 5. FEJEZET 

Azóta nem láttam Connert, hogy letartóztattam a megkoronázásom estéjén, és most sem néztem túl nagy örömmel a találkozás elébe. És a jelek szerint ő sem. Mivel nem számított, mennyire rettegtem attól, hogy újra lássam, nekem legalább sikerült elrejtenem az idegességemet. Conner meg sem próbálkozott ezzel. Egyértelműen rémültnek tűnt, mikor meglátta, hogy belépek a helyiségbe. 

Egyáltalán nem sajnáltam, mikor elítélték az általa elkövetett bűnökért. A tárgyalás után eleget tettek annak a kérésének, hogy a kastély többi rabjától távol tartsák fogva. Így hát napjait egyedül, egy elzárt toronyban töltötte, ahol, úgy hallottam, leginkább azzal ütötte el az idejét, hogy egy apró és mocskos ablakon át kémlelte a tájat. 

Conner bokája meg volt láncolva, és vékonyabb volt, mint mikor utoljára láttam, bár elrendeltem, hogy rendesen etessék, és hogy valamennyire tisztálkodni is tudjon. Ám ennek ellenére a szakálla rendezetlen volt, és a fáklyák halovány, illanó fényében mintha ősz szálakat láttam volna benne. Mikor Farthenwoodban voltam, sosem láttam rajta egyet sem. 

Conner finoman meghajolt előttem.

– Jaron király. Megkérdezném, hogy jól van-e, de őszintén, láttam már jobb színben is. És szárazabb állapotban is, ha már itt tartunk. 

– Tökéletes egészségnek örvendek, köszönöm kérdését. 

– Minek köszönhetem azt a kegyet, hogy meglátogatott? 

– Olyan szag van itt, mint a csatornában, úgyhogy gyors leszek. – Egyenesen a szemébe nézve így szóltam: – Vargan király részt vett a megölésemre szőtt tervben négy évvel ezelőtt? 

Félelme elillant, és széles, rosszindulatú vigyor jelent meg az arcán.

– Nem. A kalózok nem akarták, hogy Avenia is belefolyjon az ügybe. Ha nem muszáj, nem szeretnek együtt dolgozni Vargannal, és úgy okoskodtak, hogy Avenia úgysem akarna részt venni a tervemben. 

Mostanra Avenia már minden bizonnyal belefolyt az ügybe. Vargan szerint ez szolgálta a közös érdekeiket.

– Beszéljen ismét arról az éjszakáról, mikor megölte a családomat! 

– Semmi mást nem mondhatok, csak azt, amit már ezerszer bevallottam – mondta egy kimerült sóhaj kíséretében. 

– Utánanéztem a dervanisolajnak. Tudta, hogy több mint száz virág kell egyetlen csepp méreg elkészítéséhez? Éppen ezért olyan ritka, olyan nehéz hozzájutni. Nem hiszem, hogy egyedül, segítség nélkül szerezte. 

Gregor a kardjára helyezte a kezét.

– Jaron… 

Intettem, hogy álljon félre.

– Hol szerezte? 

Conner felkacagott, megvillogtatva arroganciáját.

– Ha nem a megfelelő kérdéseket teszi fel, akkor csak vesztegeti mind a saját idejét, mind az enyémet azzal, hogy idejött. 

– Ne sértegesse a királyt! – szólt rá Gregor. 

Ezúttal elő is húzta a kardját, de intettem neki, hogy tegye el. Conner nem sértegetni próbált. Valami más kérdést akart tőlem hallani. Csak azt nem tudtam, hogy mit.

Kicsit elkalandozva a csizmámmal finoman belerúgtam egy üres tányérba a földön, amin egy összehajtott zsebkendő pihent.

– Ez meg honnan van? 

Conner elmosolyodott.

– A hercegnő azt mondta, őfelsége kihagyta ma a vacsorát, ezért felhozta nekem az adagját. 

Amarinda itt járt? Próbáltam úgy tenni, mintha ez nem zavart volna, de Conner tudta, hogy csak megjátszom magamat. Amarindának nem volt oka idejönni, kivéve ha… Hirtelen már nem akartam többé itt lenni. 

Gregor előrelépett.

