 13. FEJEZET 

Harlowe birtoka semmi sem volt Farthenwoodhoz képest, ám jóval káprázatosabb volt azoknál a kunyhóknál, amik mellett elhaladtunk idefele jövet. Négyszögletes épület volt, úgy talán tizenöt vagy húsz szobával, erős falai tekintélyt parancsolónak tűntek. Széles lépcsősor vezetett a terebélyes tornácra és a sötétre festett kétszárnyú ajtóhoz. Ahogy az ajtót bámultam, ádáz csata dúlt a lelkemben, ugyanis rettenetesen meg akartam kérdezni Harlowe-tól, hogy az apám vajon tudott-e az aveniai tolvajokról, ugyanakkor viszont tudtam, hogy most az a fontosabb, hogy tovább utazzak Avenia felé. Végül az utóbbi mellett döntöttem. 

A Nilával utazó nő nem engedte, hogy lesegítsem a lóról, úgyhogy miután leszállt, kinyújtottam a karomat Nila felé. Ám a nő félrelökött.

– Elbírok a gyermekkel! – mondta. Hátraléptem, mire még hozzátette: – Nem akarlak megbántani, értékelem, amit tettél, de egyértelmű, hogy valaki olyan vagy, aki… 

– Joss majd viszi az unokámat – szólalt meg mögöttem egy férfi. Minden bizonnyal Harlowe. Olyan magas volt, mint Mott, és úgy az ötvenes évei elején járhatott, bár izmos teste egy fiatalabb férfié is lehetett volna. Dús, rövidre nyírt haja volt, ami inkább volt ősz, mintsem fekete, szeme sarkából pedig hosszú szarkalábak indultak ki, mintha sokat nevetett volna. Vele volt a Joss nevű szolgáló, aki előrelépett, és levette Nilát a lóról. Harlowe finoman végigsimított a kislány piszkos homlokán, mire, akkor először, könnyeket láttam megcsillanni Nila arcán. Aztán, miután gazdája biccentett neki, Joss bevitte a gyereket. 

– Most pedig nézzünk téged! – mondta, felém fordulva. 

Ráemeltem a tekintetemet, de elsőként a nő szólalt meg, aki idehozott. 

– Harlowe mester, mint ahogy azt láthatja, ez a fiú… 

– Kimerültnek tűnik. – Erős kezét a vállamra helyezte. – Meg tudod nekem mondani, merre vannak Nila szülei? 

Próbáltam kitalálni, mit is mondjak, de a habozásom mindent elárult neki. Könnyek lepték el a szemét. 

– Értem. Nincs semmi, amivel valaha is megköszönhetném, hogy elhoztad hozzám Nilát. Te… Te… – Még próbált valamit mondani, de már képtelen volt megszólalni. Végül csak ennyit mondott: – Gyere velem! 

A térdem ösztönösen megfeszült, ahogy súlyos kezét a vállamon nyugtatta.

– Minden rendben! – mondta gyengéden. – Kérlek, kövess! Tudom, hogy éhes vagy. 

Amíg ezt ki nem mondta, észre sem vettem, hogy igaza van. Hirtelen semmi sem hangzott csábítóbbnak, mint némi rendes étel. Úgyhogy beléptünk az otthonába, ami ízlésesen volt berendezve, de nem volt túldíszítve. Beléptünk a bal kéz felől nyíló folyosóra, és elhaladtunk egy kis szoba mellett, ami valószínűleg a dolgozószobája lehetett. Innen egy szerény étkezőbe vezetett, ahol a szolgáló már egy tányérnyi frissen sült kenyérrel és egy üveg tejjel várt. 

– Nem eszünk túl fényűzően errefelé, de amilyen sovány vagy, kétlem, hogy amúgy is sokat bírnál enni – mondta Harlowe. 

– Mostanában nem is eszem sokat. – De a kenyérnek fenséges illata volt, és most először azóta, hogy király lettem, éhes voltam. 

– Bocsáss meg, amiért magadra hagylak, de rá kell néznem Nilára – mondta Harlowe. – Visszajövök, még mielőtt befejeznéd az evést. 

Szavához híven Harlowe vissza is ért az ebédlőbe, pont akkor, amikor a harmadik pohár tejet ittam. Rám mosolygott, szemmel láthatóan boldogan, amiért ízlett az étel, aztán leült velem szemben az asztalhoz. Ahogy végignézett rajtam, lejjebb csúsztam a székben. Most nem volt szabad lenyűgözőnek lennem. 

Egy pillanatig még méregetett, mielőtt megszólalt volna.

