudnának ott szállásolni száz embert is, de mindig sokan kinn vannak a tengeren, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hányan is lennének ott, ha mindenki összegyűlne. Valószínűleg legalább ötvennel fogunk most találkozni, de lehet, hogy többel. 

Rápillantottam Erickre. 

– Azt mondják, senki sem tér vissza a kalózoktól. De maga visszatért. 

– A barátjukként voltam ott, és csakis azért jöhettem el, mert megengedték. A kívülállók azok, akiket nem engednek el, ha pedig minket is maguk közé fogadnak, akkor csakis az ő engedélyükkel távozhatunk majd. 

Ez valóban bonyolított némiképp a helyzeten.

– Meséljen még a Kátránypenge-öbölről! – kértem. 

Erick bólintott. 

– Három szinten alakították ki, amiből mindegyik látszik a tenger felől, de mire a hajó elég közel ér ahhoz, hogy a legénysége lássa az öblöt, a kalózok már rég észrevették őket. A szárazföld felől csak a legfelső szint látható, ám az is csak egy magas, vastag törzsű fákkal körülvett tisztásnak tűnik. Ott szokták a gyűléseiket tartani. Aztán lentebb, egy kis domb aljában van a konyharész és különböző sátrak. Ugyanakkor viszont az utazó akár el is sétálhat mellette, és észre sem veszi, hogy van ott valami, ha csak nem hall hangokat. 

– Egyértelmű. 

Ericket ezúttal nem szórakoztatta annyira a közbeszólásom. 

– Most tudni akarod ezt, vagy nem? – Megrántottam a vállamat, mire folytatta: – Aztán van ott egy meredek csapás, ami a lakóterületről levezet a parthoz. Amúgy a part azon részét inkább csak sziklafal szegélyezi, ennek mentén van kialakítva az a hely, ahol mindenki alszik, kivéve a rangidős kalózokat, akik egészen fenn vannak elszállásolva. 

– Tehát akkor mi is ott fogunk aludni – mondtam. – A part mellett. 

– Imádni fogod – mondta Erick. – Minden egyes, a partot érő hullám olyan, mint egy újabb hang egy altatóban. 

Ezután elcsendesedtünk. Bár el kellett ismernem, hogy kicsit izgatott voltam, amiért ismét eljuthattam a tengerhez, azért tartottam a kalózokkal való találkozástól. Minden, amit csak szerettem, a sikeremtől függött, és ezen a ponton annak volt nagyobb a valószínűsége, hogy elbukok. Jó pár óra eltelt, mire Erick végül megállította a csapatunkat, és előremutatott. Onnan, ahol álltunk, nem sok jelét láttam annak, hogy bárki is élne errefelé, ám Erick mégis büszkén kijelentette: 

– Isten hozott Kátránypengében!