– A hercegnő nem gondolta, hogy őfelsége bánni fogja. 

– Maga csak ne védje! – parancsoltam rá. Amarinda összes barátsága közül ez az egy elfogadhatatlan volt. 

Gregor némán lehajtotta a fejét, és visszalépett a fal mellé, bár kezét egy pillanatra sem vette le a kardjáról.

Visszafordultam Conner felé, aki büszkén, karba tett kézzel állt, így kérdőjelezve meg szavak nélkül a hatalmamat. Alig egy hónapja még én is ehhez hasonló ellenállással néztem szembe vele. 

– Éppen itt volt az ideje, hogy idejöjjön köszönetet mondani nekem – mondta. 

– Köszönetet mondani magának? – Szerencséje volt, hogy köszönetképpen nem ítéltem kötél általi halálra. 

– Most már maga a király, pont úgy, ahogy megígértem – mondta. – Lehet, hogy gyűlöli azokat a dolgokat, amiket tettem, hogy ide juttassam, de tény, hogy nélkülem nem ön lenne a király. 

Valami felrobbant a belsőmben. Alig tudtam visszafogni az indulataimat. Mikor végül megszólaltam, a szavaim keserűségtől bűzlöttek.

– Most komolyan a hálámra számít mindazok után, amit tett? 

– Egész Carthyának hálásnak kéne lennie nekem! – Conner az ég felé fordította a fejét. – Az apja gyenge volt. Végül a minket körülvevő országok egészben lenyelték volna Carthyát. Darius szintúgy kockázatot jelentett. Túlságosan közel állt az apjához ahhoz, hogy lássa, milyen is valójában. 

– Ők voltak a családom! 

– A családja megtagadta önt. Nem csak egyszer, hanem kétszer is. Egy senkivé tették, aztán kivetették a nagyvilágba. Ám én visszaadtam önnek a világot. Királlyá tettem. 

Még mindig dühösen oldalra döntöttem a fejemet.

– Most már minden az enyém. Komolyan ezt hiszi? 

– Egy dolog kivételével. – Conner a tányér felé biccentett, amit Amarinda hozott. 

Tekintetemet ismét a földön heverő tányérra szegeztem. Amarinda tényleg azt gondolhatta, hogy nem bánom, ha idejön? A kastély összes lakója közül pont neki kellett volna végig mellettem állnia. Connernek teljesen igaza volt, mikor arra utalt, hogy Amarindával nem voltunk barátok. És még csak ötletem sem volt, hogyan tegyem rendbe kettőnk közt a dolgokat, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. 

Conner halkabban folytatta:

– Megfizettem az ön ellen elkövetett bűneimért. Engedjen szabadon, és akkor önt fogom szolgálni! 

Elvigyorodtam, érezve, hogy ismét az én kezemben van az irányítás.

– Talán jobb lenne, ha újra átgondolná ezeket a feltételeket. Éppen most látogattak meg a kalózok. Magát akarják. 

Conner arcán pontosan az a félelem jelent meg, amire számítottam. A szeme kikerekedett, és úgy tűnt, mintha valami megakadt volna a torkán, ami legalább akkora volt, mint egy szikla. 

– Ne engedje, hogy a kezük közé kaparintsanak, Jaron! Tudom, hogy mit tennének velem. 

– Bármi is legyen az, biztos vagyok benne, hogy nagyon fájna – mondtam hűvösen. – Lehet, hogy végül mégiscsak szabadon engedem. 

Megfordultam, hogy távozzak, ám ekkor Conner rémült hangon utánam kiáltott:

– Jaron! – Anélkül, hogy megvárta volna, hogy rá figyeljek, folytatta: – Elárultam a családját, ez igaz, de Carthyát sosem árultam el. Még mindig hazafinak tartom magam. 

Visszafordultam felé.

– Az meg hogy lehet? Van róla bármi fogalma, mit indított el azzal, hogy felbérelte a kalózokat? 

Conner összeszorította az ajkát, majd a bekötözött karom felé biccentett.

– Ó! Tehát önt is akarják. – Aztán kisimultak az arcán a mély barázdák. – Vagyis mindkettőnk élete kockán forog. 

