 24. FEJEZET 

Órákat töltöttünk a tömlöcben. A zárt tér megőrjített, és egy idő után elkezdtem körbe-körbe járkálni, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Mégis mi tarthatott ennyi ideig? Legalább abban biztos lehettem, hogy Imogen az én oldalamon áll. Nem tudtam pontosan, miből is sejthette, hogy ide fogok jönni, de rettenetesen dühített, hogy beleásta magát a terveimbe. A jelenléte mindent annyira megbonyolított! 

– Nyugodj már meg! – mondta Fink egy nagy ásítás kíséretében. – Erick majd gondoskodik rólunk. 

– Senkinek a gondoskodásában sem bízom – motyogtam. 

– Nos, pedig jobban tennéd. Ezért is jöttél el hozzánk, nem igaz? Egyedül nem tudtad volna végigcsinálni. 

– Ülj le! – szólt rám az őrszem. – Idegesítesz. 

Nem volt kedvem olyasvalakinek engedelmeskedni, mint ő.

– Miért nem megy el Agorhoz, és mondja meg neki, hogy a kalózok semmire sem mennek velem, ha be vagyok zárva ide? 

– Mondd el nekem te magad! – szólt Agor, ahogy lesétált a lépcsőn. 

Egy pillanatig csak bámultam őt.

– Azzal csak ismételném magam ebben a helyzetben. 

– Erickkel jó hosszasan elbeszélgettünk rólad. Azt mondja, tolvaj vagy. 

– Sok minden vagyok. 

A tekintete végigsiklott rajtam.

– Tudsz harcolni? Egész jó kis kardot hoztál magaddal. 

– Az a kard nagyszerű – értettem egyet. – Én pedig nagyon jó tolvaj vagyok. 

– Á! – Agor elvette az őrszemtől a kulcsokat, és kinyitotta a cellám ajtaját. Megrázta a fejét, hogy jelezze Finknek, maradjon, ahol van, ám előttem kitárta az ajtót. 

– Gyere velem! – szólt Agor. 

Ahogy kiértünk, felvettem vele a lépést. A kótyagos reggelnek már nyoma sem volt, helyét pedig elég nagy sürgés-forgás vette át. Nehéz lett volna megmondani, hány kalóz is élt a táborban, de Gregornak egy dologban igaza volt: ha a kalózok összeálltak volna az aveniai hadsereggel, az én carthyai alakulataimnak esélyük se lett volna ellenük. 

Ahogy sétáltunk, Agor megmutatta a Kátránypenge-öböl különböző részeit. Minden pontosan úgy volt, ahogy Erick leírta nekem: ott volt a gyülekezőhely fenn, a domb tetején, körülöttem az a terület, ahol a kalózok a napjaikat töltötték, miközben az alvóhelyek az alattam elterülő partszakaszon kaptak helyet. Úgyhogy egy pár részletet leszámítva már tudtam, mi merre van. 

– Hova megyünk? – kérdeztem. 

– Erick azt állítja, tudod, hol tartják a carthyaiak a kincseiket. De ha hozzáférsz ahhoz a rengeteg aranyhoz, akkor minek jönnél a Kátránypengébe? Tisztában vagy vele, hogy így az összeset mi fogjuk elvenni? 

Elmosolyodtam.

– De ezzel a kis mézesmadzaggal végül sikerült eljutnom közétek, nem igaz? 

– Úgy hiszed, elbírnál a kalózélettel? 

– Szerintem inkább ildomosabb lenne azt kérdeznie, hogy a kalózok elbírnak-e velem. 

Agor felhúzta egyik szemöldökét, de még mindig úgy láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm. 

– Azt állítod, hogy jó tolvaj vagy. Ezt a saját szememmel is szeretném látni. – Rámutatott a tömlöcre. – Menj oda vissza! Nézzük csak, el tudod-e lopni az őrszem kulcsait, és ki tudod-e szabadítani a barátodat anélkül, hogy bárki megállítana! 

Megráztam a fejemet.

– Finknek van egy olyan rossz szokása, hogy az idegeimre megy. Ezért, attól tartok, nincs meg a kellő motivációm ahhoz, hogy kiszabadítsam. 

– Á! És mihez lenne motivációd? 

– Éhes vagyok. Hadd lopjak el némi ételt a konyháról! 

– Az túl egyszerű. 

– Lehet, de így is, úgy is el fogom csenni azt az ételt, úgyhogy örülnék neki, ha ez számítana is valamit. 

Agor elmosolyodott.

