 38. FEJEZET 

A legtöbb kalóz ülve maradt, miközben arra várt, mit is fog erre lépni Roden. A fiú kicsit felkuncogott, mintha biztos lett volna abban, hogy csak viccelek, ám amikor látta, hogy teljesen komolyan gondolom, bólintott. 

– Hát legyen – felelte, majd felemelt hangon utasította az embereit, hogy húzzák szét az asztalokat, hogy küzdőteret hozzanak létre. 

– Először is egy kardra lesz szükségem – mondtam. – Ezek az emberek folyton elveszik az enyémet. 

Roden ismét felkuncogott, ahogy elindult felém. Rámutatott arra a fakardra, amit mankóként használtam.

– Van kardod. 

– Ami fából van. Ezzel mégis hogyan szúrjalak le? Még csak nem is hegyes a vége. 

Roden megvakarta az állát, miközben gonoszan vigyorgott. 

– Én sem azt választottam volna. De néha együtt kell élnünk a döntéseink következményeivel. Mégis mit gondoltál, mikor idejöttél, mi fog történni? 

– Ugyanazt, amit most is gondolok. Minden kalóz, aki nem esküszik nekem hűséget, ma éjjel meghal. Te pedig haza fogsz velem térni Carthyába. – Gondosan megfigyeltem a reakcióját, hogy lássam, sikerült-e elérnem valamit a szavaimmal. Ám semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, legalábbis egyelőre még nem. – Azt akarom, hogy mellém állj, Roden. Egy olyan kapitányra van szükségem az őrségem élére, akiben bízhatok. 

Több kalózzal egyetemben, akik hallották a szavaimat, Roden hangosan felkacagott.

– Megőrültél. Hát nem vetted észre? Én vagyok a legnagyobb ellenséged! 

– Nem kell annak lenned. Meg vagyok róla győződve, hogy sokkal jobb barát lennél, mint ellenség. 

– Az előbb törtem el a lábad, és az a tervem, hogy megöllek, mire véget ér az este. 

– Nos, ha szépen megkérsz, talán megengedem, hogy bocsánatot kérj ezért. – Körbemutattam. – Ez a hely nem neked való. Carthyai vér csörgedezik az ereidben. 

– Az semmit sem jelent. 

– Azt jelenti, hogy nem kell harcolnunk. – Leengedtem a kardomat, hogy nagyobb hangsúlyt adjak az érveimnek. – Tulajdonképpen sokkal jobban örülnék is neki, ha nem harcolnánk. Szükségem van rád, Roden. Háború közeleg. 

Roden hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Igen, tudom. Én szítom azt a háborút. 

– Akkor nyilván megérted, milyen logika vezérel – mondtam vigyorogva. 

Egy kalóz odalépett Rodenhez.

– Az asztalok készen állnak. Megtisztítottuk önnek a terepet. 

Roden rám nézett.

– Ha most feladod, megígérem, hogy gyors halálod lesz. Ez a legtöbb, amit tehetek. 

– Nem, a legtöbb, amit tehetsz, hogy magad mögött hagyod ezt a helyet. 

– Vegyél rá! – gúnyolt Roden. 

– Ahogy óhajtod. – Amennyire szilárdan csak tudtam, megvetettem a jó lábamat, majd ismét felemeltem a kardomat. – A kalózként töltött időd ma véget ér. Vagy velem tartasz, mint az őrségem hűséges kapitánya, vagy itt öllek meg. 

Roden felhorkantott.

– Egy lábon állva? 

– Nehéz lenne legyőzni téged, ha nem használnám legalább az egyiket – mondtam mosolyogva. – Gyere inkább velem! Dönts így! 

Roden előhúzta kardját a hüvelyéből, majd teljes kört írt le vele maga körül. Olyan könnyűszerrel forgatta fegyverét, amit azok a harcosok is megirigyeltek volna, akik egész életüket ezzel töltötték.

– Nem fogok még egy esélyt adni neked, Jaron. Hacsak nem adod meg most magad, megöllek. 

És azzal kezdetét vette a harc.

A járás szóba sem jöhetett, úgyhogy azzal kellett beérnem, amim volt. Majdnem elestem, mikor a fakardot hozzávágtam egy, a földön heverő méretes sziklához. Pont úgy tört el, mint korábban a másik kard is, így a bot vége sokkal hegyesebb lett, mint egy kard hegye, viszont még így is fából volt, és így alávalóbb fegyver volt, mint Roden kardja.

