 30. FEJEZET 

A kora reggeli csendet egy riadóharang kondulása törte meg. 

Már ébren voltam – egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egy hét telt el azóta, hogy elhagytam Drylliadot, ami idő alatt rengeteg minden történt. De semmi sem aggasztott annyira, mint az, amit a következő pár óra tartogatott számomra. Egyértelmű volt, hogy Imogen eltűnése miatt kondították meg a harangot. 

Agor berontott a kunyhónkba.

– Eltűnt az egyik szolgálólány – kiabálta. – Úgy hisszük, ellopott egy lovat. 

Erick az ágya mellett állva körbetekintett. 

– Finknek – annak a fiúnak, aki velem jött – is nyoma veszett. 

– A te lovadat vitték el – mondta nekem Agor. 

– Az már Fink lova – szóltam. – Tegnap este elnyerte egy fogadásban. Biztos nem lehetnek messze, talán csak az erdőbe mentek bogyókat gyűjteni. 

– Az ilyen helyeket már ellenőrizték. – Agor tekintete elsötétedett. – Meg aztán akkor is engedélyt kellett volna kérniük a távozásra. Devlin meg van róla győződve, hogy inukba szállt a bátorságuk, és megszöktek. De hová mehettek? 

– Fink biztos visszamenne Dichellbe – mondta Erick. 

– De a szolgálólány biztos nem akarna odamenni – jelentettem ki. – Ezt elég alaposan kifejtette nekem, mikor utoljára beszéltünk. 

– Egyelőre úgy tűnik, csak a lovat vitték magukkal. – Agor következő szavait a kunyhó összes lakójának címezte: – Öltözzetek fel! Alaposan átfésüljük a tábort. 

Elkezdtem felhúzni a csizmámat. Ericken már rajta volt a sajátja, úgyhogy odajött, és leült mellém. 

– Szerinted mi történhetett? – kérdezte. – Lehet, hogy Fink el akart innen menni? 

– Nem tartozott ide – mondtam. – Ha megszökött, magának örülnie kellene. 

– Igen. – Erick csalódottan csettintett a nyelvével. – Pedig már kezdtem hozzászokni, hogy folyton láb alatt van. 

Mikor elkészültem, csatlakoztunk a tábort átkutatókhoz. Az egész ügy teljes mértékben felesleges volt, nem csak azért, mert egyértelmű volt, hogy Finkék távoztak, hanem azért is, mert olyan sokunkat utasítottak arra, hogy keressük őket, hogy a nagy igyekezetben folyton hátráltattuk egymást.

Először az istállóba mentem, hogy ellenőrizzem, semmi sem maradt ott, ami gyanúba keverhetne. Ezután visszakövettem a lépéseinket addig, ameddig csak tudtam, de minden rendben volt. Agor végül levonta az egyetlen lehetséges következtetést: Imogen és Fink megszökött. Amint ezt tisztázták, a kalózok elkezdtek reggelit várva az asztalok köré gyűlni. Sajnos a felszolgálólányokat egész reggel Imogenről faggatták, így még semmi sem volt készen. Már így is mindenki dühös volt, amiért teljesen feleslegesen elment a reggelük arra, hogy két olyan embert keressenek, akik egyáltalán nem is voltak fontosak. Az, hogy most még éhesek is voltak, egyáltalán nem segített a helyzeten. 

Elindultam le a dombon a part felé, olyan messzire kerülve a többiektől, amennyire csak lehetséges. Kezdtem kifutni az időből, és kellett egy hely, ahol gondolkodni tudtam.

– Valaki jön! – kiáltotta egy őrszem a tábor fenti, fő részéről. – A fiú és a lány visszajött! 

Ezt hallva rögtön visszafordultam, és felsiettem az őrszemhez és még pár másik kalózhoz, hogy jobban lássam, mi történik. Imogen mégis hogy merészelte? Éppen elég nehéz volt elsőre biztonságba juttatnom. Esély nem volt rá, hogy ez még egyszer összejöjjön, és még ha sikerült is volna, már kifutottam az időből. Ám még mindig nem láttam őt onnan, ahol álltam.

– Nincsenek egyedül – folytatta az őrszem. – Foglyok. 

– Kinek a foglyai? – Agor kirántotta a távcsövet az őrszem kezéből, és a szeméhez nyomta. 

– Ki az? – követelte a választ Devlin. 

Agor visszaadta a távcsövet az őrszemnek, és visszakiáltott:

– Úgy néz ki, mint az a carthyai katona, aki segített Vargannak bejuttatni az embereinket Drylliadba. Mi is a neve? 

Devlin előhúzta kardját, és komoran így szólt:

– Gregor Berslan. 

Nekidőltem a közeli fa törzsének, miközben a szívem vadul zakatolt. Gregor eljött a Kátránypenge öbölbe. És foglyul ejtette Imogent.

Jól elbújtam, mikor Gregor belovagolt a táborba, maga után vezetve Rejtélyt, rajta Imogennel és Finkkel, ám azért mégis olyan helyre álltam, hogy mindent jól láthassak. Imogent és Finket azzal a kötéllel kötözték meg, amit én adtam a fiúnak, és mindketten rémültnek tűntek.