– Van egy húsvágó bárd a konyhában. Nagyon ügyelnek rá, miután pár késünk eltűnt mostanában. Vegyél, amilyen ételt csak akarsz, de mellette ezt a kést is hozd el nekem! 

Bólintottam, és már el is siettem. Agor még utánam kiáltott:

– Csak fürgén! Mérem az idődet! 

Az oldalsó ablakon át beszöktem a konyhába. A helyiség nagy gonddal volt kiépítve, és remekül fel volt szerelve. A központi térben minden megtalálható volt, amire szükség lehetett ahhoz, hogy az egész kalózseregnek főzzenek. Tekintve, hogy a hely mennyire el volt rejtve a külvilág elől, ez egészen lenyűgöző volt. 

Ahogy azt reméltem is, Imogen itt dolgozott – éppen egy nagy adag tésztát dagasztott. De nem volt egyedül. Egy sötét hajú lány a piszkos edényeket mosta, míg egy szőke a nyílt tűz fölött rotyogó pörkölttel foglalkozott. Imogen meghallotta, ahogy beszöktem, és egy pillanatra megfordult, majd gyorsan ismét a tésztára szegezte tekintetét. A sötét hajú lány arca felragyogott, ahogy beléptem, de a másik alig vett észre. 

– Agor megkért, hogy gyűjtsek össze neki némi ételt – mondtam csak úgy, igazából egyikőjükhöz sem címezve szavaimat. 

Imogen ránézett a másik két lányra, majd hirtelen a levegőbe emelte a kezét. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg dühös-e, vagy csak megjátssza. 

– Rendben van, majd én mindjárt hozok neked – mondta. – Gyere velem! 

Követtem őt le egy lépcsősoron, ami egy kis helyiségbe vezetett. Tömve volt zöldségekkel és gyümölcsökkel. Ahogy becsukta az ajtót, szembefordultam vele.

– Mondd el, miért vagy itt! – sziszegtem. 

– Ezt én is kérdezhetném. Jaron, teljesen elment az eszed? Rá fognak jönni, ki vagy. 

– Ha pedig rájönnek, akkor téged is el fognak kapni. Egyáltalán hogyan jutottál ide? Tudod, nekem mi mindent kellett tennem, hogy idejussak? 

– Egy lánynak egyszerűbb. Elmentem Iselbe, és konyhai munka után érdeklődtem. Addig kérdezősködtem, amíg valaki azt nem mondta, hogy a kalózok mindig keresnek konyhalányt. 

– Azért, mert nincs az a tisztességes lány, aki valaha idejönne. 

– Pedig én nagyon is tisztességes vagyok, és nehogy az ellenkezőjét merészeld állítani! – Imogen szavait ugyanaz a vad düh járta át, amit én is éreztem. – Amúgy meg hozzánk sem érnek. Legalábbis addig nem, amíg végzem a munkámat, és nem ütöm bele az orromat a dolgukba. 

– Csakhogy te nagyon is beleütöd az orrodat a dolgukba, és ezért nem vagy itt biztonságban. Szerinted mégis miért küldtelek el Drylliadból? 

– Az elég egyértelmű. – Keresztbe tette a karját. – Azért, mert arrogáns vagy, képtelen vagy magadon kívül bárkiben is megbízni, és mert komplett idióta vagy. 

Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak.

– Nos, én nem pontosan így fogalmaztam volna. 

Imogen nem találta ennyire szórakoztatónak a helyzetet.

– Azért jöttem, mert nem maradhatsz magadra itt. Segítségre van szükséged, akkor is, ha ezt még képtelen vagy felfogni. 

– Ha ez igaz is, akkor sem akarom, hogy te segíts nekem! Bíznod kellett volna a döntésemben! 

Imogen elvörösödött.

– Hogy merészelsz bizalomról papolni nekem? Értékelem, hogy ennyire törődtél a biztonságommal, mikor még a kastélyban voltunk, ám ahogy ezt tetted, az megbocsáthatatlan. Miért nem voltál képes megbízni bennem annyira, hogy elmondd az igazat? 

Sajnos, erre volt egy nagyon is jó okom.

– Mert szükségem volt rá, hogy el is hidd, amit akkor mondtam neked – feleltem lesütött szemmel. – Hogy úgy távozz, hogy utána vissza sem nézel. 

Imogen elhallgatott, pillái pedig megrebbentek, ahogy elmerengett azon, mit is feleljen erre.

– Hittem is neked – szólt végül –, egészen addig, amíg Amarindával meg nem vitattuk a gyilkossági kísérletet. Mivel ilyen jól ismerlek, a terved többi része már akkor kikristályosodott előttem, csak úgy, mint az, hogy miért is küldhettél el ilyen kegyetlenül. 

