 23. FEJEZET 

Ahogy beljebb lovagoltunk a Kátránypenge-öbölbe, a fogadtatásunk éppen olyan fagyos volt, mint amire számítottam. Főleg feketébe öltözött kalózok méregettek minket kunyhóik sarka mögül vagy kalapjuk lelógó karimája alól. Néhányan elő is húzták a maguknál tartott fegyverüket, bármi is legyen az éppen, és odaólálkodtak Erickhez, Finkhez és hozzám. Elég volt csak rápillantanom az útitársaimra, hogy tudjam, ők éppen annyira idegesek, mint én. Túl nagy esély volt arra, hogy ez a pillanat így vagy úgy, de mindenképpen rosszul végződjön. 

Erick pengével lefelé kitartotta a kardját, és jelzett nekem, hogy én is tegyek ugyanígy. Fink megkaparintotta azt a kardot, amit én visszautasítottam, de túl nagynak tűnt hozzá képest, és alig bírta egy kézzel tartani. 

A kalózok arckifejezése a barátságtalantól a „mindjárt megöllek”-ig mozgott, és sokkal több esett az utóbbi kategóriába, mint aminek örültem volna. Durvábbnak tűntek, mint a legtöbb ember, akivel addig találkoztam, és mocskosabbak voltak mindenféle leírásnál, amit olvastam róluk. Eltűnődtem azon, hogy Devlin vajon köztük van-e, és azon, hogy vajon hogy fogok reagálni, mikor végül találkozunk. A nevére is alig bírtam gondolni anélkül, hogy ne lobbant volna lángra bennem a düh. 

Ahogy a kalózok közelebb jöttek hozzánk, egyikőjük felismerte Ericket. Lehet, hogy ezt az embert túl sokat nyújtották gyerekként, mert valahogy minden túl hosszúnak tűnt rajta: a teste, az arca, az orra. Kobaltkék szemei túl közel ültek egymáshoz, ám legalább megúszták a nyújtást, a ritkás, sötét haja pedig összegubancolódva hullott alá, majdnem egészen a válláig. Mikor megpillantott minket, arcán széles vigyor jelent meg. 

– Erick, drága barátom! Már vagy ezer éve nem láttalak! 

– Így igaz, Agor, így igaz. – Erick visszadugta kardját a hüvelyébe, majd leszállt a lováról. Ránk mutatva így szólt: – Ő itt Fink, az egyik küldöncöm – észrevettem, hogy ezt hallva Fink pislogott egyet –, ő pedig a családom új tagja, Sage. 

Megpróbáltam olyan képet vágni, amilyet Agor várhatott tőlem, ahogy tanulmányozni kezdett.

– Aveniai vagy? – kérdezte Agor. – Mi a történeted? 

– Igen, aveniai – válaszolt helyettem Erick. – De Carthyában szerzett magának hírnevet. 

Agor felhúzta az egyik szemöldökét, mire kuncogva hozzátettem:

– Higgyen nekem, nagyon jól ismernek Carthyában. 

Agor ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd Erickhez fordult. 

– Miért jöttél? 

– Devlinnel akarok beszélni. Van számára egy ajánlatom. 

– Devlin majd csak délután tér vissza. Addig elmondhatod nekem az ajánlatodat. 

Erick habozott. Nem akarta, hogy Agor arassa le a babérokat azért a hírért, amit hoztunk, ugyanakkor viszont egy ilyen nyílt kérést nem tagadhatott meg. Végül mosolyogva azt az egyetlen utat választotta, ami járható volt. 

– Persze, drága barátom. De szívesebben beszélnék veled négyszemközt. 

– Kíváncsivá teszel! – Agor intett, hogy sétáljanak le a dombon a kunyhókhoz. Fink és én lecsúsztunk a lovainkról, azzal a szándékkal, hogy csatlakozunk a megbeszéléshez, de Agor feltartotta a kezét. – Ti ketten nem. Még nem ismerlek titeket. 