– Egész Carthya sorsa kockán forog – mondtam. – Olyan zsilipeket nyitott ki, amiket lehet, sosem leszek képes újra lezárni. – Felé fordulva odaléptem hozzá, elég közel ahhoz, hogy lássam, ahogy a pupillája kitágul, amikor egymás szemébe nézünk. – Tudnom kell annak a kalóznak a nevét, akit felbérelt, hogy megöljön. Mondja meg most, vagy még ma este elküldöm magát hozzájuk! 

– A neve Devlin – suttogta Conner megsemmisülten. – Azzal hencegett, hogy az ön meggyilkolásával majd nagy tiszteletet vívhat ki a kalózok között. A tény, hogy ön életben van, nagy szégyen lesz számára. 

– Mint ahogy magának is, gondolom. 

Conner meg sem rezzent.

– Az az igazság, hogy senki sem törődik azzal, hogy ön él-e vagy hal, kivéve engem! Én vagyok itt az egyetlen, aki már dolgozott együtt a kalózokkal. Szüksége van rám. 

Megráztam a fejem.

– Carthyának éppen annyira van magára szüksége, mint a pestisre. 

– Ön talán azt hiszi, hogy a népe jobban kedveli, mint engem? – szólt ellenszenvesen. – Komolyan azt hiszi, hogy bárki is hajlandó lenne egy olyan fiúért harcba szállni, aki eddig semmit sem tett, csak bajt okozott? Hogy volt bárki is, aki azt kívánta, hogy visszatérjen? Nem, Jaron, teljesen magára maradt. 

A szavai úgy fájtak, mintha felpofozott volna. Conner biztos megérezte a bennem feltörő érzelmeket, mert újból lecsapott.

– Emlékszem az apja bejelentésére négy évvel ezelőtt, amikor azt mondta, hogy nem vághat bele a háborúba, mert nincs rá bizonyíték, mi is történt önnel. Ez természetesen hazugság volt, és nincs az a király, aki szívesen hazudik a népének. Hát nem lettek volna egyszerűbbek a dolgok, ha meghalt volna? Nem gondolja, hogy a maga módján az apja is ezt kívánta? 

A tőröm már ott volt a kezemben. Rávetettem magam, miközben a kezem úgy remegett a bennem dúló dühtől, hogy a penge megkarcolta a torkát.

– Mindent tönkretett! – ordítottam. 

Conner hátrahajtotta a fejét, hogy levegőhöz jusson.

– És én vagyok az egyetlen, aki most meg tudja menteni. A helytartók nem fognak segíteni. Gondoljon csak bele, milyen kényelmes is lenne számukra, ha a kalózok megkaparintanák magát! 

Sajnos ebben igaza volt. Az ő nézőpontjukból szemlélve a dolgokat, a halálom számos problémát megoldott volna.

– A népétől sem számíthat segítségre – folytatta Conner. – Figyeljen csak oda rájuk! Magán nevetnek. 

– És maga is rajtam nevet? – kérdeztem egyenest a szemébe nézve. 

Egy pillanatig nem szólt semmit, majd végül elszállt belőle a feszültség.

– Nem, Jaron – mondta sötéten. – Minden lélegzetvételemmel átkozom magát. De nevetni nem nevetek. 

Gregor végig mögöttünk maradt, én pedig ráeszméltem, hogy nem lenne kifogása ellene, ha most használnám a tőrömet. Sosem értett egyet azzal a döntésemmel, hogy börtönbe zárattam Connert ahelyett, hogy kivégeztettem volna. Ugyanakkor viszont eddig a legtöbb döntésemmel nem értett egyet. Elengedtem Connert, aki a nyakát masszírozva térdre rogyott. 

Mély levegőt vettem, hogy kicsit lenyugodjak, majd így szóltam hozzá:

– Hol szerezte a dervanisolajat? 

– A Devlin nevű kalóztól – motyogta Conner. – De most már ez az információ sem fog segíteni magának. Ezt csak én tudom megoldani. Hadd segítsek megmenteni Carthyát! Bocsásson meg nekem, királyom, itt és most! 

Csettintettem egyet a nyelvemmel.

– Abban a pillanatban megbocsátok, amint visszakapom a családomat – mondtam. – Viszlát, Conner! 