– Bocsáss meg! – Erre valószínűleg képtelen volt, és ezért nem is hibáztattam. – Mindenkinek azt kellett hinnie, hogy elrejtőzködtem. 

– Csakhogy ezt senki sem hinné el, aki ismer téged. – Kis szünetet tartott, majd leolvasta az arcomról a következő kérdésemet. – Te sosem menekülsz, Jaron. Sem Conner elől, sem egy kardpárbaj elől, az pedig egészen biztos, hogy sosem menekülnél el a saját kastélyodból. Sosem menekülnél, és ebből rájöttünk, hogy az elrejtőzést biztos kifogásként fogod felhasználni, hogy idejöhess. 

Ez csak tovább szította a dühömet.

– Ha mindezzel tisztában voltál, akkor azt is tudnod kellett, hogy mindezzel nem volt más a célom, mint hogy biztonságban tudhassalak. És erre most mégis itt vagy, a veszély kellős közepén! Nem félsz? 

– Persze, hogy félek. Csakhogy nem magamat féltem. – Összehúzta a szemöldökét. – Amarinda szerint egymagad próbálod majd megállítani a kalózokat. Pontosan hogyan is tervezed ezt véghezvinni? 

Előretoltam az állkapcsomat, de nem voltam hajlandó válaszolni, főleg azért, mert a tervem részletei még mindig kicsit homályosak voltak.

– Királyodként parancsolom, hogy hagyd el ezt a helyet! – mondtam inkább. 

– Most is parancs alatt cselekszem, ami szerint nem távozhatok nélküled. 

– Amarinda utasított erre? – Na, ez aztán már tényleg dühítő volt. 

– Megkért, hogy tegyek meg mindent azért, hogy biztonságban légy. Azt mondta, senki másra nem hallgatnál, de talán én rávehetlek, hogy távozz, még mielőtt túl késő lenne. – Imogen kihúzta magát. – Ha rákényszerítesz, hogy válasszak a két parancs közül, akkor az övét fogom választani. Mert igaza van. Nem lenne szabad itt lenned. 

Nincsenek szavak, amikkel leírhatnám, micsoda dühöt éreztem ekkor. Tudtam, hogy Amarinda és Imogen összebarátkozott, de ez közel akkora hűtlenségnek érződött, mint mikor Gregor felvetette a régensség lehetőségét.

Imogen felém nyúlt, de én elfordultam tőle. Ekkor aztán eszembe jutott, hogy túl sok idő telt már el azóta, hogy otthagytam Agort.

– Ha tényleg azért vagy itt, hogy segíts nekem, akkor add oda a húsvágó bárdot a konyhából! Ha pedig bárki kérdezné, azt kell mondanod, hogy én loptam el. 

Imogen a szemét forgatta, majd kinyitotta az ajtót, hogy távozzon. Ám mielőtt elindult volna, megragadtam a karját.

– Ennek kettőnk közt még nincs vége! – mondtam. 

– Nincs – szólt, hangjában hasonló indulattal. – Egyáltalán nincs. 

Pár perccel később visszatértem Agorhoz, és átnyújtottam neki a bárdot. A másik kezemben egy meleg zsemlét tartottam. Agor elvigyorodott. 

– Minden simán ment? 

– A bárdot könnyű volt megszerezni. Elmenni a maga egyik konyhalánya mellett már kicsit bonyolultabb volt. 

– Hozzájuk se érj, vagy az lesz az utolsó dolog, amit itt teszel! Kövess! – Agor bevezetett egy kicsi, sötét kunyhóba. Mikor megláttam, hogy már egy csomó kalóz bezsúfolódott a helyiségbe, megálltam a küszöbön. Erick is köztük volt, de kerülte a pillantásomat. Ez nem volt túl jó jel. 

– Ülj le! – Agor egy széket húzott a kis asztal elé. 

Leültem. A kezem az övemhez tévedt, ahol reméltem, varázslatos módon újra ott termett a tőröm és a kardom, de természetesen nem voltak ott. Azt kívántam, bárcsak magamnál tartottam volna a bárdot, ám az Agornál volt, aki úgy fogta a kezében, hogy attól kicsit kényelmetlenül éreztem magamat. Lehet, hogy Ericknek nem sikerült meggyőznie őket, hogy fogadjanak be? 