– Nila apja, Mathis, a fiam volt. Makacs egy gyerek volt, mindig mindent a maga módján kellett csinálnia, nem számított, mekkora bolondság is volt az. Szerettem őt, és könyörögtem neki, hogy ne hagyja el Libetht. – Előhúzott egy arany zsebórát a mellénye zsebéből, amin látszott, milyen régi volt már és mennyit használták, ám az is, hogy felbecsülhetetlen értéknek számított Harlowe szemében. – Mathis akkor adta ezt nekem, mikor két évvel ezelőtt távozott. Azt mondta, ahová megy, ott majd tudni fogja az időt a nap járásából. 

Amíg beszélt, felfüggesztettem az evést. Mérhetetlen szomorúság tükröződött a szemében, de éppen ez hajtotta, hogy folytassa a történetét. Ugyanazt az eltökéltséget láttam rajta, amit én is éreztem, mikor tudomást szereztem a családom haláláról. 

– Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni a fia halálát! – mondtam. – Nem tudtam, hogy mi zajlik azon a tájon. 

Oldalra döntötte a fejét, nem egészen értve, miről is beszélek, majd így szólt:

– Bocsáss meg, amiért ilyen tolakodó vagyok, de látom, hogy nem idevalósi vagy. Mit kerestél az úton olyan késő éjszaka? 

– Csak átutazóban voltam. 

– Aveniai vagy? 

– Nem. 

– Tolvaj vagy? – Haboztam, mire megrázta a fejét. – Dehogy vagy. A ruháid arról árulkodnak, de a körmöd túl tiszta, a hajad is gondosan van nyírva, és, ha mondhatok ilyet, nincs olyan szagod, mint egy tolvajnak. Nem régen fürödhettél. 

Ha volt valami, amit el akartam kerülni, az az volt, hogy rólam beszéljünk.

– Nila jól van? 

– Gyászol, de hiszem, hogy az idő és a gondoskodás majd segít neki átvészelni mindezt. – A szeme könnybe lábadt, majd még hozzátette: – Megmentetted az életét. – Már ráztam volna a fejemet, de nem hagyott szóhoz jutni. – De, igenis megmentetted. Elmondta nekem az egészet. Egymagad elkergetted azokat az embereket. 

– Nem voltak számomra igazi ellenfelek – mondtam, olyan arckifejezést erőltetve magamra, ami nagyobb nyugalomról árulkodott, mint amit éreztem. Hogy lehetett az lehetséges, hogy valaki egyszerre ennyire otthon érezze magát valahol, mégis ennyire kényelmetlen helyzetben legyen? Letettem a szalvétámat az asztalra, és felálltam. – Köszönöm szépen az ételt, de most már tényleg mennem kell. 

– Az ott friss vér az ingeden. – Harlowe felállt a székéről, és szólt az egyik szolgálónak, hogy jöjjön be. Aztán, anélkül, hogy engedélyt kért volna, odalépett hozzám, és felemelte az ingemet, felfedve egy hosszú vágást a hasamon. – Azt a harcban szerezted? 

Hátraléptem, és visszahúztam a hasamra az ingemet, amivel nem értem el sokat, mivel az is szét volt vágva.

– Csak egy karcolás. 

– A karcolások nem véreznek így. 

A szolga belépett az ebédlőbe, Harlowe pedig utasította, hogy hozzon kötszereket és némi alkoholt.

Felnyögtem. Akárhol is voltak, az ördögök biztosan nagyon jól szórakoztak rajtam. A jótettemért cserébe ismét sokkal nagyobb fájdalom jutott osztályrészemül, mint amit bármilyen seb okozhatott volna. 

– Vidd a fiút a vendégszobába, és lásd el a sebét! Ott aztán addig pihenhet, ameddig csak akar, aztán majd adunk neki pár illendőbb ruhát. 

Ellenkeztem, de semmit sem értem el vele.

Harlowe szolgálója kivezetett a szobából, és amilyen fáradt voltam, nem volt elég energiám ahhoz, hogy ellenkezzek. 

Ragaszkodtam hozzá, hogy én vegyem le a saját ingemet, mielőtt a szolgáló kitisztította volna a sebemet, majd pedig lefeküdtem az ágyra, hogy ne láthassa a hegeket a hátamon. Legszívesebben magamon hagytam volna az inget, de azt átitatta a saját vérem és Nila anyjáé, így hát amíg ki nem lett mosva, teljesen használhatatlan volt. 

Hamvába holt ötletként, hogy eltereljem a gondolataimat, megpróbáltam elbeszélgetni a szolgálóval, amíg az langyos vízzel kitisztította a sebemet.

– Miféle gazda Rulon Harlowe? – kérdeztem. 

