 9. FEJEZET 

A reggel hűvös, szemerkélő esőt hozott, amitől minden szürkének és szomorúnak tűnt, mintha még a nap is szégyellte volna ezt a tervet. Gregor egy számos őrszemből és szolgálóból álló csapatot toborzott össze, hogy elkísérjenek engem. Az arcukról a szánalomtól, amiért ilyen gyáva módon voltam kénytelen távozni, a hozzá nem értésemre irányuló, rosszul kendőzött megvetésig mindent le lehetett olvasni. Alig vártam, hogy két őrszemet leszámítva, akik majd a hajtóim lesznek, mindegyiküktől megszabaduljak. Gregor megpróbált ez ellen tiltakozni, de leintettem. 

– Mégis hogyan rejtőzzek el, ha a fél királyság engem kísér? Egyedül Mottra van szükségem, ha pedig ő túl idegesítő lesz, akkor majd Tobias kisegít. – Körbetekintettem. – Amarinda nincs itt? 

– Úgy tudom, a hercegnő tegnap éjjel sokáig fennmaradt, hogy segítsen felkészülni Imogennek a távozásra. 

Eltűnődtem azon, vajon Gregor hogy tudhatta ezt Amarindáról, mikor nekem fogalmam sem volt erről. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy azért legyeskedett a hercegnő körül, hogy majd számíthasson a támogatására, amikor megválasztják régensnek. Aztán az is lehet, hogy más okokból is legyeskedett körülötte. Őszintén szólva, fogalmam sem volt. 

Kerwyn félrehívott, miközben az utolsó csomagjainkat is bepakolták.

– Kérem, Jaron, ne menjen! 

Könyörgése ellenére sem tehettem mást, egyszerűen csak megráztam a fejem. 

– Most már nincs más választásom. 

– Azt hittem, egy kis alvás majd segít meggondolnia magát. 

Kezemet Kerwyn vállára helyeztem.

– Én is pont ugyanettől tartottam, így egy szemhunyásnyit sem aludtam. 

Kerwyn szeme könnybe lábadt.

– Mindig is szerettem magát, Jaron, és ezt tudja is. Mikor négy évvel ezelőtt eltűnt, elvesztettem egy darabot a lelkemből. És most csak alig pár hét erejéig kaptuk vissza. Meg kell ígérnie, hogy vissza fog térni! 

Megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült.

– Annyit megígérhetek, hogy ha nem térek vissza, az azért lesz, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy király lehessek. Ebben az esetben az lesz a legjobb, ha Carthya régenst választ magának. 

Ezzel nem sikerült megvigasztalnom, ráadásul még én is üresnek éreztem magam tőle. Kerwyn mélyen meghajolt előttem, és azt mondta, mindennap várni fogja a híreket felőlem. Azt kívántam, bárcsak ne mondta volna ezt. Nem állt szándékomban híreket adni magamról, se jókat, se rosszakat.

Miután Mott-tal és Tobiasszal beszálltunk a hintóba, szóltam a kocsisnak, hogy vigyen minket Farthenwoodba. 

– Farthenwoodba? – kérdezte Mott meglepetten. – De hiszen Gregor egy másik helyre gondolt! 

– Gregor nem parancsol nekem! – csattantam fel. 

Miután vetett egy gyors pillantást Mottra, Tobias így szólt: 

– Beszélnünk kell. 

– Hajrá! – mondtam, ahogy lejjebb csúsztam az ülésemben. – De csak halkan, hogy tudjak aludni. 

– Veled kell beszélnünk – tisztázta Tobias. De addigra már becsuktam a szememet. 

Mikor már azt hitték, alszom, hallottam, ahogy Tobias suttogva Motthoz fordul. 

– Rettenetesen néz ki. 

– Megkérdeztem reggel az ajtaja előtt álló őrszemeket. Biztosak benne, hogy egész éjjel fenn volt, és még az is lehet, hogy kiszökött a szobájából, ki tudja, milyen hosszú időre. 

Tényleg így történt. Az egész éjszakára szükségem volt, hogy átrágjam magam a könyvtárból hozott könyveken. Abban reménykedtem, hogy Amarinda majd értem küld, hogy beszélhessünk, de nem tette. Amint feladtam, hogy találkozzam vele, megkerestem Kerwynt, és megosztottam vele a távozásom részleteit, a tervemet, amit még annál is kevesebb lelkesedéssel fogadott, mint arra számítottam. 

– Egyenesen annak a szörnynek a szájába rohan, amely készen áll felfalni önt! – kiáltotta Kerwyn. 

– Éppen most is rajtam csámcsog! – válaszoltam. – Kerwyn, ez az egyetlen esélyem. Az egyetlen esélyünk. 

Végül aztán, bár vonakodva, de Kerwyn áldását adta a tervemre. Nem valami nagy segítség volt, amit magammal vihettem erre az útra, de ez volt mindenem.

Eközben velem szemben ülve, Tobias suttogva Motthoz fordult. 

– Hogy van a karja? 

– Nem vészes. Kell neki pár nap, de meg fog gyógyulni. 

– És tényleg Roden döfte le? Tudtam, hogy Roden magának akarja a trónt, de sosem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyesmivel megpróbálkozni. 

– Ne dicsérd ennyire Rodent! – mormoltam. – Csak megvágott, nem ledöfött. – Aztán fél szemmel rájuk pillantottam, és elvigyorodtam. Egyikőjük sem viszonozta a mosolyomat. 