– De hiszen az én ötletemről akar magának mesélni! – tiltakoztam. 

– Csak beszélgetni fogunk – mondta nyugodt hangon Erick. – Finkkel várjatok meg itt! 

– Nem itt. – Agor intett pár mögöttünk álló embernek. – Zárjátok be őket! 

A tőrömért nyúltam, de Erick gyorsan odalépett hozzám, és kezét a karomra helyezte, hogy visszatartson. 

– Csak addig lesztek bezárva, amíg beszélek velük. Adjátok oda nekik a fegyvereiteket! 

– Ha úgy döntünk, hogy meg lehet bennetek bízni, akkor vissza fogjátok kapni őket – mondta Agor, míg én vonakodva átnyújtottam a férfiaknak a tőrömet és a kardomat. 

– És mi lesz, ha úgy döntenek, hogy nem bíznak bennem? 

Agor elvigyorodott, felfedve számos foghíját.

– Akkor olyan helyre fogsz kerülni, ahol nem lesz szükséged a fegyvereidre. 

– Erre gyertek! – mondta egy fekete hajú kalóz, az én kardommal mutatva az utat, ahogy mélyebbre vezetett minket Finkkel a Kátránypengébe. 

A tömlöc nem volt távol attól a kunyhótól, amibe Agor és Erick bevonult beszélgetni, ám leginkább egy földbe vájt lyukra emlékeztetett, egyetlen rácsos ablakkal a tető közelében, amin keresztül beszivároghatott a fény és a levegő. A helyiség maga apró volt, fala rozsdás vasrudak közé tapasztott dohos földből állt. A rácson túl egy szék kapott helyet, ahol a fekete hajú kalóz őrt ülhetett. 

– Szerinted meddig leszünk ide bezárva? – kérdezte Fink. 

– Nem t’om. – Megrángattam az ablaknyíláson lévő rácsot, de az meg sem mozdult. 

– Rángasd csak, ha annyira akarod! Nem te lennél az első, aki megpróbál innen megszökni. – A férfi felállt, mintha valaki elvonta volna a figyelmét, majd felsétált a lépcsőn. Először nem hallottam a beszélgetést, mígnem aztán mondott valamit arról, hogy jó helyen vagyunk ott, ahol éppen vagyunk. 

– Agor azt akarja, hogy vendégekként bánjunk velük – szólt ekkor egy női hang. – Hoztam nekik egy kis vizet frissítőnek. 

Az első szót hallva a szívem jéggé dermedt a mellkasomban, mivel a beszélő olyan hangon szólalt meg, amit jobban ismertem a sajátomnál. Ám alig pár másodperccel később, még mielőtt felfoghattam volna, mit is jelent ez, Imogen sétált le a lépcsőn.

Nem nézett a szemembe, de láttam rajta, hogy nincs meglepve, hogy itt talál. Igaz, többen is tudták, hogy lezáratlan ügyem van a kalózokkal, ám annak is igaznak kellett volna lennie, hogy az ember nem találhatja meg csak úgy egyszerűen a kalózokat. Engednie kellett, hogy a kalózok találják meg őt. Mégis hogy kerülhetett Imogen ide?

– Rajta tartanád a szemed ezen a kettőn, amíg meglátogatom az árnyékszéket? – kérdezte az őrszemünk. – Nem hiszem, hogy túl sok gondot tudnának okozni. 

– Persze. – Ahogy a férfi felsietett a lépcsőn, Imogen odafordult hozzánk. – Agor nem szeretné, hogy rosszul bánjanak veletek. Úgyhogy megkérdezem, hogy vagytok? 

A kérdés olyan egyszerű volt, hogy először szinte fel sem fogtam. Nem voltam képes másra, csak tátott szájjal bámulni őt. Imogen ismét a szolgálókra jellemző fonatban viselte a haját, és nemesi viseletét is sokkal szerényebbre cserélte – elöl fűzött, barna ruhát viselt, alatta muszlininggel. A kastélyban még azt mondta, hogy úgy fog távozni, ahogy érkezett, de nem is gondoltam volna, hogy ezt ennyire szó szerint értette. 