– A legjobb fajta. Kedves és nagylelkű és őszinte. Libeth nem is létezhetne nélküle. 

– Van felesége? 

– Egy évvel ezelőtt elhunyt… uram. – Majdnem beletört a nyelve, mivel nem igen akaródzott neki ilyen tiszteletteljes címen megszólítania. 

– És van más gyermeke a fián kívül? 

– Nincs. Egy másik gyermekét évekkel ezelőtt elvesztette egy szörnyű tragédiában. És bocsássa meg, hogy megjegyzem, de ön kicsit hasonlít a fiára, Mathisra. Idősebb volt önnél, és persze vannak különbségek, de bárki, aki ismerte Mathist, látná önök közt a hasonlóságot. 

Harlowe talán pont ezért bánt velem ilyen kedvesen. Talán arra emlékeztettem, amit elvesztett. Erről még többet akartam megtudni, de alighogy megszólaltam volna, a szolgáló elkezdte alkoholba mártott szivaccsal törölgetni a sebemet. Felüvöltöttem, és megfeszítettem a hátamat, majd kijelentettem, hogy ha nem hagyja ezt most azonnal abba, bántani fogom. Elhúzta a szivacsot, és egy pillanatig farkasszemet nézett velem, nem egészen biztosan abban, hogy most befejezze-e a seb ellátását, mint ahogy arra utasították, vagy inkább magát mentse. 

– Tedd le a szivacsot, és kötözz be! – mondtam. – Elég alkohol szívódott a testembe a karomon lévő seben keresztül; az majd szépen eltalál magától az új sebig. 

A szolgáló a kötszerek után nyúlt.

– Bánná, ha megkérdezném, mi történt a karjával? 

– Igen, bánnám. 

Gyorsan bekötözött, majd felkínált nekem egy másik szivacsot és egy tál meleg vizet, hogy megtisztálkodjak.

– Most pedig magára hagyom kicsit, hadd intézze a dolgát – mondta, majd távozott a szobából. 

A szivaccsal egészen addig dörzsölgettem magam, amíg elég tisztának nem találtam a testemet, majd magamra öltöttem a köpenyt, amit a szolgáló otthagyott nekem. Nem fedezhettem fel Harlowe otthonát egyetlen köpenybe burkolózva, úgyhogy lefeküdtem az ágyra, hogy ott várjam meg, amíg a szolgáló vissza nem tér némi ruhával. Szándékomban állt ébren maradni, ám mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már egy vastag takaró volt rám terítve. Az éjjeliszekrényen álló óra szerint kora délután volt, vagyis sokkal tovább aludtam, mint akartam.

Ledobtam magamról a takarót, és gyorsan felvettem azokat a ruhákat, amiket kikészítettek nekem az ágyra. Hosszú ujjú vászoninget kaptam, egy hosszú, rézszínű mellény alá vettem fel, aminek a szegélyét ezüsttel bevont gombok díszítették. A gyapjúnadrág derékban kicsit bő volt, ugyanakkor viszont a legtöbb nadrággal mostanában ez volt a helyzet, a bőrcsizma viszont tökéletesen illett a lábamra. Mikor kinyitottam az ajtót, egy másik szolgáló várt rám a folyosón. 

– Akkor hát felébredt? – szólt. – Harlowe mester szeretné, ha csatlakozna hozzá egy kis délutáni csemegére. 

– Hol vannak azok a ruhák, amiket eddig viseltem? – kérdeztem. 

– El lettek égetve, uram – válaszolta. 

Felnyögtem. A ruhák, amiket most kaptam, újak voltak, tiszták, és gazdagságtól bűzlöttek. Nem mehettem Aveniába ezeket viselve, pedig már rég ott kellett volna lennem. Már csak egy hét volt hátra addig, amíg a helytartók összeülnek Gregorral. 

– Kérj bocsánatot a nevemben Harlowe mestertől, de most mennem kell – mondtam. 

– A lovát éppen most látják el – szólt a szolgáló. – Gondoltuk, hogy azok után, amilyen harcba keveredett, örülne neki, ha alaposan megvizsgálnánk, nem sérült-e meg. Addigra készen is fog állni az ön számára, mire befejezi az evést. 

Feladtam.

– Akkor hát vigyél az urad elé! 

Harlowe asztala csak úgy roskadozott az ételtől, mire odaértem. Számba véve, hogy mennyi ennivaló volt ott, meglepett, hogy csak három terítéket láttam. Nila már ott ült a helyén. Ő is megtisztálkodott, és bár elég komor volt, jobban nézett ki, mint előtte. Mikor beléptem a helyiségbe, Harlowe felállt, hogy üdvözöljön, majd odavezetett a székemhez. 