Eszeveszetten gondolkodtam, hogy mit is tegyek. Se Imogen, se Fink nem volt kalóz, így nem kötötte őket a kalóztörvény. Legalábbis hivatalosan. Úgy okoskodtam, hogy majd sértetlenül börtönbe zárják őket, ahol egészen addig kell majd maradniuk, amíg le nem tudok oda szökni, hogy kiengedjem őket.

Amint ezt eldöntöttem, ismét Gregornak a táborba való megérkezésére fordítottam a figyelmemet. A morgolódásból, amit hallottam, úgy tűnt, senki sem örül neki, hogy itt van. De semmi, amit ők érezhettek, nem kelhetett versenyre a bennem feltörő rettegéssel. Nem zárhattam ki annak a lehetőségét, hogy már felfedezte Tobiast, és tudja, hogy itt vagyok. Ha ez volt a helyzet, akkor azért jöhetett, hogy felfedje a kilétemet. 

Éppúgy, ahogy mi is tettük Erickkel, mikor megérkeztünk, Gregor magasba emelt, lefelé mutató karddal lépett be a táborba. 

Agor volt az első, aki odament hozzá.

– Berslan mester, nem figyelmeztették, hogy ne jöjjön ide hívatlanul? Az volt a terv, hogy addig fogunk várni, amíg a helyére nem kerül a régens, mert akkor Jaron kevésbé lesz szem előtt. 

– Tudtam, hogy nem jöhetek ok nélkül – válaszolta Gregor. – De van okom. Először is hadd ajándékozzam meg magukat a két szökevényükkel! 

Biztos Fink mondta neki, hogy innen jöttek. Imogen ezt sosem tette volna.

– Hol találta őket? – kérdezte Agor. 

– Mérföldekre innen, a Dichellbe vezető úton. 

Halkan felnyögtem. Talán úgy gondolták, hogy a kalózok nehezebben akadnak majd a nyomukra, ha az utakon haladnak, ám jobb lett volna, ha még csak a közelébe sem mennek egyetlen csapásnak sem.

Erick csendesen odalépett mellém. Láthatóan teljesen elkerülte a figyelmét, hogy eszem ágában sem volt bájcsevegni vele. Megütögette a vállamat, és így szólt: 

– Mit gondolsz, Sage? Mit fognak tenni Finkkel és a virágos lánnyal? 

Válaszként csak megrántottam a vállamat, miközben Agor közelebb lépett Gregor foglyaihoz.

– Kinek az ötlete volt, hogy megszökjetek? 

– Az enyém – mondta Imogen. – Aztán rávettem a fiút, hogy tartson velem arra az esetre, ha valami segítségre lenne szükségem útközben. 

– Ez nem igaz – jelentette ki Fink. – Mind a ketten el akartunk menni. Féltünk. 

– Persze, hogy féltetek – mondta Agor. – De akkor Devlinhez kellett volna mennetek, és megkérni őt, hogy engedjen el titeket. Az, hogy az éj leple alatt szöktetek meg, elég gyanúsnak tűnik. 

– Jól is teszi, ha gyanakszik – szólt Gregor. – A fiút nem ismerem, de a lány nem akárki. Nagy szerepet játszott abban, hogy Jaron király visszakerült Carthya trónjára. Mindenki tisztában van vele, hogy közeli barátok. 

Ez felkeltette Devlin figyelmét. Előrelépett, és megparancsolta pár kalóznak, hogy vegyék le Finket és Imogent a lóról. Először Finket rángatták le, majd a térdére ültették, és megmondták neki, hogy ha megmozdul, levágják a lábát. Fink szeme kikerekedett, de még csak nem is pislantott. Esze ágában sem volt megmozdulni.

Ezután Imogent odaállították Devlin elé. Imogen egyenes háttal állt előtte, ám még onnan is éreztem a félelmét, ahol álltam.

– Hogyan lesz egy lányból, aki Carthya királyának a barátja, az aveniai kalózok szolgálólánya? – kérdezte Devlin. 

– Gregor téved. Jaron nem a barátom. – Imogen olyan magabiztosan beszélt, hogy eltűnődtem azon, vajon komolyan el is hiszi-e, amit mond. – Elküldött, olyan messzire a kastélyától, amilyen messzire csak menni tudtam. Erről még Gregor is tanúskodhat. Megélhetésre volt szükségem, úgyhogy idejöttem. 

– Ez még akkor is igencsak lenyűgöző egybeesés. Biztos tudod, milyen szerepet játszottunk a királyod életében. – Devlin sötéten felkacagott. – Gregor, mondd el neki! 

– Conner ezeket a kalózokat bérelte fel négy évvel ezelőtt, hogy öljék meg Jaront – mondta Gregor. – Biztos vagyok benne, hogy a király számos beszélgetésetek egyikében megemlítette ezt. – Ezután figyelmét Devlinre fordította. – És ezért is jöttem ide. A helytartók beleegyeztek, hogy átadják magának Bevin Connert. Az a bolond volt olyan öntelt, hogy azt higgye, segítség nélkül ölte meg a királyi családot, hogy csak neki volt magával kapcsolata. Örülök neki, hogy megszabadulok tőle. 