– Megvagyunk – mondta Fink. 

Egy pillanatra elkaptam Imogen tekintetét, mielőtt félrenézett volna. Vajon felajánlotta, hogy ételt hoz nekünk, hogy tudjam, itt van, vagy vonakodva jött, csakis azért, mert erre utasították? 

– A kalózokhoz ritkán érkeznek vendégek – mondta. – Így hát nagyon meglepődtünk, mikor belovagoltatok. 

Fink rám mutatott.

– Van valamije a számukra. 

– Áh! És mégis mivel szolgálhatna egy ilyen toprongyos fiú az aveniai kalózoknak? 

Fink rám pillantott, mivel nem volt benne biztos, hogy merjen-e válaszolni. Engem túlságosan lefoglaltak a kérdések, amiket fel akartam tenni Imogennek, hogy érdekeljen, válaszol-e vagy sem. Alig öt nappal ezelőtt még az udvaromban volt. Ahhoz, hogy most itt lehessen, egyenesen a Kátránypengébe kellett jönnie, ám mégis képtelen voltam elhinni, hogy korábbról ismerhetné a kalózokat. Nagyon kevés ember volt a világon, akikben feltétel nélkül megbíztam. Imogen közéjük tartozott. 

Imogen rámosolygott Finkre.

– A barátod néma, vagy egyszerűen csak úgy tesz, mintha nem tudna beszélni? 

– Ó, nagyon is tud beszélni, bár az esetek többségében elég otromba dolgokat mond. A neve Sage. 

Ahogy rám nézett, Imogen arcáról eltűnt a vidámság.

– Komolyan? Muszáj volt pont ezt választanod? – Szemöldökét összehúzta, és felhagyott azzal, hogy úgy tegyen, mintha nem ismerne. – Nem lehet ez a neved. 

Fink előbb Imogenre nézett, aztán rám, majd ismét Imogenre.

– Ti ketten ismeritek egymást? – kérdezte láthatóan összezavarodva. 

Rádöbbenve, hogy mit is tett, Imogen megrázta a fejét, olyan jéghidegen tagadva a barátságunkat, mint ahogy én is megtagadtam őt a kastélyban.

– Egyszer ismertem valakit, aki úgy néz ki, mint ő. De nem, ezt a fiút egyáltalán nem ismerem. 

– Követelem, hogy áruld el, mi folyik itt! – mondtam végül. Éppen olyan zavartnak és dühösnek tűnhettem, mint amilyennek éreztem is magam. 

– A barátod igencsak durván beszél – fordult Imogen Finkhez. – Mindig ilyen? 

– Igen – felelte. – Én figyelmeztettelek. 

– Akkor kérlek, mondd meg neki, hogy nincs abban a helyzetben, hogy bármit is követeljen tőlem! – kérte Imogen. 

Fink rám nézett, és mintha már készült volna megismételni az üzenetet, ám ekkor meglátta, hogy a kezem ökölbe van szorítva, így végül bölcsen úgy döntött, mégsem teszi. Elég egyértelmű volt, hogy Imogen még mindig dühös azért, ahogy elküldtem. Ám annak, hogy így akart volna bosszút állni, nem volt semmi értelme. Akkor meg mit keresett itt?

– Nem hittem volna, hogy lányoknak is megengedik, hogy kalózok legyenek – szólt Fink. 

– Csak felbérelt szolgáló vagyok – válaszolta Imogen. – Leginkább a konyhában dolgozunk, és felszolgáljuk az ételt. – Aztán visszapillantott rám. – De nagyon remélem, hogy nem sokáig leszek itt. 

Nem is lesz. Majd én gondoskodom róla.