Agor rámutatott a közvetlenül velem szemben ülő emberre. Átlagos magasságú férfi volt, de sziklatömb nagyságú izmai voltak. Számos sebhely mesélt a kalózként töltött éveiről, amik valamiféle tekintélyt kölcsönöztek neki, és a többiek fölé emelték. Barna hajában, amire még csak feleakkora gondot sem fordított, mint gondosan vágott szakállára, aranyszínű árnyalat csillogott. De a szeme volt az, amin megakadt a tekintetem. Szemében tökéletesen fekete űr tátongott, mintha egyáltalán nem lett volna lelke.

– Sage – mondta Agor –, ő itt Devlin, a királyunk. 

Csak néztem őt, miközben a vérem az ereimben cikázott. Ahogy eszembe jutottak azok a szörnyűségek, amiket tett, harag ébredt bennem, és alig voltam képes elérni, hogy az arckifejezésem közömbös maradjon. Csak úgy menthettem meg Carthyát, ha legyőztem a kalózokat, amit Devlinnel kellett kezdenem. És ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy képes leszek rá.

Devlin kinyújtotta felém a karját, hogy kezet rázzon velem. Kissé habozva én is kinyújtottam az enyémet. Devlin megragadta, majd lecsapta a karomat az asztalra. Ebben a pillanatban Agor mögém lépett, egyik karját a nyakam köré fonta, a másikkal pedig a torkomhoz szorította a bárdot. Hátrahajtottam a fejemet, hogy távolabb kerüljek a pengétől, de ezzel csak okot adtam neki arra, hogy még szorosabban fogjon.

– A neved Sage? – kérdezte Devlin. 

– Sok kérdésre számíthatok? – feleseltem. – Ha igen, akkor esetleg nem lenne rossz ötlet, ha hagynák, hogy levegőhöz is jussak. 

Devlin biccentett Agornak, aki erre lazított a szorításán, ám a bárd még így is közelebb volt hozzám, mint ahogy szerettem volna.

– Izmos alkarod van, Sage. 

– Azt a nagymamámtól örököltem. Nagydarab asszony volt. 

Devlin elmosolyodott a viccemet hallva, majd így szólt:

– Jó tudni. Mert egyébként azt gondoltam volna, hogy sokat gyakoroltál azzal a nehéz karddal, amit magaddal hoztál. 

– Az csak arra az esetre van nálam, ha esetleg le kellene szúrnom valakit. 

Devlin ezúttal nem mosolygott.

– Hallottam, felkavart, hogy megöltem azt a papot évekkel ezelőtt – mondta. 

– Így igaz. – Tekintetemet Devlinről Erickre fordítottam, aki intett a kezével, jelezve, hogy jobb lenne, ha ezt kifejteném. – De közel nem kavart fel annyira, mint mondjuk az, ha most meg engem ölne meg. 

Ez, úgy tűnt, tetszett Devlinnek.

– Ismerted azt a papot? 

– Igen. 

– Honnan? 

– Egyszer befogadott pár napra. 

– Nekem meg eljátszotta a bizalmamat. – Devlin körbenézett a helyiségben, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki rá figyel. Mindenki tekintete rá szegeződött. – Ezért kellett meghalnia. Ez zavar? 

A penge elég közel volt ahhoz, hogy felhasítsa a bőrömet. Nehéz volt Devlin mondandójára koncentrálnom, de azért sikerült kinyögnöm:

– Igen. 

Kiterítették az asztalra Carthya térképét. Kicsit elmozdultam, hogy jobban lássam, majd felszisszentem, ahogy a penge megvágott. Lehet, hogy Agor nem figyelt oda eléggé. Vagy lehet, hogy csak azt akarta, ne felejtsem el, mi is forog kockán.

– Mutasd meg, hol van a barlang! – utasított Devlin. 

Elfordítottam a tekintetemet a térképről.

– Nem. 

Devlin felnézett Agorra.

– Öld meg! 

Agor felemelte a bárdot. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, de miután Agor a nyakamat szorította, Devlin pedig a karomat, ez nem volt olyan egyszerű. A szabad kezemmel megragadtam Agor karját, és gyorsan hozzátettem:

– Szükségük van rám, ha meg akarják találni a barlangot. És hamarabb oda fogom magukat vezetni, ha a fejem a helyén marad. 

Devlin alig észrevehetően megrázta a fejét Agor irányába, majd ismét rászorított a karomra.

– Erick úgy gondolja, hogy ha meglenne rá a lehetőséged, lehet, hogy megpróbálnál megölni, hogy bosszút állj azért a papért. 

A szívem még mindig zakatolt, de a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla.

– Igen, lehet, hogy megpróbálnám. – Nehéz volt nem gondolni a papra, mikor Devlinre néztem. 