A szobában várakozó szolgálók elkezdték kínálgatni az ételt, egészen addig, amíg már képtelen voltam még többet elfogadni. Mind remekül nézett ki, és ínycsiklandozó volt az illata, de egyszerűen nem volt már számukra hely a tányéromon. Mikor az asztalon található összes ételt végigkínálták, Harlowe elküldte a szolgálókat, és egyedül maradtunk. Úgy döntöttem, olyan gyorsan végzek az étkezéssel, amennyire csak lehet, és neki is álltam az evésnek. 

– Még el sem árultad nekünk a nevedet – szólt Harlowe. 

– Nem, uram, nem árultam el – feleltem, miközben a szám tele volt meleg kenyérrel. 

Harlowe mindentudón elmosolyodott.

– Amúgy is, mit számít a név? Lehet, hogy először szívesebben hallanál rólam kicsit. – Felpillantottam, mire Harlowe folytatta: – A családom már generációk óta Libethben él. Mi gondoskodunk a falu lakóiról, ők pedig rólunk. 

– Ön nemes? 

Megrántotta a vállát.

– Gondolom, bár ez csak egy cím. A címek pedig semmit sem számítanak errefelé. 

– Drylliadban számítanak. Azt hittem, minden nemes oda ment, hogy jelen legyen Eckbert király temetésén. 

– Az nem több mint a nagyképűség parádéja. – Mosolya elhalványodott. – Olyan távol tartom magam a királyi politikától, amennyire csak tehetem. Amúgy is megvan errefelé a magunk baja. 

– Az aveniaiakkal? 

– Sokan közülük nagyon veszélyesek. Remélem, bármerre is visz az utad, nem fogsz velük találkozni, fiam. 

Ahogy kimondta az utolsó szót, a tekintetünk összetalálkozott, bár nekem elég gyorsan el kellett fordítanom a fejemet. Már évek óta senki sem nevezett „fiam”-nak. Egyszer régen apám talán igen, ám ez akkor semmit sem jelentett nekem. Most viszont sokkal nagyobb értéke volt a szónak. 

Az ezt követő kínos csendet azzal töltöttem ki, hogy még többet ettem. Az étel egyszerűbb volt, mint Drylliadban vagy Farthenwoodban, és ez tetszett. Most, hogy ismét volt étvágyam, alig bírtam betelni vele.

Velem szembe Nila alig ért az ételhez, ami, tekintve, hogy milyen traumán esett át, nem is volt meglepő. Átöltözött egy világossárga ruhába, haját pedig két copfba fonták. Kinézete furcsa ellentéte volt annak, ahogy belül érezhette magát. Bár a legtöbb szomszédos országban a gyászolók sötét színű ruhákat hordtak, a carthyaiak ritkán követték ezt a szokást. Úgy hittük, jobban emlékezhetünk az elhunytak életére, ha olyan színeket viselünk, amivel megtiszteljük őket. Miközben Nilát néztem, észrevettem, hogy Harlowe rám szegezte tekintetét. Hagytam, hogy a hajam még jobban előrehulljon, és mindent megtettem, nehogy eláruljam a valódi kilétemet, akár a szavaim, akár a viselkedésem által. 

– Itt maradsz éjszakára? – kérdezte Harlowe. 

– Nem tehetem. – Bár valami okból kifolyólag, amit magam sem értettem egészen, azt kívántam, bárcsak maradhatnék. Sejtettem, hogy ha így tennék, akkor Harlowe meggyőzne, hogy maradjak még egy éjszakát, aztán csak a hét végéig, aztán nem sokkal később már felajánlaná, hogy a szabad szoba legyen az enyém. Harlowe olyan embernek tűnt, aki képes ilyen dolgokra rávenni a környezetében lévőket. Vagy lehet, hogy csak én nem akartam bevallani, hogy a maradás gondolata egészen csábító volt. 

– Természetesen megteheted – ragaszkodott hozzá Harlowe. – Annak a vágásnak a hasadon gyógyulnia kell, és mondták, hogy a karodon is van egy kötés. – Habozott, majd gyengéden még hozzátette: – Mi történt veled? Csak egy fiú vagy, túl fiatal ahhoz, hogy ilyen sérüléseket kelljen elszenvedned. 