Úgyhogy ismét lecsuktam a szemem, és ezúttal hagytam, hogy elragadjon az álom. Jó mélyen alhattam, mert mikor felébredtem, a hintó már egy helyben állt, a nap pedig magasan járt az égen. Mott-tal kettesben ültünk a kocsiban. 

– Farthenwoodban vagyunk? – kérdeztem. 

– Igen. 

Ásítottam egyet, majd kisöpörtem jó pár hajszálat az arcomból.

– Hol van Tobias? 

– Bement, hogy előkészíttesse számunkra a birtokot. Senki sem szólt előre, hogy jövünk, így nem készültek fel az ön fogadására. 

– Küldj el mindenkit, aki még itt van! Mondd meg nekik, hogy pár napon belül elmegyünk, és akkor visszajöhetnek. És azt akarom, hogy keress valamit a dombok közt, amit az őrszemek védelmezhetnek, egy sziklát vagy egy bokrot. Nem akarom, hogy errefelé lássák őket. 

– Rendben van. De most éppen nincsenek is a közelünkben. Egyedül vagyunk. – Megnyalta az ajkát, majd még hozzátette: – Beszélnünk kell Roden tegnap esti támadásáról. 

Kinéztem a hintó ablakán, de nem láttam semmit.

– Rendben van, beszélj! 

Előrehajolt, és összekulcsolta a kezét.

– Tegnap éjjel azt mondta nekem, hogy a végén az elfogadhatatlan és a lehetetlen közül kell majd választania. Tehát végül melyik mellett döntött? 

Miután nem sokat mondhattam neki, egyszerűen csak megrántottam a vállam.

– Nos, mint ahogy azt mondtam, az elfogadhatatlan… nem elfogadható. 

– Akkor a lehetetlen egyértelműen azt jelenti, hogy valami olyanra készül, aminek köze van a kalózokhoz. 

– Erről most inkább ne kérdezz semmit! 

– Akkor ön kérdezzen tőlem! – Még sosem láttam ennyi aggodalmat Mott tekintetében. – Jaron, nem kell mást tennie, csak kérnie, és én még az ördög barlangjába is követem. – Aztán egy pillanatnyi szünet után még hozzátette: – Vagy a kalózokéba. 

– Tudom. – Olyan halkan suttogtam, hogy a szavaim alig voltak hallhatóak. 

– Hallom a félelmet a hangjában. Hadd segítsek! 

Tényleg féltem, és nagyon is akartam beszélni róla. Ugyanakkor viszont nem engedhettem, hogy Mott megváltoztassa a döntésemet. Márpedig ha elég időt adtam volna neki arra, hogy beszéljen, akkor ez sikerült volna neki. 

Úgyhogy csak ennyit mondtam:

– Ha tényleg segíteni akarsz, akkor szabadulj meg az őrszemektől a kedvemért! 

Mott felsóhajtott, a kilincsért nyújt, majd kiszállt a kocsiból. Miután elment, én is kikászálódtam a hintóból, és elindultam Conner háza mögé. Furcsa volt ismét itt lenni. Farthenwood szemernyit sem változott, viszont az egész életem ismét fenekestül felfordult. 

Emlékeim az itt töltött időről még mindig frissek és nyersek voltak. Itt szereztem azt a két heget a hátamon, amik a trónhoz visszatérő hercegre emlékeztettek. 

Az egyiket Tobiastól kaptam, a mélyebb okozója pedig Mott volt. Most pedig ők voltak azok, akikre a legnagyobb szükségem volt az egész földkerekségen. 

– Már kerestünk téged. – Tobias már hajlongott, mikor megfordultam. 

– Hagyd ezt abba! – szóltam rá. 

Tobias felegyenesedett, és arcán ideges mosollyal odabaktatott hozzám. Ott álltunk egymás mellett az épület mögött, tekintetünket az ablakok felé fordítva. Közvetlen előttünk ott volt Conner szobája. Talán majd azt tanácsolják, hogy foglaljam el, mivel az a legszebb. Nem fogom itt tölteni az éjszakát, de ha még itt is tölteném, semmi esetre sem aludnék abban a szobában. 

– Hallottam, hogy Gregor egy régenst akar a helyedre állítani – mondta Tobias. 

– Ez a terve. 

Cipője orrával a földet rugdosta.

– Sosem akartál király lenni, úgyhogy ez talán nem is olyan rossz dolog. 

– Tényleg? Ezt most ünnepelnem kellene? 

Tobias bocsánatot kért, és ahogy visszaindultunk a házhoz, így szóltam: 

– Lehet, hogy téged kellene kinevezzelek régensemmé. 

Tobias felkuncogott. 

– Még szép, hogy nem! De egy nap szeretnék orvos lenni. Vagy talán tanár. Tanárnak egész jó lennék, azt hiszem. 

– Tényleg az lennél. 

– Az a baj, hogy nincs a kastélyban gyerek, akit taníthatnék. Talán egy nap majd te és Amarinda… 

– Azért én erre nem mernék mérget venni – mondtam érzelemmentesen. 

– Még mindig utál téged? 

– Nem tudom, hogy mit gondol rólam. Nem tudom, hogy mit gondol bármiről is, hogy őszinte legyek. 

– Beszéltél vele? 

Megforgattam a szemem.

– Ne kezdd már te is! 

– Bocsánat! – Aztán még hozzátette: – Jaron, miért vagyunk itt? Van ennek bármi köze a kalózkönyvekhez tegnap estéről? 

Alig voltam képes ezt átgondolni, úgyhogy csak bólintottam, és így szóltam: 

– Igen, Tobias. Nagyon is sok köze van hozzájuk.