– Meg tudnád nekem magyarázni, miért bámul engem így a barátod? – kérdezte Imogen Finktől. – Nem tudja, hogy mekkora illetlenség ez? Hogy mennyire feltűnő?. 

Fink felkuncogott.

– Lehet, hogy tetszel neki. 

– Lehet, hogy szerintem nem való neked ez a hely – mondtam. 

– Mintha egy hozzád hasonló fiú valaha is törődhetne velem. – Belemerített egy merőkanalat egy vödör vízbe, majd odanyújtotta Finknek, aki mohón ki is itta. Aztán Imogen visszarakta a merőkanalat a vödörbe, és már távozni is készült. 

– Én nem kapok? – kérdeztem. 

Imogen összehúzta a szemöldökét.

– Addig nem, amíg nem látok benned egy kis alázatosságot. Mostantól kezdve beszélj hozzám illedelmesen, mint egy igazi baráthoz, vagy inkább meg se szólalj! – Majd ahogy az őrszemünk visszatért a helyére, Imogen felsietett a lépcsőn. 

Ezt pár pillanatnyi csend követte, mígnem Fink megszólalt: 

– Azta! Nem kicsit rühell téged. 

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, majd felálltam a helyiségben lévő kicsi székre, hogy ismét kilássak az ablakon.

– Mit látsz? – kérdezte Fink. 

– Fogd be, hadd gondolkozzam! 

– Látod, pont ezért nem kedvelnek az emberek – jegyezte meg Fink. – Szerencséd van, hogy ilyen türelmes vagyok. 

Már meg is pillantottam Imogent, ahogy éppen távolodott a tömlöctől. Egy pillanatra megállt, mintha érezte volna, hogy figyelem, majd fogta magát és megfordult. Odamasírozott a rácshoz, a fogantyúnál és az aljánál fogva megemelte a vizesvödröt, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül az egészet az arcomba borította. 

– Ne bámulj, te piszkos tolvaj! – mondta. 

Hátrafelé leestem a sámliról, a felsőtestem teljesen elázott. Mind Fink, mind az őrszem röhögni kezdett.

– Még sosem láttam a virágos lányt ennyire dühösnek – mondta az őrszem. 

Kisöpörtem a hajamat a szememből.

– Virágos lány? 

– Még csak egy-két napja van itt, de eddig minden szabad percét azzal töltötte, hogy virágokat gyűjtött az erdőben, amiket aztán újraültet a tábor körül. Azt mondja, szebbé teszik a helyet, de szerintem ahhoz már az is éppen elég, hogy itt van. Nem gondolod? 

Ahelyett, hogy válaszoltam volna, felmerült bennem, hogy átnyúlok a rácson, és megfojtom. Imogen közel feleannyi idős volt, mint ő.

– Devlin először nem akarta megengedni neki, hogy elültesse a virágokat, de aztán meg úgy döntött, hogy végül is miért ne? 

Én tudtam, hogy miért ne. Mert Imogennek semmi keresnivalója nem volt itt.

– Eddig összesen nem hallottam annyit beszélni, mint amennyit most mondott neked – folytatta az őrszem. – Van benned valami, ami nagyon bántja a szemét. 

– Ja, tiszta sor, hogy gyűlöl – értett egyet vele Fink. 

Megráztam a fejemet, hogy megszabaduljak a hajamból csöpögő víztől, ám ekkor felfigyeltem egy apró, fémesen csillogó tárgyra magam mellett. Imogen nem csak vizet borított rám. Valamit el is rejtett a vödörben: egy hajcsatot. Megragadtam, majd belecsúsztattam a csizmám szárába. Valószínűleg már nem kellett sokáig várnom arra, hogy a kalózok kiengedjenek, ám arra az esetre, ha mégsem így alakultak volna a dolgok, Imogen adott nekem valamit, amivel átjuthattam a zárt ajtókon. 

Lehet, hogy mégsem gyűlölt annyira, mint gondoltam.