Roden célja egyértelműen az volt, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, de a nagyobb csapásai elől sikerült kitérnem, és talpon tudtam maradni úgy, hogy csak egészen keveset használtam a sebesült lábamat. Mikor Roden rájött, mi is a stratégiám, alacsonyabban lendítette a kardját, arra kényszerítve, hogy a fakarddal blokkoljam, közel a markolathoz, ahol a fegyver a legerősebb volt. Igaz, valahányszor csak így tett, újra és újra fel kellett emelnie a kardját, én ezt a pillanatot pedig arra használtam fel, hogy megkarcoljam a törött kardom hegyes végével. Egyszer sem sikerült mélyen a testébe hasítanom, de az összes hosszabb szálkán vér volt, úgyhogy egyelőre kitartottam.

– Roden, te nem ezt akarod! – mondtam. 

– Itt király vagyok! 

– Egy oroszlán vagy, aki egy fészeknyi féreg fölött uralkodik! Ebben nincs semmi dicsőség, semmi becsület. Jobb vagy te ennél. 

– Csak megpróbálsz csőbe húzni – mondta Roden. – Annyira kétségbeestél, hogy ez az ajánlat az utolsó reményed. 

– Ha majd kétségbeesett leszek, akkor Tobiastól kérek segítséget. Ez nem trükk. 

Ismét meglendítette kardját, ezúttal a mellkasomat célozva meg. Kikerültem a csapást, de ez az egyensúlyomba került. Roden arra használta fel, hogy a földre lökjön. Az eséstől átjárt a fájdalom, és így Rodennek arra is volt ideje, hogy rálépjen a kardomra, összezúzva azt.

– Na, ezt nevezem mozdulatnak! – mondtam. – Ez briliáns volt. Nagyszerű kapitány válna belőled. 

Még csak el sem mosolyodott, hanem még a korábbinál is nagyobb erővel csapott le rám. Kivédtem a támadást, majd megrúgtam a jó lábammal. Egy kicsit megtántorodott, majd ismét felemelte a kardját. Előrehajoltam, és megragadtam a lábát. Lezuhant mellém a földre, miközben a pengéje megkarcolta a vállamat.

Az Imogentől kapott kés után nyúltam, és beledöftem Roden combjába. Elordította magát, majd felugrott.

– Az ilyen lábsebek piszkosul tudnak fájni, nem gondolod? – kérdeztem. 

Roden ököllel állon ütött, ám ahogy hátraestem, nyakon rúgtam. És mivel úgy voltam vele, hogy az ütése mocskos egy trükk volt, még egyszer jó erősen megrúgtam. Ezúttal, ahogy Roden reagált a támadásomra, szorítása meglazult a kard markolatán. A fegyver után vetettem magam, de Roden összeszedte magát, arrébb húzódott, majd felállt. 

– Talpra! – mondta levegő után kapkodva. – Ez egy kardpárbaj, nem birkózás. 

Felemeltem a kezemet, amíg magam is levegőhöz jutottam. Roden leengedte a kardját, megfogta a karomat, és felhúzott.

– Miért én? – kérdezte. – Annyian vannak, akik közül választhatnál! Edzett, tapasztalt harcosok. 

– Bárki, aki elég merész ahhoz, hogy támadással fenyegesse Carthyát, ahhoz is elég merész, hogy megvédje. 

– De hogyan bízhatnál bennem valaha is? – kérdezte Roden. – Azok után, ami kettőnk közt történt. 

– Úgy, hogy most akár meg is ölhettél volna. – Mélyen a szemébe néztem. – Mindent tudok arról, hogyan szerezzek magamnak ellenségeket, de nagyon kicsi a tudásom a barátságról. Ám mégis azt hiszem, hogy te meg én barátok voltunk Farthenwoodban, egészen addig, amíg Cregan meg nem mérgezte a gondolataidat. 

– Cregan csak azt akarta, hogy én legyek a herceg. 

– Csakhogy éppen ez a probléma. Ha elfogadod, hogy sosem volt esélyed arra, hogy te legyél a herceg, soha, akkor elkezdhetsz afelé tekintgetni, hogy mi minden lehetsz. 