– Conner halálát mindig csak maga kívánta, mi nem – mondta Devlin. – Beleegyeztünk, hogy megöljük, nehogy véletlenül felfedje, hogy maga kapcsolatban áll velünk, de minket valójában Jaron érdekel. Vele mi a helyzet? 

Gregor bólintott.

– Megpróbáltam a déli határhoz küldeni, ahol könnyen hozzáférhetnek, de az akaratom ellenére visszatért Drylliadba. Bár gyakorlatilag elbarikádozta magát a lakosztályában. Fél, paranoiás és gyenge, de nemsokára úgyis össze fogja magát szedni, és megpróbálja majd újra megkaparintani a hatalmat. A kalózoknak már évek óta Jaronra fáj a foguk, és a mostaninál nem is lesz jobb alkalom, hogy elkapják. Amint hazatértem, a helytartók meg fognak választani Carthya régensének. Teljhatalmam lesz a hadsereg felett, és szabad átjárást biztosítok majd maguknak. Ez az egyezség megszilárdítja majd a köztünk lévő barátságot. 

Erick rám pillantott. 

– Azt hiszem, hamarosan megkaparintjuk a te carthyai kincsedet, de nem úgy, ahogy tervezted. 

– Nem – motyogtam. – Nekem sem ez volt a tervem. – Örültem neki, hogy Gregor továbbra sem tudta, hogy a kastélyban Tobias játssza a szerepemet, de az alapján, ahogy most az országba invitálta a kalózokat, nem volt okom az ünneplésre. 

Devlin és Agor közelebb léptek egymáshoz, és maguk közt megvitatták, amit Gregor mondott. Fink továbbra is mozdulatlanul ült a térdén, és bölcsen továbbra is nyugodt maradt. Imogen egyedül álldogált, majdnem a csoport közepén – látszott rajta, hogy halálra van rémülve, de ezt próbálta nem mutatni. Gregor arrogánsan hátrahajtotta a fejét, és úgy várta az ítéletet. Úgy tűnt, nem ismerte fel Rejtélyt. Sötétben fogta el Imogenéket. Lehet, hogy azóta nem jutott eszébe, hogy közelebbről is megszemlélje a lovat. 

Pár perccel később Devlin Finkre és Imogenre mutatott.

– Először is ennek a kettőnek az ügyét rendezzük le! A kalóztörvény értelmében nem történt olyan hivatalos szabályszegés, amivel megvádolhatnánk őket, viszont az, hogy megszöktek, nem maradhat megtorlatlanul. Vessétek őket a tömlöcbe, amíg kitaláljuk, mi legyen velük! 

– De hiszen történt bűntett – mondta Gregor. – A lány vétkezett. 

Még a búvóhelyemről is hallottam Devlin türelmetlen sóhaját.

– Mi lenne az? 

Gregor előhúzott egy zsebórát a kabátjából. Harlowe zsebóráját.

– Ezt a szoknyájában rejtegette. Ez egy férfióra, úgyhogy biztos lopta. 

Erick megtapogatta a zsebeit. A nagy felfordulásban egészen eddig észre sem vette, hogy nincs meg az óra. Hirtelen megindult, és odafutott az udvarra Gregorékhoz. 

– Az az enyém! 

– Mikor láttad utoljára? – kérdezte Agor. 

– Előző este. Beraktam az ágyam alá, mielőtt lefeküdtem volna. 

– A lány nem juthatott oda, hogy ellopja, de Fink a közelben aludt. – Agor lenézett kettejükre. – Jobban jártok, ha egyikőtök vall, és megmenti a társát a büntetéstől. 

Fink és Imogen a rettegéstől tágra nyílt szemmel egymásra nézett. Ám végül Imogen szólalt meg:

– Én vettem el az órát. Fink nem is tudta, hogy nálam van. 

– Vigyétek innen a fiút! – mondta Devlin. – A lánnyal dolgunk van. – Közelebb lépett Imogenhez, aki mintha összement volna, ahogy a férfi árnyéka rávetült. – A kalóztörvény szerint sosem érünk a lányokhoz, akik nekünk szolgálnak. De ha az egyikőjük bűnt követ el ellenünk, akkor a büntetése éppoly súlyos lesz. Hozzátok ide a korbácsot! 

Gregor előrelépett.

– Hadd vegyem inkább én magamhoz! Biztosítékként használhatjuk, ha esetleg Jaron visszatámadna. A fiú hajlandó lenne egész Carthyát ezüsttálcán átnyújtani, hogy megvédje. Ezt garantálom. 

Valaki átnyújtott egy korbácsot Devlinnek. A kalózkirály végigfuttatta kezét a korbács szárán, és így szólt:

– Előbb jöjjön a büntetés! Aztán viheti, és azt kezdhet vele, amit csak akar. De először is a kalózaimnak meg kell tanulniuk, hogy nem lophatnak egymástól! Fordítsátok meg a lányt! 

– Nem ő lopta el azt az órát. – Minden szem rám szegeződött, amikor a sietségtől kissé kifulladva az udvarra léptem. – Hanem én.