Devlin felém nyúlt, és megpaskolta az arcomat.

– Jó válasz, ifjú tolvaj. Ha bármi mást feleltél volna, itt helyben megöllek, csak azért, mert hazudtál. – Elhúzódtam tőle, mire leeresztette a kezét. – Szükségünk lesz majd pár napra, hogy felkészüljünk a carthyai kincsek ellopására – mondta. – Hamarabb rá fogjuk tenni a kezünket, mint hogy Avenia megkaparinthatná magának. 

– Nem is tudtam, hogy Avenia is magának akarja – mondtam. 

– Avenia el akarja törölni Carthyát a föld színéről. Nekem pedig elég kalózra van szükségem ahhoz, hogy előbb kiharaphassam a magam részét az országból. Úgyhogy isten hozott a legénységemben! 

Kétkedve felhúztam az egyik szemöldökömet.

– Ez ilyen egyszerű? 

A kalózok körülöttem, Devlint is beleértve, felkacagtak.

– Kalózzá válni egyszerű. Ami már trükkösebb, az az, hogy az is maradj. De most nincs más dolgod, mint esküt tenni nekem. 

Összehúzott szemmel méregettem Devlint.

– Pontosan mire is kell megesküdnöm? Arra, hogy szolgálom, és fejet hajtok maga előtt? Mert egyikre sem vagyok hajlandó. 

– Sage! – Az, hogy Erick rám szólt, nem volt váratlan, sőt, azt hittem, sokkal hamarabb fog rá sor kerülni. Figyelmeztetőn megrázta a fejét. 

Devlin nem reagált, mindössze a szája sarka rándult meg.

– Egy kalóz szíve dobog a mellkasodban, ez elég egyértelmű. Azt akarom, ígérd meg, hogy mikor eljön az ideje, fel fogod fedni, merre is van a barlang. És meg kell esküdnöd, hogy be fogod tartani a kalóztörvényeket. Mostantól kezdve egész életedben kalózként fogsz szolgálni, ami azt jelenti, hogy sosem hagyhatod el a Kátránypengét a kalózkirály engedélye nélkül. Esküdj meg, hogy mindig engedelmeskedni fogsz a kalózkirály parancsainak! Ha ebben elbuknál, a legkegyetlenebb halálnemmel kell majd szembenézned. 

Becsuktam a szememet, hogy átgondolhassak mindent, amit kért tőlem. Ha megtagadom az eskütételt, az kétségtelenül az azonnali halálomhoz vezetne. Ám azért jöttem ide, hogy elpusztítsam a kalózokat. Képes voltam elfogadni ezeket a feltételeket?

– Felelj, Sage! – szólt Devlin. 

– Maradjon csendben, hadd gondolkozzam! – Egy pillanattal később kinyitottam a szememet, és bólintottam. – Esküszöm. 

Devlin intett valakinek mögöttem, ám az égett szagból ítélve, ami ekkor hirtelen betöltötte a kunyhót, már tudtam, mi következik. Agor leengedte a bárdot, de a karját továbbra is a nyakam körül tartotta. Devlin még erősebben szorította a kezemet, két kalóz pedig megragadta a karomat, és leszorította az asztalra. Izzadságcseppek gördültek le a homlokomon. Még jó, hogy ilyen szorosan tartottak, mert amúgy lehet, hogy megpróbáltam volna elszökni.

Egy kövér, füsttől bűzlő kalóz odaállt Devlin és közém. Kezében egy billogozó vasat tartott, aminek vöröslött a vége.

– Maradj nyugton! – szólt rám. Már éppen ellenkeztem volna, de Agor egy fadarabot nyomott a fogaim közé, amit aztán ott is tartott, amíg a másik férfi az alkaromhoz nyomta a forró vasat. 

Felkiáltottam, ahogy a jel a bőrömbe égett, és megpróbáltam elhúzódni tőle, de képtelen voltam szabadulni a szorításukból. A kalóz aztán egy pillanattal később végzett is, mire valaki rögtön letakarta a karomat egy hideg ronggyal.

Egészen addig tartottak, amíg össze nem szedtem magam annyira, hogy ne ájuljak el. Felemeltem a rongyot, és rápillantottam a bőrömbe égetett jelre – egy X volt az, ami egy északkeleti irányba tájolt tengeri kígyóból és egy északnyugatra mutató kobrából állt. Ez volt annak a szimbóluma, hogy a kalózok képesek voltak a tengeren és a földön is rettegésben tartani az embereket. 

– Gratulálok! – mondta Devlin, amikor végre elengedte a kezemet. – Most már te is a kalózok közé tartozol.