– Mindig is te voltál Jaron – motyogta Roden, mintha akkor először döbbent volna rá erre. 

– Te pedig Jaron barátja vagy. Olyan kevés barátom van, hogy súlya van, ha annak nevezlek. Nem tartozol ide. Sose tartoztál. – Roden rám nézett, és valami megváltozott a tekintetében. Nem tudtam pontosan, mi is jár a fejében, de legalább figyelt a mondandómra, és nem azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon ledöfni. – Valaki olyanná akarsz válni, aki számít valamit ebben a világban – folytattam. – Ha tenni akarsz valamit, aminek nyoma marad, akkor az a valami legyen jó! Carthyában az oldalamon állhatsz majd, és együtt fogunk harcolni. És ez számít. 

Roden egy pillanatra elbizonytalanodott, majd odakiáltott az embereinek:

– Kell neki egy kard. Nem győzhetem le becsülettel, ha nincs fegyvere. 

Valaki bedobott egy kardot a körbe, jó messzire onnan, ahol álltam. A fejemmel felé böktem, és felvontam a szemöldökömet.

– Ettől még nem lettem felfegyverezve. Akkor nem, ha ilyen távol van tőlem. 

Roden felnyögött, majd odasétált a kardhoz, hogy idehozza nekem. Amint az ujjaim rásimultak a markolatra, már újból rám is támadt.

Igazi karddal a kezemben már sokkal hagyományosabb módon tudtam harcolni, már amennyire ez lehetséges volt a sebesült lábammal. A jobb lábamat végig a földön tartottam, hogy egyensúlyban tartsam magam, és mindannyiszor grimasz ült ki az arcomra, valahányszor csak használnom kellett. Roden erősebben ütött, mint én, de én voltam a fürgébb. Csakhogy Roden rájött, mindössze annyit kell tennie, hogy kicsit kimozdul oldalra, ami lelassított, így a pengéink szinte táncba kezdtek.

Nagy lelkesedésükben a kalózok egyre közelebb húzódtak hozzánk, leszűkítve a küzdőterünket. Úgy tűnt, ez dühíti Rodent, aki arra tudta volna használni a teret, hogy még nagyobb lendülettel és erővel csapjon le rám. Számomra viszont előnyt jelentett, mivel minél kevesebbet mozogtam, annál jobb volt. A lábam minden egyes lépésnél fájdalmasan tiltakozott, és minden egyes eltelt másodperccel egyre nagyobb erőfeszítésembe került, hogy ezt a tudatom margójára űzzem.

Rodent a tömeg azon része felé kényszerítettem, ahol sűrűbben álltak a kalózok. Mivel ott több volt az ember, így lassabban is mozogtak, és így egy időre gyakorlatilag sarokba szorították Rodent, míg végül lassan hátrébb léptek, teret adva neki.

A pengéink összecsaptak majd szétváltak, és én felemeltem a kardomat, hogy újra támadjak. Roden úgy tartotta a fegyverét, hogy megállítson, mire valaki, aki közvetlen mögötte állt, véletlenül meglökte. Roden egy pillanatra hátrafordult, hogy elküldje onnan az embereit.

A pengémmel a kardja helyett a kezét céloztam meg. Felüvöltött, ahogy a vére végigfolyt a karján. Megpróbálta ismét meglendíteni a fegyverét, de sebesült kezével képtelen volt megtartani a kard súlyát, és leejtette a porba. Megragadtam Roden ingét, és a saját testsúlyát felhasználva, hogy egyensúlyban tartsam magam, a nyakához nyomtam a pengém.

– Rázd le magadról a dühödet! – mondtam Rodennek. – Én is az lettem, akinek lennem kellett, és neked is ezt kellene tenned. Ennél sokkal több lehetsz. 

A rideg kifejezés nem olvadt le Roden arcáról.

Kicsit távolabb húztam a kardot a nyakától, és még hozzátettem:

– Nem az volt a sorsod, hogy király legyél. De igenis meg van írva, hogy a király seregeit vezesd. Téged választalak, hogy te legyél a védelmezőm. Roden, szükségem van rád, mint barátomra. 