Még akkor is a nevemet kiabálta, mikor becsukódott a tömlöc ajtaja. Gregor némán követett engem le a torony lépcsőin. Én csak haladtam előre, amíg ő visszaállította az őrszemet a helyére. 

A kezem remegett, ahogy beléptem a főfolyosóra. Nem számítottam rá, hogy Conner ennyire fel fog zaklatni. Még megláncolva is ismerte a gyenge pontjaimat.

Mikor Gregor utolért, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, de nem válaszoltam. 

– Conner tagadta, hogy bármiféle kapcsolat lett volna Vargan és a kalózok közt – mondta aztán. – Lehet, hogy őfelsége téved. 

– Nem tévedek. Segítsen, mit nem vettem észre! Conner azt mondta, nem a megfelelő kérdéseket teszem fel. 

– Az a férfi egy igazi manipulátor, csak játszadozik a gyengeségeivel. Nem szabad megbíznia benne. 

Megálltam, és a szemébe néztem.

– Maga bízik bennem, Gregor? 

– Bíznom kéne? – Súlyát egyik lábáról a másikra helyezte, miközben belegondolt, vajon jó ötlet volt-e ilyen merésznek lennie. – Biztos nagyon kimerült, mindazok után, ami ma este történt. Pihenjen le, és ne feledje: itt vagyok, hogy megvédjem! 

– Úgy, ahogy ma este is megvédett? – Vettem egy mély levegőt, majd még hozzátettem: – Válaszoljon nekem erre! Ha a kalózok megtámadnak minket, Carthyának van bármi esélye is a győzelemre? 

Gregor szeme kikerekedett.

– Nem arra akar utalni… 

– Tudnom kell. 

– A seregeink nagyobbak – felelte. – De olyan lenne, mintha egy medvével küzdenénk. Lehet, hogy Carthya túlélné, de borzalmas sebeket szerezne. És ha egyszer már megsebesültünk, könnyű préda lennénk Avenia számára, ha végül mégis úgy döntenének, hogy megtámadnak minket. 

Pont, mint gondoltam.

– Csak azért élnénk túl, hogy utána leromboljanak minket – motyogtam, majd még hozzátettem: – Mi lenne, ha mi támadnánk meg a kalózokat? 

Gregor megrázta a fejét.

– A kalózok Avenia mélyén rejtőzködnek. Ahhoz, hogy elkapjuk őket, egész Aveniát meg kellene támadnunk. Ha mindkét ellenségünkkel fel kellene vennünk a harcot, akkor Carthyát pár hét alatt a földdel tennék egyenlővé. Bármivel is fenyegették meg ma este a kalózok, háborúra még csak gondolnunk sem szabad. 

Gyűlöltem a háborúnak még csak a gondolatát is. Azt pedig még jobban, hogy annyira felkészületlenek voltunk arra, hogy megvédjük magunkat. Apám, aki mindig rettegett a háborútól, inkább felvonulási dekorációként, mintsem harcosokként kezelte a katonáit. Az anyám mindig is látta a minket fenyegető veszélyt, ám még ő is képtelen volt legyőzni apám csatától való félelmét. És az volt a legrosszabb, hogy rá kellett döbbennem, ha az apám még életben lett volna, ő és én sosem tudtunk volna megegyezni. Mindig megtaláltuk volna a módját, hogy csalódást okozzunk egymásnak. 

Megköszöntem Gregornak, aztán megmondtam neki, hogy majd egyedül visszamegyek a szobámba, és hogy majd reggel találkozunk.

Csak addig sétáltam, amíg nem találtam egy csöndes kis sarkot, ahol a hátamat a hűvös falnak vethettem, és vehettem egy mély lélegzetet. Connernek egy dologban igaza lehetett: még sosem voltam ennyire egyedül, és még sosem voltam ennyire kétségbeesett helyzetben. 

Az éjszaka minden egyes perce egy lépéssel közelebb taszított a halálomhoz, és a lehetőségeim egyre jobban szűkültek. Egyre tisztábban láttam, hogy mit kell tennem, bár biztos voltam benne, hogy esélyem sincs rá, hogy véghez tudjam vinni. Így vagy úgy, de szembe kellett néznem a kalózokkal.