Hetek óta most először megéreztem, mennyi idős is vagyok valójában. Más, velem egyidős fiúk azon gondolkodtak, hová szegődjenek el inasnak, hogy majd milyen szakmát válasszanak, és csinos lányokkal csipkelődtek a piacra menet. Még mindig kinn lehetett látni őket az utcákon, ahogy királynőrablást játszanak, vagy ahogy éppen különmunkát vállalnak, hogy elég pénzt gyűjtsenek az első lovukra. Hirtelen elszomorodtam, és egy olyan élet után ácsingóztam, amit sosem ismertem.

Harlowe összehúzta a szemöldökét.

– Fiam, hol vannak a szüleid? Nincs családod? 

Olyan hirtelen álltam fel, hogy a székem felborult. 

– Szólna valakinek, hogy hozza a lovamat? El kell mennem. Most. 

– Valami rosszat mondtam? – Harlowe is felállt. – Kérlek, legalább az ebédet fejezd be! Ennyivel tartozom neked, azok után, amit Niláért tettél. 

– Örülök, hogy segíthettem, de tényleg egy perccel sem maradhatok tovább. 

Harlowe gyengéden megsimogatta Nila haját, majd behívott egy cselédet a szobába. Mikor odaért, utasította, hogy hozza elő a lovamat, és hogy egy táskába pakoltasson nekem ételt.

– Már így is eleget adott! – tiltakoztam. 

– Ez semmi ahhoz képest, amit te adtál nekem – szólt Harlowe. 

Mikor Nila felállt, leguggoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. Csak úgy, mint én, most már ő is árva volt, bár ezt így nem mertem elmondani neki, így nem, hogy a nagyapja hallott minket. 

– Ez a fájdalom, amit a lelkedben érzel – mondhattam mindössze suttogva –, idővel enyhülni fog. 

Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, kicsi kezével megsimogatta az arcomat, míg a másik oldalra puszit nyomott. Ahogy felálltam, egy pillanatra el kellett fordulnom, mert amilyen érzelmek kavarogtak bennem, nem bíztam magamban. 

– Szeretném visszafizetni neked a kedvességedet – mondta Harlowe. – Mit tehetek? 

A tekintetem Nilára siklott, majd Harlowe-ra. 

– Titokban tartaná, hogy itt voltam? Ha valaki Libethbe jönne azzal, hogy engem keres, nem számít, mit mond, arra kérem, tagadja le, hogy itt jártam! 

– És mégis mit mondana ez a személy, mikor téged keresve idejön? 

Azt, hogy bolond vagyok. Azt, hogy egy hajszál választ el attól, hogy mindent elveszítsek. Azt, hogy meg fogom öletni magam.

Megrántottam a vállamat. 

– Ha jönne valaki, ön tudni fogja, hogy rólam beszél, nem számít, mit mond. 

Harlowe kivezetett az étkezőből, és elkísért otthona ajtajához.

– Titokban fogjuk tartani, hogy itt jártál, de sosem fogunk elfelejteni. Megmentetted az unokámat, és ezért mindig is az életünk része maradsz. 

Egy hosszú pillanatra ráemeltem a tekintetemet, miközben még mindig azzal a késztetéssel küzdöttem, hogy még maradjak egy kicsit. Aztán egy szolgáló átnyújtott nekem egy táskányi ételt, ami olyan nehéz volt, hogy át kellett vetnem a vállamon, hogy cipelni tudjam. Harlowe és Nila kikísért a ház elé, ahol Rejtély felnyergelve várt rám.

– Fiam… – Harlowe egyik kezét a vállamra helyezte. Megfordult, és anélkül, hogy tudtam volna, miért teszem, átöleltem őt, pont úgy, ahogy egy rémült gyermek ölelhette szeretett apját. Harlowe csak egy pillanatig habozott, majd megéreztem, ahogy kezét a hátamra helyezi. 

Az apám nem szívesen mutatta ki a szeretetét. Tudtam, hogy szeretett, de ezt szavakkal sosem fejezte ki, és ha nála próbálkoztam volna meg egy ilyen gesztussal, akkor úgy megdermedt volna, mint egy farönk, mivel fogalma sem lett volna, hogy mit is tegyen. Ahogy eszembe jutott az apám, elszégyellve magam elléptem Harlowe-tól, bár nem úgy tűnt, mintha őt zavarta volna az ölelés. 

– Sok szerencsét az utadon! – mondta mindössze. – Ha van otthonod, térj oda vissza biztonságban! Ha pedig nincs, akkor itt bármikor otthonra lelhetsz. 

Mivel nem bíztam abban, hogy meg bírok szólalni, egyszerűen csak bólintottam. Aztán felkötöttem a táskát Rejtély hátára, felültem a nyeregbe, ismét biccentettem egyet Harlowe irányába, majd finoman indulásra ösztökéltem Rejtélyt, és elsiettem.