Valami ismét megcsillant a szemében. Roden kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Bármi is lett volna az, nem volt lehetősége, hogy kimondja. Csak a mögöttem lévő kalóz nehéz lépteinek hangját hallottam, ahogy bevetette magát a körbe. Mielőtt lehetőségem lett volna rá, hogy felé forduljak, egyenesen belerúgott a sérült lábam vádlijába. Felordítottam és előrezuhantam, miközben az egész testemet felemésztette a fájdalom. A kardom kiesett a kezemből, és tőlem messzire ért földet, én pedig arccal előre a porba zuhantam.

Körülöttem a kalózok felröhögtek, és gratuláltak társuknak. Ám Roden, kardját ismét a kezébe véve, kiszélesítette a kört, és elordította magát:

– Fejezzétek be! Hogyan merészeltek beleavatkozni a párbajomba? 

A kalózok elhallgattak.

– De hiszen meg akarta ölni! – vicsorogta az a férfi, aki megrúgott. 

– Ha meg is tette volna, akkor becsülettel győzött volna le. Amúgy sem vagyok méltó az uralkodásra, ha segítségre van szükségem egy féllábú ellenfél legyőzéséhez. 

Roden lepillantott rám.

Sikerült az oldalamra gördülnöm, de a lábamból sugárzó fájdalomtól szédültem, és kavargott a gyomrom. A látásom elhomályosult, így képtelen lettem volna megmondani, hogy vajon Roden állt-e ferdén, vagy a földdarab lejtett, amin feküdtem. 

– Fogd a kardodat! – mondta Roden. – Fogd a kardodat, és harcolj! 

Futólag felpillantottam rá, majd visszahajtottam a fejemet a karomra. Nem volt értelme tovább folytatni a harcot. Előtte legalább annyira tudtam használni a törött lábamat, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Ám most már arra sem lettem volna képes, hogy felálljak. Eszméletemnél is alig bírtam maradni.

Roden odasétált hozzám.

– Fogd a fegyvered! – mondta. – Te kezdted ezt a harcot, hát fejezd is be! 

Majd ő befejezi.

Egy pillanatra becsuktam a szememet, majd végül úgy döntöttem, ha már úgyis meghalok, akkor legalább a kardommal a kezemben teszem. Az ujjaimat beledöftem a porba, és elmásztam a lezuhant kardomig. A sebesült lábamat hasznavehetetlenül húztam magam után, míg az ép lábam épp csak egy kicsit segített abban, hogy előretoljam magamat.

Roden hátralépett, ahogy elhaladtam mellette, miközben kardjának hegye valahol fölöttem lebegett. Az ujjam hegyével elértem a kardot, és valahogy sikerült megragadnom. A másik karommal feltámaszkodtam, felemeltem a pengét, és halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

– Ez az utolsó esélyed, hogy megadd magad – mondtam, bár a szavaimat én is alig hallottam, így kételkedtem benne, hogy azok elértek a füléig. 

– Akkor hát nincs más választásom. – Roden felemelte a kardját, én pedig becsuktam a szememet, miközben éppen annyira felkészültem arra, hogy pengéje átjárja a testemet, és véget vet a fájdalomnak, amennyire csak lehetséges volt. Ám ekkor a kard hegyét beleszúrta a földbe mellettem, majd térdre rogyott. – Egyértelmű, hogy vagy megadom magam, vagy elvesztem ezt a csatát. 

Kinyitottam a szememet, és megpillantottam Roden féloldalas mosolyát, ahogy engem nézett. Aztán biccentett egyet, láthatóan kicsit morcosan, amiért ennyi időmbe telt, hogy megértsem, mit is ért ez alatt. Végül kinyújtottam a kardomat, bár annyi erő sem volt a karomban, mint egy kisgyerekében. De a hangom erőteljes volt, ahogy kimondtam a következő szavakat: 

– Fogadj nekem hűséget, Roden, és tagadd meg a kalózokat! 

Roden lehajtotta a fejét.

– Jaron, legyőztél. Így hát lemondok a rangomról, és hűséget fogadok neked, mint Carthya királyának, mint az aveniai kalózok királyának, és mint igaz királyomnak, bárhová is sodorjon a sors ebben a világban. – Mikor intettem neki, hogy álljon fel, Roden a minket még mindig körülvevő kalózokhoz fordult. – Hallottátok, mit mondtam – szólt. – Jaron megnyerte ezt a párbajt, így mostantól ő parancsol nekünk. 

Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet.